Pesti Hírlap, 1926. július (48. évfolyam, 145-171. szám)

1926-07-01 / 145. szám

1926. július 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP Izgalmas fordulat a frankügyben. Irta: Hegedűs Lóránt Nem tudunk kijönni a frankügyből. Most már nemcsak Magyarország, hanem az egész kontinens reszket tőle. Először Párizs, mely ma Prágának legszebb külvárosa, kür­tölte vele tele a világot, de most már a dolog mind komolyabbá válik és mindnyájunkat fe­nyeget. Természetesen nem Windischgraetz Lajos frankperéről van szó, avval már régen elkészültünk. Windischgraetznek nincs köze Magyarországhoz és Magyarországnak nincs köze Windischgraetzhez. Nagyapja dicsősé­ges szabadságharcunk alatt bejött hazánkba, egy Deák Ferencnek azt merte mondani „mit Rebellen unterhandle ich nicht" (lázadókkal nem tárgyalok), azután megverte Görgeyt és kivonult innét. Unokája bejött Magyaror­szágra, tönkretette hitelünket és mérhetetlen gazdasági károkat okozott. Ebből nekünk elég volt. Az igazi frankbonyodalom Párizsban van és ez a veszélyes. A frank m­eg annyira, hogy az egész kontinenst veszélyezteti, mert Franciaország lassanként rá fog jönni arra, hogy Európa össze van nőve és egymás kárán nem örvendhetünk. Milyen könnyű volna ne­künk, magyaroknak most örülni annak, hogy a kisantant kocsijába fogott hatalmas Fran­ciaország irtózatos gondokkal küzködik. De mi már rájöttünk arra, hogy Magyarországnak semmi haszna abból, ha a nagy Franciaország tönkremegy és Franciaország is rá fog jönni arra, hogy mennyi baj van abból, hogy Ma­gyarország tönkrement. A világtörténelemben példátlan az, hogy egy győztes ország, külö­nösen a gloire-nak népe világraszóló dicsősége után elveszítse fejéről a koronát,­­ illetőleg a frankot. Nincs csúnyább, mintha az ember sa­ját magát idézi, mert ha tavalyi cikkeimet elő­sorolom, csak azt bizonyítom, hogy ma sem vagyok okosabb, mint akkor voltam. A címe­ket mégis el kell mondanom, mert csak így ju­tunk el a frank mai nehéz válságához. Elő­ször megjövendöltem, hogy a Népszövetség századik ülésén a frankot fogják szanálni. "Azután bemondtam, hogy Caillaux kollégám október 31-én megbukik. „Pénzügyi Marseil­laise" címen elhanoltam, vagy inkább elhege­dültem, hogy a tőke ki fog vándorolni Fran­ciaországból és „Hat miniszter keres egy adót" címen a legutolsó francia pénzügyminisztert, M. Peret-t figyelmeztettem, hogy a forgalmi adóval kell neki is az államháztartás egyensú­lyát helyreállítani, bármily kegyetlen is az, mert Franciaország le van győzve éppen azért, mert Magyarországot legyőzte. Eddig nem mertem megmondani, hogy Peret pénz­ügyminiszter úr szerény nézetem szerint na­gyot hibázott, mert tagja vagyok a BUMSz­nak, a Bukott Miniszterek Szakszervezetének, amelynek jelszava: Világ fináncai egyesülje­tek ! Ma megmondhatom már, miután ő is túl­esett a túlesendőkön. A forgalmi adót ő két százalékra tette. Én egy százalékkal helyreál­lítottam az állami egyensúlyt és egy másik fél százalékkal megmentettem a városok költ­ségvetését. De ő a deficitet nem tudta eltün­tetni azért, mert a forgalmi adót csak a nem választókra vetette ki, a választókra pedig nem, amennyiben megmaradt a nagykereske­désnél és nem mert leszállni — ami igen kelle­metlen — a kisforgalomba. Ezt politikailag értem, a háta mögött a radikális párt volt és ez tudvalevően Franciaország legkonzervatí­vebb pártcsoportja, mint a neve is mutatja. Ennek a választóit nem lehetett megterhelni. De más hiba is történt. Peret miniszter úr be­jelentette, hogy a francia költségvetés kiadá­sai és bevételei egyensúlyban vannak. A fran­cia költségvetést nagyon nehéz összehasonlí­tani bármely más büdzsével azért, mert három külön költségvetésből áll. De egyet meg lehet belőle tudni, azt, hogy Perez egész költségve­tése a kiadási részben azon a feltételen nyug­szik, hogy Párizsban 120 frankért lehet egy angol fontot kapni. Miután pedig azóta az angol font Franciaországban 170 és 180 frank közt ingadozik, az összes beszerzések, az ösz­szes fizetések, az összes külföldön fizetendő kamatok megváltoztak és ha jól tudom, havi egymilliárd frank hiány mutatkozik a