Pesti Hírlap, 1924. június (46. évfolyam, 106-128. szám)

1924-06-01 / 106. szám

A. tun­te. Irta: Falu Tamás. A nagy hídon ruganyos siklással futott az autó. A nagykövet ült rajta feleségével. Napi útjuk volt ez, a reggeli után, tíz óra tájban. A nagykövet kényelmesen elvetette magát a puhabélésű benzin­fogaton, cigarettát füstölt és egy messze hajót né­zett, mely az ő cigarettájához hasonló kék füstöt bodorított. A felesége a kalapját fogta, melybe a kel­leténél egy kissé jobban kapaszkodott a szél. A dél­előttre gondolt, mely még előtte volt, s melyet el kellett valahogyan töltenie. Ugyanezen a hídon, a gyalogosok részére fenn­tartott járdán, sietett a túlsó partra Keddi István irodatiszt. A minisztériumban dolgozott, most is ott kellett volna dolgoznia, de a felesége valami alsó­szoknyára való foltnak vásárlásával bízta meg és Keddi István, hogy a hivatalban gyanút ne keltsen, hajadon fővel kilépett a kapun, az óriás termetű por­tás mellett, a szabad délelőttie. Sietett. Egy fél óra, gondolta, nem a világ. Majd behozza. Tud ő olyan gyorsan körmölni, hogy egy gyorsí­ó sem különben. Csodálatos, a hídon alig robogott fogat és alig baktatott ember. Egy különös perce volt ez a híd­nak, amilyen csak nyári forró délutánokon szokott elfordulni, amikor a nap a díványra szögezi suga­raival az embert és megköti a kocsik kerekét. Keddi Istvánnal szembe robogott a nagykövet autója. A szép fényes jármű egy pillanatra irigy vá­gyakozást küldött az irodatiszt szívébe , és azt gondolta, hogy micsoda gyönyörűség lenne most a felesége alsószoknyájára való foltért ilyen autón repülni s ekkor egy revolverdörrenés ijesztette meg a csendet. Megállt. Látta, hogy az autó is tőle telhető gyorsasággal megáll és egy szalmakalapos ember fut, fut a forgalmas körút felé. Az első pillanatban megállapította az összefüggést. Nyilvánvaló, hogy rálőttek az autóra, a tettes pedig menekül. Az­ autó utasai halotthalványak voltak, már tömeg is verődött össze körülöttük, s izgatottan szaladt hozzájuk egy sisakos rendőr. Valaki a men­tőkért akart telefonálni, mert a nagykövet a vállát fogta, s már lehetett látni pepita ruháján a kifele szi­várgó vért. — Arra szalad, arra! — mutatott Keddi István a körút felé. — Maga látta? — kérdezte gyorsan a rendőr. — Hogyne, hogyne, — lelkendezett az iroda­tiszt. És kapkodta a levegőt, mert nagyon izga­tott volt. Az autó elrohant. Pár perc múlva fiatal újság­írók jegyeztek már a helyszínen. Egy fényképész is jött. Lefényképezte a hidat a merénylet alkalmából. — Ez az úr mindent látott, — mutogattak az emberek irigyen Keddi Istvánra. Tíz évet elenged­tek volna az életükből, ha cserélhettek volna vele. És iparkodtak a barátságába jutni, aki a szenzációs eset második hőse lett. Gyöngéden fogdosták a ke­zét,e lesték a szavait, öntudatlanul utánozták a szeme járását, izgatott mozgását, egy cilinderes úr még a cigaretta-tárcáját is eleje tartota. — Parancsoljon! Alig bírt szabadulni a gyűrűből. A rendőr fel­írta a nevét, címét, foglalkozását, mert mint mon­dotta, rövidesen idézést fog kapni a főkapitányság­hoz, kihallgatása végett. Ép egy órát mulasztott a közbejött esemény miatt Keddi István. Óvatosan osont be a kispun, min­den liftnél gyorsabban szaladt fel a harmadik eme­letre, s észrevétlenül rálopta magát a székére. Szerencsére, senki sem kereste közben. II. Másnap a lapok nagy hűhóval tárgyalták az esetet. Valami politikai gyilkosság akart lenni, csak a­z véletlenen múlt, hogy nem sikerült. Ha az autó nem megy olyan gyorsan, akkor a nagykövet már