Pesti Hírlap, 1921. augusztus (43. évfolyam, 169-192. szám)

1921-08-02 / 169. szám

tos katonai fegyver "kaliberével sem. A fegyvertárak megszüntetendők, a gyárakban levő fegyver és lőszer gyártó gépei, megsemmisítendők-­, vagy pedig polgári célokra átalakítandók. A megengedett mennyiséget fel­lülhaladó fegyvert és lőszert ki kell szolgáltatnunk az Ellenőrző bizottságnak. Fegyverek és lőszerek be­hozatala vagy kivitele tilos. Magyarországon nem szabad mérgező gázokat, lángvetőket, páncélos jármű­veket, tankokat, vagy hadi célra fölhasználható más­fajta gépeket gyártani. Ami a hadihajózást illeti, ki kell szolgáltatnunk el­éri a dunai flottilához tartozó hajókat, felderítő naszádot, amelyek flu­vetyirepítőh­­ajókra megmaradhatnak. A szerződésnek­­ebben ,jó részében kissé komikusan fent az az intézkedés, hogy „tenger­alattjáró hajót Magyarországon építeni vagy megsze­rezni még kereskedelmi célra sem szabad." A szerződés eltiltja azt, hogy Magyarországon katonai repülőgépszolgálat lehessen. Kormányozható léghajót tartani egyáltalában -í­em szabad. A léghajó­zási anyagot szintén ki kell­ szolgáltatnunk az eg­yéni bizottságoknak. Román kultur­áliap kiáhositás tűzzel-vassal.­­Aki leülte a büntetését. A magyar ruha üldözései— A montenegrói posta. — csak aztán felebbezhet— imádkozó magyarok. Nagyvárad, julius. Nagyvárad régi polgára,­ akit visszahoz ide a honvágy, milyen idegenül néz; itt ezét az ismerősök között! A fájdalom, a keserű-­­ség érzésén kívül, amely elfogja, az első gondolat, amely agyába villan, ez, ha mi is így dolgoztunk vol­­­na valaha! Ha így folytattuk volna a magyarosítást, mint amilyen erőszakkal az oláhosítás folyik! Mi­ ,­lyen igaza lett volna most Briandnak, amikor a francia képviselőházban a régi elnyomatásokról be­szél ... Azonban ne rontsunk ajtóstól a házba. Mielőtt leírnánk, amit itt láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, nem állhatjuk meg, hogy pár szót ne szóljunk az alkalmatosságról, ami idehozott. A Calea Ferata Romana-ról, a román vasutakról. Azt mondják, hogy valamely ország kultur­állapotát legjobban meg­ítélhetjük a vasutairól. Ha ez így van, akkor mi nagy örömmel állapíthatjuk meg, hogy a mi vas­utaink a kultúra, a háborúból való kiépülés igazán vigasztaló képét mutatják, a büszke, győztes Ro­mánia szárnyas (?) kereke mellett. Ott még mindig a h­áború- és a forradalom-roncsolta siralmas álla­potban, tört ablakokkal vagy egészen üvegezetlenül futkosnak a kocsik, azaz hogy csak futkosnának, ha nem fűtenék a mozdonyokat még ma is általában fával, ilyen sovány ablakkal aztán nem bírja az ira­mot a szegény oláh vasparipa. Biharország egykori­ székhelyén, Szent László városában, a román impérium lázasan buzgólkodik, hogy abból igazi román fészket csináljon. Hogy a nagyváradi intelligencia, nemcsak a tisztviselők, de az értelmiség minden fajtája már legnagyobb részt kivándorolt, azt tudjuk: lehetetlenség volt a vérig zaklatást, kegyetlen üldözést kibírniuk. Akik még ott vergődnek, azok sem sokáig fogják kiállni. A tisztviselőknek tapasztalniok kell, hogy — hűségeskü ide, hűségeskü­ oda — a román kormány csak­ addig tűri őket hivatalaikban, amíg nem tudja őkelefeistájabeliekkel pótolni,­­ akkor kidobja őket irgalmatlanul. Ez a pótlás ugyan nem megy köny­nyen, mert a művelt Nyugat keleti expozitúrája még csak félig-meddig megfelelő képzettségű ele­mekben sem bővelkedik. Jellemző erre az az eset, hogy a nagyváradi Sziguranca működésében napo­kig fennakadás állott be, mert helyettes