költ­ségvetésben. Ha még hozzáteszem azt, hogy francia eleganciával maguk az adófelügyelők kezdték el a hivatalnoksztrájkot a közönség nagy örömére, akkor látnivaló, hogy a for­galmi adón kívül még más is kell egy valuta stabilizációjához. Ez az, amit nálunk­ vagyon­váltságnak, Ausztriában einmalige grosse Ver­mögensabgabenek, Németországban Reichsnot­opfer-nek, Csehországban pedig Rasin pénz­ügyminiszter meglepetésszerű vagyon csonkí­tásának neveznek. És most itt vagyunk. Elfogyott 1924 óta nyolc francia pénzügyminiszter és velük elfo­gyott a frank árfolyama is, 105 svájci frank helyett ma már 14 svájci frankot ér. Ez párat­­lan. Még különösebbek voltak azok a művelet­­ek, amelyekkel az egyes bukó pénzügyminisz­terek az utolsó pillanatban segíteni akartak e nagy földrengésen. Herriot alatt kisült, hogy, a Francia Bank többet adott kölcsön az állam­nak, mint amennyire a törvényben jogosítva volt s ennélfogva kimutatásai nem mondtak igazat. Ez megdöbbentett mindenkit, aki pénz­ügyekkel foglalkozik. A második az, hogy az esedékes állami váltók beváltása teljesen misz­tikus hor­ályban van. Nagy a gyanú, hogy a Morgan-kölcsön maradványát erre és a frank tartására fordították, most pedig azt követelik, hogy a Francia Bank adja oda aranyát a frank felemelésére, amely éppen olyan, mint­ha a ház alapját kiszedném, hogy a torony te­tejét vele kijavítsam. Ha francia ember kezébe kerül a cik­kem — és ez nincs kizárva, — azt fogja kér­dezni, hogy mi közöm hozzá. És azt fogom felelni: Uram, nagy közöm van. Először is egy, ilyen nagy gazdasági kultúrának, mint a fran­ciának lassú lecsúszása, már a pénz értékének egyhatodára, mindenkire nézve keserves. Sze­retném azt hinni, hogy Franciaországnak is rosszul esett a mi pénzünk bukása. Másodszor, amire súlyt helyezek, hogy a párizsi prágai békék óta ugy öszeforrt Európának megma­radt része, hogy minden tőkeingás, amely, Franciaországot megrendíti, Magyarországra is káros. Harmadszor — s ez a legfontosabb. — Franciaország nekünk régebben hitelezőnk volt s mindig azt reméltük, hogy a jövőben is az lesz. Mint bankár, megtanultam, hogy az ember azt kiállja, ha az adósa tönkremegy, de azt nem bírja ki, ha­ a hitelezője megy csődbe. Mindezek alapján szerény nézetem szerint, a nagy frankügy egész Európa, sőt az egész világ ügye. Elsősorban Franciaország hitelezőié, Angliáé és az Amerikai Egyesült­ Államoké, másodszor Franciaország adósaié, akik mi vagyunk. A különös azonban az, hogy Franciaország ki tudna jönni a pénzügyi baj­ból, ha a politikai szemüveget levetné és ész­revenné, hogy ő nemcsak adós, hanem hitelező is. Kik az ő adósai? A kisantant államai. Ab­ban a pillanatban, mikor Franciaországnak megvan az az erélye, hogy Lengyelországtól és a kisantanttól behajtsa azt az összeget, amellyel ezek neki a háború óta tartoznak, a francia frank stabilizálására a valuta a kezé­ben van. Máskép Európa nem fog megnyu­godni, még nagyon sok pénzügyminiszter fog elfogyni és ha Monsieur Peret azt mondotta, hogy a frank marnei csatáját megnyerte, ak­kor emlékeztettem arra, hogy nem jó az ilyen III 11111111111—— — Az az öreg asszony otthon — imádkozni akar David Moltonért. öntől függ, Harry Gillow! — Miért épen tőlem? — Mossoulban mindig együtt emlegették a két nevet, Moltont és Gillowot. Végleg föladtam a re­ményt, amikor ezen a hajón a véletlen találkozás összehozott önnel. El se hiszi, minő félelemmel őriztem önt eddig, hogyan iparkodtam a közelébe jutni, hogy beszéljen, minél többet beszéljen róla. örült volt? Vagy a föld legnagyobb gonosztevője? Felsóhajtottam. Ledobtam magam Peter Molton mellé a nagy borszékbe. Végeznem kell, teljesen végeznem Mos­soul borzalmaival. Hadd tudjon meg mindent a test­vér és hadd vigye meg a szörnyűségek hűséges és pontos meséjét a hulli kis lakásba. — Hallgasson meg, Frank Tighe! — kezd­tem. — Nem fogok felelni arra a kérdésére, őrült volt-e a testvére, vagy gonosztevő. Azt hiszem, tö­mérdek ember van, aki szintén nem tudna válaszol­ni rá és még több, aki igazságtalanul felelne, a leg­első fellobbanása után. Inkább elmondom a nagy munkáslázadás előzményeit és az egész