Pesti Hírlap, 1926. március (48. évfolyam, 49-73. szám)
1926-03-11 / 57. szám
1926 tűárcHis ti CRntSrWk. PEST! H'RLAP A sajtó feladata Magyarország feltámasztásában. Jókai kibékülése Petőfivel és anyjával. — Mire tanit bennünket Széchenyi és Kossuth? — A sajtóról le kell venni a bilincseket! — Csak az esküdtszék helyreállítása lehet biztositéka a sajtószabadságnak. Hegedűs Lóránt előadása. A magyar társadalmi, politikai, tudományos és irodalmi élet kiválóságai és nagyszámú és lelkes közönség előtt Hegedűs Lóránt szerdán este megjelent a Zeneakadémia nagytermének dobogóján, hogy előadást tartson a sajtó jelentőségéről és Jókairól. Hosszú évek után most látta és hallotta őt először szemtől-szembe az a magyar közönség, amelyet egykor politikájával rázott föl és lelkesített bele egy szebb jövő reményébe, később pedig publicisztikai tevékenységével tett hódolójává, örömmel fogadtuk őt azért is, mert frissebben és erőteljesebben láttuk viszont, mint valaha. S mint előadó, mint szónok is ugyanaz volt ma estte, mint régen: magával ragadó, élvezetes, szórakoztató és lelkesítő ,rejű. Különös, egyéni a szónoki stílusa és a hatása: nem hangjának és mondatainak szépségével és csillogásával hat, hanem ötletessége, humora, mondanivalóinak elevensége mellett sugárzó és ellenállhatatlan benső tüzével. Szép, érdekes és ötletes volt minden szava, s ugy zengett bent minden mondatában — hol mosolygón, hol sajgóan és könnyesen — fájó és izzó magyarsága, mint az az orgonaszó, mely előadását megelőzte. Jókairól és vele kapcsolatban Petőfiről édesen csengő megemlékezés hangján beszélt, olyan képeket sorolva föl csodálatosan színesen nagy atyafiáról, amelyek ismeretlenek voltak nemcsak előttünk, de az irodalomtörténet előtt is. Előadásának másik felében arról a nagy célkitűzésről szólt, mely a nagy magyar éjszakát van hivatva eloszlatni. A mai diplomáciánk szereplésével szembeállítva egyrészt az egyházak elhivatottságát külföldi kapcsolatainkban, másrészt annak a tényezőnek fontosságát, melyet Benesék még a világháború alatt oly élesen fölismertek és oly hatalmasan kihasználtak, s ez a tényező a sajtó. Hegedűs Lóránt előadásának e részében programmbeszédet mondott: az ész programmbeszédét Nagymagyarországért. Mindezeket a témákat annyi és oly élénk mesélő kedvvel mondta el, mely kétségtelenül Jókai-örökség lényében, teleszette szelleme csillogásával, a gondolatiknak sugárzó elevenségével, valamennyiünk közös fájdalmával és azzal az egyéni humorral, mely minduntalan tapsra ragadta előkelő és nagyszámú hallgatóságát.. Előadása végeztével meghódolt hallgatóságának tapsvihara alig akarta őt elengedni a szónoki asztal mellől. Azok, akik tanúi voltak Hegedűs Lóránt előadásának, azzal az érzéssel távoztak mint akik egy természeti tüneményben gyönyörködhettek: abban a természeti tüneményben, amit egy genie jelent. Élvezet, meghatottság és fölemelkedettség járt szavai nyomában; nem csupán ő lehetett büszke előadására, hanem azok is, akik hallgatták, hogy nagy magyar szegénységünkben mégis vannak kincseink, a Hegedűs Lorántok. A hatalmas szelleműek, a tiszta szívűek, a nagy koncepciójuak, a fölemelő gondolkozásnak Akik előadóasztal mellől és ujsághasábokról szólnak hozzánk. Akiknek azonban, sajnos, ma nem adatik hely az aktív magyar politikában. * Hegedűs Lóránt előadását a következőkben adjuk. — Tolakodás az — mondotta —, amivel előadásom kezdődik. Meg kell köszönnöm azt a nagy szívességet és gyöngédséget, amelyet az elmúlt négy esztendő alatt amagyar újságírás velem szemben tanúsított. Annyi gyöngédséget tapasztaltam a sajtó részéről a szélsőjobbtól kezdve a szélsőbalig, vagy hogy senkit meg ne sértsek, a szélsőbaltól kezdve a szélsőjobbig minden újságíró-barátomtól, hogy ezt el nem felejthetem. Ketten vannak, akik különösen támogatóim voltak, nemzetünknek és irodalmunknak nagy büszkeségei. Az egyik Herczeg Ferenc és a másik akiről azért beszélek külön mert a magyar irodalom rt sztora, az én öcsém, Rákosi Jenő. (Taps.) Mert végre ennek a Rákosi-babonának véget kell vetni, 1) azt mondja magáról, hogy nyolcvanhárom, sőt újabban, hogy nyolcvannégy éves, pedig megfordítva van beírva a matrikulába, ő vagy 38, vagy ami még sokkal veszedelmesebb, mert forradalmi esztendő. 