Pesti Hírlap, 1927. március (49. évfolyam, 48-73. szám)

1927-02-16 / 61. szám

* 1927 március 16. szerda. PESTI HIRLAP 401 Báró Conrad bizalmas közlései Ferenc J József számára. Conrad szerint a hátsó országrészekben kifecsegik a hadműve­letek titkait. — Gudendorf? tapintatlan beszéde egy Hindenburg­un neven. — Conrad ,»megbotránkozik" Andrássy Gyula cikkén. — Ferenc József nyaralása. — Ii Gotterhalte, mint a monarchia egyetemes nemzeti himnusza. — Conrad sokalja a neki juttatott kitüntetéseket, Indiszkréciók, 1916 április 11-én Conrad a következőket írja Bolfrasnak szóló levelében: Az Endrici-affér tehát a mi hátrányunkra intéződött el. Ez a legnagyobb gondokkal tölt el, mert általában nagy sajnálkozással kísérem ügye­lemmel azokat az indiszkréciókat, amelyek­kel nálunk a mögöttes országrészekben a hadműveleti intézkedésekről beszélnek. Mi­lyen kár, hogy erre nincsen statárium. Egy­általában mindig inkább arra a meggyőző­désre jutok, hogy azt, amit a hadsereg vérét ontva és nagy áldozatkészséggel ér el, a kor­mány padokon és diplomata asztaloknál tönkreteszik. * Egy régebbi levelében Conrad már panaszko­dott amiatt, hogy a mögöttes országrészekben a harctérről hazaküldött tábornokok sokat kritizál­nak és pletykálnak. Ezúttal a vád súlyosabb­ in­diszkréciókkal vádolja meg azokat, akik otthon maradtak A galíciai és a balkáni sikerek után most már nagy benne az önérzet, minden érdem az övék, a katonáké, a kormányférfiak és a diploma­ták csak elrontják azt, amit nekik sikerült elérniök. Hogy mi volt az az „Endrici affér", amely­ről itt Conrad megemlékezik, nem sikerült meg­állapítanunk. Csak annyit tudtunk kinyomozni, hogy Endrici trienti püspök volt, akit Ausztriában mindig gyanús szemmel néztek az olaszokkal szemben nyíltan kimutatott rokonszenve miatt.­­Valószínű, hogy a Conrad levelében említett affér az ő személyével volt kapcsolatban. Conrad bevádolja Ludendorff­ot. Conrad sokszor panaszolja, hogy ha a ma­gyar és a német hadvezetőség között nem kielégítő a viszony, ennek fő oka a németek tapintatlansága. Az eset, amelyet 1916 április 14-én kelt levele­iben említ meg, azt mutatja, hogy Conradnak ez a panasza nem volt mindig alaptalan. 1916 április 7-én Plessben a német főhadiszálláson Hinden­burg ötven éves szolgálati jubileumát ünnepelték. Ezen az ünnepen Ludendorff olyan beszédet mon­d­ott, amely meglehetősen tapintatlan volt Ferenc­­Józseffel és a monarchiával szemben. Conrad erről az említett levélben a következőket írja: Ide csatolva küldöm Ludendorff beszédét, Copyright by Pesti Hirlap. amelyből megláthatod, hogy az illető mindig hajlandó arra, hogy legalább a mostani idők szempontjából kellemetlen dolgokat érintsen és miután arról értesültem, hogy ez tényleg meg­történt, szükségesnek láttam, hogy hozzád for­duljak, mert én mostanában a legnagyobb ön­megtagadással igyekszem elkerülni mindent, ami alkalmas volna arra, hogy a rossz egyetér­tés magvát elhintse. Speciálisan a Hindenburg főhadiszállásával nagyon jó bajtársi viszonyban vagyunk, ami a közös érdekeknek már többször nagy hasznára volt. Conrad leveléhez teljes terjedelmében­­ mellé­keli Ludendorff beszédét. Ebben a beszédben két olyan részletet fedeztünk föl, amelyik tényleg meg­lehetősen tapintatlan volt. Az egyik így hangzott: 1866 áprilisában a német Bund még ön­tudatlan államalakulat volt, zavaros marad­ványa az elmúlt időknek. Csak Poroszország­nak az Ausztria ellen indított háborúja terem­tett világosságot, amikor Poroszországnak si­került hozzájutni a vezető szerephez és az északi német szövetség megteremtődött. A másik pedig a következő volt: A háborús évek a fiatal tisztet König­grätzen át Bécsbe, Gravelotte-on és Sedanon keresztül Párizsba vezették. Tudni kell azt, hogy Ferenc Józsefnek