Pesti Hírlap, 1926. június (48. évfolyam, 121-144. szám)

1926-06-01 / 121. szám

fölmerülhetnek más célok is, mint tisztán a be­ruházások. Bécshez közeledtünk. Nem folytattam tovább de kérdezgetést. Különben is azt hiszem, hogy a dol­gok mai állása szerint a miniszterelnök úrnak alig­ha lehetett volna ezekről a kérdésekről több mon­danivalója. Benda Jenő: A nyolcvanéves Apponyi ünneplése. Magyarország kormányzója gróf Apponyi Al­berthez nyolcvanadik születésnapja alkalmából a következő táviratot intézte: „A magyar nemzet tisztelettel fordul a mai napon Nagyméltóságod felé és szivében ünnepli nagy fiának a Gondviselés kegyelméből elért 80. születésnapját. Hazájának szentelt nemes életére az egész országgal együtt Isten áldását kérem. Horthy." A Magyar Külügyi Társaság nevében Lukács György és Kötteré­nyi Olivér elnökök vasárnap át­adták a Társaság elnökének, gróf Apponyi Albert­nek gyöngyösapáti kastélyában azt a rem­ekkötésű Emlékkönyvet, amelyben Csernoch János herceg­prímással élükön a vezető tagok Apponyi közéleti munkásságát méltatják. Ugyanekkor báró Szterényi József vezetésével a Stefánia csecsemővédő szövet­ség és báró Lukasich Géza altábornagy vezetésé­vel a Nemzeti összetartás Körének küldöttsége is tisztelgett az ünnepeltnél. Apponyi nagy meghatott­sággal fogadta a küldöttség szerencsekívonatait. Székesfehérvár törvényhatósági bizottsága leg­utóbbi közgyűlésén Zavaros Aladár polgármester előterjesztésére határozati javaslatot fogadott el amelyben méltatva Apponyinak a magyar nemzet iránt tanúsított mérhetetlen szolgálatait, neki továb­bi áldásos munkásságához hosszú életet kívánt. A határozatot táviratban hozták Apponyi tudomására. A Gyáriparosok Országos Szövetsége meleg­hangú levélben ad kifejezést a gyáripar tiszteletének Apponyival szemben. Kőszegen vasárnap katholikus gyűlést tartot­tak, amelyen Apponyit, aki a katholicizmus világ­nézetéről s az egyház örökkévalóságáról előadást tartott, nagy lelkesedéssel ünnepeltek. kenys­égét­­mi méjtathatják legjobban, amellyel gróf Apponyi'­lllert hazájának a mai szomorú kor­szakban oly megbecsülhetlen szolgálatot tett. Első­nek Berzeviczy Albert, az Emlékkönyv-Bizottság elnöke, ismerteti az ünnepelt működését az Inter­parlamentáris Unióban. Csernoch János herceg­prímás Apponyi egyéniségéről fest találó és megra­gadó képet; Köttevényi Olivér, az Emlékkönyv-Bizottság előadója, annak az óriás munkának adó­zik, amelyet Apponyi Albert a külügyi bizottság­ban mindenka kifejtett; Rákosi Jenő különösen ér­dekes cikket ír Apponyiról és a­­r­­ól, kiemelve, hogy az ő köztiszteletben álló egyéniségét a leghe­vesebb ostrom sortüzében sem támadták mérgezett nyilakkal. Sokoldalú tehetségét — amely sokolda­lúsága mellett sem volt felületes, — a cikkek hosz­szú sora helyezi még jellemző világításba. Földes Béla, Gaál Jenő, Hubai Jenő, Lukács György, Pri­znovszky Iván, báró Szterényi József, báró Ifrisst­fs Gyula és még számosan mutatják be Ap­ponyi Albertet, mint a politika, a kultúra ritka ki­válóságát, mint a művészetek nemes barátját és mint tüneményes szónokot, amely téren őt a cikk­író, Pekár Gyula, csak Kossuth Lajossal tartja összehasonlíthatónak, akit gróf Apponyi Albert több tekintetben földtt is múl, mert harmonikusabb, klasszikusabb, felvilágosító, harcos szózatai pe­dig valósággal nagy tettele a külföld előtt, porba­sujtott nemzetünk fajára. — A Külütvi Társaság könyvének minden sorát a legőszintébb nagyrabe­csülés fűti át s hű képét