Pesti Hírlap, 1924. június (46. évfolyam, 106-128. szám)
1924-06-01 / 106. szám
A. tunte. Irta: Falu Tamás. A nagy hídon ruganyos siklással futott az autó. A nagykövet ült rajta feleségével. Napi útjuk volt ez, a reggeli után, tíz óra tájban. A nagykövet kényelmesen elvetette magát a puhabélésű benzinfogaton, cigarettát füstölt és egy messze hajót nézett, mely az ő cigarettájához hasonló kék füstöt bodorított. A felesége a kalapját fogta, melybe a kelleténél egy kissé jobban kapaszkodott a szél. A délelőttre gondolt, mely még előtte volt, s melyet el kellett valahogyan töltenie. Ugyanezen a hídon, a gyalogosok részére fenntartott járdán, sietett a túlsó partra Keddi István irodatiszt. A minisztériumban dolgozott, most is ott kellett volna dolgoznia, de a felesége valami alsószoknyára való foltnak vásárlásával bízta meg és Keddi István, hogy a hivatalban gyanút ne keltsen, hajadon fővel kilépett a kapun, az óriás termetű portás mellett, a szabad délelőttie. Sietett. Egy fél óra, gondolta, nem a világ. Majd behozza. Tud ő olyan gyorsan körmölni, hogy egy gyorsíó sem különben. Csodálatos, a hídon alig robogott fogat és alig baktatott ember. Egy különös perce volt ez a hídnak, amilyen csak nyári forró délutánokon szokott elfordulni, amikor a nap a díványra szögezi sugaraival az embert és megköti a kocsik kerekét. Keddi Istvánnal szembe robogott a nagykövet autója. A szép fényes jármű egy pillanatra irigy vágyakozást küldött az irodatiszt szívébe , és azt gondolta, hogy micsoda gyönyörűség lenne most a felesége alsószoknyájára való foltért ilyen autón repülni s ekkor egy revolverdörrenés ijesztette meg a csendet. Megállt. Látta, hogy az autó is tőle telhető gyorsasággal megáll és egy szalmakalapos ember fut, fut a forgalmas körút felé. Az első pillanatban megállapította az összefüggést. Nyilvánvaló, hogy rálőttek az autóra, a tettes pedig menekül. Az autó utasai halotthalványak voltak, már tömeg is verődött össze körülöttük, s izgatottan szaladt hozzájuk egy sisakos rendőr. Valaki a mentőkért akart telefonálni, mert a nagykövet a vállát fogta, s már lehetett látni pepita ruháján a kifele szivárgó vért. — Arra szalad, arra! — mutatott Keddi István a körút felé. — Maga látta? — kérdezte gyorsan a rendőr. — Hogyne, hogyne, — lelkendezett az irodatiszt. És kapkodta a levegőt, mert nagyon izgatott volt. Az autó elrohant. Pár perc múlva fiatal újságírók jegyeztek már a helyszínen. Egy fényképész is jött. Lefényképezte a hidat a merénylet alkalmából. — Ez az úr mindent látott, — mutogattak az emberek irigyen Keddi Istvánra. Tíz évet elengedtek volna az életükből, ha cserélhettek volna vele. És iparkodtak a barátságába jutni, aki a szenzációs eset második hőse lett. Gyöngéden fogdosták a kezét,e lesték a szavait, öntudatlanul utánozták a szeme járását, izgatott mozgását, egy cilinderes úr még a cigaretta-tárcáját is eleje tartota. — Parancsoljon! Alig bírt szabadulni a gyűrűből. A rendőr felírta a nevét, címét, foglalkozását, mert mint mondotta, rövidesen idézést fog kapni a főkapitánysághoz, kihallgatása végett. Ép egy órát mulasztott a közbejött esemény miatt Keddi István. Óvatosan osont be a kispun, minden liftnél gyorsabban szaladt fel a harmadik emeletre, s észrevétlenül rálopta magát a székére. Szerencsére, senki sem kereste közben. II. Másnap a lapok nagy hűhóval tárgyalták az esetet. Valami politikai gyilkosság akart lenni, csak az véletlenen múlt, hogy nem sikerült. Ha az autó nem megy olyan gyorsan, akkor a