Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)
1927-02-16 / 61. szám
* 1927 március 16. szerda. PESTI HIRLAP 401 Báró Conrad bizalmas közlései Ferenc J József számára. Conrad szerint a hátsó országrészekben kifecsegik a hadműveletek titkait. — Gudendorf? tapintatlan beszéde egy Hindenburgun neven. — Conrad ,»megbotránkozik" Andrássy Gyula cikkén. — Ferenc József nyaralása. — Ii Gotterhalte, mint a monarchia egyetemes nemzeti himnusza. — Conrad sokalja a neki juttatott kitüntetéseket, Indiszkréciók, 1916 április 11-én Conrad a következőket írja Bolfrasnak szóló levelében: Az Endrici-affér tehát a mi hátrányunkra intéződött el. Ez a legnagyobb gondokkal tölt el, mert általában nagy sajnálkozással kísérem ügyelemmel azokat az indiszkréciókat, amelyekkel nálunk a mögöttes országrészekben a hadműveleti intézkedésekről beszélnek. Milyen kár, hogy erre nincsen statárium. Egyáltalában mindig inkább arra a meggyőződésre jutok, hogy azt, amit a hadsereg vérét ontva és nagy áldozatkészséggel ér el, a kormány padokon és diplomata asztaloknál tönkreteszik. * Egy régebbi levelében Conrad már panaszkodott amiatt, hogy a mögöttes országrészekben a harctérről hazaküldött tábornokok sokat kritizálnak és pletykálnak. Ezúttal a vád súlyosabb indiszkréciókkal vádolja meg azokat, akik otthon maradtak A galíciai és a balkáni sikerek után most már nagy benne az önérzet, minden érdem az övék, a katonáké, a kormányférfiak és a diplomaták csak elrontják azt, amit nekik sikerült elérniök. Hogy mi volt az az „Endrici affér", amelyről itt Conrad megemlékezik, nem sikerült megállapítanunk. Csak annyit tudtunk kinyomozni, hogy Endrici trienti püspök volt, akit Ausztriában mindig gyanús szemmel néztek az olaszokkal szemben nyíltan kimutatott rokonszenve miatt.Valószínű, hogy a Conrad levelében említett affér az ő személyével volt kapcsolatban. Conrad bevádolja Ludendorffot. Conrad sokszor panaszolja, hogy ha a magyar és a német hadvezetőség között nem kielégítő a viszony, ennek fő oka a németek tapintatlansága. Az eset, amelyet 1916 április 14-én kelt leveleiben említ meg, azt mutatja, hogy Conradnak ez a panasza nem volt mindig alaptalan. 1916 április 7-én Plessben a német főhadiszálláson Hindenburg ötven éves szolgálati jubileumát ünnepelték. Ezen az ünnepen Ludendorff olyan beszédet mondott, amely meglehetősen tapintatlan volt FerencJózseffel és a monarchiával szemben. Conrad erről az említett levélben a következőket írja: Ide csatolva küldöm Ludendorff beszédét, Copyright by Pesti Hirlap. amelyből megláthatod, hogy az illető mindig hajlandó arra, hogy legalább a mostani idők szempontjából kellemetlen dolgokat érintsen és miután arról értesültem, hogy ez tényleg megtörtént, szükségesnek láttam, hogy hozzád forduljak, mert én mostanában a legnagyobb önmegtagadással igyekszem elkerülni mindent, ami alkalmas volna arra, hogy a rossz egyetértés magvát elhintse. Speciálisan a Hindenburg főhadiszállásával nagyon jó bajtársi viszonyban vagyunk, ami a közös érdekeknek már többször nagy hasznára volt. Conrad leveléhez teljes terjedelmében mellékeli Ludendorff beszédét. Ebben a beszédben két olyan részletet fedeztünk föl, amelyik tényleg meglehetősen tapintatlan volt. Az egyik így hangzott: 1866 áprilisában a német Bund még öntudatlan államalakulat volt, zavaros maradványa az elmúlt időknek. Csak Poroszországnak az Ausztria ellen indított háborúja teremtett világosságot, amikor Poroszországnak sikerült hozzájutni a vezető szerephez és az északi német szövetség megteremtődött. A másik pedig a következő volt: A háborús évek a fiatal tisztet Königgrätzen át Bécsbe, Gravelotte-on és Sedanon keresztül Párizsba vezették. Tudni kell azt, hogy Ferenc Józsefnek élete fogytáig fájó seb volt a lelkén az a königgrätzi vereség, amelyik Ausztriát kizárta a német Bundból, öt magát megfosztotta a német fejedelmek között élvezett hegemóniától és Poroszországot tette a németség vezérállamává. Az a kíméletlen porosz gőg, amely Ludendorff beszédében itt fellángol és nem törődik azzal, hogy ugyanaz az Ausztria, amelyet 1866-ban