Pesti Hírlap, 1924. június (46. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

1924. juniu- 1., vasárnap­ PESTI HÍRLAP Nem össze-vissza lármáztak, hanem szé­pen, ütemesen. Vili a­­ dobogó tanári szé­kére pattanva karmesterként verte a taktust, fortissimo és pianissimo, hogy a zaj, a­mint kell, megdagadjon, vagy elhalkuljon. Ő volt a vigyázó. Novák Antal itt, a nyolcadik­ban sem szüntette meg ezt a kisdiákos intéz­ményt, mert tudta, hogy a diákok csak diákok maradnak, azonkívül pedagógiai elve volt, hogy a taiziló-if­jaknak az egymásra való ügye­lés" önérzetet ad. De a különös zsivajt mégis sokallta. Megállt a nyitott ajtóban, és akkor, mikor Vili leugrott a székről s inkább szomo­rúan, mint haragudva ezt mondta: — A vesztüket érzik? Szép dolog, nagyon szép, önök, akik felnőtt emberek. Várt kicsit, bólintgatott. — Csak az érettségin is így halljam a hangjukat. Az érettségi, az érettségi. Rettenetes volt. — Milyen óra lesz? Egyszerre, mind a huszonhármon­ .— Történelem, történelem. iNov.írt csóválta fejét. — Hallottam. Bosszulása részint a rajongóknak szólt, ré­szint Tálas Bélának, ki ilyen hanyag s félkilenc után is magára hagyja az osztályt. — Foglalkozzanak valamivel. Csöndesen legyenek. Vili már illedelmesen állt a dobogón s megszólalt, mint vigyázó: — Én kérem, tanár úr, mindig mondom nekik. De ők mindig lármáznak, tanár úr. Novák, ki mindent látott, nem tűrte ezt a szemtelenséget, Vili padjára mutatott, a hete­dik padra. — Menjen a helyére. Vill helyére ment. A hetedik padból föl­emelkedett Huszár Bandi és Packa, beengedve őt. Két bajnoktársa közt ült, kik mint testőrei vigyáztak rá. Novák azonban alig, távozott el a fizikai szertár felé, Vili újra fölkelt. Csöndet intett és félhangon, általános figyelem közepette, igy szólt: — Gyerekek, láttátok? — Mit? — A szalmakalapot. Nohát — mondta ámuldozva. — Tóni fölvette a szalmakalapot. Pokoli. Mindenki nevetett. Már iskolába jövet elmosolyodtak azon, hogy Novák Tóni fölvette a szalmakalapot. Nováknak volt egy sapkája és két ka­lapja. A nyusztsapkát, melyet két lecsatolható fülvédő egészített ki, a megfázástól félvén, már november elsején előkereste s február vé­géig hordta. Március elején feltűnt fe­jén egy széleskarimájú nemezkalap, me­lyet áprilisig bezáróan lehetett észlelni s ősszel, szeptemberben és októberben. A melegebb ta­vaszi napokon a fekete, púpos, igen fura szal­makalap jelent meg s egészen a nyár végéig uralkodott. Mind a hármat jól ismerték a diá­kok. Most a szalmakalapját látták, amiből azt következtették, hogy huzamosabban szép idő lesz. Nyugodtan lehetett utána igazodni. Idő­jósi tehetségét a város is sokra becsülte. Száj­ról-szájra röppent a gimnáziumban a hír, a nap új eseménye. Az öreg fölvette a szalmaka­lapot Láttátok-e, gyerekek, a szalmakalapot? Hogyne látták volna. Roppant nevetséges volt a szalmakalapban. Ősszel viszont a nemezkalap­ban volt roppant nevetséges. Télen __ pedig a nyusztsapkában volt roppant nevetséges. De nemcsak kalapjait tartották ennyire számon, hanem minden egyes ruhadarabját. Két öltözet barna, gyapjúszövetből készült ru­hája sziliben