lefolyását, ítéljen aztán önmaga a testvére fölött. A hosszú, sovány ember megremegett az öröm­től és az izgalomtól, megkapta a kezemet és hálá­san szorongatta. — Nagyon, nagyon köszönöm. Ezt akartam én is. Molton munkában. David Molton két évig volt az elbakiri munka­telep orvosa. Élet-halál ura a pusztaságon. Az olaj­mezőkön mindenütt hire ment, gyűlölték, rágalmaz­ták, az egyik merénylet a másikat követte ellene, úgyhogy egyszer magam elé hivattam. — David Molton, — kérdeztem, — mi az oka a munkások gyűlölködésének ön ellen? Hiszen, ha jól tudom, ön már régen beszüntette a veszedelmes kísérleteket és a ceyloni oltásokat is abbahagyta. Homlokára tolta a pápaszemét és nyugodtan nézett az arcomba: — Mindig gyűlölök. Mindenki gyűlölt. — És ön? ön nem gyű­löli őket? Csodálkozott egy kicsit. — Miért gyűlölném? Emberek. Ostobák. Hi­szen épen azért... Különösképen nyugodtnak és elégedettnek lát­tam. Pedig én már elég jól ismertem őt, a terveit, a gondolkodását. Hónapokkal azelőtt még lehetet­lennek tartottam volna, hogy Morton elégedetten gyógyítgassa egy színes munkástelepnek a kígyó­marásait, csipősfertőzéseit, maláriáit és berry-berry­jeit, ugyanaz a Molton, aki az ember legnagyobb problémáival foglalkozott szüntelenül. — Kedves Molton, ugy­e, a 26-os sátor sem vált be? " Idegesen összerántotta a vállait. — Nem, egyáltalán nem vált be. Úgy látszik, ezen a téren én mint orvos már nem mehetek tovább. Ez a haladás a vegyészeké, mert az anyag, amellyel dolgoznom kellene, átcsapott hozzájuk. —­ Hozzánk? — Igen, a kémikusokhoz. Ott nincs tovább kutatni valóm. Az anyákba hiába oltottam be a bun­dás­ majmocskák vérét. Papírlapot emeltem föl az asztalomról. — Úgy látom, akkoriban sok volt a halvaszü­letés abban a sátorban. Rámvillant a szeme, bosszúsan, csaknem gyű­lölködéssel. — Ez tévedés. A halálozási arány semmit sem emelkedett, csak a külső körülmények gátolták meg azt, hogy életben tartsam a születendő munka­anyagot. A születendő emberi munkaanyagot! Meglepett a kifejezés, de tökéletesen egyezett a fölfogásommal. Egy szavam sem volt ellene. — Sajnálom, hogy nem sikerült, Molton dok­tor. És sajnálom, hogy föladta a küzdelmet. A csillogó pápaszem visszazökkent a helyére, a széles orrtőre. — Semmit sem adtam föl! Semmit! Én most sem pihenek! Az ember a kísérletek legfontosabb anyaga, Harry Gillow! És az anyagból soknak kell elpusztulnia, amíg produkálni tehet valamit belőle. Tetszett a vakmerő beszéd. — Ez igaz, doktor. De az ember nem akarja, hogy kísérletezzenek vele! Molton Dávid arca vérbeborult, ökle az aszta­lomra csapott. — Ugyan akarja-e a tengeri malac vagy a há­zinyúl? Megkérdezték-e a patkányt, amely áldozatul esik az embergyógyítási kísérleteknek, hogy ő hagyja-e föláldozni magát az emberiség jóvoltáért, boldogulásáért? Miért? Miért kérdezzük meg az embert ? Nehezemre esett, hogy ellentmondjak neki, de megtettem. — Tudja, hogy sokban egyetértünk. De az embernek szabadon kell rendelkeznie önönmagával. — Ez a hallatlan vakság! Ez a gyalázat! Épen az embernek kellene a legtöbb áldozatot hoznia sa­ját magáért! És mindent megpróbál, hogy elkerülje ezeket az áldozatokat. Föláldozza a kedvenceit az állati és növényvilágból, hogy jól-rosszul megköze­lítse a céljait. Pedig hiába, én, David Molton mon­dom: hiába! A földre meredt tétova tekintetével. — A természet megköveteli az emberáldozatot és ezen nem változtatnak az állatkísérletek, ezek a gyarló játékok. Az ember legyen minden kísérlet anyaga! Százakat kell föláldozni milliókért! Bólintottam. — Lehet, hogy igaza van. De megvalósulha­tatlan ez a követelés. MűK­OD doktor szinte tombolt, magánkívül volt. — Most! Most még megvalósulhatatlan. Elő­ítéletek, babonák védik az eleven embert, mint ahogy néhány évszázaddal előbb még a halott embereket is azok védték. Életét kockáztatta az az orvos, aki holttestet szerzett magának, hogy azt az otthonában boncolgassa, tanuljon rajta, megismerje az ember belső titkait. Átfutott rajtam a hideg. — Azt hiszi, hogy az eleven emberre is rá­szabadulnak majd a kísérletek? Hogy az élő hús is tanulmányozó kés alá kerül? (Folytatjuk) )

Next