Pesti Hírlap, 1926. április (48. évfolyam, 74-97. szám)
1926-04-01 / 74. szám
1926 április 1., csütörtök. PESTI HÍRILAP MíaBWfe^jiíwcsíifflcí» xfflss^!w^?^saRa» A GENFI SÓHIVATAL FELSZÁMOLÁS ELŐTT. IRTA: HEGEDŰS LORÁNT. Az elmúlt nyár estéin a Pesti Hírlap olvasóival együtt ábrándoztam azon, hogy a genfi Népszövetség voltaképen egy sóhivatal, még pedig szövetkezeti alapon. Azután beszéltünk arról, hogy mikor Németországot fel akarják venni, akkor a Népszövetség zászlójában levő nagy tojás, amelyre 54 csillag van pingálva, szétreped és egy struccmadár jön ki belőle, mely a fejét a homokba dugja. Az őszi ülésszak alkalmával ugyebár arról beszélgettünk, hogy egyedül hallgatjuk Grenfnek mormolását. Azóta bekövetkezett a katasztrófapróba, vagy próbakatasztrófa. Külön ülésszakot hívtak össze, hogy Németországot felvegyék a nagyképűek tanácsába és ez nem sikerült. Locarnóban a nagy Anglia, Franciaország, Olaszország és Belgium együtt kérték meg Németországot, hogy jöjjön és üljön le arra a tanácsszékre, melyet neki elkészítettek. A berlini kormány nehéz szavazásokon, sőt némely utcai merényleteken ment keresztül, míg nagynehezen megkapta a Reichstag szavazatát, hogy leülhet a székre s mihelyt megérkeztek Luther és Stresemann Genfbe, egyszerre apokaliptikus jelek kezdtek mutatkozni a láthatáron. Nem akarok túlozni, de a helyzet nagyon hasonlított ahhoz, mint amikor több bank együtt alapít egy részvénytársaságot s az utolsó pillanatban mindegyik még egy jól dotált igazgatói állást akar a saját konszernje számára megszerezni. Egyszerre csak Lengyelországra és Spanyolországra is rájött az okvetlen székfoglalás, a kisantant sem maradt csendben, nyüzsgött-mozgott szokása szerint és végül megérkezett a nagy meglepetés, Brazília az asztalra ül és a Népszövetség még azt sem tudta elhatározni, hogy a meghívott Németországot felvegye és székkel kínálja meg. Brazília mindenesetre kijelentette, hogy ő az összes amerikai latin államok nevében követel magának egy ülést, viszont a tizenegy amerikai latin állam kijelentette, hogy egyáltalában nem azonosítja magát Braziliával. Aki ezek után még elhiszi azt, hogy Brazília a saját jószántából cselekedett, az megérdemel egy Népszövetséget. Így voltak kitűnő dezsönék, a kegyelmes urak társalogtak, kirándultak Montreux-be és óriási módon működött a Népszövetség irodája, úgy, hogy 53 állam adófizetői mind nyögik a hozzájárulás költségeit. Mert utóvégre ott 400 állandó tisztviselő van. Csak a főtitkár fizetése évi 4000 angol font s amellett 2500 font reprezentációs költség, vagyis havonként legalább 190 millió korona. A tisztviselők igen meg vannak elégedve a fizetésükkel, B-listáról szó sincs. Utóvégre 300 fontért havonként az ember szívesen nézi a Montblanc csúcsát. Mindehhez mi is hozzáizzadunk és örülünk, hogy az újságokba belekerülünk és adóinkat letemetjük, csak azt nem tudjuk hova. Mert ez a Népszövetség most már kezd nagyon különös fajzat lenni és ha az orrom nem csal, a felszámoláshoz mindjobban közeledünk. Eddig csak azt tudtuk meg először, hogy a nagyhatalmak összeütközésébe nem mertek lenyúlni, amint a korfui kérdésben fénye:.... elhasalt a vizsgán. Azután rájöttünk, hogy a magyar kisebbségek 22 beadványa közül még egyetlenegyet sem lehetett tárgyalni, pedig ha valami értelme volna a szövetségnek, az volna, hogy a szerencsétlen békék folytán szétdarabolt kisebbségek jogai felett őrködjék. Most azután megtudtuk, hogy még azt sem tudja megmondani, hogy ki milyen székre üljön akkor, mikor Locarnóban a nagyhatalmak mind a békülékenység szellemét hangoztatták. Most pedig otthon minden hazamenő kormány szepeg, hogy milyen strucctojásokkal fogják fogadni diplomáciai eredményét és folyton hangoztatják, hogy Genf meg fog maradni, ha a locarnói ígéreteket nem is lehetett egészen valóra váltani. Én megfordítom a tételt. Európa békéje attól függ, hogy a locarnói szellem tovább haladjon és a genfi bódét bontsák széjjel. Aki legnagyobb befolyással van Közép-Európában