alig különbözőt egymástól — az egyik csak valamivel világosabb, mint a másik — s ezeket fölváltva viselte, télen-nyáron. Mindkettő kissé bolyhos, de igen tartós, alkal­mas arra, hogy testét megóvja az időjárás vi­szontagságai ellen. Mellényein nem tűrte a ki­vágást, állig gombolódtak és csak egy kicsiny, egyenlő oldalú háromszöget hagyatott a nyak­kendők számára. Harmadik rend ruháját, a fe­kete-ünnepit, vasárnap a templomban s az isko­lai ünnepélyeken mustrálgatták, a szalonkabá­tot, mely térdét verte s a megzöldült nadrágot, melyet ép ugy kitérdelt s ritkán vasaltatott, akár a többieket. Ő, aki ismerte a természettu­dományból azt, ami örökkévaló, nem vette figyelembe a divatot, mely mulandó, esetleges, mindig­ változó. Cugos-cipőt hordott, melynek nem egyszer lógott a húzója és fehér fél­haris­nyát, mely ki-kivillant, hogy lábait keresztbe téve a nadrágja fölhúzódott. Nadrágtartóját is látták egyesek, a gőzfürdőben, mikor kabin­jában öltözködött s ha ezek nem hazudnak és szavuknak csakugyan hitelt lehet adni, kékesio­kos vászonnadrágtartó emelte s oltalmazta a leesés veszedelmétől Novák Antal nadrágjait. Ezekre a holmikra, melyeket tanári mivoltával fontossá tett, mintegy megszentelt, borzongás­sal elegy kíváncsisággal tekintett az ifjúság. A nyolcadik osztály merészebb növendékei a ret­tegett számtan- és fizika-órákon tenyerükkel meg is érintették kabátja szélét, egy pillanatra, sőt Oláh Gyuszi azzal dicsekedett, hogy egy­szer halálos elszántsággal a nadrágját is meg­fogta, valamivel a comb fölött, amint padja elé lépve hátat fordított az osztálynak s a ma­gyarázat hevében a táblára tekintett, egy kép­letre. Ez nem is közönséges kabát és nadrág volt, hanem tanár-kabát, tanár-nadrág, a posz­tója tanár-posztó, mely nem hasonlítható sem-­­mi más posztóhoz. (Folytatjuk.) Kónyi Manó. Irta: Báró Wlassics Gyula, a közig. bíróság elnöke. Legbensőbb barátság köteléke fűzött Kónyi Manóhoz. Lelkem egész melegével idézem fel az ő emlékét. Cseng­ry Antal házában ismerkedtem m­eg vele. Abban a családi körben, hol Deák Ferenc oly örömmel tartózkodott. Már akkor emlegette, hogy életfeladatának tem­nti, hogy a nagy vezető állam­férfiak, mint Deák, Andrássy beszédjeit, Lónyay, Csengery feljegyzéseit össze fogja gyűjteni Soha még lelkiismeretesebben nem foglalkozott senki iro­dalmi tárgyával, mint ő. Az ő gyűjteményes munkái valóságos kortörténeti jelentőségre emelkedtek. Jegyzetei, magyarázatai klasszikus tömörséggel plasztikusan domborítják ki az ő hősei szereplésé­nek történetét. Lelkiismeretességénél csak szerény­sége volt nagyobb. Mindenkinek csak használni akart és senkinek soha nem ártott. Minő boldog volt, mikor országgyűlési gyorsirodai főnöki hivatásá­ban a rosszul szerkesztett mondatokat úgy tudta ki­igazítani, hogy azzal csak az elhangzott beszédek értékét emelte. Rendkívü­­l finom nyelvérzéke volt. „Már azt az alanyt mégis jobb volna előre tenni és­az állítmányt utána tenni" — mondta sokszor, mi­dőn az országgyűlésen korrigálta beszédeinket. A magyartalan mondatfüzéseket kérlelhetetlenül irtotta. A minisztereket, akiket kedvelt, azzal