Pesti Hírlap, 1923. július (45. évfolyam, 146-170. szám)

1923-07-01 / 146. szám

ket látunk. A magyarság tengerimádása tu­lajdonképen Itália szellemének szóló forró hó­dolat volt,­­ mért épen Itália rekesztett el minket a tengertől? Elfalazták az adriai kaput. Senki sem jár rajta se ki, se be, a küszöbön fű­ nő, a la­katja rozsdásodik. Fiume egy melanchólikus építészeti emlék. Egy darab múlt, amelynek nincs jövője. * Igenis, ér­tjük: józanul kell gondolkoz­nunk, bele kell nyugodnunk a megváltozha­tatlanba, sőt — miként egy cseh jóakarónk oly szépen kifejezte —: az­ egész magyar mentali­tásnak át kell alakulnia. Igenis, értjük. Az elfalazott ház homá­lyában ülünk, fázunk és meg kell tanulnunk, hogy ne gondoljunk a napfényre, ne szeressük a meleget. Mert a nyárhoz nekünk semmi jo­gunk. Jól van, meg fogjuk tanulni, csak idő kell hozzá, és akkor a gondolataink nem fog­nak többet arra a tilos útra kalandozni, ame­lyen a régi magyar hadseregek a tenger felé szoktak vonulni. Tessék csak ránk bi­­ni! Hetes. az ekrazitos favágók! A rendőrség az ekrazitos, lovagokat már át­adta az ügyészségnek s egyidejűleg hivatalos je­lentésben számol be a nyomozás eddigi eredményei­ről. Sikkasztás. Ez az egyik vád ellettük. És szé­gyenprrral arcúnkon olvassuk, h­ogy azt a mond­vacsinált egyesületet, amelyet a szélhámosságaik és ezerszerte rosszabb gazságaik leplezésére talál­tak ki, Magyar­ Nemzeti Múltunk Kulturális Tár­saságának keresztelték el. Minekünk szent dolog ennek a nemzetnek véres és szenvedéssel teljes múltja. "És minden jóérzés fölháborodik bennünk arra jv gondolatra, hogy a maguk zsebének a hasz­nát­ kereső csirkefogók ezt a szépséges és szent múltat használták föl takaróul. És csodálkozva kérdezzük: hogyan lehetséges az, hogy hosszabb időn keresztül működhetett egy ilyen egyesület, amelynek tagjai nem voltak, csak tisztviselői és elnökei? Hogyan kaphatott ez az egyesület gyűj­tési engedélyt? Kinek a kötelessége volt volna az, hogy ezt az egyesületet és az egyesületbe befolyó pénzek h­ováfordítását ellenőrizze? Az ekrazitot termelő Magyar Nemzeti Múltunk Kulturális Tár­saságával egyidejűleg hurokra kerültek bizonyos leventék is, akik a magyar földet vérük hullásával védelmező néhai jó vitézek emlékét gyalázták meg hasonló piszkosságokkal. A gombam­ódra elszapo­rodó egyesületek és gyűjtések között vájjon nem akad-e még több tisztogatni való? Szigorú vizsgá­latot kérünk az egész vonalon, szűnjék meg már az az állapot, amikor a szép és hazafias cégér­mény menedékjogot biztosítói" mindenféle sötétszándékú szegénylegénynek. A tisztességes egyesületeknek nem árt a hatósági érdeklődés, a férgesét pedig a benne meghúzódó élősdiekkel együtt el kell taka­rítani­ a magyar közéletből. Ez azonban csak a kisebb és kevésb­é szo­morú tanúsága az ekrazitos lovagok esetéről ki­adott rendőrségi jelentésnek. Ami ezen felül van benne, az a­­j Ponson du Terrail-t és Montepin Xavért megszégyenítő halmozása a hajmeresztő rémségeknek. Kalandos b linkbet­­örés, templomrob­bantás, hamispénz készítés, politikusok lemészár­lása és más hasonló jók között kormány buktató puccs is szerepelt ezeknek a sötét embereknek a programmján. Megdöbbenünk rajta, hogy még mindig akadnak emberek, akik ilyen őrületes öt­letekkel foglalkoznak. A kormánybuktató