48 esztendős. Ő egyszer volt öreg, mikor kitört a világháború, mikor Tiszával bennünket megbuktattak, mikor jött a kommün. Az a Tisza István, akivel ő harcolt, karját nyújtotta neki és az a Tisza István, mielőtt elment volna a harctérre, egyetlen látogatást tett: Rákosi Jenőnél. Így békültek ki azok, akik nemcsak ellenfelek tudtak lenni. De köszönetet mondok újságíró-barátaimnak azért, mert az ő gyöngédségük nem nekem szólt, nem az egyént látták bennem, hanem az újságírót. Mert az újságíró tulajdonsága, hogy ha kell, mindent otthagy, az egészségét is, mert egy gyerek lakik mindnyájunkban, aki megy a szivárvány után. Ezek után méltóztassék megengedni, hogy áttérjek előadásom tárgyára, a sajtó feladatára Magyarország feltámasztásában. Mikor erről szólok, egy természeti törvény elől nem tudnok menekülni. Ez a törvény az, mihelyt egy politikust, az újságírók Magyarországon elkezdenek a pajzsukra emelni, annak első kötelessége szidni az újságírókat. Én négy évig arra voltam ítélve, hogy újságot olvassak. Elolvastam az ,orosz Vrees-től kezdve a sanfranciscói lapokig mindent és látom azt a levegőt amely Magyarországot körülveszi. Úgy képzeljék tehát, mintha egy külföldi újságíró beszélne arról, hogy mi a sajtó hivatása. Hogy milyen az a levegő, amely Magyarországot körülveszi, ezt azért is elmondhatom, mert egyszer Jókaival álltunk svábhegyi villájában, Pest, el volt takarva, nem látszott semmi s akkor ő ez, mondta: „Nézd Pestet. Megvizsgáltam a levegőjét, hetvenöt százaléka korom, huszonöt százaléka légy." Ez az, ami minket körülvesz. Én kezdem az újságírók szidását .Itt, hogy három lépést fogok tenni előre, három nagy jubilánsról szólok Az első Petőfi Sándor. Petőfi Sándor jubileumánál az volt a hiba, hogy csak két versét vitték külföldre, az egyik a Szeptember végén, a másik az Egy gondolat bánt engemet. A többi itthon maradt. Ha elvitték volna a többit is, sokkal nagyobb diadala lett Többször hallottam emlegetni szüleimtől, Ásvay Jókay Károlytól és Csontos Klárától, hogy ők az 1849-es szomorú napok után, miután édesatyám az ügyvédséget letette, kivonultak a Csallóközbe Ekerre, édesanyám szüleinek birtokára gazdálkodni. Jókai anyjának, Pulay Máriának nagyon nehezére esett édesanyáim kiköltözése, annál is inkább, mert leánya, Vaály Ferencné Pápára költözött. Móric fiáról pedig 1848 óta nem tudott semmit. Egy nap levél érkezett Komáromból, amelyben írjak, hogy szüleim menjenek be és vigyenek be minket is Nagymamának két háza volt egymás mellett, az egyikben két kiadó lakás volt, az egyikben lakott egy erős katholikus, a ház végében egy orthodox zsidó. A nagy házban, amelyet egy palánkkerítés választott el, lakott nagyanyám, a legerősebb kálvinista. A katholikus lakója minden Nagypénteken kihordozkodott az udvarra, hogy a tavaszi meszelést elvégezze, de nagyanyám ismét behordatta vele a kirakott bútorokat Nagypénteken náli nen szabad munkát végezni, mert az az ő. legnagyobb ünnepe. Este mindig elraktam játékaimat a subrói fiókjába, mert nagymama megkívánta a rendet. Addig sem volt szabad elaludni, míg mindenkiért nem imádkoztunk. Ő is halk hangon imádkozott. Az imádság végeztével mély fohász szállt fel nagyanyám ajkáról: „Istenem mentsd meg elvesztett fiamat." Akkor még nem tudtam ki az. Egy téli este ketten vagyunk a szobában, nagymama és én. Egyszer csak nagy lelkendezve rohan be Böske, a szolgáló „Tekintetes nagyasszonyom, egy köcsögkalapos ur van itt Bevezethetem e?" Az ajtó kinyílott és belépett a köcsögkalapos ur. Én csak annyira emlékszem, hogy