Pesti Hírlap, 1926. április (48. évfolyam, 74-97. szám)

1926-04-01 / 74. szám

1926 április 1., csütörtök. PESTI H­Í­RILAP MíaBWfe^jiíwcsíifflcí» xfflss^!w^?^saRa» A GENFI SÓHIVATAL FELSZÁMOLÁS ELŐTT. IRTA: HEGEDŰS LORÁNT. Az elmúlt nyár estéin a Pesti Hírlap ol­vasóival együtt ábrándoztam azon, hogy a genfi Népszövetség voltaképen egy sóhivatal, még pedig szövetkezeti alapon. Azután be­széltünk arról, hogy mikor Németországot fel akarják venni, akkor a Népszövetség zászlójá­ban levő nagy tojás, amelyre 54 csillag van pingálva, szétreped és egy struccmadár jön ki belőle, mely a fejét a homokba dugja. Az őszi ülésszak alkalmával ugyebár arról beszélget­tünk, hogy egyedül hallgatjuk Grenfnek mor­­molását. Azóta bekövetkezett a katasztrófa­próba, vagy próbakatasztrófa. Külön üléssza­kot hívtak össze, hogy Németországot felve­gyék a nagyképűek tanácsába és ez nem sike­rült. Locarnóban a nagy Anglia, Franciaor­szág, Olaszország és Belgium együtt kérték meg Németországot, hogy jöjjön és üljön le arra a tanácsszékre, melyet neki elkészítettek. A berlini kormány nehéz szavazásokon, sőt némely utcai merényleteken ment keresztül, míg nagynehezen megkapta a Reichstag sza­vazatát, hogy leülhet a székre s mihelyt meg­érkeztek Luther és Stresemann Genfbe, egy­szerre apokaliptikus jelek kezdtek mutatkozni a láthatáron. Nem akarok túlozni, de a helyzet nagyon hasonlított ahhoz, mint amikor több bank együtt alapít egy részvénytársaságot s az utolsó pillanatban mindegyik még egy jól dotált igazgatói állást akar a saját konszernje számára megszerezni. Egyszerre csak Len­gyelországra és Spanyolországra is rájött az okvetlen székfoglalás, a kisantant sem maradt csendben, nyüzsgött-mozgott szokása szerint és végül megérkezett a nagy meglepetés, Bra­zília az asztalra ül és a Népszövetség még azt sem tudta elhatározni, hogy a meghívott Né­metországot felvegye és székkel kínálja meg. Brazília mindenesetre kijelentette, hogy ő az összes amerikai latin államok nevében köve­tel magának egy ülést, viszont a tizenegy ame­rikai latin állam kijelentette, hogy egyáltalában nem azonosítja magát Braziliával. Aki ezek után még elhiszi azt, hogy Brazília a saját jó­szántából cselekedett, az megérdemel egy Nép­­szövetséget. Így voltak kitűnő dezsönék, a ke­gyelmes urak társalogtak, kirándultak Mont­­reux-be és óriási módon működött a Népszö­vetség irodája, úgy, hogy 53 állam adófizetői mind nyögik a hozzájárulás költségeit. Mert utóvégre ott 400 állandó tisztviselő van. Csak a főtitkár fizetése évi 4000 angol font s amel­lett 2500 font reprezentációs költség, vagyis havonként legalább 190 millió korona. A tiszt­viselők igen meg vannak elégedve a fizetésük­kel, B-listáról szó sincs. Utóvégre 300 fontért havonként az ember szívesen nézi a Montblanc csúcsát. Mindehhez mi is hozzáizzadunk és örülünk, hogy az újságokba belekerülünk és adóinkat letemetjük,­­ csak azt nem tudjuk hova. Mert ez a Népszövetség most már kezd nagyon különös fajzat lenni és ha az orrom nem csal, a felszámoláshoz mindjobban köze­­ledünk. Eddig csak azt tudtuk meg először, hogy a nagyhatalmak összeütközésébe nem mer­tek lenyúlni, amint a korfui kérdésben fénye:.... elhasalt a vizsgán. Azután rájöttünk, hogy a magyar kisebbségek 22 beadványa közül még egyetlenegyet sem lehetett tárgyalni, pedig ha valami értelme volna a szövetségnek, az volna, hogy a szerencsétlen békék folytán szétdara­bolt kisebbségek jogai felett őrködjék. Most azután megtudtuk, hogy még azt sem tudja megmondani, hogy ki milyen székre üljön akkor, mikor Locarnóban a nagyhatalmak mind a békülékenység szellemét hangoztatták. Most pedig otthon minden hazamenő kormány szepeg, hogy milyen strucctojásokkal fogják fogadni diplomáciai eredményét és folyton hangoztatják, hogy Genf meg fog maradni, ha a locarnói ígéreteket nem is lehetett egé­szen valóra váltani. Én megfordítom a tételt. Európa békéje attól függ, hogy a locarnói szellem tovább ha­ladjon és a genfi bódét bontsák széjjel. Aki legnagyobb befolyással van Közép-Európá­­ban