Pesti Hírlap, 1923. július (45. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

» 1923. junus 1., vasárnap. A PESTI HÍRLAP trt karakterisztikuma, hogy a gazdasági forgalmat SEIE a belső, sem a külső relációban nem lehet lebonyolítani a­ivatatos értékjegyzés alapján. -- Ki kap ma hivatalos áron devizát a Deviza-Központtól? Ki tud ma importálni vagy exportálni a hivatalos kurzus alapján? S mert senki sem tud, s amert az élet számára a hivatalos értékjegyzőnek n­em funkcionálnak, a korona iránt nagyobb­ bizal­matlanság fejlődött ki, mint megérdemelné. Ha a korona mindinkább elveszti azt a képességét, hogy vele, hivatalos jegyzés alapján, idegen fizetősszkö­zöket szerezhessünk és arra utalják az ipart és ke­reskedelmet, hogy a koronáért jó értékpapírt ve­gyen, amellyel külföldön fizetést teljesíthet: csoda-e, ha az értékpapírok iránt mutatkozik nagyobb biza­lom, mint­ a­­ korona iránt? Csoda-e, ha most általá­nosan fölvetik a kérdést: miután eddig a pénzügyi politikának egyetlen eszköze volt, amelyet a korona alátámasztására, a drágaság ellensúlyozására alkal­mazni tudott: a pénzszűke, mi lesz ezután, am mikor ezt az egyetlen eszközt sem képes alkalmazni, mert a termés lebonyolítására kell nagy inflációt enge­délyezni? Mert más, a pénzszűkét pótló pro­grammot nem hallottunk. Belitska honvédelmi miniszter lemondott. Utódjául gráf Csáky Károly tábornokot nevezték ki, teljes elismerése­ Belitska Sándor honvédelmi miniszter benyúj­totta lemondását és egészségi állapotára való hivat­kozással felmentését kérte. A kormányzó a lemon­dást elfo­jadta és gróf Bethler­ István miniszterelnök előterjesztésére a távozó Belitska utódjául gróf Csáky Károly szolgálaton kivili viszonyban levő tábornokot nevezte ki. A fölmentésről és kinevezésről szóló kor­mányzói kéziratok a hivatalos lap vasárnapi számá­ban fognak megjelenni. A honvédelmi miniszter távozása meglepetést keltett, bár politikai körökben már régebben tudtak Belitska visszavonulási szándékáról. Három ízben kérte a fölmentését, de illetékes helyen mind a há­rom alkalommal maradás.*«. birtok s Belitska eleget is tett a felszólításnak. Most azonban egészségi álla­potára való hivatkozással sürgős fölmentését kérte. A távozó miniszter ugyanis középfülgyulladásban szenved, nemrég műtétet is hajtottak végre rajta a helyőrségi kórházban s teljes felgyógyulásához pihe­nésre van szüksége. Ellenzéki körökben Belitska távozását — az egészségi okokon­ kivül — összefüggésbe hozzák a merényletek ügyében lefolytatott rendőri nyomozás­sal, amely megállapította bizonyos katonai egyének vétkességét az előkészített merényletekkel kapcsolat­ban. Hivatalos helyen azonban azt mondják, hogy a miniszter fölmentése semmi összefüggésben sincs a merényletek előkészítésében része a katonai szemé­lyek ügyével és tisztán véletlen dolga az, hogy a mi­niszter lemondása és a rendőrség­­jelentése a nyomo­zásról egy időben kerültek nyilvánosságra. Gróf Csáky Károly, az új honvédelmi miniszter, fia gróf Csáky Albinnak, az egykori kultuszminisz­ternek, az egyházpolitikai reform egyik megalkotó­jának és báró Bolla Annának, aki irodalmi szalon­járól vett nevezetes. Fivére, gróf Csáky Imre, kül­ügyminiszter volt rövid ideig gróf Teleki Pál kor­mányában. Csáky Károly előbb a lovasságnál szol­gált, majd a vezérkarhoz került s a háború alatt fontos pozíciót töltött be. A politikától mindig tel­jesen,­ távol tartotta magát, ízig-vérig katona és ki­váló szervező­ tehetség. A kormányzó a távozó Belitskához a következő kéziratot intézte: Kedves Belitska altábornagy! Sajnálattal értesültem, hogy megrendült egész­ségi állapota miatt miniszteri állásától megválni kénytelen. Amidőn önt ennélfogva a magyar királyi miniszterenök előterjesztésére a magyar királyi hon­védelmi miniszteri állásától saját kérelmére ezennel fölmentem, fáradhatatlan buzgalommal és odaadás­sal teljesített kiváló szolgálataiért teljes elismerése­met és