Pesti Hírlap, 1925. augusztus (47. évfolyam, 171-194. szám)
1925-08-01 / 171. szám
4 PESTI HÍRLAP 1925. augusztus 1., szombat. Wild West Afrikában. — A Pesti Hírlap kiküldött munkatársától. — (Benda Jenő fényképfelvételeivel.) El Azizia, julius hó. Az én európai szemem kicsinek, primitívnek, exotikus panoráma-érdekességnek láthatja El Aziziát, ahol mindössze tizenkét ház van és ezer olyan lakos, akinek a legnagyobb része nem is házakban, hanem félig földbe ásott sátrakban él. Itt, ahol vagyunk, Tripolisz belső területén Ez Azizia mégis fontos kultúr gócpontot jelent, amelynek a vonzó ereje a tőle délre elterülő sivatagban többszáz kilométeres körzetben érvényesül. Azok a kis boltok, amelyek a főteret környező földszintes házakban ajtó-ajtó mellett nyílnak, a maguk liszt, olaj, petróleum, gyertya, dohány, vászon, rizs, szárított hal és egyéb készletükkel a kimeríthetetlen bőség és gazdagság forrását jelentik a szerényigényű sivataglakók számára. Beduin és arab van, aki két napot ül teveháton idáig, két napot vissza, azért, hogy a következő félévre ellássa magát mindazzal, amire odahaza szüksége lehet. El Azizában van egy fogadó, ahol éjjeli szállást kaphat az, aki nem tartja kellemesebbnek, hogy tevéje mellett, pokrócába burkolva, a jó puha homokágyban aludjon. Azt hiszem, nagy urnak és elkényeztetett szibaritának számít, aki előnyt ad a fogadónak. Láttam őket, amint ott hűsöltek a kezdetleges szálloda fedett kapujának az árnyékában. Odakinn a téren árnyékban is negyven fokot mutatott a hőmérő. Ezek itt, a lábukat maguk alá szedve, teát főztek és az irtózatos melegben csészeszámra itták a forró italt. Mondják, hogy ez jobban hűsít mindennél. Nem próbáltam meg. Én részemről előnyt adtam a jeges szódavíznek. Azok, akik rövidebb időre jöttek, vagy akik szívesebben alusznak a szabad ég alatt, az állomás közelében egy nagy homokos térségen tanyáznak. Festői táborozás ez itten egy hófehér kövekből faragott kút közelében, amely dekoratívan szép bibliai képet nyújt a körülötte ácsorgó arabokkal. A drága, türelmes, békés púpos állatok, a teherhordó tevék, hosszú, bütykös lábaikat behúzva pihennek, nagy hír kaszájukkal a kérődző jószágok szokása szerint rágják a semmit. És boldogok, hogy a hátuk egyelőre üres. Az, amit innen magukkal kell venniök hazafelé, keményen összekötözött óriási csomagokban, karcsú nyakú agyagamforákban és keskenydongájú, hosszúkás hordócskákban hever mellettük a földön. Fehér lepedőkbe csavart, fekete képű gazdájuk ott sürög-forog körülöttük, indulásra készülődik. Időnként "három-négy megterhelt tevével útnak ered egy-egy kicsi karaván és nekivág a végtelen homokmezejnek. Vajon miről ismeri meg az utat hazafelé? Egy burnuszos arab vékonylábú ficánkoló fekete ménen galoppozik neki a sivatagnak. Lovon jár: ez azt mutatja, hogy a maga világában nagy úr lehet. És nem lakhatik innen messzire, mert a ló nem olyan kitartó vándora a pusztaságnak, mint a sokkal igénytelenebb teve. * Behúzódunk egy bárba. Ez a legelőkelőbb helyiség itten. Ezt látogatják a helyőrség tisztjei is. Az amerikai mozgóképek Wild Westjét találom meg Afrikában. Két középnagyságú szoba. A belső helyiségben szünet nélkül csattog a billiárdgolyó. Egy tiszt játszik ott demokratikus egyetértésben az altisztjével, aki kaki-zubbonya gallérját kibontva, bozontos üstökét törülgeti az izzadtságtól. Minden ajtó, minden ablak nyitva. Mégis árnyas, hűvös félhomály van a szobában, mert az ablakok szőlőlugasra nyílnak. A mennyezet gyűrűs pálmagerendákból épült. A falban, a mennyezet alatt, araszos