sorsunkra, dr. Benes külügyminiszter, már kétizben megfenyegetett minket „magyar Locarnóval“. Igen, nekünk is szavunk és kívánságunk van Benes megjegyzéséhez, mert bármily kegyetlen a trianoni béke, megadja azt a jogot, hogy a békeszerződéseken változtatni lehet a Népszövetségnek akkor, ha rájönnek arra, hogy a békeszerződések tarthatatlanok. Ez az az út, amelyet mi kívánunk. Azt akarjuk, hogy Európa jöjjön rá arra, hogy Trianon tarthatatlan és akkor meg tudjuk csinálni azt, amiről dr. Benes beszél, a magyar Locarnót. Addig mással, mint orientálódással az utat előkészíteni nem tudjuk és amit annyiszor mondottam és írtam már, egyetlen orientálódásunk van, Anglia és az angolszász világ felé. Két ellenvetést hallottam az elmúlt hetekben ezzel szemben. Az egyiket egy szélsőjobboldali vezértől, aki azt mondja, hogy Jugoszlávia felé kell orientálódnunk, mert az vett el tőlünk legkevesebbet és mihelyt feléje fordulunk, visszaadja nekünk a Bánátot. Először is, Olaszország kevesebbet vett el tőlünk, mint Jugoszlávia; másodszor a tisztelt képviselő urat arra kérem, hozza először írásban Sándor királytól és Pasicstól, hogy visszaadják nekünk a Bánátot és Bácskát, akkor elkezdünk majd orientálódni Jugoszlávia felé. A második támadás már sokkal élesebb volt, Vázsonyi Vilmos tisztelt barátom éles pengéjétől származott. A nemzetgyűlés pénzügyi bizottságában azt mondotta, hogy ne ugrándozzunk Anglia felé, mert itt van Franciaország. Vázsonyi Vilmossal nagyon nagy élvezet vitatkozni. Ő ismeri is már az én vívási modoromat és ennélfogva tudja, hogy mihelyt így megdicsértem, akkor következik a rapirszulzás. Vázsonyi Vilmossal igen nagy élvezet vi^amzni, mert ha az ember elkezdi, ő nem hagyj' abba. Franciaországot mondott tisztelt haromm,oda orientálódjunk Anglia helyett. Először is méltóztassék benézni Franciaországba. Napik emelkedését vagy sülyedését, mint a láz Voksol Celsius és Reaumur, két hőmérő méri, ember és pénz. Pénz, mert amikor Bismarck legyőzte a francia köztársaságot, Bismarck a különfélenémet államok ezüstvalutájából arany válniot tudott teremteni. Most, hogy Franciaország l öt győztes Németország felett, a francia frankon elérte legmélyebb pontját, ahol sohasem vettt 8.20 szantimmal jegyzik Svájcban, vagyis inen kevés értéke még sohasem volt a francia vagyonmérőnek. Ezt mondja a pénz. És mit mond az emberi Ha Carlyle valamit ír, azt én is utána mondhatom, nem fog rajta senki megütődni. Carlyle szerint — s ezt a French Revolutionból idézem, —amikor a francia forradalomnak vége volt, Párizs utcáin csupa jó reménységben levő hölgyet lehetett látni, mert az ország pótolta az elvesztett emberanyagot. 1871 után Németország óriási szaporodást mutatott s azt otthon el is tudta helyezni, mert a kivándorlása is egyszerre megszűnt. Most a győztes Franciaország születési kvótája folyton lejebb megy. Ha ők azt hiszik, amit folyton írnak tudományos hetilapjaik, hogy marokkói és Szenegál vérrel fogják keverni Moliére és A frakkon martalóe• — Keleti regény. — Irta: Ahhmed Abdullah. 25 — Most már egész világosan látok — hüledezett a fiatalember. — A szerződés érvénytelen, mert Violet a feleségem . . . — Úgy van, Essendina, bölcs ember vagy! Lassan ben Jakub Sami megkapja a karavánutat, Waly al-Din megkapja szerelmét, én pedig aranyakat kapok . . . — És én kapom a nyaklevest! — szakította félbe Hudson. — Kedvező kilátás! No szép kis históriába keveredtem. Én most eresztettek ki a tömlőéből kaució ellenében . . . — Miért? Mit csinált? — Könnyű testi sértés, rablás és más átkozott dolgok még Newyorkból. De nem ez a baj, hanem az, hogy megígértem Violetnek, megszerzem az apjának azt az átkozott karavánutat. Bizony — tette hozzá, inkább magának beszélve, — ha ezt valaki két hónappal ezelőtt a Kraafték bálján mondta volna! . . . — Ha pénzügyekről van szó, — jegyezte meg szárazon Bibi Zaida — nem kell szégyenkeznie! — Szégyenkezni? Hogy érti azt? — Pénzt elfogadni . . . tőlem . . . egy aszszonytól ... — Nagy ég, én