főnöke, Enescu úr, második alapvizsgájára készült. A nagyváradi, jelenleg román akadémiának már első, éves növendékeit is a legelőkelőbb, legnagyobb fele­lőséggel járó állásokba helyezik el, képzettebb erők híján. És akit csak lehet, a régi Romániából átterel­nek Erdély városaiba. Ezek a bevándoroltak — a hegyi franciák, mint őket a magyarok nevezik — pompásan érik magukat új környezetükben. Hiszen olyan kultúrközpontot, mint aminő­­l Nagyvárad, nem igen találhatnak régi hazájukban. Modern épü­letek, paloták, aszfalt, villany, kultúrintézmények, díszes szórakozóhelyek — ilyenekkel még Bukarest sem dicsekedhetik oly mérteikben, mint a mi egykori vidék­­városunk. Nagyváradnak, mint oláh központnak, tarth­a­mságát már kezdik is érezni, azért foglalkoznak azzal a tervvel. Hogy Belényest teszik meg főváros­nak, ott a mócok majd az ő javukra billentik a mér­leget . . . Egyelőre azonban folyik a munka, hátha mégis egészen eloláhosíthatják Szent László örökét. Az utcák képét megváltoztatja a kötelező román cégtábla, amelyeken egy­harmad nagyságban h­úzód­hatik meg a régi magyar fölírás. Romániában tömér­dek az ünnep. A kalendárium legapróbb szentjét, a história legjelentéktelenebb dátumát lobogódíszszel kell megülni. Ilyenkor oláh zászlódíszben kellene pompázni a városnak, min a magyarok ugy segítenek hogy a kémények mellé, eldugott helyekre, szabad szemmel alig látható zászlócskákat tűznek ki. A magyar asszonyok, leányok tüntetőleg nemzeti vise­letben kezdtek járni. Természetes, hogy ezzel tömér­dek üldözést vontak árva fejükre. Most aztán, hogy Magyarországgal megnyílt a forgalom, a félelmes magyar ruha ellen folytatott küzdelemben, azt a mó­dot eszelték ki, hogy akik útlevelet kérnek, meg kell fogadniok, hogy többet nem öltik föl a veszedelmes, lázító ruhát. A megbélyegzettek pedig, akik nagyon is tüntetően kifejezésre juttatták magyar nemzeti érzésüket, azok egyáltalában nem kapnak útlevelet a kisebbségek jogát tisztelő kultúrák­amban. • * Az oláhosításhoz tartozik az is,­­h­ogy a magyar pénzintézetek hatalmas konkurrenciát kaptak a nya­kukba. A Banca Marmaros, a Banca Romanesca megnyitották fényes boltjukat. A legforgalmasabb nagyváradi kávéházakban, a volt legelőkelőbb üzlet­helyiségekben a két nagy oláh intézeten kívül a sok­sok odatelepedett kisebb oláh bank virul. Mellesleg mondva: ezek a jeles intézetek általában negyven százalékra adnak kölcsönt. Pénzük van bőven: táp­lálják őket mindenképpen, míg a magyar intézetek­kel szemben mindent elkövetnek, hogy azok magyar­országi, régi összeköttetéseiket elveszítsék és elsor­vadjanak. A pénzzel valói hódítás politikájához mindig értettek az oláhok nagyon, — ezt annak ide­jén már Erdélyben is megmutatták! , , 4 m A közbiztonságra jellemző, hogy a kereskedők egyáltalában nem­ biznak meg a rendőrségben és ezért üzleteik őrzését rábizz­áki az elcsapott ma­ tisztviselőkből és rendőrökből alakult vagyonőrző egyesületre. Ez az egyesület valóságos pót­rendőr­­séget képez, jobban mondva, ez az igazi rendőrség­, amely, ha egy betörőt nyakan csáp, beviszi és átadja az önszobájában kényelmesen bóbiskoló oláh rendd­őrnek. Ennek a magyar pótrendőrségnek a tagjai használják arra is a kereskedők, hogy vasúti­ szállíto­mányaikat kisérjék és a megdézsmálástól megóvják. Sőt ezek helyettesítik a postát is, amely megbízható­s­ság tekintetében kezd az emlékezetes montenegrói postához hasonlítani. A nagyváradi postatakarék- pénztárnak rendesen nincs pénze ais utalványok ide­fizetésére. Egyik nagyváradi újság minap egész so­­rozatát közölte a cégeknek, amelyek tiz-husaezeti leis utalványait a posta nem képes kiszorítani. Igtf, kb. négy-öt hétig hever a kereskedők pénze a postán.