párkány fut köröskörül. A párkányon aranynyakú, piros vignettás üvegek sorakoznak. Az egyik fal mentén hoszokás bar-asztal, rajta jégtartó és egy rozoga, régen hasznavehetetlen, „espresso" néven ismert, sárgaréz "kávéfőző-masina. Mögötte sok polcos állvány. A polcokon elképzelhetetlen mennyiségű szeszesüveg. Azt hiszem, szükség van rá. El Azizia az első és az utolsó pihenő állomásuk azoknak az olasz katonáknak és tiszteknek, akik a sivatag belsejéből jönnek s itt fölhasználják az alkalmat arra, hogy hangos dáridóval búcsúzzanak el a kultúrától, vagy régen nélkülözött teli pohárral köszöntsék az újra megtalált civilizációt. A tulajdonos személyesen szolgálja ki vendégeit. Mezítláb áll a pult mögött, minden ruházata egy vászonnadrág és egy hasáig kigombolt ing. A vendégek, katonák, nehéz csizmákban járó, torzonborz civilek. Most nagy forgalom van a bárban: a déli hőségben mindenki inni akar. Szódavizet és jeget. Mind a kettő újdonság számba megy itten. Nem található a hét mindegyik napján. A friss készletet a mi vonatunk hozta magával Tripoliszból. Ez olyan öröm El Aziziában, mint Münchenben a friss csapolás. Hangos vitatkozás folyik. A beszélgetés főtémája: a revolver. Mndegyik vendég a zsebébe nyúl és előszed egy ilyenfajta szerszámot. Kiderül, hogy — amint ez Wild Westhez illik — mindenkinek a zsebében ott van a revolver, összehasonlítgatják a fegyvereket, összemérik a súlyát, megtárgyalják, melyik gyártmánynak mi az előnye, mi a hátránya. Olaszokhoz hű pusztai harcosok, hajadon testvérek otthona felé kellett egy útra térniök. A herrnhutiak falujában persze magánházak is voltak; egyemeletesek, mint az otthonok, de egyszerűségükben is igen ízlésesek. A hegyoldal egyik ilyen villája felé tért most a főutcáról félre Freye testvér s keskeny kis leányfejét lehajtva, bizonyára még azokon a legendás dolgokon tűnődött, amelyeket imént az imaházban Dorotheus Fiedler testvér, a hittérítő mesélt, elmondván a kafferek földjén átélt kalandjait, tapasztalatait. KS Freye, amint most épen ennek az embernek különös, ígéretes hatású egyéniségére gondolt, egyszerre csak azon vette észre magát, hogy a hittérítő hozzászegődik s széles karimájú nemezkalapját kezében tartva, szép csengésü hangján igy szól hozzá: — Megengedi, hogy elkísérjem, Freye testvér? S nem volna ellenére, hogy kissé elbeszélgessünk egymással? Akár édesanyja jelenlétében, akár kettesben, ahogy jónak látja. A leány arcán pirulás suhant át. Freye jól tudta, mit akar Dorotheus testvér s a saját válaszát is tudta, de a kérés teljesítését nem tagadhatta meg. — Édesanyámnak ma rossz napja van, Dorotheus testvér, — válaszolt, — keveset aludt s bizony hallottam a szomszéd szobából, félálmában mi mindent össze-vissza nem beszélt. A régi, szomorú históriák gyötrik. Minek terheljük. De édesanyám jelenléte nélkül is rendelkezésére állok, kertünkben majd elbeszélgethetünk, ha nem veszi rossz néven, hogy ott fogadom. — Dehogy veszem rossz néven, — válaszolt a hittérítő, — boldoggá tesz Freye testvér engem már azzal is, hogy hajlandó meghallgatni. Olyan hangon mondta ezt, amilyen a legközömbösebb társalgás hangja szokott lenni. A hittérítő egyébként sem volt valami aszkéta jelenség. Ha nem viseli a hivatásbeliek szokásos hosszú, fekete köntösét, amely egyébként olyan álló gallérral zárta körül a nyakát, amilyen a katonai zubbonyoké, az ember polgári ruhába öltözött katonának gondolhatta volna. Barnaböra arca a jófajta származás jellegzetesen finom vonásait viselte, simára borotvált képéről csupa barátságosság sugárzott, sötét