Pesti Hírlap, 1926. augusztus (48. évfolyam, 172-197. szám)

1926-08-01 / 172. szám

budapeM 2 0® XLVIII. ÉVFOLYAM, 172. (16.049) SZAM. VASARNAP, AUGUSZTUS 1. ELŐFIZETÉSI ÁRAK Egy hóra 50.000 korona, két hóra 95.000 korona, negyedévre 135.000 kor EgyeB azám ára (pálya advaron is)2000 kor.,va •árnap 4000 kor.Külf. a* elóSzotóei kt kétszerea légrádv testvére* kiadása. Szerkesztóség, kiadóhivatal ós nyomdai Budapest,?. ker. .Vilmos ssás7ár-ut 78. izAm. Telefon 122—91 Fiók­Kiadóhivatalt Budapest, VXL. Erzsébet-körút L A bolysevizmus kívül és belül. Irta Rákosi Jenő. A mi saját külön kommunistáink peré­ben a védőbeszédek elhangzása után ma a vád­lottak szónokoltak. Beszéltek bátran és önérze­tesen, mint akik nem félnek se börtöntől, se üldözéstől, hanem el vannak szánva arra, hogy megváltoztatják Magyarországon az állami, a társadalmi rendet, a birtokviszonyokat s ami egyéb szálka van még a szemükben. Nagyobb­részt jártak Oroszországban s kijárták a szov­jet propaganda-iskoláit is. Tudják mindazo­kat a szép mondatokat, melyeket Marx és Le­nin hoztak forgalomba, s melyek mind alkal­masok arra, hogy fogékony elmék megbokro­sodjanak tőlük, de hogy mi a bolysevizmus nem elméletben, hanem az életbe átültetve: azt nem tudják. Mert a világ nem áll csupa nép­biztosokból és tanácsokból és vörös katonák­ból, hanem áll — emberekből is és ez a rémes többség. Egy hazánkfia, Fülöp-Miller Eenée, vas­kos könyvet irt erről a csodatémáról, melynek cime magyarul — mert a könyv németül Író­dott s a bécsi-züriki és lipcsei Amalthea kiadá­sában jelent meg — körülbelül az, hogy a boly­sevizmus szelleme és arca. Vagyis a szerző megfesti előttünk ábrázatát és fö'lfejti lelkét. És összeszedett — mert a helyszinén tanulmá­nyozta tárgyát — dokumentumnak temérdek képet, festményt, rajzot, fotográfiát, mind a bolysevizmus külsejének és belsejének illuszt­rációjára. Ez a könyv tehát nem fantasztikus rémtörténete a kommün tízéves uralmának, amiről cikkekben, tudósításokban és könyvek­ben annyit olvastunk, hogy a legalaposabban nem tudjuk már, mi az a bolysevizmus ott a M francia kamara elfogadta Poincaré pénzügyi tervét. Háromszor szavaztak bizalmat a kormánynak. (Tudósítás a 7-ik oldalon.) Polgárháború Mexikóban. (Tudósítás a 7-ik oldaton.) helyszinén. Mert, hogy mi volt a mienk, azt hamar kitanultuk. A balkörülmények és hit­vány emberek találkozása a hatalmat Lenin egy pár tanítványának a kezére játszta, akik azutan néhány hónapig bolysevikisdit játszot­tak Magyarországon orosz mintára, amelyet bestiális kicsapongásaiban sikerült lemásol­niok, egyebekben együgyü kontárság volt az orosz mesterek munkájához képest. • Apja az orosz bolysevizmusnak Marx. történeti materializmusa, anyja Lenin, aki megszülte, megnevelte és hivatása útjára bo­csátotta. Lenin, aki annak idején mint bujdosó itt Budapesten is huzamosabban tartózkodott s egy kávéházi asztal körül folytatott filozó­fiai és társadalomtudományi beszélgetéseket e tudományok némely magyar mivelőivel: ez a Lenin kétségkívül egyik legnagyobb elméje korunknak. Hozzá kiváló volt egyéni igényte­lenségben, eszméiért való rajongó fanatizmu­sában, nagy szervező és cselekvőképességében. Tőle van a mondás, hogy a bolysevizmus esz­méje oly najuv, oly dicső, oly szent, hogy min­den áldozatot megér a világon. Amit valaha