pro­grammot nem vesszük túlságosan komolyan, hi­szen most, amikor a legális kormányhatalom mö­gött a rendőrség, csendőrség és a katonaság meg­bízható ereje áll ort, már túl vagyunk azon az időn, amikor elszánt desparációk azt remélhették, hogy merész terrorisztikus föllépéssel magukhoz ragad­hatják a hatalmat. A többi terv legnagyobb részét pedig maguk a­z ekrazitos lovagok is azért ejtették el, mert belátták, hogy azokat nem lehet a fantá­zia birodalmából a valóságba átültetni. De ne fe­lejtsük el, hogy a sokféle őrült idea mögött kiló­száma állt az ekrazit, annyi robbantóanyag, a­meny­nyi házsorok rombadöntéséhez és ezrek életének elpusztításához elegendő lett volna. Ez egy má­sodik fontos mellékkérdése a csúnya és szégyenle­tes esetnek: hogyan, kiknek a hibájából juthattak ezek a közveszélyes emberek az ekrazithoz? Ezen a téren is céltudatos nyomozást és a bűnösök szi­gorú megbüntetését követeljük. Követeljük egyúttal azt, hogy a nyomozás kö­vetkezetesen és minden melléktekintet nélkül ha­ladjon tovább a maga útján, derítse ki a bűnösö­ket és állítsa őket a bíróság elé, mert legfőbb ideje, hogy az efféle esetek ne posványodhassanak el többé és ne adjanak ürügyet minden ellenségünk­nek Magyarország megrágalmazására. Megvall­­ juk, hogy a rendőrség mai jelentését egy kissé ho­mályosnak és szűkszavúnak találjuk. Pedig itt nin­csen helye semmiféle kíméletnek és titkolózásnak. Nekünk nincsen semmiféle titkolni valónk, ha akadnak még az országban ilyen megtévedt őrül­tek és gonosztevők, vagy a börtönben, vagy a bo­londok házában a helyük, de le kell számolni velük­ és pedig a legnagyobb nyilvánosság előtt. Kétér­telmű helyzeteket nem szabad tovább megtűrni. Bárha az is igaz, hogy a kétértelmű helyzeteket elsősorban a kormányzat környékéről kellene ki­irtani. A kormány elnöke, amikor külföldi útjáról­ visszaérkezett, hitvallást tett a konszolidáció és az erőskezű kormányzat mellett és kitessékelte pártjából azokat, akik ebben a kérdésben máské­pen gondolkoznak, mint ő. A kormánypárton még mindig vannak olyanok, akik nyíltan hirdetik, hogy az ország nyugalma és az ország rendje szempontjából kardinálisan fontos kérdésben más­képen gondolkoznak, mint Bethlen István. Ez a tisztázatlan helyzet sok félreértésre és balhitre adhat alkalmat, közöttük arra is, hogy az ekrazil lovagokhoz hasonló kalandorok beteges agyukkal azt képzeljék, hogy bombavetéssel és aknarobban­tással még nekik is szerepük lehet ennek az or­szágnak az irányításában. A rendőrség hivatalos jelentésének várjuk a folytatását. Várjuk minden rejtély megfejtését! Várjuk mindazok ártalmatlanná tételét, akik ál­landó veszedelmei az ország rendjének és végleges megnyugvásának. E ff &­ hófM&i'fwH u&s&any Regény. — Irta: Kzírmendy Viktor. (1) I. Végtelenül örülök a tavasznak. Amikor az ember már betöltötte az ötvenedik évét, csak a tavaszt szereti, mert tudja, hogy utána még a nyár következik és hogy a tél még messze van. Jólesik a virágillat a köd u­tán és én május­ban a keblemre tudnék ölelni minden rongyos kis flower-girl-t, aki a Cityben gyöngyvirágot árul. Tele tüdővel szívom ilyenkor a hydeparki orgonabokrok parfümjét és a kabátom gomb­lyukából sohasem hiányzik a piros szegfű. Imá­dom a szegfűt. A szegfű angol virág és a virág­nyelvben