Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)

1927-02-01 / 48. szám

1927 március 1., kedd PESTI HÍRLAP Báró Conrad bizalmas közlését Ferenc József számára. Conrad Pour­ le Merite rendet kap a német császártól. —­s azt kívánja, hogy olasz hadüzenet esetére az uralkodó kiáltványa kemény szavakkal bélyegezze meg Olaszország hitszegését. Súlyos gondok között igyekezik előteremteni az Olaszországgal szemben való védekezéshez szükséges erőket.­­ Csehországba­ erőskezű katonai kormányzót akar kineveztetni, de az osztrák belügyminiszter és miniszterelnek helyén is szívesebben látna erélyesebb embereket. Conrad és Vilmos császár. Legutolsó levelében, amikor előre jelzi, hogy Vilmos császárral találkozni fog, Conrad epésen ezt írja Bolfrassnak: „ezzel, hogy budhista módra fe­jezzem ki magamat, tizedik stádiumába lépek az ön­megtagadásnak." Úgy látszik azonban, végeredményben Con­rad számára mégis kellemesebb volt a német főhadi­szálláson tett látogatás, mint ahogyan azt ma£a is várta. Erre vall ennek, az egy nappal később, május 13-án írott levélnek a megenyhült hangja: A császári fenséggel tegnap Plessben vol­tam, ahová a német császártól meghívást kap­tunk. Az utóbbi megérkezésünk után a császári fenségnek és nekem egy császári kézirat kísére­tében átnyújtotta a Pour le merite rendjelet. Mi­után Falkenhayn tábornoknak megvan az a két­ségbevonhatatlan érdeme, hogy saját kezdemé­nyezéséből rendelkezésünkre bocsátotta a mi részünkről régen óhajtott, de erő hiányában ke­resztül nem vitt hadműveletekhez szükséges erő­ket, a magam részéről kívánatosnak tartanám, ha ahhoz­ a szokatlanul magas kitüntetéshez, amelyet a saját uralkodójától kapott­, őfelségé­től is egy­­magas kitüntetést kapna. Úgy érzem, nem lenne illő­ dolog, ha most őt semmibe sem vennék. Azt kell hinni, akármilyen zord és puritán ka­tona volt is Conrad, ő sem volt mentes az apró em­beri gyengeségektől. Olyan ember különben, aki annyira csalhatatlannak találta minden véleményét, kellett, hogy fogékonysággal bírjon a másfajtájú, kicsinyesebb hiúságok iránt is. Miután ő megkapta a Pour le merite-et, most hasonlóan magas kitün­tetésre német kollégáját, Falkenhayn-t protezsálja, ami annál jellegzetesebb, mert egyébként nem na­gyon rokonszenvezett a német vezérkar főnökével. Olyannyira, hogy amint ezt később látni fogjuk, emiatt sokat szenvedett a hadműveletek egyöntetű­sége is. Falkenhayn ajánlását azonban olyan for­mában tudja megcsinálni, ami kitűnő színben tün­­­teti föl diplomáciai készségét: német kollegájának csak azt az érdemét ismeri el, hogy végre meg lehe­tett tőle kapni azokat a csapatokat, amelyeket ő, Conrad, annyiszor sürgetett a „régen óhajtott, de erő hiányában keresztül nem vitt hadműveletekhez." Copyright by Pesti Hirlap. Az értelmi szerző jogát tehát fentartja Gorlicéhez és egyúttal azzal is vádolja a németeket, hogy régen meg lehetett volna csinálni ugyanezt az áttörést, ha a németek hamarabb engedtek volna az ő sür­getéseinek,és elhitték volna neki azt, hogy a dön­tést nem nyugaton, hanem keleten kell keresni. A az olasz veszedelem tornyosodása. Egyre jobban szaporodtak azok a jelek, ame­lyek az olasz veszedelem komolyságát és fenyegető voltát mutatták. Áprilisban nagy diplomatajárás volt Rómában — Paget angol tábornok, Hanno­taux volt francia külügyminiszter-s és Giers volt kon­stantinápolyi orosz nagykövet tárgyaltak a Sa­landra-kormánny­al. Azt már említettük, hogy a Salandra-kormány április 26-án tényleg kötelezett­séget vállalt arra, hogy egy hónapon belül meg­indítja a háborút a központi hatalmak ellen. A kö­vetkező négy hét­­a háborúra készülődéssel, a háborús és békepártok utolsó mérkőzéseivel telik el. Május másodikán fölmondják a hármas szövet­ségi szerződést. Május 13-án a beavatkozásra kö­telezettséget vállalt Salandra-kormány lemond és így akarja az ingadozó királlyal és a parlamenttel szemben fölvetni a bizalmi kérdést és a döntés kény­szerűségét. A képviselőház és a szenátus többsége bizalmi iratot küld Giolittinak, Salandra ellenfelé­nek, a békepárt vezérének; az intervenciós sajtó azonban őrjöng, a királynak attól kell tartani, hogy ha a béke mellett dönt, ez az