olvastunk a rémségekről, gyilkosságokról, éh­ínségről, kegyetlenkedésekről, nyomorúságról, amelyek közt a SKOvjetköztársaság megszüle­tett s megszervezkedett, az mind semmi a nagy eszméhez képest. Az eszme pedig mi? Az eszme a kollektiv ember, a kollektiv nép. Ma­gyarán az embergép és a tömegmasina. Az embert egyéniségéből kivetkőztetni, egyfor­mán géppé tenni, és a világ legyen egy egye­temes gép egyéni hajlam, akarat, gondolko­zás, izlés és élet nélkül. Ez eszméhez igazodik a szovjet-köztársaságban minden. Azt hiszi a bolysevista filozófia, hogy ha kitapossa az emberből a lelket, akkor megmarad a többi en­gedelmes gépnek. Pedig ami akkor megmarad az emberből, az nem a gép, hanem az — állat. A munka azonban, amelyet e cél érdeké­ben végeztek, az oly óriási, hogy alig lehet máshoz hasonlítani, mint a gulaépitő Egyip­tomhoz. A munka pedig két részből állt. Elő­ször leromboltak mindent, ami a régi embert s a régi világot jelentette: intézményeket, fo­galmakat, irodalmat, zenét, plasztikát, építé­szetet, filozófiát, tudományt, államformát, ál­lami és társadalmi formációkat. És e ledöntött, világ romhalmazára álltak s megindították egy teljesen uj világ megépítését: uj stijtjisfftr mát, uj intézményeket, uj fogalmakat, uj köl­tészetet, uj filozófiát, uj tudományokat, uj zenét, uj plasztikát uj társadalmi fnrm?í<MÓ­Az a kicsi, púpos ördög. Irta: Lázár István. A bánya örök fegyvere meg-megdörrent mö­göttük, de az alkonyat megvédelmezte homálykár­pitjával a menekülő fegyencek életét. Az arany­bánya sötét körvonalai belevesztek az éjszakába. Nagy pelyhekben hullt a hó. A szibériai mezők vég­telenjén lihegve futott a három fegyenc. Kilopták sorvadó életüket a bánya poklából s mennek, rohannak kelet felé. Tomboló vihar ver­desi őket, de ha kiszabadulhatnak az orkán öléből. — örökre boldogok! Mert Iván Ivánovicsnál másfél kiló nyers arany van. Találták az uj tárnában, el­dugták, ellopták, megszöktek vele. Ha elérhetnek Nisni-Novgorodba, eladják a perzsa kalmároknak, megosztoznak az árán, átvergődnek Nippon szige­tére s ott majd virágos teaházakban pihenik ki fá­radalmukat tizenegy évi szenvedés után ... összefogódzva törtettek előre a hóviharban. Nem azért rendelte nekik az Isten azt a nyers ara­nyat s nem azért adta vissza életüket és szabadsá­gukat a szerencse, hogy elvegye most tőlük a halál. 8 csakugyan, a szél megfordult az Ural felé s a hó­fúvás megszűnt, mire virradni kezdett az ázsiai nagymezőn. — Éhes vagyok, — szólt Iván Ivánovics. Fekete báránybőr kucsmája alól csurgott a verejtéke, Pavel rab homloka is gőzben fürdött. Prokop, a harmadik, szétnézett a hómezön s a tá­voli bozótosra mutatott. — Ott nyulat is találhatunk! Fehér reggel ömlött el a pusztán. Az öspuszta! Égy tiszta lap a Teremtés könyvében, olvashatat­lan, kusza betűje az a bozót... Rövidnyelü szeker­céjével Pavel nádat és avar ágat nyesdesett. aztán elment nyulat fogni; Prokop tüzet rakott, Iván Ivá­novics pedig leült a zsákra és a libegő lángot nézte. Hogy olyan a szine, mint az aranyé. Igen, egy a 9zinük, hiszen az arany is tüz, az életnek, az öröm­nek és a boldogságnak az éltető tüze! És a füst ké­kes fátyla mögött elgondolkozott komoran, hogy a homlokáról szinte lefittyent a ránc. Jött már Pavel s kezében egy nagy. ^ szürke nyulat himbált. A szekercéjével