szeméből pedig oly szinte parancsoló akaraterő villogott, amely minden vallásos rajongás akármennyire mámoros ábrándjainál igézetesebb eredetre vallott. Lassan mentek fölfelé a hegyoldal csinos házacskái között, amelyeknek nagy egyszerűsége mintha a telep szigorú lelki fegyelmezettségű és együgyüen istenes lakosságának életét jelképezte volna; halkan beszélgetve mentek a galagonyabokrokkal szegélyezett ösvényen, amelynek mentén mind nagyobb távolságokban állt egy-egy házikó. — Odalenn Afrikában tehát jelentős sikerei voltak, úgy értettem előadásából, Dorotheus testvér, — mondta Freye, — de mekkora fáradalmak, veszedelmek és nélkülözések árán! — Mégis csak eltűrhető volt mindaz, — válaszolt Fiedler, — minden eltűrhető, ha az ember bízik a dolgában s ezt a bizalmát rettenthetetlen bátorsággal tudja gyámolítani. Amig brit oltalomban álltam, egyáltalában nem volt nehéz előrehatolnom, mindenütt szívesen fogadtak a kraalokban, de hát, igaz szívből mondhatom, Freye testvér, érdekesnek csak azután éreztem a helyzetet, amikor már a kulturáltság utolsó, leggyarlóbb biztonságú zónáján is túljutottam. A pusztákon és az ősvadonban kezdődött is tulajdonképen a feladatom. És ott újra láthattam,, hogy egy kis egészséges hidegvér mily nagyszerűen hat a vademberekre. A félelmetlenségre ezek az emberek úgy néznek, mint a természet valami csodájára, úgy meglapulnak előtte, mint valami tűzhányó hegy kitörése előtt. Természetesen eléggé gyakran forogtam azért veszedelemben. — Istenem, hiszen lépten-nyomon leselkedett rám valami kajánság, — de biztonságba vértezett az a tulajdonságom, hogy nem törődtem ilyesmivel. — Voltak kísérő társai is ezeken az útjain ? — kérdezte Freye. — Nem sokan és nem európaiak, épen csak vagy féltucat bennszülött, akikre lovam és ökrös szekerem gondozása végett volt szükségem. Akadt persze ezek sorában is néhány gazfickó, aki mihelyt szerét ejthette, megszökött. De nagyjában mégis szerencsém volt is leginkább mint fogolynak, mert akkor nyílt legjobb alkalmam arra, hogy vadember-testvéreimet oktathassam. Bizony, Freye testvér, mondhatom, szinte művészet az is, az a mód, ahogyan a pogányokat oktatni kell. Nem becsülöm le a többi missziót, legkevésbbé a katolikust, de mink herrnhatiak a felfogásunk egyszerűségével, a misztikum minden varázsától mentesen csak a kétségtelent hirdető módszerünkkel hamarabb érünk célt. — Értem. — mondta Freye, — odakünn nem kell egyéb, csak a szó ereje, itt az alakiságok néha szűk korlátok közé szorítanak. Dorotheus testvér bólintott. — Érthető, hogy Freye testvér, aki egészen más műveltségű társadalmi körből jött, néha-néha alkalmatlannak érzi némely rendszabály kétségtelenül kicsinyes követelményét. De legtöbb testvérünk, ha férfi, ha nő, szellemi fejlettség tekintetében mégis csak primitívebb teremtés ám és tessék elhinni nekem, az ilyenek számára ezek az alakiságok csak az összetartás kötelékei, még pedig nem csupán a lelki erősödés érdekében, de a gyakorlati élet kérdéseinek elintézésére is üdvösek. Kappietsch már száz évesnél is idősebb község, Zinzendorf egyik tanítványa alapította. — Az én dédapám, — szólt közbe Freye. — Otmar von Elstern úr, ejnye, hogy nem jutott mindjárt eszembe, — bocsánatot kérek. S ez a kis köztársaság mennyire felvirult! A mi nevelőintézetünk jó hire várjon nem szárnyalt-e el messze, tul Németország határain is? A hittérítő megállt s a magaslatról lemutatott a falu vége tájára, ahol nagykiterjedésű park közepén a világhírű leánypedagógium épületének vöröstéglás falai ragyogtak. (Folytatjuk.)