kapjuk benne annak a nagyszerű életnek, amely annyira egybe van fű­ződve a magyar históriával, s ezért is az egész nemzetnek annál becsesebb értéke. A német sajtó melegen ünnepli Antonyit szü­letésnapja alkalmával. A Germania azt írja, hogy Pz, egész •"'lát? meszbecsüléssel ejti ki­ a nagy állam­férfiú nevét; Apnonyi tükre az igazságnak. Ha mentszlal, az egész világ felügyel szavára. A Trift-Uh­r Bundschau mint a m­ai kor legismertebb ál­lamférfiéinak előnkét mé­nya. Hasonló elismerés­r pl. íj- Ar›r‡›-im-i'-nl *› Penifvhe Allarrveine 7i°itunci és a Düsseldorfer Nachrichten, amely szerint az e.prvetim­› szemrehányás, amit ellenfelei vele szem­ben felhozhatnak, az, hogy gróf Abonyi Albert idealista. Apponyi-Emlékkönyv. A Magyar Külügyi Társaság szépen és neme­sen ünnepeli meg Magyarország great old manja életének e nevezetes dátumát: vaskos kötetet adott ki, amelyben föltárul előttünk az a gazdag, tartal­mas, rendkívüli értékű pálya, amely gróf Aponyi Albert háta mögött van. Azok szerkesztették és tették közzé ezt a munkát, akik az ünnepelt nagy államférfiú fáradhatlan, áldásos működésének köz­vetlen szemtanúi s kivált att a külpolitikai tévé- A művésznő könnyei. Irta : Csermely Gyula. Madame Vif-Alette a párizsi Jacques Offen­bach-színház primadonnája volt. Gyönyörű szép leány volt, amíg leány volt és a legelragadóbb ked­vességü asszony lett, mikor asszony lett. De nem ez tette közkedveltté az országban, — mert hát hire nemcsak Párizst, de az egész országot is betöltötte — nos, nem ez tette népszerűvé, körülrajongott csil­lagává a franciaországi színészet egének, hanem utolérhetetlen tökéletes művészi játéka és éneke. Olyan volt a hangja, olyan tiszta és csengő fő zen­gő, hogy elbűvölte vele az irigyét is; nem is emberi éneknek számított, hanem a földre szállt menybéli angyalé, játékának pedig minden mozdulata és ár­­nyalata utolérhetelenül kifogástalan és finom volt. Lába előtt hevert az ország, de senki sem azért, hogy csak egy mosolygást is ostromoljon ki magá­nak, hanem mindenki csak azért, hogy az elismerés és a hódolat babérjait rakja hálatesten elébe. Teljes harmincöt évig, huszonháromév­es korá­tól ötvennyolcéves koráig ő volt az uralkodója a deszkáknak. Minden fellépése, színházi estéje egy­egy új meg új egetverő siker volt s az ötvennyolc­éves művésznő Szép Helénája ugyanolyan jó volt, ugyanolyan illúziót keltő és remek, mint amilyen az a pályája kezdetén volt. Ötvennyolcéves korában azután hirtelen nyu­galomba vonult Vil-Alerte asszony. Nem használt semmi, sem az igazgató könyörgése, sem a szűnni nem akaró ünneplés, amiben részesítette a közön­ség, mikor híre ment, hogy ő búcsút mond a szín­padnak. Mert hát jól tudta madame Vil-Alette,­ hogy ő mit csinál. A közönséget még megtéveszthette, de már nem ámíthatta többé saját magát a nagy mű­vésznő. Érezte az évei súlyát, estéről-estére na­gyobb fáradságába került úgy énekelni és játszani, hogy saját magát is kielégítse, ne csak a színházat. Most még csak ő látta az árnyalati hanyatlást, az elfogult közönség még nem látta, de ha idejekorán nem teszi meg, — gondolta — hogy véglegesen visz­szavonuljon a színpadtól, akkor észreveszi a pub­likum is a hanyatlást. S ez a színésznek elevenen a sírba való fektetése, semmi más. Tehát visszavonult a színpadtól, de nem egy­­úttal magától a színháztól is. Beállt közönségnek és estéről-estére elfoglalta földszinti páholyát, me­lyet az igazgató élethossziglanra neki átengedett. Madame