a túlvilágon képviseli államát. A lapokból a kollégák is hírt vettek Keddi Ist­ván fontos szerepéről. Gratuláltak neki, sőt az egyik kolléga képes hetilapot is hozott, amelyben a nagy­követ arcképe alatt Keddi István fényképe is lát­ható volt ezzel a szöveggel: „Keddi István miniszteri hivatalnok, a koronatanú." Növelte Keddi dicsőségét, hogy leírása alapján a tettest is elfogták. Maga is bámult, hogyan tudott pillanatok alatt olyan jól megfigyelni. Emlékezett, hogy a gonosztevő középtermetű, hogy a híd melyik oszlopánál állt, mikor a lövés eldördült, hogy a ka­lapját futás közben bedobta a folyóba, hogy barna haja van, hogy mintha kissé bicegősen futott volna. Három napig egyebet sem csinált, mint a kö­réje csoportosuló hivatalnokoknak magyarázta a szenzáció körülményeit. — Ha a nagykövetben egy kis emberség van — mondta egyik kollégája —, akkor nem feledkezik meg rólad, szegény közhivatalnokról. — Eh — legyintett Keddi István egy drámai hős gesztusával , nem várok én hálát emberfiától. III. A miniszter rosszkedvűen ment be hivatalába. Azonnal behívatta az államtitkárt, idegesen mondta. — A parlamentből jövök. Svépzeid, az a nagy­szájú Kökény, az az ellenzéki botrányhajhász, meg akart interpellálni a nagykövet elleni merénylet kap­csán. Meg akarta tőlem a parlament előtt nyilváno­san kérdezni, hogyan lehetséges az, hogy egy mi­niszteri hivatalnok, egy irodatiszt koronatanú lehet egy bűnügyben, mely a hivatalos órák alatt, délelőtt tíz órakor játszódik le a hídon? A szocialisták sze­relték le. Hát kérlek, ez bosszant! Elrendelem, hogy a hivatalos órák a legszigorúbban betartassanak s hivatalnokok a legszigorúbban ellenőriztessenek. Kinek az osztályában dolgozik az a koronatanú? — Lajosffyében. A miniszter lelkéből elindult harag öt perc­ alatt lefutott Keddi István poros íróasztaláig. Bejött a szolga és odahajolt hozzá. — Az osztálytanácsos úr hivatja Keddi urat­— Ah, ez valami! — szimatoltak a szobában ülő kollégák. — Amilyen szerencséje ennek a Ked­dinek van, még soronkívül elő is léptetik. Keddi halálsápadtan jött vissza. — No, mi az? — fogadták a kíváncsiak. — Azt hittem, a nagykövet küldi az ajándé­kot — próbált élcelődni Keddi. —­­ kegyelmes úr sürget egy aktát, ez az egész. És leült az akták elé, körülbástyázta magát velük és egész délelőtt nem tudtak kivenni belőle egyetlen hangot sem. Hivatalos óra után futva menekült a hídon, gyűlölte a hidat é­s a rajta áramló embereket. Kalap­ját a szemére húzta, még látni sem akarta az autó­kon száguldozó nagyurakat, akik a szegény em­bernek még akkor is bajt csinálnak, amikor foltot keres egy rongydarabra,­­­i­ncsére. Az előszóval, amit a munkához írtam, meg­nyertem teljes elismerését. Melegebb érzéssel, iga­zibb barátsággal nem lehet irodalmi munkát fogadni, mint aminőben én részesültem Kónyi megítélésében. Azon a téren, amely az ő nagymesteri területe volt, minden szava, minden megjegyzése reám nézve ta­nulságos és lélekemelő volt. Kedves, szép órák vol­tak azok, melyeket együtt töltöttünk Deák válogatott beszédeinek gyűjtési munkájában. Most nemrég újra és hónapokon­ át behatóan foglalkoztam Kónyi nagy munkájával, midőn a magyar jogászegylet kebelében alakult, „Deák Ferenc-bizottság" épen annak a jel­lemrajznak kapcsán, melyet a válogatott beszédek­hez előszóul írtam, azzal a felhívással tisztelt meg, hogy írjam meg tömör vonásokban tíz-tizenkét ív terjedelemben Deák élet- és jellemrajzát. Alapvető forrásmunka a Kónyi műve, mely nélkül Deák Fe­renc élet- és jellemrajzának megírása egyszerűen