Pesti Hírlap, 1923. április (45. évfolyam, 74-97. szám)
1923-04-01 / 74. szám
1923. április 1., vasárnap. lási parancsot. Erre önként jelentkezett. Akkor kapta a nagy ezüst vitézségi érmet. Aaplóját mikor adja ki Fenséges urízi naplómat? Majd hetven évvel a halálom után. Addig nem. Hiszen egészen bizalmas dolgok vannak benne. Különösen a két utolsó évből, amikor hadseregfőparancsnok voltam. Beszélgetések a királlyal, a marsall tanács. Ezt nem lehet még közreadni. — A világháború folyama alatt mi tett Fenségedre legmélyebb benyomást? — A nagy kolerajárvány tizennégy szeptemberében. Ez egyike volt a legrettenetesebb dolgoknak, amit valaha láttam. Akkor ezrével hullottak el az emberek. Én a magam részéről nem féltem. Magam is hozzányúltam a betegekhez. No és azután: Doberdo! Ezt a nevet megilletődve mondja őfensége. Majd a visszaemlékezésektől fátyolos hangon hozzáteszi: — Az egész idő, amit a Doberdon töltöttem. Közel két esztendő. Ezt semmi mással nem lehet összehasonlítani. A francia fronttal sem. Én is láttam a francia frontot. De nemcsak én: azok a németek is, akik hozzánk jöttek, ugyanezen a véleményen voltak. — Ferenc József Őfelségét mikor látta utoljára Fenséges úr? — Pár nappal a halála előtt. A kilencedik isonsoi csata után megkaptam tőle az első osztályú katonai érdemkeresztet. Miután spontán adta, minden hivatalos fölterjesztés nélkül, fél napra fölutaztam hozzá, hogy ezt neki megköszönjem. Akkor láttam őt utoljára. Tizenhat november közepe táján. Testileg látszott rajta egy kis gyengeség, de szellemileg még mindig teljesen friss volt. Utolsó parancsa, amit halála napján kiadott, az volt, hogy rám bízza Erdély védelmét. Soha, soha nem ismertem, nagyobb embert, mint ő. És utolsó percig megmaradt annak, aki volt. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor is tökéletesen tájékozva volt mindenről. Jobban, mint akármelyik parancsnok. Csak a legmélyebb tisztelettel és bámulattal tudok rá visszaemlékezni! A sarokban egy méltóságteljesen ketyegő óriási ingaóra ütni kezd. Előbb a negyedeket. Azután az órát. Zengő-bongó hangoknak valóságos harangjátéka tölti be a szobát. Az óraütás figyelmeztet, hogy letelt az az idő, amelyet őfensége nekem juttatott. " Betida Jeni*. M zstsndáro írta. : Szallagi Aladár. Más a zsandár és más a csendőr. Műveit ember, aki igazán tud magyarul és nemcsak kotyog rajta, a kettőt nem is téveszti össze soha. Mert a zsandár elsőrendű történelmi tünemény: a magyar nemzet gyalázatos, levezetésének és gúzsbakötésének minden másnál kidomborodóbb emlék jele; míg a csendőr legföljebb csak arra a kedves illúziónkig emlékeztet, hogy „mindent megnyertünk'', ismét a magunk urai vagyunk, — hiszen eltűnt a zsandár. Ugyanazon időpontban, mikor északról az orosz másodízben s ezúttal már óriási hadsereggel lépte át a Kárpátokat, ugyanakkor tört be Magyarországba, — immár a biztos siker reményében, Haynau, — magával hozva a kivert osztrák fősereget, Ramminggal a hadvezéri tudást, egy csomó mágnást, a kötelet, meg a zsandárt. 1819-ben ez jutott májusi ajándékul a magyar nemzetnek, miként épen 70 év múlva, a frigiai vörös sapka. * Ausztria a XVII. század végétől fogva 1870-ig abszolusztikus intézményeinek legtöbbjét a franciáktól vette át, így a zsandárságot is. Beksics Gusztáv nagyon tévedett, hogy ez „speciális osztrák intézmény" lett volna, melynek „sehol nem lelni párját". A zsandárság mint intézmény, a legnagyobb rendőri lángész, Fouché, alkotása. Az ex-pap, ki a királygyilkosságtól a trón és oltár szentségén alapuló "restaurációig vezető állásban szolgált végig minden rendszert, politikai cél: Napóleon küszöbön álló császári egyeduralmának belső biztosítására