Pesti Hírlap, 1925. augusztus (47. évfolyam, 171-194. szám)

1925-08-01 / 171. szám

4 PESTI HÍRLAP 1925. augusztus 1., szombat. Wild West Afrikában. — A Pesti Hí­rlap kiküldött munkatársától. — (Benda Jenő fényképfelvételeivel.) El Azizia, julius hó. Az én európai szemem kicsinek, primitívnek, exotikus panoráma-érdekesség­nek láthatja El Aziziát, ahol mindössze tizenkét ház van és ezer olyan lakos, akinek a legnagyobb része nem is házakban, hanem félig földbe ásott sátrak­ban él. Itt, ahol vagyunk, Tripolisz belső területén Ez Azizia mégis fontos kultúr gócpontot jelent, amelynek a vonzó ereje a tőle délre elterülő sivatag­ban többszáz kilométeres körzetben érvényesül. Azok a kis boltok, amelyek a főteret környező föld­szintes házakban ajtó-ajtó mellett nyílnak, a maguk liszt, olaj, petróleum, gyertya, dohány, vászon, rizs, szárított hal és egyéb készletükkel a kimeríthetetlen bőség és gazdagság forrását jelentik a szerényigé­nyű sivataglakók számára. Beduin és arab van, aki két napot ül teveháton idáig, két napot vissza, azért, hogy a következő félévre ellássa magát mindazzal, amire odahaza szüksége lehet. El Azizában van egy fogadó, a­hol éjjeli szállást kaphat az, aki nem tartja kellemesebbnek, hogy tevéje mellett, pokrócába bur­kolva, a jó puha homok­ágyban aludjon. Azt hiszem, nagy urnak és elkényeztetett szibaritának számít, aki előnyt ad a fogadónak. Láttam őket, amint ott hűsöltek a kezdetleges szálloda fedett kapujának az árnyékában. Odakinn a téren árnyékban is negyven fokot mutatott a hőmérő. Ezek itt, a lábukat maguk alá szedve, teát főztek és az irtózatos melegben csé­szeszámra itták a forró italt. Mondják, hogy ez job­ban hűsít mindennél. Nem próbáltam meg. Én ré­szemről előnyt adtam a jeges szódavíznek. Azok, akik rövidebb időre jöttek, vagy akik szívesebben alusznak a szabad ég alatt, az állomás közelében egy nagy homokos térségen tanyáznak. Festői táborozás ez itten egy hófehér kövekből fara­gott kút közelében, amely dekoratívan szép bibliai képet nyújt a körülötte ácsorgó arabokkal. A drága, türelmes, békés púpos állatok, a teherhordó tevék, hosszú, bütykös lábaikat behúzva pihennek, nagy hír kaszájuk­kal a kérődző jószágok szokása szerint rágják a semmit. És boldogok, hogy a hátuk egy­előre üres. Az, amit innen magukkal kell venniök hazafelé, keményen összekötözött óriási csomagok­ban, karcsú nyakú agyagamforákban és keskeny­dongájú, hosszúkás hordócskákban hever mellettük a földön. Fehér lepedőkbe csavart, fekete képű gaz­dájuk ott sürög-forog körülöttük, indulásra készü­lődik. Időnként "három-négy megterhelt tevével útnak ered egy-egy kicsi karaván és nekivág a végtelen homokmezejnek. Vajon miről ismeri meg az utat ha­zafelé? Egy burnuszos arab vékonylábú ficánkoló fekete ménen galoppozik neki a sivatagnak. Lovon jár: ez azt mutatja, hogy a maga világában nagy úr lehet. És nem lakhatik innen messzire, mert a ló nem olyan kitartó vándora a pusztaságnak, mint a sokkal igénytelenebb teve. * Behúzódunk egy bárba. Ez a legelőkelőbb he­lyiség itten. Ezt látogatják a helyőrség tisztjei is. Az amerikai mozgóképek Wild Westjét talá­lom meg Afrikában. Két középnagyságú szoba. A belső helyiségben szünet nélkül csattog a billiárd­golyó. Egy tiszt játszik ott demokratikus egyetértés­ben az altisztjével, aki kaki-zubbonya gallérját ki­bontva, bozontos üstökét törülgeti az izzadtságtól. Minden ajtó, minden ablak nyitva. Mégis árnyas, hűvös félhomály van a szobában, mert az ablakok szőlőlugasra nyílnak. A mennyezet gyűrűs pálma­gerendákból épült. A falban, a mennyezet alatt, ara­szos