aztán igazán nem szégyenkezem. Asszonyok voltak mindig a legbizalmasabb barátaim. Mindig kisegítettük egymást kölcsönösen... — Nos hát, kedvesem . . . ezer, kétezer frank elég lesz? Azzal hazajuthat, ha fél a törvénytől, vagy még jobb ha délre megy a feketék közé, ott vannak barátaim! . . . Jöjjön, itt a pénz . . . Langley a fejét rázta. — Köszönöm, anyám ... de szó sincs pénzről. Az életemről van szó, a jövömről, a szerelemről .. . — Szerelem? . . . hah! — mormogta megvetően Bibi Zaida. — Szerelem, ... az nem más, mint a rózsa harmatos himpora, . . . semmi több! Nekem elhihettek! Volt, nincs! — Maga tudja, Bibi Zaida, mert sokat szeretett. Mi azonban nem egy népből valók vagyunk. Én nyílt kártyával játszottam s ezzel segítettem rangán . . . — Úgy van — jegyezte meg az asszony óvatosan — és ezért most hálás is akarok lenni! Itt a nénz!— Nem kell! Én mást akarok. Nagyszerű tervem volt, mikor idejötem. — De hiszen azt mondta, hogy . . . — Azt mondtam, hogy Waly al-Dinről, Sauliról, az Earlról, magáról és rólam van szó. És nem látom be, miért ne volna az én tervem most éppen olyan jó? Maga Waly és a kis hindu leány között nem az öreg Sami szép szeméért játssza Amor szerepét . . . — Természetesen, a pénz a fontos! De Sami vad és veszedelmes ember, aki amellett jól fizet. — All right! Most már mit szólna ahhoz, ha én tízszer annyit kínálnék fel, mint Sami koldusfillérei ... és amellett Samit sem haragítaná magára . . . — Fiatalember, maga az első pillanattól kezdve tetszett nekem! — felelte modon az asszony. — Well! Akkor hát hallgasson ide! . . . Mondja meg azonban mindenekelőtt Waly al-Dinnek, hagyjon fel azzal a felesleges mormogással. Most nem imádkozni kell, törődjék inkább a saját üzleti dolgaival és vegyen részt a konferenciánkon... A tanácskozás megindult a három ember között, előbb suttogva, majd hangosabban, végül ordítozva és üvöltve. A kérdések és feleletek gyorsan követték egymást. Épen elütötte éjfélt az európai negyedben a toronyóra, mikorra befejezték a tárgyalást. Az amerikai, az arab és a félvérű arab asszony felálltak, melegen megrázták egymás kezét, a narghilék, a poharak, üvegek közt vad táncba kezdtek. — Hurrá! — kiáltotta az amerikai — most megcsípjük mind a kettőt. Kiáltsunk háromszoros hurrát a terveinkre. — Hurrá — üvöltötte Waly al-Din. — Hurrá — ordított Bibi Zaida is, — majd fürgén eltűnt az ajtó függönye mögött s pár pillanattal később Mazamdanzenával tért vissza. Mind a nyil, futott a kis hindu leány Waly al- Din ölelő karjába, az ajkai reszkettek a gyönyörűségtől és szakadatlan ontották a forró, szerelmes szavakat: — Te vagy a láng, mely keresztül sikolt a telkemen, a reggel ifjú fénye vagy, a madár éneke, az aranyszínű világosság szerelmem templomának izzó homályában. Te vagy az én célom, a munkám és a reménységem . . .Te vagy a virág s mindennek a gyökere . . . — Három dolgot teremtett meg nagyszerűen Allah: a fehér ember eszét, a kínai kezét és az arab nyelvét — suttogta Bibi Zaida nevetve Hudson fülébe . . . — Köszönöm a bókot — mosolygott vissza Hudson. — Ha ezt odahaza a barátaim hallanák . .. A szobában csend volt, mindnyájan elhallgattak. Langley korábbi életére gondolt, arra, hogyan forgatta ki abból lelkét Violet és a szerelem . . . A szerelem, ami erőt, bátorságot, izmokat adott neki, új embert faragott belőle, olyan agyafúrt eszű férfiút, hogy még ennek a minden hájjal megkent ravasz félvér-arab öregaszonynak elismerését is kiérdemelte. A fiatalember elnevette magát és elégedett arccal gyújtott rá egy cigarettára. Odakünn az éjszaka haragoskék derengésbe olvadt. HARMINCHETEDIK FEJEZET Az oroszlánbarlangban. A következő reggelen Violet már a korai órákban künn volt a kertben, ahol az afrikai harmat ezer színben villódzott, mint valami drága, csodálatos gyémánt, a pálmafák húsos levelein. A fiatal nő álmodozva sétált a gondozott után, amikor egyszerre harsány és ismerős diadal kiált, csendült fel mögötte. Riadtan fordult meg és a legnagyobb csodál- .