­ Jelenleg mintegy két és fél millió lej vár kifizetésre** Ami mintegy huszonötezer lej kamatveszteséget je­­lent a kereskedőknek. Bolkis Viktor, a nagyváradi új posta és távírda jelenlegi vezetője, így nyilatkozott egy hirlapíró előtt:­­ — Tény, hogy a nagyváradi postahivataloknak, már régóta nincs elég pénzük. Például az első szá­í­mű postahivatalba május hóban hatvankilencezer sem­ fizettek be, míg ugyanezen hivatalnak ez összegnek­ éppen tizenkétszeresét kellett volna kifizetnie. A régi magyar rendszer alatt a postának folyószámlája volt az Osztrák-Magyar Banknál, ami a forgalmat zavar­talanná tette, míg most a Banca Nationale nem áll a posta rendelkezésére, tehát meg kell várni, amin annyi pénzt adnak föl, hogy a kifizetést abból tel­­jesíteni lehessen..­­ . i­ Igen, de a kereskedők nem adnak ám föl pénzt,­ mert nem bíznak a postában. Ehelyett rábízzák pénzküldeményeiket a magyar rendőrségre, amely, gyorsabb és biztosabb. De még más körülmény is okozza, hogy a posta nem tud fizetni. A szegény, oláh postások ugyanis hónapokon át nem kapnak fizetést és azt a szokást honosították meg, hogy a felek által feladott pénzekből vonják le a fizetésü­ket... Egész becsületesen: se többet, se kevesebbet . A­ pénzhiány egyáltalában nyomasztó. Amiért az építkezés is teljesen szünetel, pedig Románia fák­ban, mészben és más építési anyagban rendkívül gazdag. Ez az oka, hogy Nagyváradon most mint­egy tizenötezer munkanélküli tengődik. Az állami­ semmiféle közmunkával nem igyekszik a munkanél­küliség nyomorát enyhíteni. Nehéz is neki, mert a­ vállalkozók félnek tőle, hogy ú­gy járnak vele, mint a postával: nem tud­ják tőle a pénzüket megkapni.­ Hiszen hónapokig tartó utánjárásba kerül, míg a legkisebb számlájuk kifizetését kicsikarják. Esőért nem is akad a legcsekélyebb közmunkára kiirt pá­lyázatra sem vállalkozó. De van pénzük az agent provocateuröknek"­ Ezek a román hatóságok kegyencei. A szorgalmas­ besúgók, akiknek egy vigyázatlanul kiejtett szó elég, hogy ártatlan embereket a sigurancia tömlöceibe hur­coljanak, ahol hetekig sínylődnek kihallgatás nélkül*. Élelmezést nem kapnak, ellenben pld. Nagyváradott, egy oláh vállalkozó tart fönn kifőzést és szállítj­at hüzbeli árakon a rabkosztot Elég pénzük van azok­nak is, akik mindenféle jótékony célra gyűjtetnek. Ezekkel a méhecskékkel úton-útfélen találkozunk. Az útlevelek kiadásánál is husz—száz lej a jótékony amelyikhez tartozott, minden két hétben küldött egy pár csendőrt, hogy nem akasztotta-e fel magát valaki az erdőn. A kis emberek pedig nyöszörögtek. Összeve­rődtek, panaszkodtak egymásnak. Hol innét, hol ahonnét loptak ki egy fát. A bokrok alá elrejtett szerszámokat, a nagynehezen kiszállított deszkákat elemelték. Már június volt. Az utakat elöntötte a virág­eső. A vadborsó finom kék fürtökkel elbontott szárai felkapaszkodtak a bokrokra. A vadrózsa pehely­könnyű, rózsaszín virágai üdén mosolyogtak elő a tüskés gallyak közül. Néha hirtelen jött meleg eső esett s eső után az erdő zengett a hátától. A mada­rak a tojásaikon ültek s a kék égen pici fehér felhő­szárnyak ölelkeztek össze s könnyedén repültek tovább, lemosolyogva a földre. Az erdő szélén többen összeverődtek a telek­tulajdonosok közül. Egy kis ember, valami posta­szolga, elkeseredetten kiabált: — Disznóság! Mindent ellopt­ak! A héten el­lopták a fejszémet s