ütötte le. Vére cse­resznyeszem a hóban. A tüz mellé dobta. — Süsd meg, Prokop! — Majd én, — kiált föl Iván Ivánovics. — Vadász voltam ... Levette a bőrét egy-kettőre, fölhasította, ki­tisztította. mégmosta friss hóban és nj'ársra húzta. — Hozzatok fát! Elment Pavel s Prokop is utána sompolygott. A szekerce tompán csattogott a havas ágon. Prokop állt és gondolkozott. A sültszag már szétáradt a tiszta levegőben. — Szagolod? — nevetett Pavel. Prokop az arcába nézett sötéten. — Valamit mondanék ... — Nos? — sürgette Pavel. — Mi ezelőtt is jóbarátok voltunk, Iván Ivá­novics pedig. . Mit szólsz hozzá? — Nem értem, — dünnyögte a szskercés. Prokop sandán mosolygott. — Nem vagy te olyan buta, Pavel. Azt mon­dom, hogy Iván Ivánovics nem a mi fajtánk. Ű ur volt, mi pedig... Aztán meg a húson még megosz­tozik az ember, de az arany... az más... Mi? Szedegették a rőzsét. — Mit osztozzunk vele? Kicsoda ö? Nekünk fejenkint még egy félszer annyi jutna... Az ember manapság még tíz rubelért is megteszi . . . Nem igaz? Pavel belesápadt a gondolatba. — Társunk volt és nem segítene meg a kazáni Szűz . . . Nem lenne áldás az aranyon, Prokop! — Dehogynem! És aztán minden aranyhoz vér tapad ... Ne okoskodj, Pavel! — Sajnálom ... — Szamár vagy, — dörmögte Prokop. — Majd amikor intek ... — Jöttök-e már? — kiáltotta Iván Ivánovics. Vitték a fát s a nyul mihamar pirosra sült. A nedves nád sustorogva füstölgött alatta. — Kicsit kesernyés lesz, — mosolygott Iván Ivanovjcs. — De már ehetünk, fiuk! Kését a hóba törülte. — Ki szereti a fejét? — Hisz' az nem jó! — nevetett Prokop. — Dehogyisnem! Az a java ... Ha nem keU nektek, én lekanyaritom. Prokop hunyoritott és Pavel fölállt elszántan. — Várj csak, Iván! A baltával . . . Hapunk mai száma 48 oldal. — Elég éles a késem ... A szekerce megvillant s Iván Ivánovics alig jajdult. — Meghalt. — bólintott Prokop. Fölkapták és a nádasba dobták. — Mintha vigyorogna ... — borzongott Pavel és keresztet vetett. — Nézd! Valami torz mosoly dermedezett a halott ar­cán . . . — Gyere már! Kettőnké a kincs... Pavel sápadtan nézett maga elé. — Jó, de három gyermeke meg felesége voit Iván Ivanovicsnak és ... Prokop vállat vont. — Ugy sem szabadult volna ki élete fogytáig. Most már mindegy. A tüzliöz mentek. Megmosták kezüket a hóban s Prokop földarabolta Iván Ivánovics késével a pompás pecsenyét. — Egy kicsit keserű, — folta a hust mohón. — A nedves nád füstjétől . . . ,— eszegetett valamit Pavel is. , Ültek a zsákon, melyben a «(^isarany volt. — Micsoda urak leszünk! — áradozott Pro­kop. — Örökre hátat vetek ennek az országnak. El­adjuk az aranyat s házat veszek valahol a tenger partján. Gésát tartok. Ur leszek, Pavel! Szőtték a tervet. Megették a nyulat. — Jó lesz, ha tovább megyünk, nehogy ránk akadjanak, — állott föl Pavel. — Szomjas vagyok, — mormogta Prokop. — Én is. Hólevet csavartak szájukba. — Milyen bágyadt vagyok! — Aludj egyet, Pavel . . . De ez a fejét rázta. — Előbb te ... Én vigyázok addig. Aztán én alszom . . . — Te fáradtabb vagy . . . Összenevettek sötéten. — Mit félsz? Úgysem bántanálak, se meg nem szökném, — szólt Prokop különös hangon. — Én se . . . — Csak szunyókálj! Ugy sem tudnék aludni, olyan erősen ég á gyomrom! — Az enyém is . . . „ — Csakugyan?

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék