Pesti Hírlap, 1924. június (46. évfolyam, 106-128. szám)
1924-06-01 / 106. szám
1924. juniu- 1., vasárnap PESTI HÍRLAP Nem össze-vissza lármáztak, hanem szépen, ütemesen. Vili a dobogó tanári székére pattanva karmesterként verte a taktust, fortissimo és pianissimo, hogy a zaj, amint kell, megdagadjon, vagy elhalkuljon. Ő volt a vigyázó. Novák Antal itt, a nyolcadikban sem szüntette meg ezt a kisdiákos intézményt, mert tudta, hogy a diákok csak diákok maradnak, azonkívül pedagógiai elve volt, hogy a taiziló-ifjaknak az egymásra való ügyelés" önérzetet ad. De a különös zsivajt mégis sokallta. Megállt a nyitott ajtóban, és akkor, mikor Vili leugrott a székről s inkább szomorúan, mint haragudva ezt mondta: — A vesztüket érzik? Szép dolog, nagyon szép, önök, akik felnőtt emberek. Várt kicsit, bólintgatott. — Csak az érettségin is így halljam a hangjukat. Az érettségi, az érettségi. Rettenetes volt. — Milyen óra lesz? Egyszerre, mind a huszonhármon .— Történelem, történelem. iNov.írt csóválta fejét. — Hallottam. Bosszulása részint a rajongóknak szólt, részint Tálas Bélának, ki ilyen hanyag s félkilenc után is magára hagyja az osztályt. — Foglalkozzanak valamivel. Csöndesen legyenek. Vili már illedelmesen állt a dobogón s megszólalt, mint vigyázó: — Én kérem, tanár úr, mindig mondom nekik. De ők mindig lármáznak, tanár úr. Novák, ki mindent látott, nem tűrte ezt a szemtelenséget, Vili padjára mutatott, a hetedik padra. — Menjen a helyére. Vill helyére ment. A hetedik padból fölemelkedett Huszár Bandi és Packa, beengedve őt. Két bajnoktársa közt ült, kik mint testőrei vigyáztak rá. Novák azonban alig, távozott el a fizikai szertár felé, Vili újra fölkelt. Csöndet intett és félhangon, általános figyelem közepette, igy szólt: — Gyerekek, láttátok? — Mit? — A szalmakalapot. Nohát — mondta ámuldozva. — Tóni fölvette a szalmakalapot. Pokoli. Mindenki nevetett. Már iskolába jövet elmosolyodtak azon, hogy Novák Tóni fölvette a szalmakalapot. Nováknak volt egy sapkája és két kalapja. A nyusztsapkát, melyet két lecsatolható fülvédő egészített ki, a megfázástól félvén, már november elsején előkereste s február végéig hordta. Március elején feltűnt fején egy széleskarimájú nemezkalap, melyet áprilisig bezáróan lehetett észlelni s ősszel, szeptemberben és októberben. A melegebb tavaszi napokon a fekete, púpos, igen fura szalmakalap jelent meg s egészen a nyár végéig uralkodott. Mind a hármat jól ismerték a diákok. Most a szalmakalapját látták, amiből azt következtették, hogy huzamosabban szép idő lesz. Nyugodtan lehetett utána igazodni. Időjósi tehetségét a város is sokra becsülte. Szájról-szájra röppent a gimnáziumban a hír, a nap új eseménye. Az öreg fölvette a szalmakalapot Láttátok-e, gyerekek, a szalmakalapot? Hogyne látták volna. Roppant nevetséges volt a szalmakalapban. Ősszel viszont a nemezkalapban volt roppant nevetséges. Télen __ pedig a nyusztsapkában volt roppant nevetséges. De nemcsak kalapjait tartották ennyire számon, hanem minden egyes ruhadarabját. Két öltözet barna, gyapjúszövetből készült ruhája sziliben alig különbözőt egymástól — az egyik csak valamivel világosabb, mint a másik — s ezeket fölváltva viselte, télen-nyáron. Mindkettő kissé bolyhos, de igen tartós, alkalmas arra, hogy testét megóvja az időjárás viszontagságai ellen. Mellényein nem tűrte a kivágást, állig gombolódtak és csak egy kicsiny, egyenlő oldalú háromszöget hagyatott a nyakkendők számára. Harmadik rend ruháját, a fekete-ünnepit, vasárnap a templomban s az iskolai ünnepélyeken mustrálgatták, a szalonkabátot, mely térdét verte s a megzöldült nadrágot, melyet ép ugy kitérdelt s ritkán vasaltatott, akár a többieket. Ő, aki ismerte a természettudományból azt, ami örökkévaló, nem vette figyelembe a divatot, mely mulandó, esetleges, mindig változó. Cugos-cipőt hordott, melynek nem egyszer lógott a húzója és fehér félharisnyát, mely ki-kivillant, hogy lábait keresztbe téve a nadrágja fölhúzódott. Nadrágtartóját is látták egyesek, a gőzfürdőben, mikor kabinjában öltözködött s ha ezek nem hazudnak és szavuknak csakugyan hitelt lehet