Pesti Hírlap, 1925. szeptember (47. évfolyam, 195-219. szám)

1925-09-01 / 195. szám

1925. szeptember 1., kedd, PESTI HÍRLAP Cserkészeink készülődnek a Jamboree-ra. A Pesti Hírlap már jelentette, hogy a Magyar Cserkészszövetség budapesti kerülete szeptember 4—8-ig rendezi első Jamboree-ját az újpesti Nép­szigeten. A magyar fülnek szokatlan „Jamboree“ szó tavaly nyáron keltett nálunk első ízben érdek­lődést, amidőn Kopenhágában 35 nemzet válogatott cserkészcsapatait két héten keresztül látta vendégül Dánia és főként Kopenhága lelkes lakossága. Az idegenszerű kifejezés tulajdonképen összejövetelt jelent, de mivel az egészen sajátságos versenyzést és táborozást jelöli, az elnevezést minden nemzet átvette. Most ismét a cserkészekre irányul az érdek­lődés és az idén eddig lezajlott békéscsabai, nyír­egyházai, váci, székesfehérvári, szombathelyi­­cser­készkerületek versenyei után sor kerül most a bu­dapesti cserkészek bemutatkozására is. Mindez tu­lajdonképen előpróbája lesz annak a nagy nemzeti „Jamboree“-nak, amelyre a Magyar Cserkészszö­vetség 1926. év nyarán az összes magyar cserkésze­ket közös nagy táborba gyűjti össze. A versenyekben az eddigi nevezések szerint 2000 cserkész száll táborba az újpesti Nép­szigeten rendes tábori felszereléssel. Szeptember 4-én dél­után a kísérő rajok, 5-én 7 órakor pedig a versenyző rajok és ezzel megkezdik a versenyeket. A ver­senyző csapatok 24 kötelező és 7 egyéb verseny­számban indulnak. A „Jamboree“ védnökségeit a Cserkész Nagy­tanács előkelőségei vállalták és a versenydíjak nagy részét is ők ajánlották fel. A legjobb cserkész­raj a Testnevelési Tanács nemzeti színű selyem­­szalagját nyeri majd el zászlójára. Az ünnepies megnyitó szeptember 5-én, déli 12 órakor zajlik le. A Nagytanácsot Albrecht fő­herceg és gróf Khuen Héderváry Károly magyar főcserkész képviseli a Cserkész Szövetség vezetői­nek kíséretében. A tábori életet derűs élményeivel és a cser­készügyességek előreláthatóan sok érdeklődőt von­zanak majd a versenyek színhelyére. Szerepel a Dániában közkedvelt cserkész fúvós­zenekar is, lesz rádióhangverseny és a cserkészalkalmatossá­gok árusítására árusítósátor és cukrászsátor, köny­vesbolt, tábori postahivatal áll majd rendelkezésre. A záróünnep keretében a Magyar Főcserkész felavatja az új cserkésztiszteket. A „Jamboree­ Tanács“ elnökei dr. Hampel Antal ny. államtitkár, dr. Semsey Aladár, Úijpest város polgármestere és Witz Béla cserkészszövet­ségi orsz. elnök, akik mellett mintegy 40 főből álló versenybírósági, illetve táborvezetőségi tisztikar működik. Vendégek a tábort naponta 9—12 és 3—6 óra között, látogathatják. És igy tovább . . . Ez a harmadik szóáradat, amit Ferenc részint pipatisztitással, részint orrfu­­vással húz ki. Ezután hosszú szócsatában kiegyeznek, hogy Jula­­néni levág egy darabkát a szalonnából . . . Ferenc hagyja . . . Most következik ugyanis az ő keresete. A szalonna kevesebb lesz egy stráffal, de viszont az eredeti töredékkel együtt több lenne, te­hát ,­ula néninek új darabkát kell vágnia az ol­dalból. Az így elfölöslegesült szelet oldalt kerül, ahol Jula néni már nem látja, onnan azután be­ugrik a Ferenc tarisznyájába. Vagy