köszönetemet fejezem ki. Kelt Gödöllőn, 1923 junius hó 28. napján. Horthy s. k. gróf Bethlen István s. k csak olyan, mely előbb keresztülment a mama cenzúráján.) Erre aztán a kis­lány elhallgatott. Én sajnáltam szegénykét, mert e jelenet után meg voltam győződve, hogy Katókat most jó ideig nem fogják fiatalemberek közé vinni, pláne kocsmába, ahol úgy látszik, a hangulat és a le­vegő olyan, hogy Kataka szabadabbnak érzi magát és többet "enged meg magának. Valószí­nű, hogy az ilyen helyeken a kislányok már na­gyobb lánynak érzik magukat. A falusiak nem sokáig bírták az éjszaká­zást a mama nagyon laposakat pislantott, a pa­pa pedig nyíltan akkorát és olyan hangosakat ásított mint egy álmos agárkutya, forró nyan délután. Még alig múlt éjfél, mikor már kaszo­lódni kezdtek, őszinte örömömre, mert így leg­alább Kőházi nem hódíthatta vissza azokat a pozíciókat, amelyekből én kivertem őt. Rövid habozás után elhatároztam, hogy nem kisérem haza őket. Ez volt első komoly találkozásom a családdal, mert korábbi látogatásaik a tanár­nak szóltak és így ízléstelen dolognak tartot­tam visszaélni a helyzettel és ilyen véletlen éj­jeli találkozás alkalmából a nyakukba varrni magamat. A mama is tolakodásnak minősít-Siette, mert hiszen még a házuknál sem tettem látogatást. Guszti barátunk is, úgy látszik, megérezte, hogy az én magaviseletem felel meg a jó ízlésnek és szintén nem csatlakozott hozzá­juk. Ellenben a buta Kőházi minden skrupu­lus nélkül ott hagyott bennünket a faképnél és csatlakozott a távozókhoz, ami engem, meg­assEsrs® A búcsúzás pillanatában még egy dolog történt, mely talán döntő befolyást gyakorolt életem alakulására. A mam­a kezet nyújtott és ekkor h­irtelen így szólt: — Úgy emlékszem, hogy maga azt be­szélte, Bordás, hogy nyáron át kirándulásokat szokott tenni a főváros környékén. Hát ha egyszer útja Pomázra viszi, ne feledje el, hogy ott jó barátai is laknak. A Korláthék házát mindenki meg tudja magának mutatni. Meglepetésem olyan nagy volt, hogy csak hebegve tudtam felelni: — Oh, nagyságos asszonyom . . . nagyon köszönöm a kedves meghívást. . . mindenesetre élni fogok vele, ha utam arra visz. Vártam, hogy a meghíváshoz kis Kató is hozzá fog járulni néhány szóval, de ebben a szerencsében, fájdalom, nem részesültem. El­lenben Korláthné odafordult Csórhoz és Kőhá­zihoz és igy fezólt: — Bár az urakról nem tudom, hogy ázol­­tak-e turistáskodni, mint Bordás és igy nem igen remélhetem, hogy utjuk valaha Pomázra hozza önöket, azért mégis, ha odatévednének vé­letlenül, ne feledkezzenek meg rólunk se . . . Kedvetlenül állapítottam meg, hogy az özvegy meghívása meglehetősen óvatos volt. Egyikünknek se mondta, hogy menjünk ki Po­mázra, direkt őket meglátogatni, hanem úgy formulázta a meghívást, hogy ha Pomázra ve­tődünk, ha véletlenül arra visz utünk, stb., ak­kor ne feledkezzünk meg róluk se . . . Ejnye, de mafla vagyok én is, hogy ilyen csekélysé­gen morofondírozok. Hiszen ez csak nem fon­tos. Ürüsfvel mindég könnyű találni, melynek köpönyege alatt az ember Pomázra kirándul és ott igazi célját, a Korláthéknál való látoga­tást megvalósítja ... Ha komolyan akarna ben­nünket meghívni, akkor nem Pomázra, hanem Budapestre, a házához szólna a meghívás. No, csak türelem . . . Távozásuk előtt az utolsó percben az utol­só pillantást még Katónak szenteltem. A lány­ka ki volt pirulva és szemei csillogtak, látszott rajta, hogy az esetét kellemesen töltötte. Az ő tekintete is végig siklott rajtam, de csak egy pillanatra, amíg a fejével biccentett. Aztán el­tűntek, még­pedig a következő összeállításban: elől kis Kata Kőházival és a Pista gyerekkel, utánuk a két mama a papával. Ejnye, talán mégis el kellett volna velük mennem. Kár ezt a Kőházit ilyen kevésbé vennem. Cser Guszti és én visszaültünk a direk­tor asztalához, ahol nagy örömömre nem sokat törődtek velünk, mert nagyon belemerültek a tanáregyesület legutóbbi közgyűlésén történt viharos jelenetek