Pesti Hírlap, 1923. április (45. évfolyam, 74-97. szám)

1923-04-01 / 74. szám

1923. április 1., vasárnap.­ lá­si parancsot. Erre önként jelentkezett. Akkor kapta a nagy ezüst vitézségi érmet. A­aplóját mikor adja ki Fenséges urí­z­i naplómat? Majd hetven évvel a halálom u­tán. Addig nem. Hiszen egészen bizalmas dolgok vannak benne. Különösen a két utolsó évből, amikor hadseregfőparancsnok voltam. Beszélgetések a ki­rállyal, a marsall tanács. Ezt nem lehet még közre­adni. — A világháború folyama alatt mi tett Fen­ségedre legmélyebb benyomást? — A nagy kolerajárvány tizennégy szeptem­berében. Ez egyike volt a legrettenetesebb dolgok­nak, amit valaha láttam. Akkor ezrével hullottak el az emberek. Én a magam részéről nem féltem. Magam is hozzányúltam a betegekhez. No és az­után: Doberdo! Ezt a nevet megilletődve mondja őfensége. Majd a visszaemlékezésektől fátyolos hangon hozzá­teszi: — Az egész idő, amit a Doberdon töltöttem. Közel két esztendő. Ezt semmi mással nem lehet összehasonlítani. A francia fronttal sem. Én is lát­tam a francia frontot. De nemcsak én: azok a né­metek is, akik hozzánk jöttek, ugyanezen a vélemé­nyen voltak. — Ferenc József Őfelségét mikor látta utol­jára Fenséges úr­? — Pár nappal a halála előtt. A kilencedik isonsoi csata után megkaptam tőle az első osztályú katonai érdemkeresztet. Miután spontán adta, min­den hivatalos fölterjesztés nélkül, fél napra fölutaz­tam hozzá, hogy ezt neki megköszönjem. Akkor lát­tam­ őt utoljára. Tizenhat november közepe táján. Testileg látszott rajta egy kis gyengeség, de szelle­mileg még mindig teljesen friss volt. Utolsó paran­csa, amit halála napján kiadott, az volt, hogy rám bízza Erdély védelmét. Soha, soha nem ismertem, nagyobb embert, mint ő. És utolsó percig megma­radt annak, aki volt. Amikor utoljára beszéltem vele, akkor is tökéletesen tájékozva volt mindenről. Jobban, mint akármelyik parancsnok. Csak a leg­mélyebb tisztelettel és bámulattal tudok rá vissza­emlékezni! A sarokban egy méltóságteljesen ketyegő óri­ási inga­óra ütni kezd. Előbb a negyedeket. Azután az órát. Zengő-bongó hangoknak valóságos harang­játéka tölti be a szobát. Az óraütás figyelmeztet, hogy letelt az az idő, amelyet őfensége nekem jut­tatott. " Betida Jeni*. M zstsndáro írta. : Sza­lla­gi Aladár. Más a zsandár és más a csendőr. Műveit em­ber, aki igazán tud magyarul és nemcsak kotyog rajta, a kettőt nem is téveszti össze soha. Mert a zsandár elsőrendű történelmi tünemény: a magyar nemzet gyalázatos, levezetésének és gúzsbakötésének minden másnál kidomborodóbb emlék jele; míg a csendőr legföljebb csak arra a kedves illúziónkig emlékeztet, hogy „mindent megnyertünk'', ismét a magunk urai vagyunk, — hiszen eltűnt a zsandár. Ugyanazon időpontban, mikor északról az orosz másodízben s ezúttal már óriási hadsereggel lépte át a Kárpátokat, ugyanakkor tört be Magyar­országba, — immár a biztos siker reményében, Haynau, — magával hozva a kivert osztrák fősere­get, Ramminggal a hadvezéri tudást, egy csomó mágnást, a kötelet, meg a zsandárt. 1819-ben ez ju­tott májusi ajándékul a magyar nemzetnek, miként épen 70 év múlva, a frigiai vörös sapka. * Ausztria a XVII. század végétől fogva 1870-ig a­bszolusztikus intézményeinek legtöbbjét a franci­áktól vette át, így a zsandárságot is. Beksics Gusz­táv nagyon tévedett, hogy ez „speciális osztrák in­tézmény" lett volna, melynek „sehol nem lelni pár­ját". A zsandárság mint intézmény, a legnagyobb rendőri lángész, Fouché, alkotása. Az ex-pap, ki a királygyilkosságtól a trón és oltár szentségén ala­puló "restaurációig vezető állásban szolgált végig minden rendszert, politikai cél: Napóleon küszöbön álló császári egyeduralmának belső biztosítására szervezte meg a konzulátus alatt a rendőrség had­seregét (armée de la police), minden zsandárság felülmúlhatatlan ősmintáját , ezt 1806-ban a fran­cia császárságba kebelezett itáliai királyságra is kiterjesztette. „közbiztonsági őrség" (division de sûreté générale, département au de la des Alpes) név alatt. Ott vette át Alba Itália birtokával együtt 1815-ben Ausztria azon mód, megtartva még tiszta olasz személyzetét is. Mindössze azt a változtatást tette rajta, hogy hivatalosan „Gendarmerie Regi­ment der Lombardie" névvel ruházta fel.