tüntette ki, hogy ő maga javította ki a gyorsiroda lapjait. Mindig­ hálás leszek iránta. Midőn a nyílt század utolsó évtizedében arról volt szó, hogy Deák Ferenc válogatott beszédjeit a Franklin-társulat kiadja, né­hány publicisztikai dolgozatom Kónyi Manót arra indította, hogy ő engem ajánlott a tervezett mű­ be­vezetésének megírására is. Midőn hozzáfogtunk ah­hoz a nehéz válogató munk­ához, hogy Deák mester­m­űveiből, melyek Kónyi nagy forrásmunkájában már összegyűjtve voltak, a legjelentékenyebbek kivá­lasszuk, akkor láttam igazán, mennyi tudás, meny­nyi tapintat, mennyi ítélőtehetség volt az, ami az ő elmevilágát ékesítette. Bizonyos évszádbra lévén korlátozva a tervezett munka, nagy gondunkba ke­rült a beszédek kiválasztása. Mily bensőséggel saj­nálkozott, h­a Deák egy-egy nagyjelentőségű beszéd­jét kénytelenek voltunk a korlátokhoz kötő­­ gyűjte­ményből elhagyni. Mindig azzal vigasztaltam, hogy ha itt ki is marad a beszéd, ott van az a nagy kónyv­kiadásban. Ekkor némi szomorúsággal jegyezte meg — az igaz, hogy ott van, hanem hat kötetes könyvet kevesen olvasnak Magyarországon. Az első javasla­tot a kiválasztandó beszédekről és iratokról én dol­goztam ki, mert láttam, hogy neki valóságos lelki­gyötrelem Deák beszédjeiből bármit is kihagyni. Én is bőven tettem meg javaslatomat, hogy neki is örö­met szerezzek. Mikor azonban meglátta, hogy én mily bőkezűséggel választom ki Deák örökbecsű megnyilatkozásait, ő figyelmeztetett, hogy amit kivá­lasztottam, az legalább egy kötettel több volna, mint amire megbízásunk terjed. Akkor keserű szívvel fo­gott a munkához és gúnyosan mondta, azt se hittem, hogy Deák kiválogatott beszédeinek és iratainak selejtezésére is lesz valaha szükség. Mindig vigasz­taltam, hogy ez a selejtezés a Deák örökbecsű meg­nyilatkozásainak a nagy­közönségbe való elterjedé­sének útja. Ez a kisebb kiadás csak felhívás lesz Kónyi nagy munkájának megismerésére és elterje­ BaSESSilBMBSPBMi^^ V A vasárnapi autótilalom. " Elmúlt héten ezen a helyen megemlékez­tem a garabonciás autóversenyekről, amelyek minden vasárnap délután apokaliptikus por­tengerbe fulasztják Budapest nyaralótelepeit és kiránduló közönségét. Cikkemben azt kér­tem, hogy svájci példára tiltsák el a vasárnapi autózást. Nem térnék vissza a tárgyra, — hiszen az újságíró feladata a magvetés, nem a kaszálás, — ha időközben valami szokatlan dolog nem adta volna elő magát. A fővárosi sajtó és a közönség ugyanis olyan frappáns módon adta tudtomra a helyeslését, hogy azt kell hinnem: az autókérdés fölvetésével egy általános kí­vánság tolmácsává szegődtem. A levelek egész hófúvása repült az asz­talomra, de találkoztak olyan urak is, akik sze­mélyesen fölkerestek, hogy megbeszéljék a „további teendőket." Ezek után nincs bátorsá­gom, hogy megint begöngyölítsem a zászlót, amelyet a múlt héten kibontottam. Tudomására hozom tehát a tisztelt olva­sónak, hogy komoly férfiak keresik a módját annak, hogyan szólaltassák meg a nyilvános­ság előtt az érdekelt köröket. Érdekelt min­denki, aki a heti pihenőnapját szabad ég alatt szereti tölteni. Ha a tervbe vett megnyilatko­zás