tárgyalásába. Meg is ragad­tam az alkalmat és egy észrevétlen pillanat­ban elosontam, még­pedig egyedül. Isten tudja, olyan hangulatban voltam, hogy na­gyon óhajtottam a magányt. Amint az Attila­körúton az Erzsébet-híd felé ballagtam, a csil­lagos, enyhe nyári éjszakában, a legkülönö­sebb és legkülönbözőbb gondolatok rajzottak bennem, mint a megütött méhkasban a méhek. De minden kisebb, nagyobb gondolatocskám egy főgondolat körül zúgott és hemzsegett, melyet evvel a kérdéssel lehet formulázni: szerelmes vagyok-e én kis Katába, vagy nem.?] köv.) Bleadom Beth­era Istvánnak és poltikájárnak. Debrecen város törvényhatóságának bizott­sága ma H­a­d­h­á­z­y Zsigmond főispán elnöklé­sével tartott közgyűlésén nagy lelkesedéssel bizal­mat szavazott gróf Bethlen Istvánnak és politikájának. Péter éri Pál? — Te jó Isten, már itt az aratás, újra rövidülnek a napok, az okos em­berek egyébről sem beszélnek, mint téli tüzelő beszerzéséről — és még nem is volt igazi nyár­ .Pedig ha nem égek az idén a kánikula arany kohójában,­ akkor megint elveszett egy eszten­dőm, mert nekem az élet tulajdonkénem ér­telme: a nyár. Csomagoljunk és menjünk oda, ahol nyár van. Jó volna kék eget és vakító tengert látni, hajótül­kölest, kazánsistergést, pergő olasz be­szédet hallani, jó volna kátrány- és mazsola­szőlő-szagot érezni. Csakhogy nem­ lehet ám, nagyon drága az olasz lila és olcsó a magyar korona. « Tehát itthon maradok, Budán ülök és nézem a szürke nyári felhőket. Egy résen át belelátok a kristályos kékségbe. A levegőóceán mélységében fehér, testetlen fantomok kerge­tőznek. Sűrű rajokban kavarognak, dühös siet, seggel űzik egymást, ezren és tízezren, mint a hópelyhek, egész repülő hadsereg. És vala­mennyien dél felé sietnek. Tudod, mik azok? Szárnyra kelt vágyak, vándor­gondolatok. Itthon rekedt magyarok sóhajtásai, a tenger, az adriai tenger felé szál­­­lanak. Fiuméig közös az útjuk, ott csapatokra­­ szakadnak, egyik az isztriai partok és Lusezin­­ felé kanyarodik, a másik Cirkvenica, Novi vagy a dalmát városok felé siet, a harmadik átkel az érces fényű vizén és megtelepszik az olasz parti fészkek egyikében. Az Adria hazajáró lelkei! Egyszer, csak egyszer még megmámorosodni a tenger azúr­jától! Vannak köztük beteg lelkek, ők a déli nap tüzében keresnék az erőt, az életet; gyer­mek­lelkek, ők a tengerparton akarnák elját­szani legboldogabb kalózjátékaikat; vannak köztük gyöngéd lelkek, azok a guarnerói al­kony szivárványtü­zében szeretnék hallgatni az élet aranyharangjának kondulását. Ha hangjuk volna a vágyaknak, hangjuk miként a vándordarunak, akkor most olyan fáj­dalmas és panaszos hangzavar támadna Nyo­morék-Magyarország fölött, hogy a boldog Nyugateurópának nem telne tök öröme a maga tengerében és a napfényében. * Hú­sz esztendeig otthon, voltam az Ad­rián, annyi ideig ott soha sem találkoztam szerb turistával. Tulajdonképen olasszal sem. Ha annyira szerették, ha annyira kívánták a kék tengert, hol maradtak akkor? A hajók, a partok, a városok és öblök teli voltak magyarokkal. Megható és komikus volt az alföldi népnek ez a csökönyös tenger­imádása. A vágy a kék végtelenség után: ta­lán az Árpádházi királyok romantikus örök­sége. Mert ,hiszen a hódítás nekünk csak szó, a kalmárkodás csak ürügy volt: soha nép még olyan önzetlenül, annyi áldozatkészséggel nem lépett a tenger partjára, mint a magyar. Mi a tengeren nem a hatalmat és a hasznot, hanem a szépséget és a szabadságot kerestük. A si­rokkó szonor orgonahangja megejtette a lel­künket, az adriai alkony beleragyogott a szí­vünkbe. A magyar ifjúság a tenger partján szokta meg, hogy farkasszemet nézzen a vég­telenséggel. A magyar élet teli szívta magát adriai tűzzel és illattal. * Fiume volt a magyarság délnek nyiló kapuja. Azon áradt be a dél színpompá­ja, a napfény, a nyár. Szerettük, hogy a kapu for­mája olaszos és örültünk neki, hogy a kapuból kilépve, olasz eget, olasz tengert, olasz hegye­

Next