Pesti Hírlap, 1926. július (48. évfolyam, 145-171. szám)
1926-07-01 / 145. szám
1926. július 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP Izgalmas fordulat a frankügyben. Irta: Hegedűs Lóránt Nem tudunk kijönni a frankügyből. Most már nemcsak Magyarország, hanem az egész kontinens reszket tőle. Először Párizs, mely ma Prágának legszebb külvárosa, kürtölte vele tele a világot, de most már a dolog mind komolyabbá válik és mindnyájunkat fenyeget. Természetesen nem Windischgraetz Lajos frankperéről van szó, avval már régen elkészültünk. Windischgraetznek nincs köze Magyarországhoz és Magyarországnak nincs köze Windischgraetzhez. Nagyapja dicsőséges szabadságharcunk alatt bejött hazánkba, egy Deák Ferencnek azt merte mondani „mit Rebellen unterhandle ich nicht" (lázadókkal nem tárgyalok), azután megverte Görgeyt és kivonult innét. Unokája bejött Magyarországra, tönkretette hitelünket és mérhetetlen gazdasági károkat okozott. Ebből nekünk elég volt. Az igazi frankbonyodalom Párizsban van és ez a veszélyes. A frank meg annyira, hogy az egész kontinenst veszélyezteti, mert Franciaország lassanként rá fog jönni arra, hogy Európa össze van nőve és egymás kárán nem örvendhetünk. Milyen könnyű volna nekünk, magyaroknak most örülni annak, hogy a kisantant kocsijába fogott hatalmas Franciaország irtózatos gondokkal küzködik. De mi már rájöttünk arra, hogy Magyarországnak semmi haszna abból, ha a nagy Franciaország tönkremegy és Franciaország is rá fog jönni arra, hogy mennyi baj van abból, hogy Magyarország tönkrement. A világtörténelemben példátlan az, hogy egy győztes ország, különösen a gloire-nak népe világraszóló dicsősége után elveszítse fejéről a koronát, illetőleg a frankot. Nincs csúnyább, mintha az ember saját magát idézi, mert ha tavalyi cikkeimet elősorolom, csak azt bizonyítom, hogy ma sem vagyok okosabb, mint akkor voltam. A címeket mégis el kell mondanom, mert csak így jutunk el a frank mai nehéz válságához. Először megjövendöltem, hogy a Népszövetség századik ülésén a frankot fogják szanálni. "Azután bemondtam, hogy Caillaux kollégám október 31-én megbukik. „Pénzügyi Marseillaise" címen elhanoltam, vagy inkább elhegedültem, hogy a tőke ki fog vándorolni Franciaországból és „Hat miniszter keres egy adót" címen a legutolsó francia pénzügyminisztert, M. Peret-t figyelmeztettem, hogy a forgalmi adóval kell neki is az államháztartás egyensúlyát helyreállítani, bármily kegyetlen is az, mert Franciaország le van győzve éppen azért, mert Magyarországot legyőzte. Eddig nem mertem megmondani, hogy Peret pénzügyminiszter úr szerény nézetem szerint nagyot hibázott, mert tagja vagyok a BUMSznak, a Bukott Miniszterek Szakszervezetének, amelynek jelszava: Világ fináncai egyesüljetek ! Ma megmondhatom már, miután ő is túlesett a túlesendőkön. A forgalmi adót ő két százalékra tette. Én egy százalékkal helyreállítottam az állami egyensúlyt és egy másik fél százalékkal megmentettem a városok költségvetését. De ő a deficitet nem tudta eltüntetni azért, mert a forgalmi adót csak a nem választókra vetette ki, a választókra pedig nem, amennyiben megmaradt a nagykereskedésnél és nem mert leszállni — ami igen kellemetlen — a kisforgalomba. Ezt politikailag értem, a háta mögött a radikális párt volt és ez tudvalevően Franciaország legkonzervatívebb pártcsoportja, mint a neve is mutatja. Ennek a választóit nem lehetett megterhelni. De más hiba is történt. Peret miniszter úr bejelentette, hogy a francia költségvetés kiadásai és bevételei egyensúlyban vannak. A francia költségvetést nagyon nehéz összehasonlítani bármely más büdzsével azért, mert három külön költségvetésből áll. De egyet meg lehet belőle tudni, azt, hogy Perez egész költségvetése a kiadási részben azon a feltételen nyugszik, hogy Párizsban 120 frankért lehet egy angol fontot kapni. Miután pedig azóta az angol font Franciaországban 170 és 180 frank közt ingadozik, az összes beszerzések, az öszszes fizetések, az összes külföldön fizetendő kamatok megváltoztak és ha jól tudom, havi egymilliárd frank hiány mutatkozik a költségvetésben. Ha