megaláztak, most már Németország szövetségese és Németország oldalán vérzik a csatatereken, csakugyan alkalmas volt arra, hogy mélyen megsebezze Ferenc József érzékenységét. Conrad Andrássy Gyula ellen is vádaskodik. Gróf Andrássy Gyula a háborús éveknek egyik legszorgalmasabb cikkírója volt. Felesleges mondani, hogy minden cikkét a legnagyobb körültekintéssel és tapintattal írta meg, folytonosan szeme előtt tartva a monarchia legmagasabb szempontjait. Hiszen Andrássy Gyula sohasem felejtkezett meg arról, hogy ő annak az idősebb Andrássy Gyulának a fia, aki mint külügyminiszter évtizedekre irányt szabott Ausztria-Magyarország külpolitikájának. Andrássy cikkei a Magyar Hírlapban jelentek meg. Egy ilyen cikket használ fel Conrad arra, hogy Andrássyt Bolfroson keresztül az uralkodó előtt bevádolja: „ Andrássy cikke itt megbotránkozást keltett, emiatt egyidejűleg a külügyminiszterhez és a hadigondozóhivatalhoz fordultam. Hogy Andrássynak melyik cikkéről lehet szó, azt nem sikerült megállapítanunk. Maga gróf Andrássy Gyula sem tudott nekünk erre nézve felvilágosítást adni. Miután azonban Andrássy Gyula a monarchia egyetemes érdekeinek a méltánylása mellett sem felejtette el sohasem Magyarország és a magyar nemzet speciális szempontjait, Conradnak valószínűleg nem egyszer oka volt arra, hogy Andrássy cikkein megbotránkozzék. Conrad Ferenc József nyaralásáról gondoskodik. Ugyanebben az 1916 április 29-én k°ilt levelében Conrad gondos figyelemmel érdeklődik Ferenc József nyári tervei iránt: Nos, most egy kérdést! Mi a véleményed arról, hogy őfelségét rá kellene bírni arra, hogy az idén végre újra megkezdje az ő annyira kedvelt nyaralását Ischlben? A távíróvonalak ott is épen olyan jól működnek, mint akárhol máshol, a kurírok és az én csekély személyem számára pedig az oda való utazás csak egynéhány órával hosszabbodik meg, ami nem játszik szerepet. Ebben a végtelen háborúban minden tiszt kap szabadságot. Miért csak őfelsége ne mehetne jobb levegőre és ne engedhetne meg magának jobb tartózkodási helyet, mint Schönbrunnban az az északos szoba. Attól kezdve, hogy a háború kitörése isdili nyaralását megszakította, Ferenc József állandóan Bécsben és Schönbrunnban töltötte a nyarat. Azzal az igénytelen puritánsággal, amely ezt a közönséges vaságyban alvó, mindennapos környezetére semmit sem adó uralkodót jellemezte, szobái úgy a Hofburgban, mint Schönbrunnban vigasztalanul barátságtalanok voltak. Schönbrunnban például megelégedett az északos oldalon egy egészen zord és egészségi szempontból is kifogásolható szobával. 1916 és 1917 nyarát Ferenc József már tényleg Ischlben töltötte. Valószínűnek látszik, hogy ebben az elhatározásában része volt a Conrad levelében foglalt tanácsnak is. Conrad napirendre kívánta tlni a jövendőbeli monarchiának az államjogi berendezését és a Gotterhallét akarja megtenni egyetemes nemzeti himnusznak. Közben Conrad nem mond le a Gesamtmonarchie-t illető tervezgetésekről. Ebben a tárgyban szorgalmas eszmecserét folytatott barátjával, Bolfras-szal, akivel — és ő rajta keresztül az Édesapám a fiú háta mögött hangtalanul tapsolni kezdett nekem. Én azonban olyan elragadtatásban úsztam, hogy még azt sem bántam, ha ő te meg van velem elégedve. Ez a szerelem, kedvesem! És most jön a tragédia. Ő visszautazott Berlinbe. Nem mondtam még, hogy ott lakik? A kereskedelmi egyetemet viszont Kölnben végezte... de ez nekem most már mindegy. Napról-napra vártuk a levelét. Hiszen a velem való találkozása előre megbeszélt dolog volt, melyre csak a leánykérés következhetett. A leánykérés azonban váratott magára, egy napig, két napig, három hétig . . . Végre már annyira gyötört a bánat és a kétség, hogy kedves apám megsajnált és fölment öreg konkurrenséhez, az én drága Olafom édesapjához. Neki csakugyan már másnap elmondta a fia, mit gondol rólam. Mikor meghallottam, hát majd leestem a székről: — Eleinte valósággal elragadott az a kis fruska! Ennyi frisseséget, ennyi bűbájos naivitást soha el sem képzeltem volna mai fiatal leányban. Később azonban észrevettem, hogy csalódtam: ő is csak olyan