kivágták azt a szép kőrisfát a telek alján. — Be kell keríteni a telket — szólt egy másik. — Bekeríteni ! — felelt amaz keserűen. — Még a telket sem fizettem ki s már bekeríteni? Ki­nek van annyi pénze? A többi bólongatott, majd a kis postás fölhe­vülve folytatta: — Csak becsület kellene, hogy legyen. Becsü­let. Akkor nem veszne el semmi. Maradjon meg mindenki a maga telkén. Ami az enyém, az nem a másé, ami a másé, nem az enyém. — No jó — szólt egy másik. — De ha nem vi­gyáz senki semmire. Ha nincs mitől félni! — Hát akkor is. A jó érzés, tisztelt úr! A jó érzés, ami az ember lelkében van. A szomszédok bólongattak, gyanúsan egymásra pislogtak, azután elszéledtek. Csak egy kis öreg !mondta lassan: — Be kell keríteni a telket, mondom, kaput rá. A kapura lakatot. Csak az segít. És ő is elcammogott.­­ A postást karonfogta a sógora. Egy derűs, pi­rosarcú ember: — No, gyere, menjünk be az erdőbe. Ne mér­gelődj. Tudok egy füves helyet, feküdjünk oda. — Te mindig csak fekszel — mormogta rá a postás, de azért ő is végignyúlt a füvön. Lassan ki­engesztelődött. A sógor délben bort hozott. A ta­risznyából sült hús, sajt, sütemény került elő. Még egy kis szendergés s délutánra békesség szárnyalt át az erdőn. A postás danolt s egy szekercével nyelet fara­gott egy ásóba. A sógor pipázva nézte. A postás letette a kész nyelet. Körülnézett: — A kapába is kéne — mondta —, de nem igen kerül ilyen vékony fa. — Amott van mi egy! — kiáltotta a sógor s­­ bemutatott a fák közé. A postás összehúzta­ a szemét. — Amott? Azt mondod? — kérdezte halkan, tapogatózva. S nézte a fát lassan. Valami finom, egyenes törzsű kis vadcseresznyefa volt. A nap szelíden fény­lett a levelein. — Az jó lenne. Éppen jó lenne — folytatta a postás a hallgatás után. A sógor rápillantott, felemelte a szekercét: — Nohát akkor . . . A postás kurta, kérdő, pillantást vetett az arcába: — Csakhogy . . szaladt ki a száján s hir­telen elhallgatott. — No, mit cseillaügy? — kérdezte a sógor, aki már a fa felé indult. — Hogy nem a­ miénk, a szomszédé — mon­dotta lassan a postás's a fa felé pislantott. — Azt nem le­het tudni — felelt a sógor. Azután hirtelen hozzátette: — Amig be nincs kerítve . . . A szekercét lóbázta a kezében s a sógora bíz­­tatását várta. Emez'nem nézett föl rá, csak lassan motyogtas — Persze . . . Amig be nincs kerítve ... — Ki tudhatja addig, — szólt bátrabban a s­­­­gor, a fa felé indult s egyszerre visszafordult. — Vágjam? — kérdezte. A postás hunyorított: — Úgy nézem, mégis a mi telkünkbe esik a fa. — Hát persze! — kiáltott a sógor s már vágtam is a fát. Amikor a nyél készen volt, a postás belekacsi­tott a sógor szemébe s lassan mondta: — Talán mégis a szomszédé volt? A sógor hirtelen a postás arcába nevetett® — Az hát! Hiszen tudtad te azt! Erre mindketten kurtán összeröhentettek. A sógor rágyújtott, a füstön keresztül a mási arcába pillantott, mosolygott s derűsen mondta — Hát ez az a jó érzés, sógor.­­ A postás egyet lökött a fején, elvörösödött mérgesen kiáltotta: — Hát kerittesse be a telkét, ha azt akarj hogy . . Nohát . . . Azután az az egy kis fi Nincs itt az erdőn elég? Kár is beszélni. — Hát persze, persze — motyogta, a sógor nem nézett föl. Majd a pipáját tömködr­i kezdte, után megforgatta a kezében a cseresznye!É s amint a szekercét a kezébe vette, mondta: — Jó kis nyél lesz belőle. Mi? Ezzel faragni kezdte a nyelet. A nap bemosolygott az erdőbe, mint váncsi, pajkos gyermekszem. Nem is vette hogy lopás történt az erdőn. / • ? 1921. augusztus 2., B&L

Next