forró, ifjúi szerelmet jelent. De hiszen a szerelem mindig ifjú és a dupla piros szegfű is az öreg urak virága. Emlékszem rá: Istenben bol­dogult Edward királynak is az volt a kedvence. Szóval: szép a tavasz, mert ilyenkor nem­csak szebb az élet, hanem jobb is. Májusban nem olyan éhesek a Mile-End­ Road csirkefogói és a whitechapel­ i bicskák nem dolgoznak annyit, mint télen. Jobb ilyenkor az élet, azaz­­ még­sem. A május a házasságtörések és a leányszök­tetések szezonja és én már előre félek, mennyit kell majd szaladgálnom, croydoni és stratfordi zugszállodákban szimatolva szerelmes párok után. Hiszen igaz, jól megfizetik ezt a munkát az Othello-férjek és a kétségbeesett apák, de lám, tavasszal van úgy néha, hogy detektív helyett magam is üldözött vad szeretnék lenni, a wan­steadi parkban bujkálva valami shakespeare-i­­ szépséggel, esetleg magával Desdemonával. Tud­niillik: imádom Shakespeare!, de még jobban imádok egy szőke szép asszonyt, akinek­­ins, hosszú szőke haja van. A d­ús szőke haj volt min­dig a gyönge oldalam,­­ amíg fiatal voltam. Most az ötven év a gyönge oldalam, de hiába — . . . — —.­ 1'— Ma délelőtt is — pedig isteni first. May volt — ilyen ügyben jártam egy fleetstreeti szerkesz­tőségben. Egy gazdag gyáros egész kis vagyont ígért arra az esetre, ha kikutatom a felesége görbe útjait. A felesége francia aszony, — ezek a francia nők máshoz sem értenek, csak a szere­lemhez! — és egy spanyol márkival csinál gond­terhes órákat az urának. A férj­­bízik és remél, hogy csak sima flirt, futó léháskodás az egész, de én már most szívesen lefogadom parival, hogy befejezett ügy előtt állunk. Ha egy francia asz­szony egy spanyol márkival... Hamisítatlan pá­rizsi idegek és tiszta déli vér! Mert huszonötéves működésem alatt egy nagy igazságot tanultam meg: jellem, nevelés, műveltség, vagyoni viszo­nyok — mind másodrendű koefficiensek csupán az ember természetrajzában. A fő: a vér, a vér, mely az erekben nyargal, megöntözi a szivet és agyat és útjában mindenütt parancsol. Szeress! ... gyűlölj! . . . légy bölcs! . . . bolondulj meg!­ — mind a vér vezényszavai. Ha megvágod az ujjad hegyét és kibuggyan belőle az a sötétpíros folyadék, eszedbe "Sem jut rágondolni, hogy ura­dat, királyodat látod bíborköntösében. Ha a fe­jed fáj, ha a szíved dobog, ha a kis korbácsok vagy a kéj kacag benned, a véred dolgozik. Ha a fórumon táncolva keresed a dicsőséget, ha lázba ejt, hogy nevedet nap-nap után nyomtatásban lá­tod az újságban — a véred hajt, a véred ráz. És ha eltemetkezel a karthauziak kolostorában, London lüktető szivének közepén, az élet ordító útvesztőjében is a véred találtatta meg veled a békét, a nyugalmat. Szegény férj. Sajnáltam őt, olyan szomorú bizakodással nézett a szemembe és én nem mondhattam meg neki, nem volt szívem meg­mondani, hogy kár minden lépésért. De végre is, ez statisztika: a férjek bizonyos százalékát min­dig megcsalta és mindig meg fogja csalni a fele­sége. A percent koronként változik: kevesebb az út, a francia rokokó hatása alatt. Most, 1912. tava­szán, mikor e naplót írom, azt hiszem, a maxi­mum körül járunk. Mert jobbak lehetnének ugyan az asszonyok, m­int manapság, de rosszab­bak semmiesetre sem. Én jegyzem ezt föl: John Smart londoni detektív, aki hivatásomnál fogva huszonöt