agyonolvasott és agyonokosított szoknyás entellektüel, mint a többi . . . Hát annyit még ember nem bőgött, amennyit én bőgtem azon a napon. Bőgés után azonban gondolkodni kezdtem és rájöttem arra, hogy buta aszszonyt csak okos ember vesz feleségül és ez a magyarázata nagyon sok érthetetlen házasságnak. Ez valahogy a természet törvénye, mert hiszen az emberiség érdeke, hogy minél több középszerű ember legyen a világon. Hová jutnánk, ha csupa zseni születne? Ezt azonban senkinek se mondd el, hogy tőlem hallottad. Én ugyanis épen azon töröm a fejemet: lehet-e valakivel elhitetni, hogy az ember csak tetette magát okosnak? Írd meg, van-e erre valami remény és várhatja-e még ama drága, egyetlen visszatérését a te nagyon szerencsétlen Lillyd. Isten zsámolya. Regény. Irta: P. A. Kramnov 15 — Azt hiszem, beérhetné majd a mi vacsoránkkal is. — Pálinkával is meg kell őket kínálni. — No, azt kaphatunk majd a kozákoktól. A mi háztartásunkba nincs bevezetve. Ezalatt megérkezett a karaván és belovagoltak az udvarra. Az első lovas tényleg hasonlított egy angolhoz. Zöldfátyolos trópusi sisak, bőrgombos, bőráncos kabát, övében pompás vadászkéssel, szürke térdnadrág, barna cipő és csavaros lábszárvédő, ebből állt az öltözéke. Simára borotvált, rózsaszín arcú, kis, fekete, felfelé pödört, ápolt bajuszú fiatalember volt; amikor köszönt, levette sisakját és előtűnt élesen elválasztott, kifogástalanul megfésült fekete haja. Garaskán viszont viharedzett zöld sapka volt málnaszínű karimával, szürke flanelling, zsakett, fahéjszinü nadrág, meg egy jó magas, a térd alatt szíjjal, összefogott csizma. Leugrottak lovaikról. Az „angol" kinyújtóztatta meggémberedett lábszárait s a szokatlan hosszú lovaglástól mereven és fáradtan igyekezett felfelé a lépcsőn a tornácra. Mikor Fannit megpillantotta, megállt és nagy, de igen finom keztyűbe bújt kezével megpödörte bajuszkáját. — Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, — mondta tiszta orosz kiejtéssel. — Vassili Ivanovits Vassilevski vagyok, de kérem, szólítsanak csak egyszerűen Vassenykának vagy Vassileknek, így neveznek a rokonaim és az ismerőseim is. Kereskedő vagyok Moszkvában, no és ezenkívül egy kissé világjáró, vadászember és kalandok bolondja. Nemcsak az angolok közt akad ám ilyen! Találni ezen a téren az oroszok között is kiválót. — Milliárdos, — mondta halkan, kezét a szája elé tartva, rekedt suttogással Garaska Iván Pavlovicsnak és mintha ebben a szóban gyönyörködni akarna, még egyszer megismételte: — Milliárdos. És nagyképű hencegő ... — Kérem, uram, mutasson be a feleségének. — Nem a feleségem, hanem az unokahúgom: Feodossia Nikolajevna Poljakova. — A legmélyebb tisztelettel üdvözlöm a menynyei birodalom határának szép orosz lakóját. Bámulok és el vagyok ragadtatva, hogy itt egy ilyen csodálatos szépséget találok ... — A derék Iván Pavlovics hegyirózsája — szólt rekedt, kissé gúnyos hangon Garaska és napbarnított kezét Fanninak nyújtotta. — Tudja ám ő, mi a finom falat! Én nem nyúlok nőhöz, igy szólt az aszkéta és közben a legjobbat kereste ki magának. Iván Pavlovics megmarkolta Garaska könyökét. — Te . . . bátyám . . . vigyázz! — Miért, Iván, nem szabad ilyet mondani? — kérdezte Garaska. — Ez a hölgy az unokahúgom és úrihölgy, aki most jött ki az intézetből! — hazudta Iván Pavlovics, de maga sem tudta miért, és közben arrább vonta magával Garaskát. — Teljesen árva, kérlek, viselkedj elővigyázatosabban. — Jól van, Iván, — krákogott Garaska — végtére is semmi közöm hozzá. De figyelj csak jól ide — és útitársa felé hunyorgatott — amaz ott veszedelmesebb. Ne téveszd szem elöl a pártfogoltamat. — Aksu és Turfan felé szeretnénk lovagolni, — mondta gyengéd, susogó hangon Vassenska — a határmenti népek szokásait és erkölcseit akarom tanulmányozni. • — És különösen a női nemet, — súgta mély hangon Iván Pavlovicsnak Garaska. — Hallottam, hogy ezek nagyon érdekes városok. Van egy írásom a kormányzótól. Ugye megengedik, hogy leüljek? — s hanyagul illegetve magát, letelepedett a pamlagra. — Nagyon elfáradtam, tetszik tudni. Elszoktam a lovaglástól. Hát