­­ Ez a kész szervezet, franciából másolt sza­bályzatával szolgált mintául 1819 tavaszán, midőn a császári kormányzat sürgős szükségét látta an­nak, hogy „a forradalmi szellem gyors és maradan­dó megfékezése végett" az összbirodalom minden tartományában túlnyomóan gyalog, de részben lo­vas zsandárság állíttassák fel. A szervezés nagy és nehéz munkáját fich­tenstammi Kempen János csá­­szári altábornagyra, a későbbi rendőrminiszterre­­ bízták. Jobb választási, a maguk szá­nékait tekint­ve, nem tehettek volna. Mert Kempen fáradhatat­i munkaerő, feljebbvalói szám­ra vak eszköz eszm­­i ember, kinek vizsla és buldog természet-­t kiolvashatjuk tetteiből és szinte leolvashatjuk fel­tűnően durva vonásairól Kezében a 13 új zsandár­ezred szervezése gőzerővel haladt, amit annyival nagyobb érdeméül róhattak föl, mert hiszen ő egy­idejűleg mint Haynau jobb keze nagyon el volt foglalva a vérengzéseknél is, főleg Pesten, hol a kecskeméti­ utcai Csekonics-palotában ütötte föl fő­hadiszállását. Batthyány Lajoson is ő hajtotta végre a halálos ítéletet. A zsandárság elite-corps-nak volt minősítve, melyben a közkatona is altiszt, 25 pengő krajcár napi zsolddal és külön pótlékkal. Az aktív seregből válogatott tisztek egy ranggal magasabb fokozattal vétettek át s egy-egy kiváló őrmester alhadnagyi ranggal. Sokan törték, magukat, hogy bejuthassa­nak az egymás után felállított pesti, győri, váradi, szebeni és temesvári ezredbe, melyek mindenike régi magyar nemes családból való parancsnokot ka­pott. Ezekben megbíztak. De már a legénység a Magyarországon épen ellenünk harcoló csapattes­tekből kommand­iroztatott zsandárokat, így a le­génységi állomány, kivált kezdetben, a mindenütt favorizált csehek és németekből került ki. Külön nagy munkát adott Kempennek a zsan­dárság titkos személyzetének toborzása. Míg Fouché, kinél a költség nem számított, titkos rend­őrségét a társadalom, főleg Párizs társadalmának minden rétegéből válogathatta, kik mint agents, ob­servateurs és mouchards, bizonyos rangfokozatok­ba osztva működtek. Kempen a zsandár­tisztikart használta föl e célra s azonkívül confident-eket és ágens-eket szerződtetett csekély fizetéssel s tett szol­gálataik arányában alkalmilag vékonyan megeresz­tett borravalóval. E szedett-vedett népség, — köz­nyelven spicli — mint a mindenható államiság leg­főbb orgánuma ott szimatolt mindenütt. Megfigyelték a főhercegeket, a papságot, még a bécsi érsek-kar­dinálist, Rauschert is, kiről négy külön megbízott spicli hordta az egymásnak ellentmondó hallatlan híreket Kempen számára. Különös gondot fordítot­tak a magyar konzervatív­ pártra. Ennek valameny­nyi tagja a tradicionális monarchia és nem az össz­birodalom híve lévén, gyanú alatt állott s Szögyény kivételével valamennyiről találtam titkos jelentést. Báró Jósika Samu, hiába készítette el annak idején Magyarország bevezetésének tervét, szintén indexre került, mint aki megjegyzéseket meré­szelt tenni a császár magyarországi útjára vonatkozólag. S Kempen a gróf Grünne főadjutánshoz intézett szo­kásos heti jelentésébe, ami voltakép az uralkodónak szólt, egymás mellé vette föl Jósika „merényletét" és azt a birodalomrengető eseményt, hogy egy ré­szeg