Pesti Hírlap, 1922. február (44. évfolyam, 26-48. szám)

1922-02-01 / 26. szám

1922. február 1., szerd­a. PESTI HÍRLAP eljárásra utasították őket és csak politikai felelősség mellett dolgoztak. És ezért történhetett meg, ami megtörtént. A lakbéremelést a bíróság dönti el. A felmondás a bíróság elé tartozik De nem a bíróság intézi a legfontosabb ügyet, a rekvirálást. Ez a rend­szer a proletárdiktatúra idején keletkezett. Méhely: Már 1918-ban kezdődött! Bródy: Igaz, de, a proletárdiktatúra idején­ fej­lődött ki ennyire. Meg kell szüntetni végre magát a lakásrekvirálást Az otthon szentsége megköveteli, hogy senki lakását el ne lehessen venni. Vannak, a­kiknek igazán nem maradt egyebük, mint a lakásuk és ezt is elveszik tőlük. Benkő Gábor: Vegyék el a tíz szobás lakásokat. Bródy: Nehéz igazságot tenni a lakáskérdésben és és azért a magyar bíróság hivatott ezekben az ügyekben dönteni, nem szabad azt közigazgatási ha­tóságokra bízni kérdi a népjóléti minisztert, milyen megnyugtató eszközzel rendelkezik, hogy Budapest aggodalmát eloszlassa. Ma Budapesten még ugyan­azok a hivatalos helyiségek állanak fenn, amelyek a régi Nagymagyarország ügyeit intézték. Ezeket a hivatalokat nagyrészben magánlakásokból alakítot­ták át, alakítsák most vissza magánlaká­sokká. Itt vannak a katonai épületek, a rengeteg kaszárnya és katonai raktárak, amelyek alkalmas átalakítással nagymértékben hozzájárulhatnak a lakásínség eny­hítéséhez és ha már a kormány a közhivatalnokok apasztásának fájdalmas operációjára gondol, a feles­leges hivatalos helyiségeket adják át magánlakások céljaira. A környező államokban mindenütt megin­dult a regenerálódás munkája. Mindenütt folyik az éritkezés, nálunk is meg kell indítani. 71 népjóléti miniszter válasza. Bernolák­ Nándor népjóléti miniszter különböző okok miatt az interpellációra végleges választ csak később adhat Ideiglenesen azonban már most felel, mert nem szeretné, ha csak egy pillanatig is azt hi­hetnék, mintha a kormánynak és bizonyos vonat­kozásban neki, nem volnának meg a határozott tervei a beállott eseményekkel szemben. Szterényi múltkori interpellációjára adott válaszomban kijelentettem, — úgymond — hogy nem helyeslem a kislakások több­szöri rekvirálása körül felmerült zaklatást. Ál­lítólag ez a nyilatkozatom volt az oka, hogy lemondottak a lakáshivatali bírák. Kötelességemnek tartom kije­lenteni a következőket: — A lakáshivatal tőlem semmi parancsot vagy utasítást sohasem kapott. Felhívtam a figyelmét mél­tánylást érdemlő körül­­ményekre, amelyekre viszont igen gyakran más oldalról az én figyelmemet hív­ták fel Felfogásom szerint mulasztást követtem vol­na el ha ezt nem teszem. Az ilyen természetű sérel­meket mindig eljuttattam a lakáshivatal elnökéhez, hangoztatva, hogy mindenkor az igazságosság s mél­tányosság szerint járjanak el és nem a protekció, vagy a személyi tekintetek szerint A lakáshivatal határozatait meg nem változtattam, de igenis, több alkalommal kénytelen voltam azokat megsemmisí­teni. Egyelőre nem tartom szükségesnek idehozni azokat az eseteket, amelyekben a döntést megsemmi­sítettem és amelyekben új eljárást rendeltem el. De hangsúlyozom, hogy minden egyes esetben a lakás­ban már bentlakók érdekében rendeltem el az új eljárást . Ezek után azt kérdezhetik, hogy miért mond­tak tehát le a lakáshivatali bírák. Hát én egyelőre nem óhajtom közölni az okot és remélem, hogy nem is lesz okom a