izgatás forradalomba kergeti az országot. Május 16-án ezért nem fogadja el Salandra lemondását, amit mindenki úgy fog föl, mint a hadüzenet előszelét. Rómában óriási háborús tüntetések vannak. Ilyen előzmények után, május 17-én írja Conrad a következő sorokat: Az olaszországi események arra kényszerí­í­­enek bennünket, hogy most már végérvényesen számolnunk kelljen azzal, hogy ez a hitszeges ország háborút indít ellenünk, ezért most itl úi kím­élet nélkül meg kell tennünk minden intéz­kedést. Conradnak ezek a sorai is bizonyítják, hogy a monarchia, miután a legkisebb provokálástól is óvakodott, egészen a legutolsó pillanatig nem tett semmiféle védelmi intézkedést Olaszországgal szem­ben. Ez a mulasztás különösen az Isonzó-fronton vált nagyon érezhető hátránnyá, mert ott a tényle­ges hadüzenet után hevenyészve kellett megcsinálni a legprimitívebb védelmi berendezéseket. Arra a fel­háborodásra, amellyel Conrad Olaszország hábo­rúba lépését várta, jellemző ugyanennek a levélnek a következő mondata: Ki kívánom emelni, hogy szerintem nagyon fontos volna, ha az olasz háború esetére kibocsá­tandó proklamációban a legerősebb hangot hasz­nálnánk, Olaszország hitszegését megsemmisítő módon pellengére állítanák és Itália eljárását nem háborúnak, hanem kö­zönséges gyáva, szószepő rablótámadásnak, illetve tolvajlásnak bélyegeznék.­­ . Conradnak ez a kívánsága részben teljesedett is. Természetes, hogy az uralkodó a népeihez inté­zett kiáltványban nem másolhatta le Conrad erőtel­jesen goromba kitöréseit, ebben az olasz hadüzene­tet követő szózatban azonban mégis akadnak ilyen erélyes kifejezések: „Olaszország királya há­borút üzent, az olasz királyság olyan hitszegést kö­vetett el két szövetségesével szemben, amilyenre nin­csen példa a történelemben." — „Olaszország cser­benhagyott a veszély perceiben és kibontott lobogó­val ment át az ellenség táborába." — „Olaszország azt hitte, hogy kizsákmányolhatja a pillanatot kap­zsisága nem volt kielégíthető." Valószínűleg Conrad kívánsága is hozzájárult ezeknek az uralkodó kézira­tokban szokatlanul kemény szavaknak a kiváloga­tásához. Conrad maga azonban ezt a kiáltványt alig­­­hal­em másképen fogalmazta volna meg. Conrad most már a néme­tekkel jobb viszonyban van Közben a gorlicei áttörés következményei a legszebb ígéretek formájában érnek a számunkra, minden nap új sikert, új előnyomulást jelent. Ebben az atmoszférában letompulnak az ellentétek Conrad és a német vezérkar között, aminek tanúsága ez a május 19-én írott levéltöredék. A németekkel való közös eljárás tekinteté­ben a megbeszélések folyamatban vannak, mi­után Pless közelsége mellett (másfél órai autóul) rendszerint személyesen érintkezünk, a fölfogás­ban mutatkozó eltéréseket a legjobb egyetértéssel igyekezünk kiegyenlíteni, mert mind a két részről megnyilvánul az az óhajtás, hogy közös nagy ügyünknek használjunk. Conrad a főhadiszálás tisztjeinek a kitünteté­sét sürgeti. Conrad május 12-én írott levelében előre je­lezte, hogy a főhadiszállás tisztjei számára kitün­tetéseket fog kérni az uralkodótól és megkérte Bol­frasst, tájékozódjék legfelsőbb helyen, milyen elbí­rálásra számíthatna egy ilyen előterjesztés. Úgy lát­szik, Bolfrass válasza kedvező volt, mert május 19-én irott levelében Conrad már a jegyzék elküldését jelz­i Isten zsámolya. Regény. Irta: /*. X. Krasnov 4 A bőrönd belsejéből előkerült egy kerek réz­szamovár, egy porcellánból való hollandi teáskanna, egy tálca, teaszürő, kanál, sőt­ még süteményt és angol gyümölcsízt is hozott. Előszedett egy zöld csíkkal díszített fehér abroszt, szalvétákkal, egy kis lányért, csiszolt üvegből való cukortartót, néhány kis virágvázát,­­ és amikor reggeli kilenc órakor Iván Pavlovics kilépett a tornácra, nem ismert rá a reggelizőasztalra. A szamovárban fehér gőzfelhők közepette már javában sustorgott a víz, az abrosszal leterített asz­talon szép rendben álltak a teáscsészék és egy kis százában tarka színpompában díszelegtek a vad ber­kenye sárga virágai, kék k­isek és fehér anemonák. Vájjon honnan kerítette elő mindezt? — Jól­ aludt, Feodossia Nikolajevna? Erre az ünnepélyes megszólításra Fanni ök­lével megfenyegette őt — és