még hozzáteszem azt, hogy francia eleganciával maguk az adófelügyelők kezdték el a hivatalnoksztrájkot a közönség nagy örömére, akkor látnivaló, hogy a forgalmi adón kívül még más is kell egy valuta stabilizációjához. Ez az, amit nálunk vagyonváltságnak, Ausztriában einmalige grosse Vermögensabgabenek, Németországban Reichsnotopfer-nek, Csehországban pedig Rasin pénzügyminiszter meglepetésszerű vagyon csonkításának neveznek. És most itt vagyunk. Elfogyott 1924 óta nyolc francia pénzügyminiszter és velük elfogyott a frank árfolyama is, 105 svájci frank helyett ma már 14 svájci frankot ér. Ez páratlan. Még különösebbek voltak azok a műveletek, amelyekkel az egyes bukó pénzügyminiszterek az utolsó pillanatban segíteni akartak e nagy földrengésen. Herriot alatt kisült, hogy, a Francia Bank többet adott kölcsön az államnak, mint amennyire a törvényben jogosítva volt s ennélfogva kimutatásai nem mondtak igazat. Ez megdöbbentett mindenkit, aki pénzügyekkel foglalkozik. A második az, hogy az esedékes állami váltók beváltása teljesen misztikus horályban van. Nagy a gyanú, hogy a Morgan-kölcsön maradványát erre és a frank tartására fordították, most pedig azt követelik, hogy a Francia Bank adja oda aranyát a frank felemelésére, amely éppen olyan, mintha a ház alapját kiszedném, hogy a torony tetejét vele kijavítsam. Ha francia ember kezébe kerül a cikkem — és ez nincs kizárva, — azt fogja kérdezni, hogy mi közöm hozzá. És azt fogom felelni: Uram, nagy közöm van. Először is egy, ilyen nagy gazdasági kultúrának, mint a franciának lassú lecsúszása, már a pénz értékének egyhatodára, mindenkire nézve keserves. Szeretném azt hinni, hogy Franciaországnak is rosszul esett a mi pénzünk bukása. Másodszor, amire súlyt helyezek, hogy a párizsi prágai békék óta ugy öszeforrt Európának megmaradt része, hogy minden tőkeingás, amely, Franciaországot megrendíti, Magyarországra is káros. Harmadszor — s ez a legfontosabb. — Franciaország nekünk régebben hitelezőnk volt s mindig azt reméltük, hogy a jövőben is az lesz. Mint bankár, megtanultam, hogy az ember azt kiállja, ha az adósa tönkremegy, de azt nem bírja ki, ha a hitelezője megy csődbe. Mindezek alapján szerény nézetem szerint, a nagy frankügy egész Európa, sőt az egész világ ügye. Elsősorban Franciaország hitelezőié, Angliáé és az Amerikai Egyesült Államoké, másodszor Franciaország adósaié, akik mi vagyunk. A különös azonban az, hogy Franciaország ki tudna jönni a pénzügyi bajból, ha a politikai szemüveget levetné és észrevenné, hogy ő nemcsak adós, hanem hitelező is. Kik az ő adósai? A kisantant államai. Abban a pillanatban, mikor Franciaországnak megvan az az erélye, hogy Lengyelországtól és a kisantanttól behajtsa azt az összeget, amellyel ezek neki a háború óta tartoznak, a francia frank stabilizálására a valuta a kezében van. Máskép Európa nem fog megnyugodni, még nagyon sok pénzügyminiszter fog elfogyni és ha Monsieur Peret azt mondotta, hogy a frank marnei csatáját megnyerte, akkor emlékeztettem arra, hogy nem jó az ilyen III 11111111111—— — Az az öreg asszony otthon — imádkozni akar David Moltonért. öntől függ, Harry Gillow! — Miért épen tőlem? — Mossoulban mindig együtt emlegették a két nevet, Moltont és Gillowot. Végleg föladtam a reményt, amikor ezen a hajón a véletlen találkozás összehozott önnel. El se hiszi, minő félelemmel őriztem önt eddig, hogyan iparkodtam a közelébe jutni, hogy beszéljen, minél többet beszéljen róla. örült volt? Vagy a föld legnagyobb gonosztevője? Felsóhajtottam. Ledobtam magam Peter Molton mellé a nagy borszékbe. Végeznem kell, teljesen végeznem Mossoul borzalmaival. Hadd tudjon meg mindent a testvér és hadd vigye meg a szörnyűségek hűséges és pontos meséjét a hulli kis lakásba. — Hallgasson meg, Frank Tighe! — kezdtem. — Nem fogok felelni arra a kérdésére, őrült volt-e a testvére, vagy gonosztevő. Azt hiszem, tömérdek ember van, aki szintén nem tudna válaszolni rá és még több, aki igazságtalanul felelne, a legelső fellobbanása után. Inkább elmondom a nagy munkáslázadás előzményeit és az egész lefolyását, ítéljen aztán önmaga a testvére fölött. A hosszú, sovány ember megremegett az örömtől és az izgalomtól, megkapta a kezemet és hálásan szorongatta. — Nagyon, nagyon köszönöm. Ezt akartam én is. Molton munkában. David Molton két évig volt az elbakiri munkatelep orvosa. Élet-halál ura a pusztaságon. Az olajmezőkön mindenütt hire ment, gyűlölték, rágalmazták, az egyik merénylet a másikat követte ellene, úgyhogy egyszer magam elé hivattam. — David Molton, — kérdeztem, — mi az oka a munkások gyűlölködésének ön ellen? Hiszen, ha jól tudom, ön már régen beszüntette a veszedelmes kísérleteket és a ceyloni oltásokat is abbahagyta. Homlokára tolta a pápaszemét és nyugodtan nézett az arcomba: — Mindig gyűlölök. Mindenki gyűlölt. — És ön? ön nem gyűlöli őket? Csodálkozott egy kicsit. — Miért gyűlölném? Emberek. Ostobák. Hiszen épen azért... Különösképen nyugodtnak és elégedettnek láttam. Pedig én már elég jól ismertem őt, a terveit, a gondolkodását. Hónapokkal azelőtt még lehetetlennek tartottam volna, hogy Morton elégedetten gyógyítgassa egy színes munkástelepnek a kígyómarásait, csipősfertőzéseit, maláriáit és berry-berryjeit, ugyanaz a Molton, aki az ember legnagyobb problémáival foglalkozott szüntelenül. — Kedves Molton, ugye, a 26-os sátor sem vált be? " Idegesen összerántotta a vállait. — Nem, egyáltalán nem vált be. Úgy látszik, ezen a téren én mint orvos már nem mehetek tovább. Ez a haladás a vegyészeké, mert az anyag, amellyel dolgoznom kellene, átcsapott hozzájuk. — Hozzánk? — Igen, a kémikusokhoz. Ott nincs tovább kutatni valóm. Az anyákba hiába oltottam be a bundás majmocskák vérét. Papírlapot emeltem föl az asztalomról. — Úgy látom, akkoriban sok volt a halvaszületés abban a sátorban. Rámvillant a szeme, bosszúsan, csaknem gyűlölködéssel. — Ez tévedés. A halálozási arány semmit sem emelkedett, csak a külső körülmények gátolták meg azt, hogy életben tartsam a születendő munkaanyagot. A születendő emberi munkaanyagot! Meglepett a kifejezés, de tökéletesen egyezett a fölfogásommal. Egy szavam sem volt ellene. — Sajnálom, hogy nem sikerült, Molton doktor. És sajnálom, hogy föladta a küzdelmet. A csillogó pápaszem visszazökkent a helyére, a széles orrtőre. — Semmit sem adtam föl! Semmit! Én most sem pihenek! Az ember a kísérletek legfontosabb anyaga, Harry Gillow! És az anyagból soknak kell elpusztulnia, amíg produkálni tehet valamit belőle. Tetszett a vakmerő beszéd. — Ez igaz, doktor. De az ember nem akarja, hogy kísérletezzenek vele! Molton Dávid arca vérbeborult, ökle az asztalomra csapott. — Ugyan akarja-e a tengeri malac vagy a házinyúl? Megkérdezték-e a patkányt, amely áldozatul esik az embergyógyítási kísérleteknek, hogy ő hagyja-e föláldozni magát az emberiség jóvoltáért, boldogulásáért? Miért? Miért kérdezzük meg az embert ? Nehezemre esett, hogy ellentmondjak neki, de megtettem. — Tudja, hogy sokban egyetértünk. De az embernek szabadon kell rendelkeznie önönmagával. — Ez a hallatlan vakság! Ez a gyalázat! Épen az embernek kellene a legtöbb áldozatot hoznia saját magáért! És mindent megpróbál, hogy elkerülje ezeket az áldozatokat. Föláldozza a kedvenceit az állati és növényvilágból, hogy jól-rosszul megközelítse a céljait. Pedig hiába, én, David Molton mondom: hiába! A földre meredt tétova tekintetével. — A természet megköveteli az emberáldozatot és ezen nem változtatnak az állatkísérletek, ezek a gyarló játékok. Az ember legyen minden kísérlet anyaga! Százakat kell föláldozni milliókért! Bólintottam. — Lehet, hogy igaza van. De megvalósulhatatlan ez a követelés. MűKOD doktor szinte tombolt, magánkívül volt. — Most! Most még megvalósulhatatlan. Előítéletek, babonák védik az eleven embert, mint ahogy néhány évszázaddal előbb még a halott embereket is azok védték. Életét kockáztatta az az orvos, aki holttestet szerzett magának, hogy azt az otthonában boncolgassa, tanuljon rajta, megismerje az ember belső titkait. Átfutott rajtam a hideg. — Azt hiszi, hogy az eleven emberre is rászabadulnak majd a kísérletek? Hogy az élő hús is tanulmányozó kés alá kerül? (Folytatjuk) )