párkány fut köröskörül. A párkányon arany­nyakú, piros vignettás üvegek sorakoznak. Az egyik fal mentén hoszokás bar-asztal, rajta jégtartó és egy rozoga, régen hasznavehetetlen, „espresso" néven ismert, sárgaréz "kávéfőző-masina. Mögötte sok pol­cos állvány. A polcokon elképzelhetetlen mennyiségű szeszesüveg. Azt hiszem, szükség van rá. El Azizia az első és az utolsó pihenő állomásuk azoknak az olasz katonáknak és tiszteknek, akik a sivatag bel­sejéből jönnek s itt fölhasználják az alkalmat arra, hogy hangos dáridóval búcsúzzanak el a kultúrától, vagy régen nélkülözött teli pohárral köszöntsék az újra megtalált civilizációt. A tulajdonos személyesen szolgálja ki vendé­geit. Mezítláb áll a pult mögött, minden ruházata egy vászonnadrág és egy hasáig kigombolt ing. A vendégek, katonák, nehéz csizmákban járó, torzon­borz civilek. Most nagy forgalom van a bárban: a déli hőségben mindenki inni akar. Szódavizet és je­get. Mind a kettő újdonság számba megy itten. Nem található a hét mindegyik napján. A friss készletet a mi vonatunk hozta magával Tripoliszból. Ez olyan öröm El Aziziában, mint Münchenben a friss csa­polás. Hangos vitatkozás folyik. A beszélgetés fő­témája: a revolver. Mndegyik vendég a zsebébe nyúl és előszed egy ilyenfajta szerszámot. Kiderül, hogy — amint ez Wild Westhez illik — mindenkinek a zsebében ott van a revolver, összehasonlítgatják a fegyvereket, összemérik a súlyát, megtárgyalják, melyik gyártmánynak mi az előnye, mi a hátránya. Olaszokhoz hű pusztai harcosok, hajadon testvérek otthona felé kellett egy útra térniök. A herrnhutiak falujában persze magánházak is voltak; egyemeletesek, mint az otthonok, de egy­szerűségükben is igen ízlésesek. A hegyoldal egyik ilyen villája felé tért most a főutcáról félre Freye testvér s keskeny kis leány­fejét lehajtva, bizonyára még azokon a legendás dolgokon tűnődött, amelyeket imént az imaházban Dorotheus Fiedler testvér, a hittérítő mesélt, el­mondván a kafferek földjén átélt kalandjait, ta­pasztalatait. KS Freye, amint most épen ennek az embernek különös, ígéretes hatású egyéniségére gondolt, egy­szerre csak azon vette észre magát, hogy a hittérítő hozzászegődik s széles karimájú nemezkalapját kezében tartva, szép csengésü hangján igy szól hozzá: — Megengedi, hogy elkísérjem, Freye testvér? S nem volna ellenére, hogy kissé elbeszélgessünk egymással? Akár édesanyja jelenlétében, akár ket­tesben, ahogy jónak látja. A leány arcán pirulás suhant át. Freye jól tudta, mit akar Dorotheus testvér s a saját válaszát is tudta, de a kérés teljesítését nem tagadhatta meg. — Édesanyámnak ma rossz napja van, Do­rotheus testvér, — válaszolt, — keveset aludt s bi­zony hallottam a szomszéd szobából, félálmában mi mindent össze-vissza nem beszélt. A régi, szo­morú históriák gyötrik. Minek terheljük. De édes­anyám jelenléte nélkül is rendelkezésére állok, ker­tünkben majd elbeszélgethetünk, ha nem veszi rossz néven, hogy ott fogadom. — Dehogy veszem rossz néven, — válaszolt a hittérítő, — boldoggá tesz Freye testvér engem már azzal is, hogy hajlandó meghallgatni. Olyan hangon mondta ezt, amilyen a legkö­zömbösebb társalgás hangja szokott lenni. A hit­térítő egyébként sem volt­ valami aszkéta jelenség. Ha nem viseli a hivatásbeliek szokásos hosszú, fe­kete köntösét, amely egyébként olyan álló gallér­ral zárta körül a nyakát, amilyen a katonai zub­bonyoké, az ember polgári ruhába öltözött katoná­nak gondolhatta volna. Barnaböra arca a jófajta származás jellegzetesen finom vonásait viselte, si­mára borotvált képéről csupa barátságosság su­gárzott, sötét