nagyszabásúnak sikerül, akkor meg is lesz a vasárnapi autótilalom. Most pedig hadd emlékezzem meg a sok közül arról az egyetlen autópárti levélről, a­melynek írója nyíltan ellenzi a vasárnapi tilal­mat. Állásfoglalását azzal okolja meg, hogy az autótilalom a személyes szabadság korlátozása volna, ,.pedig aki autón jár, az is ember és állampolgár"; a tilalom továbbá hátráltatná az autó­sport fejlődését, „amelyet pedig a kulturálla­mok minden eszközzel előmozdítanak"; végü­l az autótulajdonosok rendőri vezá­l­lása ellen közérdekből is tiltakozni kell, „mert az autóforgalom szabadságához egy nagy és fontos iparág exisztenciája fűződik, amely sok e ezer embernek ad munkát és kenyeret." Erre a következőket lehet válaszolni: 1. A szabadság megszorítása mindenütt szükséges, ahol emberek laknak együtt. Ha va­laki a maga mulattatására utcai szemetet lapá­tol be a hazain nyitott ablakán és a rendőrség eltiltja ettől a szórakozástól, azzal bizonyára korlátozza a lapátos ember cselekvési szabad­ságát, de nem követ el igazságtalanságot. N­a már most az illető nem lapáttal, hanem ötven lóerejű géppel hányja be ablakomon a szeme­tet, akkor a józan ész törvényei szerint ugyan­csak helyénvaló a rendőri tilalom. II. Ha két ellentétes emberi érdek össze­ütközik, akkor civilizált társadalomban a fon­tosabb érdeknek kell felülkerekednie. Az autó­kérdésben is kétféle érdek áll szemben egymás­sal: néhány száz autótulajdonosé és sok tíz­ezer gyalogjáróé. A tízezrek érdeke rettenete­sen fontos: az egyetlen heti pihenő és üdülő napjuk forog kockán. Az autósok érdeke egy­általában nem komoly: aki autót tarthat, az akkor pih­en és ott üdül, amikor és ahol neki tetszik, ő nincs kötve a vasárnaphoz. III. Kereken tagadom, hogy a vasárnapi sétaautózásnak valami köze volna a sporthoz. Ez csak annyira sport, amennyire a komflin való kocsikázás az. Mert pártolja a modern társadalom a sportot.­ Mert egészséges és mert a vele járó veszedelmek edző hatással vannak a jellemre. Nos, ami az autósporttal járó ve­szedelmeket illeti, ezek inkább a gyalogjáró embereket, mint az autóban ülőket fenyegetik. A közegészség szempontjából pedig a szágul­dozó porvulkánok a legnagyobb veszedelmet jelentik. A vasárnapi sétaautózás tehát nem sportszerű, hanem nagy mértékben sportelle­nes szórakozás. IV. Ugyancsak tagadom, hogy nekem vagy bárki másnak meg kellene hajolnunk az autóőrület előtt, csak azért, mert az autógyár­tás „sok embernek kenyeret ad." Én egészben véve inkább konzervatív gondolkozású ember vagyok, de nevetségesnek és bosszantónak ta­lálom a kapitalizmus arroganciáját, amellyel érdemet akar magának csinálni a millióiból és elismerést követel a jóllakottságáért. Az em­berek általában nem azért vesznek autót, hogy valamit fölvirágoztassanak, vagy hogy valakit kenyérhez juttassanak, hanem azért, mivel az autó ma a gazdagság élvezetének egyik leg­hathatósabb eszköze. Ha Schwarz vagy Grün vezérigazgató úr gyerekei vasárnaponkint hat­van lóerővel a Hűvösvölgybe mennek, hogy ott epret egyenek tejszínhabbal, az sok minden­nek nevezhető, csak épen közérdeknek nem. He les. 3

Next