Pesti Hírlap, 1926. március (48. évfolyam, 49-73. szám)

1926-03-11 / 57. szám

1926 tűárcHis ti CRntSrWk. PEST! H'RLAP A sajtó feladata Magyarország feltámasztásában. Jókai kibékülése Petőfivel és anyjával. — Mire tanit bennünket Széchenyi és Kossuth? — A sajtóról le kell venni a bilincseket! — Csak az esküdt­szék helyreállítása lehet biztositéka a sajtószabadságnak. Hegedűs Lóránt előadása. A magyar társadalmi, politikai, tudományos és irodalmi élet kiválóságai és nagyszámú és lelkes közönség előtt Hegedűs Lóránt szerdán este meg­jelent a Zeneakadémia nagytermének dobogóján, hogy előadást tartson a sajtó jelentőségéről és Jó­kairól. Hosszú évek után most látta és hallotta őt elő­ször szemtől-szembe az a magyar közönség, ame­lyet egykor politikájával rázott föl és lelkesített bele egy szebb jövő reményébe, később pedig publi­cisztikai tevékenységével tett hódolójává, örömmel fogadtuk őt azért is, mert frissebben és erőteljeseb­ben láttuk viszont, mint valaha. S mint előadó, mint szónok is ugyanaz volt ma estte, mint régen: magá­val ragadó­, élvezetes, szórakoztató és lelkesítő ,rejű­. Különös, egyéni a szónoki stílusa és a hatása: nem hangjának és mondatainak szépségével és csil­logásával hat, hanem ötletessége, humora, mondani­valóinak elevensége mellett sugárzó és ellenállha­tatlan benső tüzével. Szép, érdekes és ötletes volt minden szava, s ugy zengett bent minden mondatá­ban — hol mosolygón, hol sajgóan és könnyesen — fájó és izzó magyarsága, mint az az orgonaszó, mely előadását megelőzte. Jókairól és vele kapcso­latban Petőfiről édesen csengő megemlékezés hang­ján beszélt, olyan képeket sorolva föl csodálatosan színesen nagy atyafiáról, amelyek ismeretlenek vol­tak nemcsak előttünk, de az irodalomtörténet előtt is. Előadásának másik felében arról a nagy célki­tűzésről szólt, mely a nagy magyar éjszakát van hivatva eloszlatni. A mai diplomáciánk szereplésé­vel szembeállítva egyrészt az egyházak elhivatott­ságát külföldi kapcsolatainkban, másrészt annak a tényezőnek fontosságát, melyet Benesék még a vi­lágháború alatt oly élesen fölismertek és oly hatal­masan kihasználtak, s ez a tényező a sajtó. Hege­dűs Lóránt előadásának e részében programmbeszé­det mondott: az ész programmbeszédét Nagyma­gyarországért. Mindezeket a témákat annyi és oly élénk mesélő kedvvel mondta el, mely kétségtelenül Jókai-örökség lényében, teleszette szelleme csillo­gásával, a gondolatiknak sugárzó elevenségével, valamennyiünk közös fájdalmával és azzal az egyé­ni humorral, mely minduntalan tapsra ragadta elő­kelő és nagyszámú hallgatóságát.. Előadása végez­tével meghódolt hallgatóságának tapsvihara alig akarta őt elengedni a szónoki asztal mellől. Azok, akik tanúi voltak Hegedűs Lóránt elő­adásának, azzal az érzéssel távoztak mint akik egy természeti tüneményben gyönyörködhettek: abban a természeti tüneményben, amit egy genie jelent. Él­vezet, meghatottság és fölemelkedettség járt szavai nyomában; nem csupán ő lehetett büszke előadá­s­á­ra, hanem azok is, akik hallgatták, hogy nagy ma­gyar szegénységünkben mégis vannak kincseink, a Hegedű­s Lorántok. A hatalmas szelleműek, a tiszta