egy félórás harc folyik ekkér, a stráf körül. Ferenc pedig négy-öt szeletet zsákmányol észrevétlenül. Jula néni már majd az eszét veszti, hol a mérleget noszogatja, hogy adja hozzá a ki­csit, ami a kézben maradt, hol a Ferenc lopni nyul­­káló körmét koppantgatja s közben a saját szapora szavára is figyel, hogy minden szó jó helyen ta­lálja Ferenc gyöngéit s rajt’ ne feledjen egy ma­­kula becsületet­­se. Ferenc végre felszáll a szekerére . . . Mikor a ló megindul, akkor köszön csak el: — Isten álgya, Jula nőném! . . . Egy kicsit elfizette magát, mert éhen vagyok egy szeletkével , és kihúzza a tarisznyából a zsákmányt. — Eb­ben is egy másikkal! — Ez már a bal kabátzseb­­bel kerül elő. — Meg még eggyel! — Ez a jobb nadrágzsebbe húzódott szeletre szól. Jula néni pukkan egyet, mint a pulyka, mi­kor legfent való haragjában nagyot pönen. Szalad a nagy késsel a szekér után. A kapunál kifullad. ... És ekkor szakad a negyedik szóáradat, amely körülbelül addig tart, amig a vincellér kiért a szőlőbe. _____ Azután a bócsai tanyás jö és kezdődik a glatd elölről. Cegléd város hármas ünnepe. Horthy Miklós kormányzó vasárnap megnyitotta a hármas kulturális ünnepet. „A ceglédiek a vállalkozási kedvnek, a földhöz és a gazdasági munkához való szeretetüknek példaadó jelét adják.“ Szombaton és vasárnap igen nagy, díszes, szinte impozánsnak mondható kulturünnepség zaj­lott le Cegléden, amely sokkal jobban megmozgatta ennek a színmagyar földmívesvárosnak lakosságát, mint bármely politikai esemény. Aki látta felvo­nulni a húsz-huszonötezer főre becsülhető, hatal­mas tömeget egy tisztán kulturális ünnepség alkal­mából, meg kellett változtatnia azt a felfogását, hogy az alföldi magyar városok földmívesnépe min­den efajta mozgalommal szemben gyanakvó és kö­zömbös. Cegléd város ettől az ünnepségtől függetlenül is figyelmet, sőt mondhatnánk tanulmányt érdemel. A város maga sokkal rendezettebb, díszesebb, mint például a kiskunsági nagy földművesvárosok. Ceg­léd lakói évszázadokon keresztül hősies küzdelmet folytattak a homokkal. Ez a rettentő elem a török idők alatt, az alföldi nagy erdőségek kipusztulása után öntötte el a Duna és Tisza közét, Ceglédtől délnyugati irányban egészen Kiskunhalasig. Még félszázaddal ezelőtt is az Alföld televény földjének boldog birtokosai csak szánakozva emlegették azo­kat a szerencsétleneket, akiket erre a sivatagra ve­tett balsorsuk. De Cegléd lakói, attól fogva, hogy a város népesült, nekifogtak a homok tervszerű meg­munkálásának. Mint hajdan Babilónia lakói a me­zopotámiai sivatagot földi paradicsommá változtat­ták a folyók vizével, ugyanúgy a ceglédiek is ok­szerű talajmiveléssel, megfelelő növények tenyész­tésével, roppant szívós munkával, kitartással meg­hódították ezt a sivár homokot. úgy látszik, hogy a természettel folytatott küzdelem megedzette a ceglédieket és ez lesz a ma­gyarázata, hogy a nép annyira önérzetes, amellett impulzív természetű és fogékony minden újítás iránt. Ceglédre minden politikai mozgalom hullá­mai elértek. A lakosság nehéz és dicső tradícióként hordozza az új Magyarország megalkotójának, Kossuth Lajosnak emlékét. Akikre ilyen nagy ha­gyomány