élete fogytáig fájó seb volt a lelkén az a königgrätzi ve­reség, amelyik Ausztriát kizárta a német Bundból, öt magát megfosztotta a német fejedelmek között élvezett hegemóniától és Poroszországot tette a né­metség vezérállamává. Az a kíméletlen porosz gőg, amely Ludendorff beszédében itt fellángol és nem törődik azzal, hogy ugyanaz az Ausztria, amelyet 1866-ban megaláztak, most már Németország szö­vetségese és Németország oldalán vérzik a csata­tereken, csakugyan alkalmas volt arra, hogy mé­lyen megsebezze Ferenc József érzékenységét. Conrad A­ndrássy Gyula ellen is vádaskodik. Gróf Andrássy Gyula a háborús éveknek egyik legszorgalmasabb cikkírója volt. Felesleges mondani, hogy minden cikkét a legnagyobb körül­tekintéssel és tapintattal írta meg, folytonosan szeme előtt tartva a monarchia legmagasabb szem­pontjait. Hiszen Andrássy Gyula sohasem felejtke­zett meg arról, hogy ő annak az idősebb Andrássy Gyulának a fia, aki mint külügyminiszter évtize­dekre irányt szabott Ausztria-Magyarország kül­politikájának. Andrássy cikkei a Magyar Hírlap­ban jelentek meg. Egy ilyen cikket használ fel Conrad arra, hogy Andrássyt Bolfroson keresztül az uralkodó előtt bevádolja: „ Andrássy cikke itt megbotránkozást keltett, emiatt egyidejűleg a külügyminiszterhez és a hadigondozóhivatalhoz fordultam. Hogy Andrássynak melyik cikkéről lehet szó, azt nem sikerült megállapítanunk. Maga gróf And­rássy Gyula sem tudott nekünk erre nézve felvilá­gosítást adni. Miután azonban Andrássy Gyula a monarchia egyetemes érdekeinek a méltánylása mellett sem felejtette el sohasem Magyarország és a magyar nemzet speciális szempontjait, Conrad­nak valószínűleg nem egyszer oka volt arra, hogy Andrássy cikkein megbotránkozzék. Conrad Ferenc József nyara­lásáról gondoskodik. Ugyanebben az 1916 április 29-én k°ilt levelé­ben Conrad gondos figyelemmel érdeklődik Ferenc József nyári tervei iránt: Nos, most egy kérdést! Mi a véleményed arról, hogy őfelségét rá kellene bírni arra, hogy az idén végre újra megkezdje az ő annyira ked­velt nyaralását Ischlben? A távíró­vonalak ott is épen olyan jól működnek, mint akárhol más­hol, a kurírok és az én csekély személyem szá­mára pedig az oda való utazás csak egynéhány órával hosszabbodik meg, ami nem játszik sze­repet. Ebben a végtelen háborúban minden tiszt kap szabadságot. Miért csak őfelsége ne me­hetne jobb levegőre és ne engedhetne meg magá­nak jobb tartózkodási helyet, mint Schönbrunn­ban az az északos szoba. Attól kezdve, hogy a háború kitörése isdili nyaralását megszakította, Ferenc József állandóan Bécsben és Schönbrunnban töltötte a nyarat. Azzal az igénytelen puritánsággal, amely ezt a közönsé­ges vaságyban alvó, mindennapos környezetére semmit sem adó uralkodót jellemezte, szobái úgy a Hofburgban, mint Schönbrunnban vigasztalanul barátságtalanok voltak. Schönbrunnban például megelégedett az északos oldalon egy egészen zord és egészségi szempontból is kifogásolható szobá­val. 1916 és 1917 nyarát Ferenc József már tény­leg Ischlben töltötte. Valószínűnek látszik, hogy ebben az elhatározásában része volt a Conrad leve­lében foglalt tanácsnak is. Conrad napirendre kívánta t­l­ni a jövendőbeli monar­chiának az államjogi beren­dezését és a Gotterhallét akarja megtenni egyetemes nemzeti himnusznak. Közben Conrad nem mond le a Gesamt­monarchie-t illető tervezgetésekről. Ebben a tárgy­ban szorgalmas eszmecserét folytatott barátjával, Bolfras-szal, akivel — és ő rajta keresztül az Édesapám a fiú háta mögött hangtalanul tap­solni kezdett nekem. Én azonban olyan elragadta­tásban­ úsztam, hogy még azt sem bántam, ha ő te meg van velem elégedve. Ez a szerelem, kedvesem! És most jön a tragédia. Ő visszautazott Berlinbe. Nem mondtam még, hogy ott lakik? A