nagykövet már a túlvilágon képviseli államát. A lapokból a kollégák is hírt vettek Keddi István fontos szerepéről. Gratuláltak neki, sőt az egyik kolléga képes hetilapot is hozott, amelyben a nagykövet arcképe alatt Keddi István fényképe is látható volt ezzel a szöveggel: „Keddi István miniszteri hivatalnok, a koronatanú." Növelte Keddi dicsőségét, hogy leírása alapján a tettest is elfogták. Maga is bámult, hogyan tudott pillanatok alatt olyan jól megfigyelni. Emlékezett, hogy a gonosztevő középtermetű, hogy a híd melyik oszlopánál állt, mikor a lövés eldördült, hogy a kalapját futás közben bedobta a folyóba, hogy barna haja van, hogy mintha kissé bicegősen futott volna. Három napig egyebet sem csinált, mint a köréje csoportosuló hivatalnokoknak magyarázta a szenzáció körülményeit. — Ha a nagykövetben egy kis emberség van — mondta egyik kollégája —, akkor nem feledkezik meg rólad, szegény közhivatalnokról. — Eh — legyintett Keddi István egy drámai hős gesztusával , nem várok én hálát emberfiától. III. A miniszter rosszkedvűen ment be hivatalába. Azonnal behívatta az államtitkárt, idegesen mondta. — A parlamentből jövök. Svépzeid, az a nagyszájú Kökény, az az ellenzéki botrányhajhász, meg akart interpellálni a nagykövet elleni merénylet kapcsán. Meg akarta tőlem a parlament előtt nyilvánosan kérdezni, hogyan lehetséges az, hogy egy miniszteri hivatalnok, egy irodatiszt koronatanú lehet egy bűnügyben, mely a hivatalos órák alatt, délelőtt tíz órakor játszódik le a hídon? A szocialisták szerelték le. Hát kérlek, ez bosszant! Elrendelem, hogy a hivatalos órák a legszigorúbban betartassanak s hivatalnokok a legszigorúbban ellenőriztessenek. Kinek az osztályában dolgozik az a koronatanú? — Lajosffyében. A miniszter lelkéből elindult harag öt perc alatt lefutott Keddi István poros íróasztaláig. Bejött a szolga és odahajolt hozzá. — Az osztálytanácsos úr hivatja Keddi urat— Ah, ez valami! — szimatoltak a szobában ülő kollégák. — Amilyen szerencséje ennek a Keddinek van, még soronkívül elő is léptetik. Keddi halálsápadtan jött vissza. — No, mi az? — fogadták a kíváncsiak. — Azt hittem, a nagykövet küldi az ajándékot — próbált élcelődni Keddi. — kegyelmes úr sürget egy aktát, ez az egész. És leült az akták elé, körülbástyázta magát velük és egész délelőtt nem tudtak kivenni belőle egyetlen hangot sem. Hivatalos óra után futva menekült a hídon, gyűlölte a hidat és a rajta áramló embereket. Kalapját a szemére húzta, még látni sem akarta az autókon száguldozó nagyurakat, akik a szegény embernek még akkor is bajt csinálnak, amikor foltot keres egy rongydarabra,incsére. Az előszóval, amit a munkához írtam, megnyertem teljes elismerését. Melegebb érzéssel, igazibb barátsággal nem lehet irodalmi munkát fogadni, mint aminőben én részesültem Kónyi megítélésében. Azon a téren, amely az ő nagymesteri területe volt, minden szava, minden megjegyzése reám nézve tanulságos és lélekemelő volt. Kedves, szép órák voltak azok, melyeket együtt töltöttünk Deák válogatott beszédeinek gyűjtési munkájában. Most nemrég újra és hónapokon át behatóan foglalkoztam Kónyi nagy munkájával, midőn a magyar jogászegylet kebelében alakult, „Deák Ferenc-bizottság" épen annak a jellemrajznak kapcsán, melyet a válogatott beszédekhez előszóul írtam, azzal a felhívással tisztelt meg, hogy írjam meg tömör vonásokban tíz-tizenkét ív terjedelemben Deák élet- és jellemrajzát. Alapvető forrásmunka a Kónyi műve, mely nélkül Deák Ferenc élet- és jellemrajzának