le­hetetlen. Ezért a múlt év őszén már megjelent mun­kám koncepciójában újra és újra átéltem azokat a kedves időket, amelyeket együtt töltöttem az élő Kó­nyival, midőn a Deák beszédjeit válogattuk, ú­jra és újra visszhangzottak előttem bölcs megjegyzései. Újra és újra felelevenedett előttem kiváló értelm­i és erkölcsi jelleme. Újra és újra fellángolt bennem az a meleg szeretet és tisztelet, mely hozzá fűzött. Újra és újra mérlegeltem azokat a fényes tulajdon­ságokat, melyekben az ő értelmi és lelki világa tün­döklött. Ezért a távolból is egész szívvel, egész lélek­­kel veszek részt azon a szép emléktábla-leleplezési ünnepélyen és díszülésen, melyet Somogy vármegye alispánjának védnöksége alatt a Kónyi Manó-emlék­bizottság ma Kaposváron tart. Kónyi Manó élete és művei megérdemlik, hogy a szerény ünnep jelentősé­gét az egész ország értelmisége megértse és szivébe zárja. PESTI HÍRLAP K 192?. ?gnítís f.. vasarnaff." . _ Egy diplomata megjegyzései. F Mária román királynénak országa nagyon sokat köszönhet: nem kis politikai tehetséggel van megáldva, melyhez bámulatos diplomáciai ügyesség járul. Sokan VII. Eduárdhoz hasonlít­ják és tagadhatlan, ho­gy a hasonlatban van va­lami igazság. Ahányszor Románia kritikus hely­zetben van, vagy sorsdöntő fordulat előtt áll. Má­ria királyné kezébe veszi vándorbot­ját s bejárja fél Európát — rendszerint eredményesen. A romániai események, a bukaresti kabinet bel- és külpolitikája Magyarországot talán minden­nél jobban kellene, hogy érdekelje, tehát­­ nem foglalkozunk vele. A román királyi páz európai útjának alig találjuk kommentáló nyomát a ma­g­yar sajtóban — s még­ kevésbbé a magyar poli­tikai életben. Egy-két ellen­tmondó hír vagy táv­irat az utazások vélt célja és eredménye vagy eredménytelenségéről és ezzel ki van elégítve ér­deklődésünk. Ez a közöny visszahat raée azokra a körökre is, kiknek vezetésére van bízva az ország és azt hiszem nem nagyitok, mikor azt mondom, hogy a Magyarországot irányító politikusok kö­zött nincs öz sem, aki figyelemmel vagy javunkra fordítható érdeklődéssel kísérte volna Románia legújabb akcióit. Külpolitikával nem szabad in­formálatlanul, kontár kezekkel foglalkozni. Annál tényleg jobb akkor a hallgatás és a hozzá nem szólás. De egy dolog ellen kell küzdenünk, ez pe­dig­ a közöny, mellyel vitális érdekeinkkel szem­ben is viseltetünk. Ha a román királyi pár utazá­sát említem, ezt csak példaképpen idézem; nap­nap mellett bukkannak fel más nagyjelentőségű problémák, melyeket­­ nem veszünk észre, mert, valjuk be, unjuk őket. Am­íg külföldön klubok­ban, társaskörökben, összejöveteleken, sőt, nyilvá­nos helyeken, kávé­lázakban, vendéglőkben, vo­natokon valóságos külpolitikai disszertációkat hal­lunk egyes aktuális kérdések vagy egy-egy olva­sottabb újság valamilyen rövidke, alig 20—25 soros cikke fölött, addig" — és erről mindenki meggyő­ződhetik — a magyar olvasóközönség egyszerűen átlapozza Leibjournaljának azon néhány hasáb­ját vagy oldalát, melyet a világ jelentősebb poli­tikai eseményeinek szentel. Minálunk az embe­rek elolvassák a parlamenti tudósításokból a köz­beszólásokat, a botránykrónikát és gyilkosságokat az első betűtől az utolsóig, a nők a tárcákat, a napihírekből mindenki a mindennapi traccs tár­gyát képező eseményeket és az érdeklődök a spor­tot. Van amatőrje az apróhirdetésnek, a színházi rovat pikantériáinak is és ezzel készen vagyunk. Innen van, hogy a magyar revüirodalomnak nincs olvasóközönsége. A revü nem más, mint a napi eseményekből kimagasló, maradandóbb jellegű