egyik sem szólt egy szót sem, csak egymás nyakába borultak, sírtak és csókolták egymást. Én félve mentem feléjük, nem tudtam, hogy nagymama nem küld-e ki a szobából. Látva ezt a vendég úr azt mondja: „Na, kislányom, gyere ide, nem vagyok én idegen, én Móric bátyád vagyok!" Akkor sem tudtam, hogy ki," mert addig soha nem hallottam Móric bátyámról. Hallottam titokban emlegetni de hogy mit, azt nem tudom, mert az nem volt gyermek számára való. Másnap reggel korán keltünk, mert Móric bást bement Pestre. Búcsúzáskor imét igen könnyeztek szemeik, de Móric bácsi megvigasztalta nagy mamát, hogy nemsokára ismét visszajön,s akkor kedves, édesanyám engedelmével Rózával jövünk." Ettől a naptól kezdve Jókai anyja maga készítette egy szál faggyúgyertyánál olvasgatta esténkint szeretett Móric fia regényeit és a bibliát. Most is megvan a biblia, amelynek utolsó lapján nagyatyám följegyzéseivel többek között a következő sorok olvashatók: „1825 február 18-án született fiunk, 20-án megkereszteltetett Móricnak." A virágokkal beárnyékolt ablaknál ült özvegy Jókay Józsefné és olvasta az ő három könyvét ti bibliát, a zsoltárokat és Móric fiának regényeit. 1856. húsvétkor kiesett kezéből a könyv, éppen akkor, amikor gyermekeit magához várta. Jókai Mór ekkor a következőket írta: Feltámadunk! . . . De én azért mégis ugy szeretnék ott azon két sir között arcra borulni és kisirni magamat és ne tudjon arról senki semmit, csak az Úr, az örökké élő Ur, aki minden tavaszi fűszálban ezt suttogja nekünk: Feltámadunk, bizony, feltámadunk! Széchenyi és Kossuth. Most odaérek a harmadik jubilánshoz, akinél megkapom azt a kaput, ahol a magyar irodalomnak és újságírásnak országot föltámasztó hivatását látom. Ez Széchenyi István. Herczeg Ferenc megajándékozott bennünket A híd c. színművel, melyet sokan bírálnak azért, hogy Kossuth alakját elnyomta Nincs igazuk. Herczegből nem hiányzik semmi, hanem hiányzik valami más, vagy neki, vagy valaki másnak meg kell írnia Kossuth Lajos tragédiáját. Két ellentétesebb óriása a magyar történetnek nincs, mint Széchenyi és Kossuth. És mégis egy közös pontjuk van és volna. A newyorki Manhattan-félsziget nagy sziklái, amelyek a felhőkarcolókat, tartják, összedőlnek, de még mindig állni fog az a kis csárda, amelybe ha bezörget egy kislány, véget vetnek a zenének s hazamennek a legények, mert ez a csárda az örökkévalóságnak van építve. A másik, akihez közelebb vagyok, Jókai juileuma. Erről szólanom kell azért, mert a Jókairól szóló előadások sorában előfordult az, hogy Petőfi és Jókai mint Castor és Polux álltak egymás melett A két mozdulatlan görög félistennek semmi köze sincs a két magyar titánhoz, annál kevésbbé mert ők nem barátságban, hanem drámai összeütközésben váltak el egymástól. Pápán ismerkedtek meg 18-án márciusában, Pesten a forradalom szorosra fűzte barátságukat, de nemsokára meg is szakította. Máricis 15-én, ugyanazon a napon, amikor ketten kihirdették a Nemzeti Múzeum lépcsőcsarnokából a tizenkét pontot. Jóskai eljegyezte a Nemzeti Színház ünnepeit, művésznőjét, Benke Juditot, színpadi nevén Laborfalvi Rózát. Az eljegyzés folytén kitört a tragidia, a 1 aki meghasonlott Komáromban lakó szüleivel és legjobb barátjával, Petőfi Sándorral. A Petőfi múzeumban családunk letette azt a levelet, amelyet Petőfi Sándor Jókai anyjának, özvegy Jókay Józsefné, Pulay Máriának írt. Petőfi azt írja a levélben ,Nagyasszonyom, a fia elveszett, de rém kár érte". Petőfi Jókai életükben nembékültek ki többé, de a Petőfi-szobor leleplezésekor Jókai a Petőfi-társaságban tartotta felséges kibékülő beszédét Petőfihez, amely így kezdődött: , Egyszer láttam a villámot megszületni". A másik kibékülés az anya és a fia között később ment végbe. Ennek részleteit jó anyára naplója hagyta rám, ezért szives engedelnükkel az eredetiből felolvasom, ha van ilyen közös pont, ezt tovább kell kutatnunk, mert az a