közlésre. Elmondom azonban azt, ami a bírák eljárását plauzibilissé teszi. Én arra igyekez­tem, hogy érvényesüljön bizonyos bírói ininiatíva, mert az ügyek természete nem tűri, hogy heteken át húzódjanak ezek. Ez a törekvésem nem érvényesült, sőt bizonyos visszaélésekre jöttem rá. Kifejezésre jut­tattam tehát, hogy nem vagyok megelégedve és vál­tozást kívánok. A bírák ezért lemondottak, amihez nekik törvényes joguk van. Ez és bizonyos más okok voltak azok, amiért lemondottak; a más okokat azon­ban én nem akarom nyilvánosságra hozni. — Én magam is rájöttem visszaélésekre és mondhatom, nehéz volt útjába állni. Ha nem tudtam elejét venni, annak oka abban rejlik, hogy amikor a túl magas ügyvédi honoráriumok ellen egy szakaszt akartam a törvénybe felvétetni, azt meggátolták, maga Bódy is ellene szólt. Rámutattam arra, hogy ezekben az ügyekben elfogadtak 150.000 korona ho­noráriumokat is. Bródy: De nem ügyvédek! Bernolák: Kérem, én szolgálhatok nevekkel is. Nálam megjelent a múltkor Móser Ernő képviselő­társam és magával hozott egy urat. Ez az úr közölte, hogy aznap délben megkap egy lakást 30.000 korona honoráriumért. Ebből a lakáshivatal egy tagjának jár egy bizonyos rész. Felhívtam, hogy nevezze meg, ki az az illető tagja a lakáshivatalnak. Nem volt haj­landó, az ügyvédéhez utasított, az meg azt mondta, az összeg az ő honoráriuma. Olyan esetek is vannak, ahol a honorárium 80—100.000 korona. Az én felfo­gásom nem lehet más, mint hogy minél előbb vissza­álljon a szabad rendelkezési jog. Ennek a feltétlen alapja az építkezés. — Amíg ezek az állapotok fennállanak, kény­telen vagyok azt az álláspontot elfoglalni, hogy in­kább bizonyos kényelmi érdekek szenvedjenek sérel­met, csak lakáshoz juthassanak azok, akiknek erre égető szükségük van. A lakások teljes felszabadítása akkor fog beállani, amikor az építkezések teljes mér­tékben megindulnak. Ami már most a lakáshivatal ügyeit illeti, én e lemondásokat elfogadtam és a le­mondottak helyeit más férfiakkal óhajtom pótolni. Azt hiszem, hogy kisebbszámú testület is meg fog felelni annak a feladatnak, amely megoldásra vár. Arra nem adhat érdemleges választ, hogy kikből ál­lít­ja­­össze az új lakáshivatalt. Nyolc napon belül azonban az uj lakáshivatal meg fogja kezdeni mű­ködését, addig pedig a mostani lakáshivatal folytatni fogja a folyómunkát ülnök. Miután a miniszter érdemleges választ­­nem adott, határozathozatalnak helye nincs. de ülés fél 4 óra után ért véget. Régi magyar alakok. — Emlékezés Bodnár Zsigmondra: az ő tanai a mai idők világításában. Mennyire meglátta azt, amit a jövendőnek kellett hoznia. — Azoknak, akik olvasták valaha Bodnár Zsig­mondnak műveit s mosolyogtak velem együtt az ő szertelenségei felett, ajánlom, lapozzák át újra az írásait Csodálkozni fognak egy kissé. Meg fogják állapíthatni, hogy az ő saját véleményük mily ala­posan megváltozott két évtized alatt sok dolog felől. Ma más szemmel néznek egyes jelenségeket, mint előbb. S észre fogják venni különösen azt, hogy sok­ban igazat adnak annak a Bodnár Zsigmondnak, akit szinte lesajnáltak valamikor. Azoknak pedig, akik nem olvastak e szerzőtől semmit, különösen is ajánlom, hogy foglalkozzanak munkáival. Bodnár Zsigmond saját maga volt annak leg­főbb oka, hogy életében nem vették komolyan. Nagy hangon, szinte vásári pózban hirdette, hogy ő fedezte fel azt a törvényt, (melyet egyszer szellemi, máskor erkölcsi törvénynek