Vil-Alerte-nek a színpadtól való visz­szavonulása után a Jacques Offenbach-színház, hogy a közönség összehasonlításokat ne tehessen, olyan operettet adatott elő, amelyben madame Vil-Alette nem játszott volt; de mert ez alig vonzott publikumot a színházba, nagy áldozatok árán új csillagot szerződtetett a direktor és Szép Helénát tűzette műsorra. Dolgozott a reklámdob, harsogott a hírharsona napokon át, de hát mi történt az előadás estéjén? Az új csillag kapott ugyan sok tapsot és virágot és kihívást, de mikor a közönség észrevette madame Vil-Alertet a páholyban, mindenki felugrott a he­lyéről, arccal az ő páholya felé fordult és eszeve­szetten neki tapsolt, csak ő neki. Amivel azt akarta kifejezni a közönség, hogy mégis csak ön, madame, az igazi, az utolérhetetlen, a legkiválóbb! Ez az új, ez csak árnyéka madame örökké ragyogó fényének! És madame Vil-Alerte úgy érezte, hogy har­minchárom évi művészi pályájának minden sikere és tapsa együttvéve nem ért fel ez egy estének tap­sával. Ez a páholya felé hömpölygő taps több volt, mint az, amit a színpadon állva kapott; ez már a háladatos utókor tapsa volt. És így ment ez máskor, más estéken is. Így ment ez öt és még több éven át. Csillagok jöttek és mentek, de valahányszor olyan darabot adtak, ami­ben Vil-Alette asszony játszott volt , így összeha­sonlításokat tehetett a közönség, a színház mindig őt kereste tapsával. — Te felejthetetlen nagy mű­vésznő, — ezt zúgta páholya felé a tapsvihar — hozzád fogható még nem született a deszkákra! És madame Vil-Alette most sokkal boldogabb volt, mint amikor a színpadról köszönhette meg az ovációt. Áldotta is a Mindenhatót a jó ötletért, hogy ő idejében otthagyta a színpadot; ha ott maradok, — gondolta — lassú kimúlásom lett volna a szín­pad ... Így a halhatatlanságot biztosítottam ma­gamnak! Egy este azután megtörtént a déb fele, a rette­netes katasztrófa, mely mindent elsöpört. Új, felfede­zettje a színháznak, egy tizennyolcéves ragyogó százszorszép mutatkozott be először a színpadon, még­pedig abban a szerepben, mely madame Vis-i Alerte-nek minden időben legparádésabb szerepe van. S ez az új csillag olyan sziporkázással ragyo­gott, úgy elbűvölte énekével és brilliáns játékával a színházat, hogy a felvonás végén és sokáig még felvonás közben is mindenki csak őneki tapsolt. Az új csillag, már nem is csillag, de tündöklő égi nap nevét harsogta és ünnepelte kétezer szál, virágok repültek a színpadra, szempillantás múlva nem ma­radt hölgy keblén, nem maradt új gomblyukában virág és négyezer tenyér több mint orkánszerűen verődött egymáshoz. Ama bizonyos páholy felé pedig egyetlen szempár sem fordult, holott madame Vil-Alerte most is benne ült. Mikor lecsöndesedett a nagy ünneplés zaja, ama bizonyos páholyból heves zokogás fuldoklása hallatszott. Hallották-e, nem­ ez nem törődött vele egy lélek se; mindenki csak az új napról beszélt. Sohasem hallott, sohasem látott művészet az ének­ben és a játékban! Csak sokára történt, hogy a szomszédos pá­holyban figyelmesek lettek a sírásra és át is jött egy disztingvált urínó. — miért könnyezik, madame, tán rosszul van? És felajánlhatom segítségemet, asszonyom? — Óh, köszönöm, köszöntöm, — felelte Vil-Alette asszony még könnyek közt. — Jól érzem magam, csak örömömben és boldogságomban sírok, hogy a francia Operette végre igazi nagy tehetséget kapott, minden kritikán felül való nagy művésznőt. S mikor magára hagyta az az úrinő, madame Vil-Alette úgy érezte, hogy ha sohasem