év óta specialista vagyok a nők dol­gában. Azonban: business is business,­­ az üzlet, üzlet és én bármennyire biztosra veszem is, hogy a francia asszony a spanyol márkival megcsalja az aggódó angol gentlemant, a nyomozást mégis megindítom az ügyben. Evvel kötelességszerűen tartozom egyrészt üzletfelemnek, aki gazdagon megfizet, másrészt magamnak, hogy meggyőződ­jem róla, vajon nem vesztettem volna-e el a fo­gadást. Mert amint előfordul, hogy Epsomban egy-egy favorit kikap, és úgy megesik, hogy a ki­kapósnak gyanúsított asszony véletlenül tisztes­séges. Vannak meglepetések a házaséletben is és­ ezek itt is olyan jól fizetnek, mint a turfon. Már tudniillik: a férj fizet örömében, hogy a felesége nem csalta meg. Szent Pál templomában épen delet vert a toronyóra, amikor elgondolkozva nekívingtam a flolborn-viaduktnak, hogy oxford-streeti laká­somra igyekezzem. A gyomrom pontosan meg­érzi a tizenkét órát és a gazdasszonyom is mo­zog, ha elkésem a lunchról. Egy kicsit siettem és Anna aszonynak nem lehetett nagy panasza rám, amikor becsöngettem az előszobaajtón. . A derék némber — aki, meg kell adni, jól gondo­mat viseli — széles, barátságos mosolyával kö­szönt és becsületes, kerek szeméből, melynek színe egyszer a friss petrezselyeméhez, máskor a Themze folyóéhoz hasonlít, rögtön kitaláltam, hogy valami újságja van a számomra. Anna asz­szony szeme ugyanis, ha valami érdekes újsá­got tud, a szokottnál élénkebb fényben ragyog. PESTI SÍÍRLAP 192". .ii­ras 1.. vasárnap, Schopenhauer-operett. Hálás vagyok a véletlennek, hogy még élek a én, ki sok cifrát és szörnyűt láttam ebben a csön­desen elbutuló korban, végre szemlélhetem a para­lisis progresszívat is, teljes pompájában: Schopen­hauerről operettet írtak. Mindez nem tréfa. Egy bécsi színházi jelentés csacsogó közvetlenséggel adja hírül, hogy a frank­furti bölcs hova hamar megjelenik az operettszín­padon, bozontos üstökével, lenge cipellőben és vi­rágfájdalmát­­odacepeli majd a n. é. csőcselék elé. A duodee fejedelmek, balkáni hercegek, mi­kádók és sóg­unok elfogytak. Ennélfogva a bárgyú­ság jogot formál arra, hogy a kor szellemének —t lucus a non lucendo — megfelelően bemutassa pap­rikajancsi-színházában mindazokat, kik alkalma­sak a jókedv csigázására és a mai szellemi ariszto­krácia mulattatására, így került sorra utóbb a szent költő, Heine is. Sem halovány glóriája, sem betegsége nem védte meg attól, hogy operetthős le­gyen. (A Heine-operett kiemelkedő részei: a mad­racsir-keringő és a hátgerincsorvadás-polka.) Ha­sonlóan kezelik majd Schopenhauert is, a halál szí­tét és nagyszerű barátját, ki minden ember közül legközelebb jutott a végtelenhez. (A Schopenhauer­operettből föl kell említenünk a nemi szerelem me­tafizikájáról­ szóló bájos kuplét, az élet semmisé­géről és gyötrelmeiről való csinos, fülbemászó duót, valamint a magánvaló kánkánját és az akarat hastáncát.) Bevallom, képzeletem szegényes, hogy a cse­lekményt minden részletében magam elé idézzem. Én csak azt tudom, hogy a gondolkozás óriása volt s az életet, mely részére lett, arra használta föl, hogy közelebb jusson a titokhoz és fönséges ma­gányában a sohasem­ nyiló zárakat feszegesse. Jó­zanul élt. Rendes időben evett, nyolc órát aludt és két órát sétált, gyorsan, hajadonfőtt a város kor.

Next