nevezett) miszerint az emberiség története hullámvonalakban halad. Egyszer ideálisan gondolkodnak az emberek, máskor — több évtized után — reálissá válik a felfogásuk, hogy később megint az ellenkező szélsőségbe csapjanak át. Vilá­gos, hogy ez nem az ő „felfedezése". Megírták ő előtte igen sokan. De nem is felfedezés. Azok, akik foglal­koztak a históriával, maguktól is rájöttek — igen­igen sokan­­— hogy ez a hullámszerű haladás tény­leg végbemegy. Bodnár ezt talán ötvenszer is meg­ismételte különböző formában és alkalommal. Unal­massá lett, ami az írónak talán legnagyobb bűne. Az, hogy vásári zajt csapott a dologgal, csak még jobban ellene hangolta a közvéleményt S még inkább fo­kozta a rossz hatást az, hogy egyáltalában nem volt szimpatikus egyéniség. Magam többek között azért sem kedveltem, mert amily fenhéjázó volt máskülön­ben, oly alázatos volt — egész a szolgaiságig — a hatalmasokkal szemben. De amikor aztán részletezte, hogy az ideális hullám uralkodásának idején minő jelenségek ta­pasztalhatók az emberi társadalom életében — és mi­nek az ellenkező hullám idején —, akkor oly meg­állapításokat tett melyek figyelemre tarthatnak szá­mot nemcsak ma, hanem hosszú, igen hosszú idő múlva is. Csodálatos csak az, hogy ezeket a megálla­pításokat pusztán bizonyságok gyanánt hozta fel az ő állítólagos felfedezése mellett, s bár azokat is nagy szószaporítással hozta elő, reájuk semmi súlyt nem vetett Legalább írásaiban nincs egyetlen sor sem, amely emellett bizonyítana. Szerinte a két hullám között az a fő különbség, hogy ideális időkben az emberek az általános szem­pontból nézik az eseményeket s a szép, igaz és jó eszméit egységükben fogják fel, reális időkben pedig a részletek érdeklik őket elsősorban s ezeket, az esz­méket külön-külön értékelik. 1020-tól 1680-ig az ideális felfogás uralkodott, akkor lassú átmenettel a realizmusba mentek át az emberek, mely irány egé­szen 1790-ig tartott. Ekkor egy új ideális aera kö­szöntött be, melynek virágzása 1815-ig tartott, hogy aztán lalankint ismét a reális idők keletkezzenek. Úgy vélte, hogy 1880 után kezdtek először mutatkozni azok a jelenségek, melyek az ideális felfogás eljöve­tele mellett szólaltak és hogy e felfogásnak néhány évtized múltán teljes világjában be kell következnie. Még­pedig nemcsak nálunk, hanem a világ minden országaiban, kivétel nélkül, ellenállhatatlanul. Bodnár szerint tetőfokán a realizmus a múlt század hetvenes éveiben állott. Ilyenkor az emberek gyűlölnek minden tekintélyt, mert a részletekért ra­jonganak, nem az általánosért. Az apa — aki más­kor a tekintélyt képviseli a családban — nevetség tárgyává válik, ellenben az asszony és a gyermek lesz az úr. Csak az a színdarab tetszik, melyben meg­csalják, kinevetik a férjet. Az államban korlátozni akarják mindenben a király hatalmát. Vallási téren sokat veszít erejéből a pápai tekintélyen alapuló ka­tholicizmus, prosperálnak a protestáns felekezetek. A vallásosság egyáltalában nagyot hanyatlik. Va­gyonszerzés képezi az emberek legfőbb gondját le­nézik a tisztes szegénységet, irigyelik a szerencsés gazdagokat. Gyárak alakulnak, bankok, pénzintéze­tek nagyszerűen prosperálnak. A háborúk igen rit­kák s a felgazdagodott nemzetek könnyen viselik azoknak gazdasági utóbajtait. Ilyen időkben csaknem kivétel nélkül azok a nemzetek nyerik meg a hábo­rút, s visznek vezérszerepet a nemzetközi politikában, amelyek reálisabb