megírása egyszerűen lehetetlen. Ezért a múlt év őszén már megjelent munkám koncepciójában újra és újra átéltem azokat a kedves időket, amelyeket együtt töltöttem az élő Kónyival, midőn a Deák beszédjeit válogattuk, újra és újra visszhangzottak előttem bölcs megjegyzései. Újra és újra felelevenedett előttem kiváló értelmi és erkölcsi jelleme. Újra és újra fellángolt bennem az a meleg szeretet és tisztelet, mely hozzá fűzött. Újra és újra mérlegeltem azokat a fényes tulajdonságokat, melyekben az ő értelmi és lelki világa tündöklött. Ezért a távolból is egész szívvel, egész lélekkel veszek részt azon a szép emléktábla-leleplezési ünnepélyen és díszülésen, melyet Somogy vármegye alispánjának védnöksége alatt a Kónyi Manó-emlékbizottság ma Kaposváron tart. Kónyi Manó élete és művei megérdemlik, hogy a szerény ünnep jelentőségét az egész ország értelmisége megértse és szivébe zárja. PESTI HÍRLAP K 192?. ?gnítís f.. vasarnaff." . _ Egy diplomata megjegyzései. F Mária román királynénak országa nagyon sokat köszönhet: nem kis politikai tehetséggel van megáldva, melyhez bámulatos diplomáciai ügyesség járul. Sokan VII. Eduárdhoz hasonlítják és tagadhatlan, hogy a hasonlatban van valami igazság. Ahányszor Románia kritikus helyzetben van, vagy sorsdöntő fordulat előtt áll. Mária királyné kezébe veszi vándorbotját s bejárja fél Európát — rendszerint eredményesen. A romániai események, a bukaresti kabinet bel- és külpolitikája Magyarországot talán mindennél jobban kellene, hogy érdekelje, tehát nem foglalkozunk vele. A román királyi páz európai útjának alig találjuk kommentáló nyomát a magyar sajtóban — s még kevésbbé a magyar politikai életben. Egy-két ellentmondó hír vagy távirat az utazások vélt célja és eredménye vagy eredménytelenségéről és ezzel ki van elégítve érdeklődésünk. Ez a közöny visszahat raée azokra a körökre is, kiknek vezetésére van bízva az ország és azt hiszem nem nagyitok, mikor azt mondom, hogy a Magyarországot irányító politikusok között nincs öz sem, aki figyelemmel vagy javunkra fordítható érdeklődéssel kísérte volna Románia legújabb akcióit. Külpolitikával nem szabad informálatlanul, kontár kezekkel foglalkozni. Annál tényleg jobb akkor a hallgatás és a hozzá nem szólás. De egy dolog ellen kell küzdenünk, ez pedig a közöny, mellyel vitális érdekeinkkel szemben is viseltetünk. Ha a román királyi pár utazását említem, ezt csak példaképpen idézem; napnap mellett bukkannak fel más nagyjelentőségű problémák, melyeket nem veszünk észre, mert, valjuk be, unjuk őket. Amíg külföldön klubokban, társaskörökben, összejöveteleken, sőt, nyilvános helyeken, kávélázakban, vendéglőkben, vonatokon valóságos külpolitikai disszertációkat hallunk egyes aktuális kérdések vagy egy-egy olvasottabb újság valamilyen rövidke, alig 20—25 soros cikke fölött, addig" — és erről mindenki meggyőződhetik — a magyar olvasóközönség egyszerűen átlapozza Leibjournaljának azon néhány hasábját vagy oldalát, melyet a világ jelentősebb politikai eseményeinek szentel. Minálunk az emberek elolvassák a parlamenti tudósításokból a közbeszólásokat, a botránykrónikát és gyilkosságokat az első betűtől az utolsóig, a nők a tárcákat, a napihírekből mindenki a mindennapi traccs tárgyát képező eseményeket és az érdeklődök a sportot. Van amatőrje az apróhirdetésnek, a színházi rovat pikantériáinak is és ezzel készen vagyunk. Innen van, hogy a magyar revüirodalomnak nincs olvasóközönsége. A revü nem más, mint a napi eseményekből kimagasló, maradandóbb