napszámos éljenezte Kossuthot egy wiedeni csapszékben. Soha életemben nem láttam olyan jóízűen ne­vetni gróf Apponyi Albertet, mint pár hónappal ez­előtt, mikor­ elujságoltam neki, hogy ő már 6 eszten­dős­­korában, édesatyja, gróf Apponyi György, pe­dig már mint kiszolgált kancellár, v. b. t. t zsandár­megfigyelés alatt állott! Még pedig Széchenyi miatt, kivel Apponyi György benső barátságban élt, Apponyi kikémlelésére" a tiroli és vorarlbergi 13. számú zsandárezred őrnagya, Koerber József, ka­pott megbízást, melyben eljárván, Trientből, 1853 január 6-án a következő jelentést tette az ügy sür­gősségénél fogva, egyenesen Grünnének, (vagyis a császárnak): „Excellenciádnak dec. 28-ki magas megbízása folytán tisztelettel bátorkodom jelenteni, hogy gróf Apponyi, volt királyi magyar kancellár, Gries­ben, Botzenhoz negyedórányira tartózkodik, s vele együtt felesége és két gyermekével, továbbá titkára és nagyszámú cselédsége. Gróf Apponyi Auf­­schnaider urnái lakik Griesben." Elmondja aztán, hogy itt sok idegen van, de országháborító nincs köztük egy se. Nyomozásának az az eredménye, hogy a kancellár egészen családjának él és semmi­féle politikai kapcsolatot nem tart fönn. • Minden nagy háború s kivált belső zavarok után, a törvénnyel hadilábon álló népelemek igen el szoktak szaporodni. Ez következett be Világos után is. Különösen Dunántúl és a Tisza-Duna kö­zén. Rózsa Sándor, Fábián Pista, Víg Miska, Cse­hó Pista, Orbán Bálint, stb. bandája virágkorát élte. Soha nem állott nálunk rosszabb lábon a közbiz­tonság, mint épen a zsandár­világ idején, 1849-től 1859-ig. A futó­betyárok gyöngyélete szükséges elő­föltételéül mutatkozott, hogy a messze távolból meglátható zlatohlavek­ek fényes fedelű, piekels haubés hada kergesse őket. Kempen több ízben rendelt el rendszeres bri­ffantaggiót katonai segédlettel, a „betyárok" ellen. ' '.A tíz-húsz főből álló gyalog vagy lovas katonai kü­lönítményt rendszerint két zsandár vezette, kik ma­­­gyarul többnyire ép ugy nem tudtak egy kukkot se,­­ mint akiket vezettek. Sok ártatlan magyar vérbe ke­­­rült ez a tájékozatlanság, mert hát szóból ért az ember s a meg nem értés vagy a félreértés termé­szetszerűleg sűrűn vonta maga után a fegyver illetéktelen és indokolatlan használatát. Az egész magyarság ösztönszerűleg érezte, hogy a hatósági garázdálkodás e könyörtelenségé­ben része volt annak is, hogy akiknek a bőrére ment, magyaroknak születtek. Ez lehet a megfejtése annak jelenségnek, hogy épen az Alföldön és túl a Dunán, határozott rokonszenv nyilvánult meg a szegény legények iránt. Nótába vették őket s példá­ul az egész Alföld szél­ére danolta Rózsa Sándor meg Csehó Pista nótáját vagy azt, amely legjobban duzzad az önérzettől: Engem hínok Fábián Pistának, Ki is állok tizenkét zsandárnaki Az ostromállapot hosszú ideje alatt már a föltételezett rablási szándék, fegyverelrejtés, lekö­tés, ökörelhajtás halálbüntetéssel járt. Később is, a vidékenként jóformán permanenssé vált cs. k. ka­tonai és polgári „rögtönbíróságok", amint ek­kor a statáriumot nevezték, könnyű szerrel mondták ki a halálos ítéletet. Egy félegyházi és egy csongrádi „felfegyverzett”, ember, — amint a hivatalos lap je­lentette — enni és innivalót sajtott (!) ki a Csóka­csárda csaplárosától, kit arra kényszerítettek, hogy saját kocsiján Pestre vigye őket, hol egy napig gyanús életet folytattak." Visszatértükkor egy zsandár „örcsapat" által elfogatván — lőpor és golyó! Legtöbb áldozata lett az ily módon folytatott embervadászatnak Hódmezővásárhelyt és Jászbe­rényben. Mindkét helyen külön-külön több, mint másfélszáz embert végeztek ki a zsandár­világ alatt, főként fegyverelrejtés címén. Aztán következett sor­rendben, a kivégzettek száma