gondolkodásúak. Bodnár szerint az angol, a svéd, a német és az orosz a legreálisabb fajok, ellenben idealisták a spanyol, francia, olasz és némileg a magyarok. Mindez nagyon figyelemreméltó megállapítás. De sokkal jelentősebb a mi napjaink szempontjából az, amit az ideális korszakok jelenségeiről ír. 1900 körül teljes világossággal látja, hogy átmenőben va­gyunk az ideális felfogás­­korszakába s részletesen leírja, hogy minő ilyenkor az emberek gondolkodása. Amint leírja azt, aminek ilyenkor be kell következ­nie, az oly találó a mai korra, mintha csak vala­melyes reveláció folytán írta volna le a mai kort. Ilyenkor szerinte az emberek az általános felé haj­lanak s nem törődnek az egyessel. A nagy néprétegek érdekeit szolgálják. Az agráriusok kerekednek felül s a kisgazdák érdekében hozzák a törvényeket. A ke­reskedelmet üldözik, rendszabályokat hoznak be az élelmiszerek hamisítói és az uzsora ellen. A gyárak csak fél- vagy negyederővel dolgoznak, a munkanél­küliek száma megszaporodoit s minden országban katasztrofális bajok keletkeznek a pénzügyek terén. Az emberek nagy része a vallásban keresi a vigasz­talást. A katholicizmus terjeszkedik s uj és uj köve­telésekkel lép fel. A zsidóságot mindenütt üldözik, s akik eddig Id­gben csak a jószívű és előzékeny bol­tost látták, aki mindenkin szívesen segít, azok most csak az uzsorást vélik benne feltalálni. A tekintély elvének visszaállítását követelik mi­ndenfelé, sokat adnak a jó erkölcsre, üldözni óhajtják a fedér szín­darabokat s olyan keveset törődnek az anyagi javak­kal, hogy beáll az általános elszegényedés. A festé­szetben a realisták helyébe az idealizálók lépnek kik az élet helyett az eszményit keresik, az irodalomban­ is az önfeláldozó hősöket szólaltatják meg a minden­napi élet szürke emberei helyett Mind csupa érdekes részlet, kivált ha visszatekintünk arra az egészen más korra, amikor ezeket a szerző papírra vetette. A háborúk Bodnár szerint az ideális időkben­ szoktak gyakoriak és súlyosak lenni, és ilyenkor ne­héz elviselni a következményeiket. A harmincéves háború bajait évtizedekig nyögte az emberiség, a francia forradalom után is beállottak a pénzügyi ka­tasztrófák, de 1871-ben — reális időkben — a fran­ciák megerőltetés nélkül fizettek 5 milliárd arany­franknyi hadisarcot. A forradalmakra is kiterjeszti figyelmét Bodnár Zsigmond. Ezek szerint akkor szok­tak kiütni, ha az egyik hullámból a másikba megy át az emberiség. Az uralmon levő felfogás védi a maga pozícióját azzal szemben, amely érvényesülni akar. Mikor az idealizmus hanyatlásával tör ki a forradalom, rendszerint nem nagyon véres, de kevés a sikere — mint 1848-ban, mikor pedig rövid időre fellángolt egész Európa. De nagy rombolásokat szo­kott végbevinni a forradalom az ellentétes esetben, mikor a realizmus védi a maga hatalmát a jelent­kezni kezdő idealizmussal szemben. A háborúk Bodnár szerint gyakoriabbak az idealizmus napjaiban, mint az ellenkező időben, mi­kor az emberek az élet örömeit élvezik s félnek min­den változástól. De ideális időkben legtöbbször az ideális nemzetek győzedelmeskednek. A franciák a XIV. század reális napjaiban elveszítették országuk nagy részét az angolokkal szemben, de egy század múlva könnyen visszaszerezték egy egyszerű pásztor­leány zászlaja alatt 1620—1680 között szintén a fran­ciák részére terem a babér, de 1680—1790 között a realizmus napjaiban, a germán fajoké a győzelem. S bár Bodnár korában oly rettenetes a németség ered­­­je, hogy valósággal ellenállhatatlannak látszik, an­­­­nyit mégis ki mer mondani, hogy a fejlődésben levő, idealizmus korszakában ismét jó napok fognak járni a franciákra. Íme, ilyen részletekig kiható módon igazolta az élet annak a Bodnár Zsigmondnak a tanításait, akit csak nevetni tudtunk addig, amíg élt. H.