komoly kérdések hírkpszerű megvitatása: sem ennek, sem a hírlapok revüszerű cikkeinek nincs publikuma. Ha tehát minálunk panaszkodnak az embe­rek külpolitikánk álmossága, „élhetetlensége", inicativa-hiánya miatt, úgy nagyrészt magukra vessenek. Színésznek, írónak, politikusnak taps vagy rosszalásnyilvánítás kell: a közöny megöli az ambíciót, a törekvést és a­ haladást. Csak azt nem tudom, kinek kellene a jeget megtörni? Talán a magyar közvélemény védel­mére igazságos volna felhozni azt, hogy minde­nekelőtt az ország vezető embereinek kellene eredményes, agilis politikájukkal az ország ér­deklődését a külpolitika iránt felkelteni és akkor fog csak kiderülni, hogy az emberek nemtörő­dömsége igazi közöny-e, vagy a sikertelenség állandó, nyomasztó szürke ködébe való bele­fáradás.­­ Az új francia kormány még most sem ala­kult, máris híre jár, hogy Károlyi Mihály meg­jelent Párizsban, hogy felvegye az érintkezést a balfelé orientálódó új többség vezető embereivel Nem tudom, foglalkozik-e a magyar kor­mány ezzel a rövidke hírrel és annak esetleges kihatásával. Nem tudom ment-e ki, egy kis chiffrirozott utasítás a Károlyi féle akció ellensú­lyozása érdekében! Ismétlem, nem tudom, de fé­lek, hogy nem! Nem becsülöm túl azt, amit az a szerencsétlen kezű, országát a romlásba döntött rövidlátó és komolytalan politikus elérhet. De nem szabad alábecsülni sem! A hallgatás a leg­rosszabb, mikor felvilágosító munkáról van szó. Ha nem mondunk ellent annak, amit Károlyi a demokrácia exaltált francia barátainak a mai gyar „oligarchiá"-ról regél s amely regéiben or­szágunk külföldi ellenségeinél is buzgó támaszt fog találni, ugy Franciaország új vezetői köny­nyen beleélhetik magukat felvilágosító munka és információ hiányában a Károlyi-féle mentalitás­nak a járatlanok előtt tetszetős programmjába. Mi sem könnyebb, mint a demokrácia „ál­dozataidnak szóhoz jutni a demokrácia szélsősé­ges elemeinél. Nem tételezem fel iskolázott francia politi­kusokról, hogy kormányra jutásuk után távolról is beleavatkoznának egy más állam belügyeibe-Erről nem lehet szó.­­ Azonban emberileg ért­hető, sőt természetes és megengedett dolog is, hogy szimpátiával vagy antipátiával kisérje egy kormány a többi állam törekvéseit. Ha tehát Ká­rolyi esetleges befolyása a francia ut éra embe­reinél a legtávolabbról sem jelenti azt, hogy ő és emigrált párthívei pozitív támogatást találhatná­nak náluk, de megeshetik az, hogy oly színben sikerül neki feltüntetni a magyarországi közálla­potokat, melyek külföldi támogató barátainknak amúgy is minimális számát még inkább le­apaszthatja. Kis ebben van a veszedelem. Az akti­vitással szemben rossz eszköz a közöny. A mi bel­viszonyaink nem rózsásak, az bizonyos, de melyik­ politikai rezsimnek nincsenek hibái? Azt azon­ban majd elintézzük mi itthon magunk között: a külfölddel szemben egy emberként kell szembe­szállnunk, akár belső, akár külső ellenségeink­ rágalmazó, befeketítő hadjárata ellen. Alkalmat kell adnunk a külföld minden kormányának és­­érdeklődő politikusának, hogy közvetlenül is­merje meg ügyünket, sorsunkat, törekvéseinket. Résen kell lennünk, hogy az ellenünk irányuló akcióval szemben audiatur et altera­tors. Nem kívánunk sokat, csak egyet, de ezt kö­vetelhetjük is: hogy ne ítéljen a külföld felet­tünk látatlanul, vagy egyoldalú információk alap­ján. De viszont ne várjuk másoktól, hogy a mi üdvünkben­, a mi érdekünkben ők fáradjanak, könnyítsük meg nekik az informálódás lehetősé­geit. A pártatlan, tárgyilagos­­ítélet nem szólhat ellenünk!

Next