sorsunkra, dr. Benes külügyminiszter, már kétizben megfenyegetett minket „magyar Locarnóval“. Igen, nekünk is szavunk és kí­vánságunk van Benes megjegyzéséhez, mert bármily kegyetlen a trianoni béke, megadja azt a jogot, hogy a békeszerződéseken változ­tatni lehet a Népszövetségnek akkor, ha rá­jönnek arra, hogy a békeszerződések tartha­tatlanok. Ez az az út, amelyet mi kívánunk. Azt akarjuk, hogy Európa jöjjön rá arra, hogy Trianon tarthatatlan és akkor meg­ tud­juk csinálni azt, amiről dr. Benes beszél, a magyar Locarnót. Addig mással, mint orien­tálódással az utat előkészíteni nem tudjuk és amit annyiszor mondottam és írtam már, egyetlen orientálódásunk van, Anglia és az angol­szász világ felé. Két ellenvetést hallottam az elmúlt he­tekben ezzel szemben. Az egyiket egy szélső­­jobboldali vezértől, aki azt mondja, hogy Ju­goszlávia felé kell orientálódnunk, mert az vett el tőlünk legkevesebbet és mihelyt­ feléje fordulunk, visszaadja nekünk a Bánátot. Elő­ször is, Olaszország kevesebbet vett el tőlünk, mint Jugoszlávia; másodszor a tisztelt képvi­selő urat arra kérem, hozza először írásban Sándor királytól és Pasicstól, hogy visszaad­ják nekünk a Bánátot és Bácskát, akkor el­kezdünk majd orientálódni Jugoszlávia felé. A második támadás már sokkal élesebb volt, Vázsonyi Vilmos tisztelt barátom éles pengé­jétől származott. A nemzetgyűlés pénzügyi bizottságában azt mondotta, hogy ne ugrán­dozzunk Anglia felé, mert itt van Franciaor­szág. Vázsonyi Vilmossal nagyon nagy élvezet vitatkozni. Ő ismeri is már az én vívási modo­romat és ennélfogva tudja, hogy mihelyt így megdicsértem, akkor következik a rapirszu­­lzás. Vázsonyi Vilmossal igen nagy élvezet vi­­­^amzni, mert ha az ember elkezdi, ő nem hagyj­' abba. Franciaországot mondott tisztelt harom­m,­­oda orientálódjunk Anglia helyett. Először­ is méltóztassék benézni Franciaor­szágba. Napik­ emelkedését vagy sülyedését, mint a láz V­oksol Celsius és Reaumur, két hő­mérő méri, ember és pénz. Pénz, mert amikor Bismarck legyőzte a francia köztársaságot, Bismarck a különféle­­német államok ezüstva­lutájából arany válni­o­t tudott teremteni. Most, hogy Franciaország l­ öt győztes Németország felett, a francia frank­on elérte legmélyebb pontját, ahol sohasem vett­t 8.20 szantimmal jegyzik Svájcban, vagyis inen kevés értéke még sohasem volt a francia vagyonmérőnek. Ezt mondja a pénz. És mit mond az emberi Ha Carlyle valamit ír, azt én is utána mond­hatom, nem fog rajta senki megütődni. Carlyle szerint — s ezt a French Revolutionból idé­zem, —a­mikor a francia forradalomnak vége volt, Párizs utcáin csupa jó reménységben levő hölgyet lehetett látni, mert az ország pó­tolta az elvesztett emberanyagot. 1871 után Németország óriási szaporodást mutatott s azt otthon el is tudta helyezni, mert a kivándor­lása is egyszerre megszűnt. Most a győztes Franciaország születési kvótája folyton lejebb megy. Ha ők azt hiszik, amit folyton írnak tudományos hetilapjaik, hogy marokkói és Szenegál vérrel fogják keverni Moliére és A frakkon martalóe• — Keleti regény. — Irta: Ahhm­ed Abdullah. 25 — Most már egész világosan látok — hülede­­zett a fiatalember. — A szerződés érvénytelen, mert Violet a feleségem . . . — Úgy van, Essendina, bölcs ember vagy! Lassan ben Jakub Sami megkapja a karavánutat, Waly al-Din megkapja szerelmét, én pedig aranya­kat kapok . . . — És én kapom a nyaklevest! — szakította félbe Hudson. — Kedvező kilátás! No szép kis his­tóriába keveredtem. Én most eresztettek ki a töm­lőéből kaució ellenében . . . — Miért? Mit csinált? — Könnyű testi sértés, rablás és más átkozott dolgok még Newyorkból. De nem ez a baj, hanem az, hogy megígértem Violetnek, megszerzem az ap­jának azt az átkozott karavánutat. Bizony — tette hozzá, inkább magának beszélve, — ha ezt valaki két hónappal ezelőtt a Kraafték bálján mondta volna! . . . — Ha pénzügyekről van szó, — jegyezte meg szárazon Bibi Zaida — nem kell szégyenkeznie! — Szégyenkezni? Hogy érti azt? — Pénzt elfogadni . . . tőlem . . . egy asz­­szonytól ... — Nagy