szervezte meg a konzulátus alatt a rendőrség hadseregét (armée de la police), minden zsandárság felülmúlhatatlan ősmintáját , ezt 1806-ban a francia császárságba kebelezett itáliai királyságra is kiterjesztette. „közbiztonsági őrség" (division de sûreté générale, département au de la des Alpes) név alatt. Ott vette át Alba Itália birtokával együtt 1815-ben Ausztria azon mód, megtartva még tiszta olasz személyzetét is. Mindössze azt a változtatást tette rajta, hogy hivatalosan „Gendarmerie Regiment der Lombardie" névvel ruházta fel. Ez a kész szervezet, franciából másolt szabályzatával szolgált mintául 1819 tavaszán, midőn a császári kormányzat sürgős szükségét látta annak, hogy „a forradalmi szellem gyors és maradandó megfékezése végett" az összbirodalom minden tartományában túlnyomóan gyalog, de részben lovas zsandárság állíttassák fel. A szervezés nagy és nehéz munkáját fichtenstammi Kempen János császári altábornagyra, a későbbi rendőrminiszterre bízták. Jobb választási, a maguk szánékait tekintve, nem tehettek volna. Mert Kempen fáradhatati munkaerő, feljebbvalói számra vak eszköz eszmi ember, kinek vizsla és buldog természet-t kiolvashatjuk tetteiből és szinte leolvashatjuk feltűnően durva vonásairól Kezében a 13 új zsandárezred szervezése gőzerővel haladt, amit annyival nagyobb érdeméül róhattak föl, mert hiszen ő egyidejűleg mint Haynau jobb keze nagyon el volt foglalva a vérengzéseknél is, főleg Pesten, hol a kecskeméti utcai Csekonics-palotában ütötte föl főhadiszállását. Batthyány Lajoson is ő hajtotta végre a halálos ítéletet. A zsandárság elite-corps-nak volt minősítve, melyben a közkatona is altiszt, 25 pengő krajcár napi zsolddal és külön pótlékkal. Az aktív seregből válogatott tisztek egy ranggal magasabb fokozattal vétettek át s egy-egy kiváló őrmester alhadnagyi ranggal. Sokan törték, magukat, hogy bejuthassanak az egymás után felállított pesti, győri, váradi, szebeni és temesvári ezredbe, melyek mindenike régi magyar nemes családból való parancsnokot kapott. Ezekben megbíztak. De már a legénység a Magyarországon épen ellenünk harcoló csapattestekből kommandiroztatott zsandárokat, így a legénységi állomány, kivált kezdetben, a mindenütt favorizált csehek és németekből került ki. Külön nagy munkát adott Kempennek a zsandárság titkos személyzetének toborzása. Míg Fouché, kinél a költség nem számított, titkos rendőrségét a társadalom, főleg Párizs társadalmának minden rétegéből válogathatta, kik mint agents, observateurs és mouchards, bizonyos rangfokozatokba osztva működtek. Kempen a zsandártisztikart használta föl e célra s azonkívül confident-eket és ágens-eket szerződtetett csekély fizetéssel s tett szolgálataik arányában alkalmilag vékonyan megeresztett borravalóval. E szedett-vedett népség, — köznyelven spicli — mint a mindenható államiság legfőbb orgánuma ott szimatolt mindenütt. Megfigyelték a főhercegeket, a papságot, még a bécsi érsek-kardinálist, Rauschert is, kiről négy külön megbízott spicli hordta az egymásnak ellentmondó hallatlan híreket Kempen számára. Különös gondot fordítottak a magyar konzervatív pártra. Ennek valamenynyi tagja a tradicionális monarchia és nem az összbirodalom híve lévén, gyanú alatt állott s Szögyény kivételével valamennyiről találtam titkos jelentést. Báró Jósika Samu, hiába készítette el annak idején Magyarország bevezetésének tervét, szintén indexre került, mint aki megjegyzéseket merészelt tenni a császár magyarországi útjára vonatkozólag. S Kempen a gróf Grünne főadjutánshoz intézett szokásos heti jelentésébe, ami voltakép az uralkodónak szólt, egymás mellé vette föl Jósika „merényletét" és azt a birodalomrengető eseményt, hogy egy