nehezedik, kötelességüknek érzik az ál­lásfoglalást minden új iránnyal szemben. Ezért a város minden időben erős, nem egyszer szenvedé­lyes politikai küzdelemnek volt színhelye. Elért ide az antiszemitizmus a múlt század nyolcvanas évei­ben, de nem hagyták érintetlenül a kurzus hullá­mai sem. Magyarországon hozzá vagyunk szokva ah­hoz, hogy minden kulturális mozgalmat felülről, ál­lamilag vagy hatóságilag kezdeményeznek. Cegléd ebben is dicséretreméltó kivétel. A város derék ipa­rosai elhatározták még a múlt esztendőkben, hogy kultúrházat építenek, de nem kérnek segítséget és támogatást senkitől, s legkevésbbé a kormánytól. A lakosság maga adta össze a pénzt, hogy az alap­falakat lerakhassák, a város kőművesei maguk dol­goznak, maguk hordják a téglát és valamennyiüket eltölti az a hit, hogy a magyar kultúra számára épített palota minden idegen támogatás nélkül el­készül. A kultúrünnepség szombaton a késő esteli órákban kezdődött. Hatalmas tömegek járták be a kivilágított várost fáklyákkal és lampionokkal. Fél tizenegy órakor a város iparos dalárdájának közre­működésével ünnepség volt a szabad ég alatt, az épülő kultúrpalotának csonka falai között. A moz­galom jelentőségét Milotay István szerkesztő lendületes és lelkes szavakkal méltatta. Különö­sen azt hangsúlyozta, hogy a művelődésnek, amely a majdan felépítendő palotából kiárad, demokrati­kus irányúnak kell lennie, hogy áthassa a lakos­ság minden rétegét. Ez a csonka épület emlékeztet­het bennünket a trianoni Magyarország csonkasá­­gára. Századokkal ezelőtt, amikor Magyarország közepét a török uralom tartotta megszállva, a Fel­vidék nagy városainak épületei, ezek a gyönyörű gótikus és egyéb építészeti remekek, figyelmeztették őseinket arra, hogy az Alföldet, az ország közepét, vérük hullásával is vissza kell foglalni. Ez a kőbe­ épített történelem mozgatta az akaratot, a történe­lem tanulságai szerint, most nekünk is itt az Al­földön meg kell alkotnunk a magyar művelődésnek ugyanolyanszerű kővárait, hogy ezek szüntelenül figyelmeztessenek bennünket a legfőbb és legszen­tebb honfiúi kötelességre, a tőlünk elragadott terü­letek visszaszerzésére. Utána a város képviselője, Lendvai István, mondott talpraesett és politikától mentes beszédet, melyet azzal fejezett be, hogy a ceglédi ipartestület vasládájába bárcsak el lehetne örökre temetni az elmúlt öt esztendőnek összes gyalázatát és bűneit. Vasárnap reggel a város már a korai órákban mozgalmas képet nyújtott. A különböző társadalmi egyesületek, a vitézek, magyarruhás leányok vo­nultak fel az utcákon, a szomszédos községek, Csere, Ceglédbercel küldöttségei magyar népvise­letben jelentek meg. Délelőtt tíz órakor érkezett meg Horthy Miklós kormányzó különvonata. A kor­mányzó fogadására megjelentek többek között gróf Csáky Károly honvédelmi miniszter, Preszly Elemér, Pest vármegye főispánja, Agerasztó Tiva­dar alispán, Lendvai István nemzetgy. képv., Ta­kács József ceglédi ref. lelkész, Koós Mihály, az orsz. mezőgazdasági kamara igazgatója, Balogh Elemér, a Hangya igazgatója és még számoljon. A kormányzót Sárkány Gyula polgármester üdvözölte, kinek üdvözlő szavaira a kormányzó rövid