hazudott, most a legnagyobb valótlanságot mondta; akármi­lyen jól játszott is a színpadon, most százszor job­ban alakoskodott és szint játszott. Dehogy is azért sírt, mert örült és boldog volt, hogy uj napja támadt az égnek, hanem zokogott, mert tudta, hogy ő most meghalt és saját ravatalának szóltak a könnyei. És ezután a páholyába sem ült be; kerülte a színházat, mint a temető halottascsarnokát. m7­­ 55. PESTI HÍRLAP 1926 junius 1., kedd M stanvotQse m­.m­.on­feria is követelik Abd el Krímet. Tanger, máj. 31. Abd el Krim tegnap Tatába érkezett. A spanyolok Abd el Krimet a maguk szá­mára követelik, mert 18 általa elfogott spanyol tiszt hiányzik és mert Abd el Krim korábban kezdte a háborút Spanyolország, mint Franciaország ellen. A spanyol hadifoglyok állapota siralomra méltó. Panaszkodnak a bánásmódról és hangsúlyozzák, hogy a francia hadifoglyoknak jobb elbánásban volt részük. A francia kormány kritikus helyzete. A radikális szocialisták döntik el Briand sorsát. Párizs, máj. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójának a távirata.) A belpolitikai helyzet kiélesedett. A kama­ra folyosóján, bár ma ülés sem volt, izgatott hangulat uralkodott. A baloldali kartelhez tartozó csoportok egyetértenek atekintetben, hogy a kormányt újabb in­terpellációval mielőbb az elé az elhatározás elé kell állítani, hogy milyen többséggel kíván kormán­­yozni. Az egész harc tulajdonképen arra irányul, hogy azt a hatvan radikális szocialistát, akik a leg­utóbbi szavazás alkalmával a kormány mellé állot­tak, állásfoglalásra bírják, atekintetben, hogy hűek maradnak-e a kormányhoz, vagy sem. Briand úg iy határozott, hogy a holnap délutáni ülésen rövid nyilat­kozat után bizalmi szavazatot fog kérni. N­a a radi­kális szocialisták ez alkalommal a szocialistákkal együtt szavaznak, úgy ez föltétlenül a kormány bu­kását jelenti, ha azonban a hatvan radikális szocia­lista a jobboldali többséghez csatlakozik, úgy Briand politikájának jövőbeni megvalósítása tekintetében biztos többségre számíthat. A holnapi nap tehát kri­tikus és döntő jelentőségű. a fzortugál forradalom A kormány lemondott. Liszabon, máj. 31 (Havas.) A kormány lemon­dott. Az államfő azon fáradozik, hogy nemzeti­ kor­mányt alakítson. Liszabon, máj. 31. (Havas.) A felkelők az or­szág északi részében elvágták a vasúti vonalat, ami által a Portával való vasúti összeköttetés meg­bénult. A Tájó balpartján levő matróziskola tüzérségének a mozgalomhoz való csatlakozását várják. Lissabon és Porto garnizonjainak csapatai a mozgalom mellé állottak, amely egész Portugáliám kiterjed. A forradalmárok parancsnoka kijelentette, hogy katonai kormányt akarnak uralomra juttatni hogy elkerüljék bármelyik pártnak előnyösebb hely­zetbe való juttatását. Brazília, nem emel már vétót Németország felvétele miatt. Berlin, máj. 31. (A Pesti Hírlap tudósítójánakk távirata). A Temps jelentésével kapcsolatban, amely szerint Brazília nem emel többé vétót Németország­nak a Népszövetség tanácsába való beválasztása el­len és Mello Franco, Brazília képviselője, már ilyen értelmű nyilatkozatot is tett volna Hösch német nagy­követ előtt. Brazília megbízottja a Neues Wiener Tarr­blatt genfi tudósítója előtt kijelentette, hogy Hösch nagykövettel volt ugyan barátságos megbeszélése, azonban legutóbbi kijelentésén túlmenően semmi­féle nyilatkozatot nem tett. A szóbanforgó kérdésben semmiféle újabb fordulat nem állott be és így döntét sem történhetett, se jobbra, se balra.

Next