szerint: Kecskemét, Halas, Szentes, a Mátra alja, a Bakony vidéke, So­mogy, Bihar, Tolna és Baranya. Valamennyi kivé­gezett színmagyar volt, s kizárólag katholikus és református, de aránytalanul több református mint katholikus. Emlékiratok során följegyezték, minő eliszo­nyodó háborgással nézte az egész magyarság a Gondviselés szerepét játszó idegen uralom ember­vadászatát. De a „rongwirirtás" szörnyű látványa senkit nem rázott meg annyira, mint a legnagyobb magyart. Széchenyi, aki szerint oly kevesen va­gyunk, hogy még az apagyilkosnak is meg kellene kegyelmezni, semmiféle intézményt nem ostorozott oly határtalan szenvedéllyel, mint a zsandárságot. Minden műve zsúfolva gyilkos gúnnyal vagy épen átkozódással a zsandárság, a „Venatores Regis" el­len, kiket a magyarság pusztításával bízott meg az oktalan politikai rendszer, mely nem tudta meglát­ni, hogy az agyonvédelmezett dinasztiának nincs és nem lehet más természetes támasza a föld hátán, mint az agyongyötört magyar nemzet. FESTE HÍRLAP Márciu­si korzó. Szürke nők, csíra járásk. — Egy kis költségivetés. — Hogy sétál Pest és hogy sétál Buda? — Párbeszéd­foszlány. Tél multán megelevenül a­ Dunapart, a korzó, melyen az előkelő világ viszi sétáltatni ruháit, cipőit, harisnyáit. Délelőtt tizenegy órakor kimentünk a pesti Du­napartra, kezünkben jegyzőkönyvvel, hogy képet ad­junk arról az életről, mely itt folyik. Tizenkét óráig csak gyermekek sétálnak. Szü­leik nem bíznak a csalóka márciusban, mely annyi náthát, köhögést hozott. Még tévesen öltöztetik a ki­csinyeket Medvedmadácskákba, mackónak bujtatva tipegnek a kisfiúk a hom­e-ok és missek mellett, de már hosszú harisnyájukat lehúzták, térdecskéjük mezítelen. Kitűnően törik a francia és angol szót. Németet már kevesebbet hallani. Magyart még keve­sebbet. Mikor elmúlik a dél, kiszállingóznak a felnőt­tek is, de még csak kevesen. A hóvirággal e­gyütt nem bújnak ki. Oka ennek az, hogy a tavaszi ruha, az uj, a divatos, még mindig nem készült el. Sok­helyütt talán nem is készül el egészen októberig, vagy jövő tavaszig. Jórészt téliruhákat látni. Csak a harisnyák ujak. Legtöbb nő, majdnem kivétel nélkül, szürke vagy testszínű harisnyát hord. A régi, rikító színek szinte egészen eltűntek a korzóról. A ruhák is józan, sötét színűek, többnyire mogyorószínű covercoat. Aki nagyon elegáns, feketét visel. Pusztán a kalap, a tarka rózsákkal, meg a színes szalag nőies. A férfiak a világos felöltőkben és kalapokban szinte tarkábbak, mint a nők. Ártatlan élvezet a séta, de ma az sincsen in­gyen. Az ülőhely 30 koronába kerül. Ha hozzászá­mítjuk, hogy a vilamosjegy 50 korona és figyelembe vesszük, hogy egy perec itt 15 korona, az a léggömb pedig, melyet egy ember táncoltat fönn a levegőben, 250 korona, akkor könnyen kiszámíthatjuk, hogy egy egygyermekes család korzózása többe kerül fél­ezer koronánál. Különösen a léggömb drágult meg. Valaha 20 fillért fize­tünk érte és 250 koronáért megvehettük volna azt a színes, kék-sárga-lila léggömb-csokrot is, mellyel elrepülhettünk volna egészen Bécsig. A lég­gömb az aranyparitás fölé szállt. A budai korzó teljesen különbözik a pestitől. Ez még józanabb, még szürkébb, nem az új divatnak engedve, mely tilalmazza, a feltűnőt és kiabálót, ha­nem a kényszerű takarékosság, a szegénység miatt. Itt a nők egészen angolosan öltözködnek, majd­nem férfiasan. Nagy cipőket látni, melyeken még felt is van, ódon kravát­ikat, melyeket mágnásasszonyok viselnek, olyan buggyos ujjokat, melyek tizenöt évvel ezelőtt voltak divatban. Csak a lányok tarkák, azok mindig találnak egy-egy szalagot, egy rózsát, mely­lyel csinosíthatják magukat. Igen sok tányérsipkás,­­ vidám diák sétál. Miről beszélnek az emberek? Figyeltünk, hall

Next