nemzet lelke. Miben hasonlítanak egymáshoz? Széchenyi mindent a közgazdasági térre irányított, Kossuth ellenben folyton a függetlenséget és a közjogot vitatta. Kossuth egy pénzügyi tervében azt akarta, hogy mindenki egy forina • négy pengő forint adót fizessen. Ezt akkor egyennek hívták közjogilag. Ő a közjogi egyenlőséget látta, de nem látta meg a közgazdasági egyenlőtlenséget. A két alakban egy hasonság van: mind a kettő Anglia felé akarta vinni Magyarországot. A magyar nemzet mindkettejük lelkében megszólalt és azt mondta, menjünk Anglia felé. A magyar sajtó tehát ne keringjen bizonytalanul, hanem keresse az egyetlen orientációt, amerre az utat megmutatta ez a két lánglélek, Kossuth és Széchenyi, menjen Anglia felé. A magyar sajtó hivatása, hogy ezt a fontos ügyet mindenkivel, elsősorban politikusainkkal megérttesse. Legutóbb fölvetették azt, hogy lépjünk be a kisantantba. Ez lehetetlen. Take Ionescu mondta hogy a kisantant célja Magyarország tönkretétele. Mikor szövetkezik egy ország egy másikkal? Akkor, ha valamit nem tud egyedül végrehajtani. De Magyarországot Magyarország maga is tönkre tudja tenni, ezért nem szükséges belépnie a kisantantba. Na idejutottunk, benne vagyunk a tárnában és a kérdés az, hogy tudunk azon keresztülmenni. A tárnán nem lehet átmenni sem fegyveres puccsal, sem frankhamisítással, de nem tud azon átmenni diplomáciánk sem. Itt megint meg kell szidni egy újságírót. Két évvel ezelőtt olvastam egy nagy útleírást, amelyből megtanultam azt, hogy délelőtt puha gallért, és este kemény gallért kell viselni. Megtanultam hogy követeink és családtagjaik nagyszerűen tudnak autót vezetni. Hát miért nem mondták, hogy ezért küldték ki ölet? Erre adtunk milliárdokat? Ezért diplomáciánk automobilon sem fog keresztülmenni azon a tárnán, amelyen át az utat Széchenyi és Kossuth megmutatták. De ki tud keresztülmenni? Az első, aminél már sokszor beszéltem, hogy a magyarországi felekezeteknek kell ezt az utat megkezdeni. A katholikus egyháznak bele kell kapcsolódnia az egyházi jogba s a pápa hatalmába Nekünk, protestánsoknak, bele kell kapcsolódnunk Anglia és Amerika protestáns közvéleményébe. A magyarországi zsidó hitközség őrtállóinak bele kell kapcsolódniuk a külföldre ment zsidóság tőkéibe és sajtójába. Olyan nagyszerű ez a harc, hogy ha ebbe belekezdenek, akkor Magyarországon felekezeti súrlódás többé nincs. A második, akinek el kell kezdeni Magyarország feltámasztását, a sajtó. Aki végigolvasta a világháború irodalmát, tudja, hogy minket nem azok öltek meg, akikre gondolunk. Nem vettük észre, hogy sokkal nagyobb ellenségeink is voltak. Scotus Viator győzött le, aki propagandát csinált, Masaryk és Renus, akik folyton írtak ellenünk és a bécsi Rattplatz nem vette, észre, hogy alá van ásva a talaj, a közvélemény. ők öltek meg bennünket. A magyar sajtónak a magyar tollal kell feltúrnia a jövő Magyarország talaját. Oly biztos vagyok igazságomról, hogy tovább nem is magyarázom. A kérdés csak az, hogy a sajtó ehhez hogy fog hozzá. A sajtóról először is le kell venni azokat a bilincseket, amelyeket külföldön nem tudnak megérteni. Egy becsületes újságírt megbüntettek azért, mert megírta egy gyilkos nőről, hogy a vádtanács elrendelte a fogvatartását. A magyar történelemnek egyik legnagyobb alakja Deák Ferenc, a józan magyar bölcsesség, azt mondta: a sajtótörvénynek egy szakasza van, nem szabad hazudni. Amíg igazat mond az újságíró, addig nem lehet megbüntetni. A másik pont már kényesebb. Nem lehet előre eltiltani az újság utcai árusítását, amíg nem tudjuk, hogy mi van benne. Én olvastam a szovjet büntetőjogát, abban van egy szakasz, amely szerint valakit, akiről feltehető, hogy oly gondolatai vannak, amelyekkel a szovjetrendszert felrobbanthatja, halállal is lehet büntetni. De ezt az újságírással szemben nem lehet megcsinálni. Franciaországban annyi szocialista Részletek egy naplóbó!. .?