szeméből pedig oly szinte parancsoló akaraterő villogott, amely minden vallásos rajon­gás akármennyire mámoros ábrándjainál igézete­sebb eredetre vallott. Lassan mentek fölfelé a hegyoldal csinos há­zacskái között, amelyeknek nagy egyszerűsége mintha a telep szigorú lelki fegyelmezettségű és együgyüen istenes lakosságának életét jelképezte volna; halkan beszélgetve mentek a galagonyabok­rokkal szegélyezett ösvényen, amelynek mentén mind nagyobb távolságokban állt egy-egy házikó. — Odalenn Afrikában tehát jelentős sikerei voltak, úgy értettem előadásából, Dorotheus testvér, — mondta Freye, — de mekkora fáradalmak, vesze­delmek és nélkülözések árán! — Mégis csak eltűrhető volt mindaz, — vála­szolt Fiedler, — minden eltűrhető, ha az ember bí­zik a dolgában s ezt a bizalmát rettenthetetlen bá­torsággal tudja gyámolítani. Amig brit oltalomban álltam, egyáltalában nem volt nehéz előrehatolnom, mindenütt szívesen fogadtak a kraal­okban, de hát, igaz szívből mondhatom, Freye testvér, érdekesnek csak azután éreztem a helyzetet, amikor már a kul­turáltság utolsó, leggyarlóbb biztonságú zónáján is túl­jutottam. A pusztákon és az ős­vadonban kezdődött is tulajdonképen a feladatom. És ott újra láthattam,, hogy egy kis egészséges hidegvér mily nagyszerűen hat a vademberekre. A félelmetlen­ségre ezek az emberek úgy néznek, mint a természet valami csodájára, úgy meglapulnak előtte, mint valami tűzhányó hegy kitörése előtt. Természetesen eléggé gyakran forogtam azért veszedelemben. — Istenem, hiszen lépten-nyomon leselkedett rám va­lami kajánság, — de biztonságba vértezett az a tu­lajdonságom, hogy nem törődtem ilyesmivel. — Voltak kísérő társai is ezeken az útjain ? — kérdezte Freye. — Nem sokan és nem európaiak, épen csak vagy féltucat bennszülött, akikre lovam és ökrös szekerem gondozása végett volt szükségem. Akadt persze ezek sorában is néhány gazfickó, aki mi­helyt szerét ejthette, megszökött. De nagyjában mégis szerencsém volt i­s leginkább mint fogoly­nak, mert akkor nyílt legjobb alkalmam arra, hogy vadember-testvéreimet oktathassam. Bizony, Freye testvér, mondhatom, szinte művészet az is, az a mód, ahogyan a pogányokat oktatni kell. Nem be­csülöm le a többi missziót, legkevésbbé a katolikust, de mink herrnhatiak a felfogásunk egyszerűségé­vel, a misztikum minden varázsától mentesen csak a kétségtelent hirdető módszerünkkel hamarabb érünk célt. — Értem. — mondta Freye, — odakünn nem kell egyéb, csak a szó ereje, itt az alakiságok néha szűk korlátok közé szorítanak. Dorotheus testvér bólintott. — Érthető, hogy Freye testvér, aki egészen más műveltségű társadalmi körből jött, néha-néha alkalmatlannak érzi némely rendszabály kétségte­lenül kicsinyes követelményét. De legtöbb testvé­rünk, ha férfi, ha nő, szellemi fejlettség tekinteté­ben mégis csak primitívebb teremtés ám és tessék elhinni nekem, az ilyenek számára ezek az alaki­ságok csak az összetartás kötelékei, még pedig nem csupán a lelki erősödés érdekében, de a gya­korlati élet kérdéseinek elintézésére is üdvösek. Kappietsch már száz évesnél is idősebb község, Zinzendorf egyik tanítványa alapította. — Az én dédapám, — szólt közbe Freye. — Otmar von Elstern úr, ejnye, hogy nem ju­­tott mindjárt eszembe, — bocsánatot kérek. S ez a kis köztársaság mennyire felvirult! A mi nevelőin­tézetünk jó hire várjon nem szárnyalt-e el messze, tul Németország határain is? A hittérítő megállt s a magaslatról lemutatott a falu vége tájára, ahol nagykiterjedésű park kö­zepén a világhírű leánypedagógium épületének vö­­röstéglás falai ragyogtak. (Folytatjuk.)

Next