jellegű komoly kérdések hírkpszerű megvitatása: sem ennek, sem a hírlapok revüszerű cikkeinek nincs publikuma. Ha tehát minálunk panaszkodnak az emberek külpolitikánk álmossága, „élhetetlensége", inicativa-hiánya miatt, úgy nagyrészt magukra vessenek. Színésznek, írónak, politikusnak taps vagy rosszalásnyilvánítás kell: a közöny megöli az ambíciót, a törekvést és a haladást. Csak azt nem tudom, kinek kellene a jeget megtörni? Talán a magyar közvélemény védelmére igazságos volna felhozni azt, hogy mindenekelőtt az ország vezető embereinek kellene eredményes, agilis politikájukkal az ország érdeklődését a külpolitika iránt felkelteni és akkor fog csak kiderülni, hogy az emberek nemtörődömsége igazi közöny-e, vagy a sikertelenség állandó, nyomasztó szürke ködébe való belefáradás. Az új francia kormány még most sem alakult, máris híre jár, hogy Károlyi Mihály megjelent Párizsban, hogy felvegye az érintkezést a balfelé orientálódó új többség vezető embereivel Nem tudom, foglalkozik-e a magyar kormány ezzel a rövidke hírrel és annak esetleges kihatásával. Nem tudom ment-e ki, egy kis chiffrirozott utasítás a Károlyi féle akció ellensúlyozása érdekében! Ismétlem, nem tudom, de félek, hogy nem! Nem becsülöm túl azt, amit az a szerencsétlen kezű, országát a romlásba döntött rövidlátó és komolytalan politikus elérhet. De nem szabad alábecsülni sem! A hallgatás a legrosszabb, mikor felvilágosító munkáról van szó. Ha nem mondunk ellent annak, amit Károlyi a demokrácia exaltált francia barátainak a mai gyar „oligarchiá"-ról regél s amely regéiben országunk külföldi ellenségeinél is buzgó támaszt fog találni, ugy Franciaország új vezetői könynyen beleélhetik magukat felvilágosító munka és információ hiányában a Károlyi-féle mentalitásnak a járatlanok előtt tetszetős programmjába. Mi sem könnyebb, mint a demokrácia „áldozataidnak szóhoz jutni a demokrácia szélsőséges elemeinél. Nem tételezem fel iskolázott francia politikusokról, hogy kormányra jutásuk után távolról is beleavatkoznának egy más állam belügyeibe-Erről nem lehet szó. Azonban emberileg érthető, sőt természetes és megengedett dolog is, hogy szimpátiával vagy antipátiával kisérje egy kormány a többi állam törekvéseit. Ha tehát Károlyi esetleges befolyása a francia ut éra embereinél a legtávolabbról sem jelenti azt, hogy ő és emigrált párthívei pozitív támogatást találhatnának náluk, de megeshetik az, hogy oly színben sikerül neki feltüntetni a magyarországi közállapotokat, melyek külföldi támogató barátainknak amúgy is minimális számát még inkább leapaszthatja. Kis ebben van a veszedelem. Az aktivitással szemben rossz eszköz a közöny. A mi belviszonyaink nem rózsásak, az bizonyos, de melyik politikai rezsimnek nincsenek hibái? Azt azonban majd elintézzük mi itthon magunk között: a külfölddel szemben egy emberként kell szembeszállnunk, akár belső, akár külső ellenségeink rágalmazó, befeketítő hadjárata ellen. Alkalmat kell adnunk a külföld minden kormányának ésérdeklődő politikusának, hogy közvetlenül ismerje meg ügyünket, sorsunkat, törekvéseinket. Résen kell lennünk, hogy az ellenünk irányuló akcióval szemben audiatur et alterators. Nem kívánunk sokat, csak egyet, de ezt követelhetjük is: hogy ne ítéljen a külföld felettünk látatlanul, vagy egyoldalú információk alapján. De viszont ne várjuk másoktól, hogy a mi üdvünkben, a mi érdekünkben ők fáradjanak, könnyítsük meg nekik az informálódás lehetőségeit. A pártatlan, tárgyilagosítélet nem szólhat ellenünk!