ég, én aztán igazán nem szégyenke­zem. Asszonyok voltak mindig a legbizalmasabb ba­rátaim. Mindig kisegítettük egymást kölcsönösen... — Nos hát, kedvesem . . . ezer, kétezer frank elég lesz? Azzal hazajuthat, ha fél a törvénytől, vagy még jobb ha délre megy a feketék közé, ott vannak barátaim! . . . Jöjjön, itt a pénz . . . Langley a fejét rázta. — Köszönöm, anyám ... de szó sincs pénz­ről. Az életemről van szó, a jövömről, a szerelem­ről .. . — Szerelem? . . . hah! — mormogta megve­tően Bibi Zaida. — Szerelem, ... az nem más, mint a rózsa harmatos himpora, . . . semmi több! Nekem elhihettek! Volt, nincs! — Maga tudja, Bibi Zaida, mert sokat szere­tett. Mi azonban nem egy népből valók vagyunk. Én nyílt kártyával játszottam s ezzel segítettem ran­gán . . . — Úgy van — jegyezte meg az asszony óva­tosan — és ezért most hálás is akarok lenni! Itt a nénz!— Nem kell! Én mást akarok. Nagyszerű ter­vem volt, mikor idejötem. — De hiszen azt mondta, hogy . . . — Azt mondtam, hogy Waly al-Dinről, Sauli­ról, az Earlról, magáról és rólam van szó. És nem látom be, miért ne volna az én tervem most éppen olyan jó? Maga Waly és a kis hindu leány között nem az öreg Sami szép szeméért játssza Amor sze­repét . . . — Természetesen, a pénz a fontos! De Sami vad és veszedelmes ember, aki amellett jól fizet. — All right! Most már mit szólna ahhoz, ha én tízszer annyit kínálnék fel, mint Sami koldus­­fillérei ... és amellett Samit sem haragítaná ma­gára . . . — Fiatalember, maga az első pillanattól kezd­ve tetszett nekem! — felelte modon az asszony. — Well! Akkor hát hallgasson ide! . . . Mondja meg azonban mindenekelőtt Waly al-Din­­nek, hagyjon fel azzal a felesleges mormogással. Most nem imádkozni kell, törődjék inkább a saját üzleti dolgaival és vegyen részt a konferenciánkon... A tanácskozás megindult a három ember kö­zött, előbb suttogva, majd hangosabban, végül or­dítozva és üvöltve. A kérdések és feleletek gyorsan követték egymást. Épen elütötte éjfélt az európai negyedben a toronyóra, mikorra befejezték a tár­gyalást. Az amerikai, az arab és a félvérű arab asszony felálltak, melegen megrázták egymás kezét, a narghilék, a poharak, üvegek közt vad táncba kezdtek. — Hurrá! — kiáltotta az amerikai — most megcsípjük mind a kettőt. Kiáltsunk háromszoros­­ hurrát a terveinkre. — Hurrá — üvöltötte Waly al-Din. — Hurrá — ordított Bibi Zaida is, — majd fürgén eltűnt az ajtó függönye mögött s pár pillanat­tal később Mazamdanzenával tért vissza. Mind a nyil, futott a kis hindu leány Waly al- Din ölelő karjába, az ajkai reszkettek a gyönyörű­ségtől és szakadatlan ontották a forró, szerelmes szavakat: — Te vagy a láng, mely keresztül sikolt a telkemen, a reggel ifjú fénye vagy, a madár éneke, az aranyszínű világosság szerelmem templomának izzó homályában. Te vagy az én célom, a munkám és a reménységem . . .Te vagy a virág s mindennek a gyökere . . . — Három dolgot teremtett meg nagyszerűen Allah: a fehér ember eszét, a kínai kezét és az arab nyelvét — suttogta Bibi Zaida nevetve Hudson fülébe . . . — Köszönöm a bókot — mosolygott vissza Hudson. — Ha ezt odahaza a barátaim hallanák . .. A szobában csend volt, mindnyájan elhallgat­tak. Langley korábbi életére gondolt, arra, hogyan forgatta ki abból lelkét Violet és a szerelem . . . A szerelem, ami erőt, bátorságot, izmokat adott neki, új embert faragott belőle, olyan agyafúrt eszű fér­fiút, hogy még ennek a minden hájjal megkent ra­vasz félvér-arab öregaszonynak elismerését is ki­érdemelte. A fiatalember elnevette magát és elégedett arc­cal gyújtott rá egy cigarettára. Odakünn az éjszaka haragoskék derengésbe olvadt. HARMINCHETEDIK FEJEZET Az oroszlánbarlangban. A következő reggelen Violet már a korai órák­ban künn volt a kertben, ahol az afrikai harmat ezer színben villódzott, mint valami drága, csodálatos gyémánt, a pálmafák húsos levelein. A fiatal nő ál­modozva sétált a gondozott után, amikor egyszerre harsány és ismerős diadal kiált, csendült fel mö­götte. Riadtan fordult meg és a legnagyobb csodál- .

Next