szívűek, a nagy koncepciójuak, a fölemelő gondol­kozásnak Akik előadóasztal mellől és ujsághasá­bokról szólnak hozzánk. Akiknek azonban, sajnos, ma nem adatik hely az­ aktív magyar politikában. * Hegedűs Lóránt előadását a következőkben adjuk. — Tolakodás az — mondotta —, amivel előadá­som kezdődik. Meg kell köszönnöm azt a nagy szíves­séget és gyöngédséget, amelyet az elmúlt négy esz­tendő alatt a­­magyar újságírás velem szemben tanú­sított. Annyi gyöngédséget tapasztaltam a sajtó ré­széről a szélsőjobbtól kezdve a szélsőbalig, vagy hogy senkit meg ne sértsek, a szélsőbaltól kezdve a szélső­jobbig minden újságíró-barátomtól, hogy ezt el nem felejthetem. Ketten vannak, akik különösen támoga­tóim voltak, nemzetünknek és irodalmunknak nagy büszkeségei. Az egyik Herc­zeg Ferenc és a másik akiről azért beszélek külön mert a magyar irodalom rt sztora, az én öcsém, Rákosi Jenő. (Taps.) Mert végre ennek a Rákosi-babonának véget kell vetni, 1) azt mondja magáról, hogy nyolcvanhárom, sőt újabban, hogy nyolcvannégy éves, pedig megfordítva van beírva a matrikulába, ő vagy 38, vagy ami még sokkal veszedelmesebb, mert forradalmi esztendő. 48 esztendős. Ő egyszer volt öreg, mikor kitört a világ­háború, mikor Tiszával bennünket megbuktattak, mikor jött a kommün. Az a Tisza István, akivel ő harcolt, karját nyújtotta neki és az a Tisza István, mielőtt elment volna a harctérre, egyetlen látogatást tett­: Rákosi Jenőnél. Így békültek ki azok, akik nem­csak ellenfelek tudtak lenni. De köszönetet mondok újságíró-barátaimnak azért, mert az ő gyöngédségük nem nekem szólt, nem az egyént látták bennem, hanem az újságírót. Mert az újságíró tulajdonsága, hogy ha kell, mindent otthagy, az egészségét is, mert egy gyerek lakik mindnyá­junkban, aki megy a szivárvány után. Ezek után mél­tóztassék megengedni, hogy áttérjek előadásom tár­gyára, a sajtó feladatára Magyarország feltámasz­tásában. Mikor erről szólok, egy természeti törvény elől nem tudnok menekülni. Ez a törvény az, mihelyt egy po­litikust, az újságírók Magyarországon elkezdenek a pa­jzsukra emelni, annak első kötelessége szidni az újságírókat. Én négy évig arra voltam ítélve, hogy újságot olvassak. Elolvastam az ,orosz Vrees-től kezd­ve a sanfranciscói lapokig mindent és látom azt a levegőt amely Magyarországot körülveszi. Úgy kép­zeljék tehát, mintha egy külföldi újságíró beszélne arról, hogy mi a sajtó hivatása. Hogy milyen az a le­vegő, amely Magyarországot körülveszi, ezt azért is elmondhatom, mert egyszer Jókaival álltunk sváb­hegyi villájában, Pest, el volt takarva, nem látszott semmi s akkor ő ez, mondta: „Nézd Pestet. Megvizsgáltam a levegőjét, het­venöt százaléka korom, huszonöt százaléka légy." Ez az, ami minket körülvesz. Én kezdem az új­ságírók szidását .Itt, hogy három lépést fogok tenni előre, három na­gy jubilánsról szólok Az első Petőfi Sándor. Petőfi Sándor jubileumá­nál az volt a hiba, hogy csak két versét vitték kül­földre, az egyik a Szeptember végén, a másik az Egy gondolat bánt engemet. A többi itthon maradt. Ha elvitték volna a többit is, sokkal nagyobb diadala lett Többször hallottam emlegetni szüleimtől, Ásvay Jókay Károlytól és Csontos Klárától, hogy ők az 1849-es szomorú napok után, miután édesatyám az ügyvédséget letette, kivonultak a Csallóközbe Ekerre, édesanyám szüleinek birtokára gazdálkodni. Jókai anyjának, Pulay Máriának nagyon nehezére esett édesanyáim kiköltözése, ann­ál is inkább, mert leánya, Vaály Ferencné Pápára költözött. Móric fiáról pedig 1848 óta nem tudott semmit. Egy nap levél érkezett Komáromból, amelyben írjak, hogy szüleim menjenek be és vigyenek be minket is Nagymamának két háza volt egymás mellett, az egyikben két kiadó lakás volt, az egyikben la­kott egy erős katholikus, a ház végében egy ortho­dox zsidó. A nagy házban, amelyet egy palánkkerí­tés választott el, lakott nagyanyám, a legerősebb kálvinista. A katholikus lakója minden Nagypénte­ken kihordozkodott az udvarra, hogy a tavaszi me­szelést elvégezze, de nagyanyám ismét behordatta vele a kirakott bútorokat Nagypénteken náli ne­n szabad munkát végezni, mert az az ő. legn­a­gyobb ünnepe. Este mindig elraktam játékaimat a subrói fiókjába, mert nagymama megkívánta a rendet. Addig sem volt szabad elaludni, míg mindenkiért nem imádkoztunk. Ő is halk hangon imádkozott. Az imádság végeztével mély fohász szállt fel nagy­anyám ajkáról: „Istenem mentsd m­eg elvesztett fiamat." Akkor még nem tudtam ki az. Egy téli este ketten vagyunk a szobában, nagy­mama és én. Egyszer csak nagy lelkendezve rohan be Böske, a szolgáló „Tekintetes nagyasszonyom, egy köcsögkalapos ur van itt Bevezethetem e?" Az ajtó kinyílott és belépett a köcsögkalapos ur. Én csak annyira emlékszem, hogy egyik sem szólt egy szót sem, csak egymás nyakába borultak, sírtak és csókolták egymást. Én félve mentem feléjük, nem tudtam, hogy nagymama nem küld-e ki a szobából. Látva ezt a vendég úr azt mondja: „Na, kislányom, gyere ide, nem vagyok én idegen, én Móric bátyád vagyok!" Akkor sem tudtam, hogy ki," mert addig soha nem hallottam Móric bátyámról. Hallottam ti­tokban emlegetni de hogy mit, azt nem tudom, mert­ az nem volt gyermek számára való. Másnap reggel korán keltünk, mert Móric bá­st bement Pestre. Búcsúzáskor i­­m­ét igen könnyez­tek szemeik, de Móric bácsi megvigasztalta nagy mamát, hogy nemsokára ismét visszajön­­,s akkor kedves, édesanyám engedelmével Rózával jövünk." Ettől a naptól kezdve Jókai anyja maga készí­tette egy szál faggyúgyertyánál olvasgatta estén­kint szeretett Móric fia regényeit és a bibliát. Most is megvan a biblia, amelynek utolsó lapján nagy­atyám följegyzéseivel többek között a következő so­rok olvashatók: „1825 február 18-án született fiunk, 20-án megkereszteltetett Móricnak." A virágokkal beárnyékolt ablaknál ült özvegy Jókay Józsefné és olvasta az ő három könyvét ti bibliát, a zsoltárokat és Móric fiának regényeit. 1856. húsvétkor kiesett kezéből a könyv, éppen ak­kor, amikor gyermekeit magához várta. Jókai Mór ekkor a következőket írta: Feltámadunk! . . . De én azért mégis ugy szeretnék ott azon két sir között arcra borulni és kisirni magamat és ne tudjon arról senki semmit, csak az Úr, az örökké élő Ur, aki minden tavaszi fűszálban ezt suttogja nekünk: Feltámadunk, bizony, feltámadunk! Széchenyi és Kossuth. Most odaérek a harmadik jubilánshoz, akinél megkapom azt a kaput, ahol a magyar irodalomnak és újságírásnak országot föltámasztó hivatását látom. Ez Széchenyi István. Herczeg Ferenc megajándéko­zott bennünket A híd c. színművel, melyet sokan bírál­nak azért, hogy Kossuth alakját elnyomta Nincs iga­zuk. Herczegből nem hiányzik semmi, hanem hiány­zik valami más, vagy neki, vagy valaki másnak meg kell írnia Kossuth Lajos tragédiáját. Két ellentéte­sebb óriása a magyar történetnek nincs, mint Széche­nyi és Kossuth. És mégis egy közös pontjuk van és volna. A newyorki Manhattan-félsziget nagy sziklái, amelyek a felhőkarcolókat, tartják, összedőlnek, de még mindig állni fog az a kis csárda, amelybe ha be­zörget egy kislány, véget vetnek a zenének s haza­mennek a legények, mert ez a csárda az örökkévaló­ságnak van építve. A másik, akihez közelebb vagyok, Jókai jui­­leuma. Erről szólanom kell azért, mert a Jókairól szóló előadások sorában előfordult az, hogy Petőfi és Jókai mint Castor és Polux álltak egymás me­­lett A két mozdulatlan görög félistennek semmi köze sincs a két magyar titánhoz, annál kevésbbé m­ert ők nem barátságban, hanem drámai összeütközésben váltak el egymástól. Pápán ismerkedtek meg 18-án márciusában, Pesten a forradalom szorosra fűzte ba­rátságukat, de nemsokára meg i­s szakította. Máric­is 15-én, ugyanazon a napon, am­ikor ketten kihirdették a Nemzeti Múzeum lépcsőcsarnokából a tizenkét pon­tot. Jóskai eljegyezte a Nemzet­i Színház ünnepeit­, m­ű­vész­nőjét, Benke Juditot, színpadi nevén Laborfalvi­ Rózát. Az eljegyzés folytén kitört a tragi­dia, a 1 ak­i meghasonlott Komáromban lakó szüleivel és leg­jobb barátjával, Petőfi Sándorral. A Petőfi múzeumb­an családunk letette azt a levelet, amelyet Petőfi Sándor Jókai anyjának, özvegy Jókay Józsefné, Pulay Máriá­nak írt. Petőfi azt írja a levélben ,Nagyasszonyom, a fia elveszett, de ré­m kár érte". Petőfi Jókai életük­ben nem­­békültek ki többé, de a Petőfi-szobor leleple­zésekor Jókai a Petőfi-társaságban tartotta felséges kibékülő beszédét Petőfihez, amely így kezdődött: , Egyszer láttam a villámot megszületni". A másik ki­békülés az anya és a fia között később ment végbe. Ennek részleteit jó anyára naplója hagyta rám, ezért szives engedelnükkel az eredetiből felolvasom, ha van ilyen közös pont, ezt tovább kell kutatnunk, mert az a nemzet lelke. Miben hasonlítanak egymás­hoz? Széchenyi mindent a közgazdasági térre irányí­tott, Kossuth ellenben folyton a függetlenséget és a közjogot vitatta. Kossuth egy pénzügyi tervében azt akarta, hogy mindenki egy forina­ • négy pengő forint adót fizessen. Ezt akkor egyen­­­nek hívták közjo­gilag. Ő a közjogi egyenlőséget látta, de nem látta m­eg a közgazdasági egyenlőtlenséget. A két alakban egy hason­­ság van: mind a kettő Anglia felé akarta vinni Magyarországot. A magyar nemzet mindkette­jük lelkében megszólalt és azt mondta, menjünk Ang­lia felé. A magyar sajtó tehát ne keringjen bizonytalanul, hanem keresse az egyetlen orientációt, amerre az utat megmutatta ez a két lánglélek, Kossuth és­ Széchenyi, menjen Anglia felé. A magyar sajtó hivatása, hogy ezt a fontos