beszéd­ben válaszolt. „Az újjáépítés útja, — mondotta többek között — a nemzet szellemi, fizikai és gaz­dasági erőinek fejlesztése és egyesítése. A mai hár­mas ünnepséggel Cegléd város bizonyságát adja nek mindenesetre azonnal táviratoznunk kell, ha ugyan lehet . . ." De a külügyi hivatal majd csak módját ejti . . . Gert az egyetlen örökös. Atyjának halála majd hazasürgeti. Istenem, bárcsak Theda is . . . — megszakította mondatát. — Veled tartok, Hellmuth, Grosz-Ponarda! — S hátrakiáltott: — A kocsimat! A várban ekkor már megfordult az orvos, de csak a halált állapíthatta meg: szélhűdés érte a gró­fot, aki már évek óta érelmeszesedésben szenve­dett. Halála pillanat alatt és fájdalomtalanul vég­zett vele. Végrendelet nem volt található. Az örökösö­dést Gert és Theda házassági szerződése révén sza­bályozottnak kellett elismerni. Gert távol külföldön tartózkodik, Theda Gosslarban a Stahle-szanatórium lakója, érdekein pedig meghatalmazottjaként édesatyja őrködik. Rendeznivaló tehát itt egyelőre tulajdonképen sem­mi sem volt; a Horn-család pénzügyeit amúgy is Gert intézte, most még csupán a temetés előkészíté­sével kellett törődnie. Ehhez azonban Alexe tanácsára és segítsé­gére volt szüksége. Telefonált Alexenek. Alexe azonnal elindult s öccsét dolgozószobá­jában találta. Ez a dolgozószoba­­— annak az ódon épület­nek egyik terme, amely a várkastély megépülése előtt a Horn-család lakóháza volt, most pedig a jó­szágigazgatóság hajléka,­­ komor, boltozatos he­lyiség, óriási zárdás cellára emlékeztetett. Az egész, jókora földszintes ház csupa ilyen terem volt, s ezek egy részét magtárnak használták, aminek kö­­vetkezményeképen mindenfelé egerek cincogtak, játszadoztak. Hellmuth ezt az óriási zárda-cellát igen, kellet­ t kasgari vörös. Regény, Irtai Zobeltu­x Fedor 29 — Holnap Gosslarba rándulok — mondta. — Meg kell győződnöm állapotáról és ki kell vallat­nom az orvosát. Ha pedig csakugyan tartós javu­lásról van szó, azonnal táviratot küldünk Gertnek. Az a csetepaté odaát egy-kettőre véget ér. Akkor aztán Gert mindjárt hazajöhet. Persze, föltéve, hogy Theda teljesen megerősödik. Aminthogy re­mélem is . . . remélem is . . . Közben mink itt az aknaépítéssel szépen elkészülünk. Nem volna-e kedved egyszer már belekukkantani ebbe a lyukba ? Jó mélyre jutottunk. Az újfajta fúrógépek pompá­san beváltak . . . Ebben a pillanatban odaroppant eléjük a grosz-ponari ember, lihegve, verejtékezőn érkezett s a sapkáját lekapva, szinte fuldoklón jelentette: — Jószágkormányzó úr, kérem... a Friedrich küldött . . . merthogy a gróf úr hirtelen . . . hirte­len meghalt. Hellmuth szájából valami ijedt hang szakadt ki. Geisbach is megdöbbenten és megilletődötten állt ott. Aztán kikérdezgették a még mindig lihegő embert, de ez semmi egyebet nem tudott, csak amit Friedrich üzenetül bízott rá. — Visszavágtatok, Ernst bácsi, — mondta Hellmuth. — Istenem, Istenem, ilyen váratlanul! Tegnapelőtt még ott voltam nála, a várban. — Jaj, kedves fiam, miránk, hetvenesekre, bármely pillanatunkban lecsaphat a halál. — És mi lesz most? — Mi lenne? Minden a rendes kerékvágásban halad majd. Te folytatod a jószágigazgatást, mert­ .

Next