ekkor dacára a női öl­tözéknek, dacára a gonddal feltornyozott szép fri­zurának — ismét egy harcrakész ifjú, egy kötekedő suhanc állott szemben Iván Pavloviccsal. Háziasszonyhoz­ illően a szamovár mellé ült és olyan kedvesen tett-vett az asztalnál, hogy még a komor ábrázatú Sapevalov sem tudta elfojtani el­ragadtatását. — Ki vezeti az ön háztartását, Vanja bátyám? — kérdezte Fanni, mialatt gyümölcsízzel felkent magának egy kétszersültet és jó étvággyal nekilátott falatozni. Iván Pavlovics nem értette a kérdést. Miféle háztartásról lehet szó egy határőrségi tisztnél? Ká­posztaleves a nagyüstből. Néhanapján a legénye főz vagy süt még valamit második fogásnak: egy birka­combot, egy elejtett vadkacsát vagy egy darab rén­szarvas- vagy vaddisznóhúst; a kenyeret az ezred szállítja, a tábori péktől. Hasonlóképen a teát, a cukrot és a rizst is. Csak a rumról szokott maga gondoskodni, mert ezzel szerette inni a teáját. —• De hiszen vehetne magának tejet, vajat, — vélekedett Fanni, miután Iván Pavlovics elmesélte neki háztartása egyszerű menetét. — Sőt akár sa­vanyútejet is lehetne itt tartani és . . . — De honnan? — Én majd gondoskodom róla, — hangzott a válasz és az elegáns hölgy frizurája alól ismét egy öntudatos, vadóc fiú arca nézett szembe a fér­fivel. — Kérem, nem adhatna mára egy lovat Zaran­ka számára? Az én ügyeimben kellene neki eljárnia. — Miféle ügyekről van szó? — Szeretném rendbehozni az ön háztartását. Aztán lovakra is szükségem van. Aranyat szeret­nék találni és fel akarom kutatni érte a környéket. — Ön maga akarja mosni az aranyat? Maga akarja vájni a földet és törni a sziklákat? — kér­dezte nevetve Iván Pavlovics. — Ezt majd meglátjuk. Talán a kutatás jogát eladom, ha találok alkalmas és megbízható vevőt rá. — Ezen a vi­déken azonban nincsen arany. — Majd csak találok valamit. — Nos és mi szüksége van önnek erre? — Gazdag szeretnék lenni. A gazdagság füg­getlenné teszi az embert. Akkor aztán mehetek, amerre csak kedvem tartja. És én mindig utazni fogok! — Mit gondol, ha ez ennyire könnyű és egy­szerű lenne, akkor már sokan hamarosan meggaz­dagodtak volna. — Csakhogy én egész bizonyosan szerencsés leszek. — Talán egy cigányasszony mondta ezt ön­nek? — Nem, ezt egy jövőbelátó tenyérjósnő mon­dotta nekem és én hiszek ebben a tudományban. Most ismét egy izgatott, heveskedő kamasz állott Iván Pavlovics előtt. Gesztikulálva, dacosan beszélt, szinte a lélekzete elakadt belé. Kis kezei egészen közel voltak a férfi arcához, az aranybarna hajfürtök majdnem hogy megcsiklandozták az ar­cát és a fiatal leány friss és üde illatától valósággal megrészegedett Iván Pavlovics. — Nézze csak, ez itt az élet vonala, látja, mi­lyen élesen,és felismerhetően kirajzolódik, és meny­nyi kis mellékvonal keresztezi. Ez itt a kalandok és veszedelmek vonala ... ez helyváltoztatást je­lent ... ez pedig utazást. Egyre közelebb és közelebb csillogott mellette a nagy, kékesszürke szempár, tisztán lehetett látni üde arcocskáján a finom pelyheket. Iván Pavlovics testét valami égő forróság resz­kettette meg. — Hát ilyen nagy az asszonyok hatalma? — gondolta magában. — Hát lehetséges, hogy én, aki olyan közönyös voltam a nők varázsával szemben, most ilyen gyorsan vereséget szenvedjek és ilyen egyszerűen beleessek a szerelem hálójába? Fanni azonban már odébb húzódott vele. Fi­gyelmét felkeltette egy sas, amely a ház felett kerin­gett és amelynek árnyéka, mint fantasztikus hiero­glyph, suhant ide-oda a tornác előtti homokos tér­ségen. — Ez sas? — kérdezte Fanni elragadtatva. — Hegyi sas. — felelte Iván Pavlovics. — Szabad lelőni? — Próbálja meg, ha tudja. — Én?! — A b­árty szemei haragosan meg­villantak és megint csak úgy nézett ki, mint egy női ruhába bujtatott dacos, bátor ifjú. Fanni megragadta a puskáját, töltött, célzott és lőtt. A sas sebesebb ívet írt le, majd magasabbra emelkedett és nyugodtan folytatta keringését. — Kérem, adja ide a fegyverét — mondta Iván Pavlovics. Fanni némán átnyújtotta neki a pus­káját. Iván Pavlovics óvatosan célzott, a lövés eldör­dült és mint egy súlyos kő, úgy zuhant le a sas­madár a Koldshatka lejtős partjára. — Ah, — kiáltott fel Fanni és fül- 3

Next