adni, kékesiokos vászonnadrágtartó emelte s oltalmazta a leesés veszedelmétől Novák Antal nadrágjait. Ezekre a holmikra, melyeket tanári mivoltával fontossá tett, mintegy megszentelt, borzongással elegy kíváncsisággal tekintett az ifjúság. A nyolcadik osztály merészebb növendékei a rettegett számtan- és fizika-órákon tenyerükkel meg is érintették kabátja szélét, egy pillanatra, sőt Oláh Gyuszi azzal dicsekedett, hogy egyszer halálos elszántsággal a nadrágját is megfogta, valamivel a comb fölött, amint padja elé lépve hátat fordított az osztálynak s a magyarázat hevében a táblára tekintett, egy képletre. Ez nem is közönséges kabát és nadrág volt, hanem tanár-kabát, tanár-nadrág, a posztója tanár-posztó, mely nem hasonlítható sem-mi más posztóhoz. (Folytatjuk.) Kónyi Manó. Irta: Báró Wlassics Gyula, a közig. bíróság elnöke. Legbensőbb barátság köteléke fűzött Kónyi Manóhoz. Lelkem egész melegével idézem fel az ő emlékét. Csengry Antal házában ismerkedtem meg vele. Abban a családi körben, hol Deák Ferenc oly örömmel tartózkodott. Már akkor emlegette, hogy életfeladatának temnti, hogy a nagy vezető államférfiak, mint Deák, Andrássy beszédjeit, Lónyay, Csengery feljegyzéseit össze fogja gyűjteni Soha még lelkiismeretesebben nem foglalkozott senki irodalmi tárgyával, mint ő. Az ő gyűjteményes munkái valóságos kortörténeti jelentőségre emelkedtek. Jegyzetei, magyarázatai klasszikus tömörséggel plasztikusan domborítják ki az ő hősei szereplésének történetét. Lelkiismeretességénél csak szerénysége volt nagyobb. Mindenkinek csak használni akart és senkinek soha nem ártott. Minő boldog volt, mikor országgyűlési gyorsirodai főnöki hivatásában a rosszul szerkesztett mondatokat úgy tudta kiigazítani, hogy azzal csak az elhangzott beszédek értékét emelte. Rendkívül finom nyelvérzéke volt. „Már azt az alanyt mégis jobb volna előre tenni ésaz állítmányt utána tenni" — mondta sokszor, midőn az országgyűlésen korrigálta beszédeinket. A magyartalan mondatfüzéseket kérlelhetetlenül irtotta. A minisztereket, akiket kedvelt, azzal tüntette ki, hogy ő maga javította ki a gyorsiroda lapjait. Mindig hálás leszek iránta. Midőn a nyílt század utolsó évtizedében arról volt szó, hogy Deák Ferenc válogatott beszédjeit a Franklin-társulat kiadja, néhány publicisztikai dolgozatom Kónyi Manót arra indította, hogy ő engem ajánlott a tervezett mű bevezetésének megírására is. Midőn hozzáfogtunk ahhoz a nehéz válogató munkához, hogy Deák mesterműveiből, melyek Kónyi nagy forrásmunkájában már összegyűjtve voltak, a legjelentékenyebbek kiválasszuk, akkor láttam igazán, mennyi tudás, menynyi tapintat, mennyi ítélőtehetség volt az, ami az ő elmevilágát ékesítette. Bizonyos évszádbra lévén korlátozva a tervezett munka, nagy gondunkba került a beszédek kiválasztása. Mily bensőséggel sajnálkozott, ha Deák egy-egy nagyjelentőségű beszédjét kénytelenek voltunk a korlátokhoz kötő gyűjteményből elhagyni. Mindig azzal vigasztaltam, hogy ha itt ki is marad a beszéd, ott van az a nagy kónyvkiadásban. Ekkor némi szomorúsággal jegyezte meg — az igaz, hogy ott van, hanem hat kötetes könyvet kevesen olvasnak Magyarországon. Az első javaslatot a kiválasztandó beszédekről és iratokról én dolgoztam ki, mert láttam, hogy neki valóságos lelkigyötrelem Deák beszédjeiből bármit is kihagyni. Én is bőven tettem meg javaslatomat, hogy neki is örömet szerezzek. Mikor azonban meglátta, hogy én mily bőkezűséggel választom ki Deák örökbecsű megnyilatkozásait, ő figyelmeztetett, hogy amit kiválasztottam, az legalább egy kötettel több volna, mint amire megbízásunk terjed. Akkor keserű szívvel fogott a munkához és gúnyosan mondta, azt se hittem, hogy Deák kiválogatott beszédeinek és iratainak selejtezésére is lesz valaha szükség. Mindig vigasztaltam, hogy ez a selejtezés a Deák örökbecsű megnyilatkozásainak a nagyközönségbe való elterjedésének útja. Ez a kisebb kiadás csak felhívás lesz Kónyi nagy munkájának megismerésére és elterje BaSESSilBMBSPBMi^^ V A vasárnapi autótilalom. " Elmúlt héten ezen a helyen megemlékeztem a garabonciás autóversenyekről, amelyek minden vasárnap délután apokaliptikus portengerbe fulasztják Budapest nyaralótelepeit és kiránduló közönségét. Cikkemben azt kértem, hogy svájci példára tiltsák el a vasárnapi autózást. Nem térnék vissza a tárgyra, — hiszen az újságíró feladata a magvetés, nem a kaszálás, — ha időközben valami szokatlan dolog nem adta volna elő magát. A fővárosi sajtó és a közönség ugyanis olyan frappáns módon adta tudtomra a helyeslését, hogy azt kell hinnem: az autókérdés fölvetésével egy általános kívánság tolmácsává szegődtem. A levelek egész hófúvása repült az asztalomra, de találkoztak olyan urak is, akik személyesen fölkerestek, hogy megbeszéljék a „további teendőket." Ezek után nincs bátorságom, hogy megint begöngyölítsem a zászlót, amelyet a múlt héten kibontottam. Tudomására hozom tehát a tisztelt olvasónak, hogy komoly férfiak keresik a módját annak, hogyan szólaltassák meg a nyilvánosság előtt az érdekelt köröket. Érdekelt mindenki, aki a heti pihenőnapját szabad ég alatt szereti tölteni. Ha a tervbe vett megnyilatkozás nagyszabásúnak sikerül, akkor meg is lesz a vasárnapi autótilalom. Most pedig hadd emlékezzem meg a sok közül arról az egyetlen autópárti levélről, amelynek írója nyíltan ellenzi a vasárnapi tilalmat. Állásfoglalását azzal okolja meg, hogy az autótilalom a személyes szabadság korlátozása volna, ,.pedig aki autón jár, az is ember és állampolgár"; a tilalom továbbá hátráltatná az autósport fejlődését, „amelyet pedig a kulturállamok minden eszközzel előmozdítanak"; végül az autótulajdonosok rendőri vezállása ellen közérdekből is tiltakozni kell, „mert az autóforgalom szabadságához egy nagy és fontos iparág exisztenciája fűződik, amely sok e ezer embernek ad munkát és kenyeret." Erre a következőket lehet válaszolni: 1. A szabadság megszorítása mindenütt szükséges, ahol emberek laknak együtt. Ha valaki a maga mulattatására utcai szemetet lapátol be a hazain nyitott ablakán és a rendőrség eltiltja ettől a szórakozástól, azzal bizonyára korlátozza a lapátos ember cselekvési szabadságát, de nem követ el igazságtalanságot. Na már most az illető nem lapáttal, hanem ötven lóerejű géppel hányja be ablakomon a szemetet, akkor a józan ész törvényei szerint ugyancsak helyénvaló a rendőri tilalom. II. Ha két ellentétes emberi érdek összeütközik, akkor civilizált társadalomban a fontosabb érdeknek kell felülkerekednie. Az autókérdésben is kétféle érdek áll szemben egymással: néhány száz autótulajdonosé és sok tízezer gyalogjáróé. A tízezrek érdeke rettenetesen fontos: az egyetlen heti pihenő és üdülő napjuk forog kockán. Az autósok érdeke egyáltalában nem komoly: aki autót tarthat, az akkor pihen és ott üdül, amikor és ahol neki tetszik, ő nincs kötve a vasárnaphoz. III. Kereken tagadom, hogy a vasárnapi sétaautózásnak valami köze volna a sporthoz. Ez csak annyira sport, amennyire a komflin való kocsikázás az. Mert pártolja a modern társadalom a sportot. Mert egészséges és mert a vele járó veszedelmek edző hatással vannak a jellemre. Nos, ami az autósporttal járó veszedelmeket illeti, ezek inkább a gyalogjáró embereket, mint az autóban ülőket fenyegetik. A közegészség szempontjából pedig a száguldozó porvulkánok a legnagyobb veszedelmet jelentik. A vasárnapi sétaautózás tehát nem sportszerű, hanem nagy mértékben sportellenes szórakozás. IV. Ugyancsak tagadom, hogy nekem vagy bárki másnak meg kellene hajolnunk az autóőrület előtt, csak azért, mert az autógyártás „sok embernek kenyeret ad." Én egészben véve inkább konzervatív gondolkozású ember vagyok, de nevetségesnek és bosszantónak találom a kapitalizmus arroganciáját, amellyel érdemet akar magának csinálni a millióiból és elismerést követel a jóllakottságáért. Az emberek általában nem azért vesznek autót, hogy valamit fölvirágoztassanak, vagy hogy valakit kenyérhez juttassanak, hanem azért, mivel az autó ma a gazdagság élvezetének egyik leghathatósabb eszköze. Ha Schwarz vagy Grün vezérigazgató úr gyerekei vasárnaponkint hatvan lóerővel a Hűvösvölgybe mennek, hogy ott epret egyenek tejszínhabbal, az sok mindennek nevezhető, csak épen közérdeknek nem. He les. 3