— P.—­ ­ A magyar királyi honvédség kiegészítése Módosító törvényjavaslat. — Mennyi a kényszerlétszám ? —• A jelentkezés rendje. A honvédségről szóló tavalyi törvény kiegés­ezítését és módosítását célzó javaslat kedden került a nemzetgyűlés elé. Az új javaslat szerint a létszám etvánt oszlik meg: 1750 tatiszt, 2334 altiszt és 30.916 főnyi legénység. Ez a létszám nem e­melhető fel és benne vannak a Ludovika Akadémia hallgatói is. A honvédség szer­vezetét a trianoni békeszerződés katonái rendelkezik­sei állapítják meg. A honvédséget kizárólag önként­­es jelentkezők felvétele útján alakítják és egészí­tik ki. A magyar királyi honvédség tisztikara kizáró­­lag hivatásos tisztekből áll. A magyar királyi hon­védség tisztjeit a rendszeresített létszámon felül mu­tatkozó szükséghez képest minden rendfokozatban a honvédelmi miniszter előterjesztésére az államfő ne­vezi ki és lépteti elő. A szabadságolt viszonyban levő egyének a ma­gyar királyi honvédség katonai erejének létszámához tartoznak. A magyar királyi honvédség kiegészítése álta­lában a törvényhatóságok útján történik, azonban a legénységi állományba belépni óhajtó egyének közvetlenül a csapattestnél jelentkezhetnek felvé­telr­e. A honvédelmi miniszter a törvényhatóságokkal kellő időben közli az önkéntes jelentkezés alapján felveendő egyének számát. A törvényhatóságok köte­lesek a magyar királyi honvédségnek önkéntes je­lentkezés útján való kiegészítését foganatosítani. A katonai hatóságok az önként jelentkezőt testi alkalmasságának megállapítása esetében nyolc hé­ten belül értesítik arról, hogy a magyar királyi hon­védség kötelékébe felvétetik. Az ,'inként jelentkező egy hónap­ próbaszolgálatra válik kötelezetté, mely az előbbi bekezdésben említett értesítéstől számít. A magyar királyi honvédség kötelékéből a szol­gálat­ kötelezettség letelte előtt bármely okból való elbocsátás tekintetéb­en a honvédelmi miniszter ha­tároz. A honvédség tisztikara 1922. évi július 1-éig ki­zárólag a volt hivatásos tisztek sorából egészíthető ki. Az ekként felvett tisztek közül azoknak a szolgálati kötelezettsége, akik 28. életévüket még nem töltötték l­e, legalább 40. életévük betöltéséig, azoké pedig, akik 38. életévüket már betöltötték, a magyar királyi honvédség kötelékébe a jelen törvény alapján tör­tént fölvételüktől számított legalább­­ 2 évi időtar­tamra terjed. A magyar király honvédség igazgatási teendő­jének ellátásánál alkalmazott polgári tisztviselők minden tekintetben kizárólag a polgári hatóságok és a polgári büntetőbíráskodás alá tartoznak és sem egyenruhát, sem fegyvert nem viselhetnek, semmi­féle katonai kiképzésben, katonai gyakorlatban részt nem vehetnek, parancsnoklási joguk nincs. A csa­patokat csak orvosok, állatorvosok és számvivők kö­vethetik. A véderőbizottság kedden délután Karafiáth Jenő elnöklésével tartott ülésén Móser Ernő előadá­sá­ban elfogadta a honvédségi törvény módosításáról és kiegészítéséről szóló törvényjavaslatot és annak tárgyalására a nemzetgyűléstől a sürgősség kimon­dását kéri.

Next