ügyet mindenkivel, elsősorban politiku­sainkkal megérttesse. Legutóbb fölvetették azt, hogy lépjünk be a kisantantba. Ez lehetetlen. Take Ionescu mondta hogy a kisantant célja Magyarország tönkre­tétele. Mikor szövetkezik egy ország egy másikkal? Akkor, ha valamit nem tu­d egyedül végrehajtani. De Magyarországot Magyarország maga is tönkre tudja tenni, ezért nem szükséges belépnie a kisantantba. N­a idejutottunk, benne vagyunk a tárnában és a kérdés az, hogy tudunk azon keresztülmenni. A tárnán nem lehet átmenni sem fegyveres puccsal, sem frankhamisítással, de nem tud azon át­menni diplomáciánk sem. Itt megint meg kell szidni egy újságírót. Két évvel ezelőtt olvastam egy nagy út­leírást, amelyből megtanultam azt, hogy délelőtt pu­ha gallért, és este kemény gallért kell viselni. Megta­nultam hogy követeink és családtagjaik nagyszerűen tudnak autót vezetni. Hát miért nem mondták, hogy ezért küldték ki ölet? Erre adtunk milliárdokat? Ezért diplomáciánk automobilon sem­ fog keresztül­menni azon a tárnán, amelyen át az utat Széchenyi és Kossuth megmutatták. De ki tud keresztülmenni? Az első, aminél már sokszor beszéltem, hogy a magyarországi felekezeteknek kell ezt az utat meg­kezdeni. A katholikus egyháznak bele kell kapcsolód­nia az egyházi jogba s a pápa hatalmába Nekünk, protestánsoknak, bele kell kapcsolódnunk Anglia és Amerika protestáns közvéleményébe. A magyarorszá­gi zsidó hitközség őrtállóinak bele kell kapcsolódniuk a külföldre ment zsidóság tőkéibe és sajtójába. Olyan nagyszerű ez a harc, hogy ha ebbe belekezdenek, ak­kor Magyarországon felekezeti súrlódás többé nincs. A második, akinek el kell kezdeni Magyarország feltámasztását, a sajtó. Aki végigolvasta a világhá­ború irodalmát, tudja, hogy minket nem azok öltek meg, akikre gondolunk. Nem vettük észre, hogy sok­kal nagyobb ellenségeink is voltak. Scotus Viator győ­zött le, aki propagandát csinált, Masaryk és Renus, akik folyton írtak ellenünk és a bécsi Rattplatz nem vette, észre, hogy alá van ásva a talaj, a közvélemény. ők öltek meg bennünket. A magyar sajtónak a ma­gyar tollal kell feltúrnia a jövő Magyarország talaját. Oly biztos vagyok igazságomról, hogy tovább nem is magyarázom. A kérdés csak az, hogy a sajtó ehhez hogy fog hozzá. A sajtóról először is le kell venni azo­kat a bilincseket, amelyeket külföldön nem tudnak megérteni. Egy becsületes újságírt megbüntettek azért, mert megírta egy gyilkos nőről, hogy a vádtanács el­rendelte a fogvatartását. A magyar történelemnek egyik legnagyobb alakja Deák Ferenc, a józan magyar bölcsesség, azt mondta: a sajtótörvényn­ek egy sza­kasza van, nem szabad hazudni. Amíg igazat mond az újságíró, addig nem lehet megbüntetni. A másik pont már kényesebb. Nem lehet előre eltiltani az újság utcai árusítását, a­míg nem tudjuk, hogy mi van benne. Én olvastam a szovjet büntető­jogát­, abban van egy szakasz, amely szerint val­akit, akiről feltehető, hogy oly gondolatai vannak, amelyek­kel a szovjetrendszert felrobbanthatja, halállal is­ le­het büntetni. De ezt az újságírással szemben nem le­het megcsinálni. Franciaországban annyi szocialista Részletek egy naplóbó!. .?

Next