részeg napszámos éljenezte Kossuthot egy wiedeni csapszékben. Soha életemben nem láttam olyan jóízűen nevetni gróf Apponyi Albertet, mint pár hónappal ezelőtt, mikor elujságoltam neki, hogy ő már 6 esztendőskorában, édesatyja, gróf Apponyi György, pedig már mint kiszolgált kancellár, v. b. t. t zsandármegfigyelés alatt állott! Még pedig Széchenyi miatt, kivel Apponyi György benső barátságban élt, Apponyi kikémlelésére" a tiroli és vorarlbergi 13. számú zsandárezred őrnagya, Koerber József, kapott megbízást, melyben eljárván, Trientből, 1853 január 6-án a következő jelentést tette az ügy sürgősségénél fogva, egyenesen Grünnének, (vagyis a császárnak): „Excellenciádnak dec. 28-ki magas megbízása folytán tisztelettel bátorkodom jelenteni, hogy gróf Apponyi, volt királyi magyar kancellár, Griesben, Botzenhoz negyedórányira tartózkodik, s vele együtt felesége és két gyermekével, továbbá titkára és nagyszámú cselédsége. Gróf Apponyi Aufschnaider urnái lakik Griesben." Elmondja aztán, hogy itt sok idegen van, de országháborító nincs köztük egy se. Nyomozásának az az eredménye, hogy a kancellár egészen családjának él és semmiféle politikai kapcsolatot nem tart fönn. • Minden nagy háború s kivált belső zavarok után, a törvénnyel hadilábon álló népelemek igen el szoktak szaporodni. Ez következett be Világos után is. Különösen Dunántúl és a Tisza-Duna közén. Rózsa Sándor, Fábián Pista, Víg Miska, Csehó Pista, Orbán Bálint, stb. bandája virágkorát élte. Soha nem állott nálunk rosszabb lábon a közbiztonság, mint épen a zsandárvilág idején, 1849-től 1859-ig. A futóbetyárok gyöngyélete szükséges előföltételéül mutatkozott, hogy a messze távolból meglátható zlatohlavekek fényes fedelű, piekels haubés hada kergesse őket. Kempen több ízben rendelt el rendszeres briffantaggiót katonai segédlettel, a „betyárok" ellen. ' '.A tíz-húsz főből álló gyalog vagy lovas katonai különítményt rendszerint két zsandár vezette, kik magyarul többnyire ép ugy nem tudtak egy kukkot se, mint akiket vezettek. Sok ártatlan magyar vérbe került ez a tájékozatlanság, mert hát szóból ért az ember s a meg nem értés vagy a félreértés természetszerűleg sűrűn vonta maga után a fegyver illetéktelen és indokolatlan használatát. Az egész magyarság ösztönszerűleg érezte, hogy a hatósági garázdálkodás e könyörtelenségében része volt annak is, hogy akiknek a bőrére ment, magyaroknak születtek. Ez lehet a megfejtése annak jelenségnek, hogy épen az Alföldön és túl a Dunán, határozott rokonszenv nyilvánult meg a szegény legények iránt. Nótába vették őket s például az egész Alföld szélére danolta Rózsa Sándor meg Csehó Pista nótáját vagy azt, amely legjobban duzzad az önérzettől: Engem hínok Fábián Pistának, Ki is állok tizenkét zsandárnaki Az ostromállapot hosszú ideje alatt már a föltételezett rablási szándék, fegyverelrejtés, lekötés, ökörelhajtás halálbüntetéssel járt. Később is, a vidékenként jóformán permanenssé vált cs. k. katonai és polgári „rögtönbíróságok", amint ekkor a statáriumot nevezték, könnyű szerrel mondták ki a halálos ítéletet. Egy félegyházi és egy csongrádi „felfegyverzett”, ember, — amint a hivatalos lap jelentette — enni és innivalót sajtott (!) ki a Csókacsárda csaplárosától, kit arra kényszerítettek, hogy saját kocsiján Pestre vigye őket, hol egy napig gyanús életet folytattak." Visszatértükkor egy zsandár „örcsapat" által elfogatván — lőpor és golyó! Legtöbb áldozata lett az ily módon folytatott embervadászatnak Hódmezővásárhelyt és Jászberényben. Mindkét helyen külön-külön több, mint másfélszáz embert végeztek ki a zsandárvilág alatt, főként fegyverelrejtés címén. Aztán következett sorrendben, a kivégzettek száma szerint: Kecskemét, Halas, Szentes, a Mátra alja, a Bakony vidéke, Somogy, Bihar, Tolna és Baranya. Valamennyi kivégezett színmagyar volt, s kizárólag katholikus és református, de aránytalanul több református mint katholikus. Emlékiratok során följegyezték, minő eliszonyodó háborgással nézte az egész magyarság a Gondviselés szerepét játszó idegen uralom embervadászatát. De a „rongwirirtás" szörnyű látványa senkit nem rázott meg annyira, mint a legnagyobb magyart. Széchenyi, aki szerint oly kevesen vagyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, semmiféle intézményt nem ostorozott oly határtalan szenvedéllyel, mint a zsandárságot. Minden műve zsúfolva gyilkos gúnnyal vagy épen átkozódással a zsandárság, a „Venatores Regis" ellen, kiket a magyarság pusztításával bízott meg az oktalan politikai rendszer, mely nem tudta meglátni, hogy az agyonvédelmezett dinasztiának nincs és nem lehet más természetes támasza a föld hátán, mint az agyongyötört magyar nemzet. FESTE HÍRLAP Márciusi korzó. Szürke nők, csíra járásk. — Egy kis költségivetés. — Hogy sétál Pest és hogy sétál Buda? — Párbeszédfoszlány. Tél multán megelevenül a Dunapart, a korzó, melyen az előkelő világ viszi sétáltatni ruháit, cipőit, harisnyáit. Délelőtt tizenegy órakor kimentünk a pesti Dunapartra, kezünkben jegyzőkönyvvel, hogy képet adjunk arról az életről, mely itt folyik. Tizenkét óráig csak gyermekek sétálnak. Szüleik nem bíznak a csalóka márciusban, mely annyi náthát, köhögést hozott. Még tévesen öltöztetik a kicsinyeket Medvedmadácskákba, mackónak bujtatva tipegnek a kisfiúk a home-ok és missek mellett, de már hosszú harisnyájukat lehúzták, térdecskéjük mezítelen. Kitűnően törik a francia és angol szót. Németet már kevesebbet hallani. Magyart még kevesebbet. Mikor elmúlik a dél, kiszállingóznak a felnőttek is, de még csak kevesen. A hóvirággal együtt nem bújnak ki. Oka ennek az, hogy a tavaszi ruha, az uj, a divatos, még mindig nem készült el. Sokhelyütt talán nem is készül el egészen októberig, vagy jövő tavaszig. Jórészt téliruhákat látni. Csak a harisnyák ujak. Legtöbb nő, majdnem kivétel nélkül, szürke vagy testszínű harisnyát hord. A régi, rikító színek szinte egészen eltűntek a korzóról. A ruhák is józan, sötét színűek, többnyire mogyorószínű covercoat. Aki nagyon elegáns, feketét visel. Pusztán a kalap, a tarka rózsákkal, meg a színes szalag nőies. A férfiak a világos felöltőkben és kalapokban szinte tarkábbak, mint a nők. Ártatlan élvezet a séta, de ma az sincsen ingyen. Az ülőhely 30 koronába kerül. Ha hozzászámítjuk, hogy a vilamosjegy 50 korona és figyelembe vesszük, hogy egy perec itt 15 korona, az a léggömb pedig, melyet egy ember táncoltat fönn a levegőben, 250 korona, akkor könnyen kiszámíthatjuk, hogy egy egygyermekes család korzózása többe kerül félezer koronánál. Különösen a léggömb drágult meg. Valaha 20 fillért fizetünk érte és 250 koronáért megvehettük volna azt a színes, kék-sárga-lila léggömb-csokrot is, mellyel elrepülhettünk volna egészen Bécsig. A léggömb az aranyparitás fölé szállt. A budai korzó teljesen különbözik a pestitől. Ez még józanabb, még szürkébb, nem az új divatnak engedve, mely tilalmazza, a feltűnőt és kiabálót, hanem a kényszerű takarékosság, a szegénység miatt. Itt a nők egészen angolosan öltözködnek, majdnem férfiasan. Nagy cipőket látni, melyeken még felt is van, ódon kravátikat, melyeket mágnásasszonyok viselnek, olyan buggyos ujjokat, melyek tizenöt évvel ezelőtt voltak divatban. Csak a lányok tarkák, azok mindig találnak egy-egy szalagot, egy rózsát, melylyel csinosíthatják magukat. Igen sok tányérsipkás, vidám diák sétál. Miről beszélnek az emberek? Figyeltünk, hall