kereskedelmi egyetemet viszont Kölnben végezte... de ez nekem most már mindegy. Napról-napra vártuk a levelét. Hiszen a velem való találkozása előre megbeszélt dolog volt, mely­re csak a leánykérés következhetett. A leánykérés azonban váratott magára, egy napig, két napig, há­rom hétig . . . Végre már annyira gyötört a bánat és a két­ség, hogy kedves apám megsajnált és fölment öreg konkurrenséhez, az én drága Olafom édesapjához. Neki csakugyan már másnap elmondta a fia, mit gondol rólam. Mikor meghallottam, hát majd leestem a székről: — Eleinte valósággal elragadott az a kis frus­ka! Ennyi frisseséget, ennyi bűbájos naivitást soha el sem képzeltem volna mai fiatal leányban. Később azonban észrevettem, hogy csalódtam: ő is csak olyan agyonolvasott és agyonokosított szoknyás entellektüel, mint a többi . . . Hát annyit még ember nem bőgött, amennyit én bőgtem azon a napon. Bőgés után azonban gon­dolkodni kezdtem és rájöttem arra, hogy buta asz­szonyt csak okos ember vesz feleségül és ez a magyarázata nagyon sok érthetetlen házasságnak. Ez valahogy a természet törvénye, mert hiszen az emberiség érdeke, hogy minél több középszerű em­ber legyen a világon. Hová jutnánk, ha csupa zseni születne? Ezt azonban senkinek se mondd el, hogy tőlem hallottad. Én ugyanis épen azon töröm a fe­jemet: lehet-e valakivel elhitetni, hogy az ember csak tetette magát okosnak? Írd meg, van-e erre valami remény és várhatja-e még ama drága, egyet­len visszatérését a te nagyon szerencsétlen Lillyd. Isten zsámolya. Regény. Irta: P. A. Kramnov 15 — Azt hiszem, beérhetné majd a mi vacso­ránkkal is. — Pálinkával is meg kell őket kínálni. — No, azt kaphatunk majd a kozákoktól. A mi háztartásunkba nincs bevezetve. Ezalatt megérkezett a karaván és belovagol­tak az udvarra. Az első lovas tényleg hasonlított egy angol­hoz. Zöldfátyolos trópusi sisak, bőrgombos, bőrán­cos kabát, övében pompás vadászkéssel, szürke térdnadrág, barna cipő és csavaros lábszárvédő, ebből állt az öltözéke. Simára borotvált, rózsaszín arcú, kis, fekete, felfelé pödört, ápolt bajuszú fiatal­ember volt; amikor köszönt, levette sisakját és elő­tűnt élesen elválasztott, kifogástalanul megfésült fekete haja. Garaskán viszont viharedzett zöld sapka volt málnaszínű karimával, szürke flanelling, zsakett, fahéjszinü nadrág, meg egy jó magas, a térd alatt szíjjal, összefogott csizma. Leugrottak lovaikról. Az „angol" kinyújtóz­tatta meggémberedett lábszárait s a szokatlan hosszú lovaglástól mereven és fáradtan igyekezett felfelé a lépcsőn a tornácra. Mikor Fannit megpillantotta, megállt és nagy, de igen finom keztyűbe bújt kezé­vel megpödörte bajuszkáját. — Engedjék meg, hogy bemutatkozzam, — mondta tiszta orosz kiejtéssel. — Vassili Ivanovits Vassilevski vagyok, de kérem, szólítsanak csak egy­szerűen Vassenykának vagy Vassileknek, így ne­veznek a rokonaim és az ismerőseim is. Kereskedő vagyok Moszkvában, no és ezenkívül egy kissé vi­lágjáró, vadászember és kalandok bolondja. Nem­csak az angolok közt akad ám ilyen! Találni ezen a téren az oroszok között is kiválót. — Milliárdos, — mondta halkan, kezét a szája elé tartva, rekedt suttogással Garaska Iván Pavlo­vicsnak és mintha ebben a szóban gyönyörködni akarna, még egyszer megismételte: — Milliárdos. És nagyképű hencegő ... — Kérem, uram, mutasson be a feleségének. — Nem a feleségem, hanem az unokahúgom: Feodossia Nikolajevna Poljakova. — A legmélyebb tisztelettel üdvözlöm a meny­nyei birodalom határának szép orosz lakóját. Bá­mulok és el vagyok ragadtatva, hogy itt egy ilyen csodálatos szépséget találok ... — A derék Iván Pavlovics hegyirózsája — szólt rekedt, kissé gúnyos hangon Garaska és nap­barnított kezét Fanninak nyújtotta. — Tudja ám ő, mi a finom falat! Én nem nyúlok nőhöz, igy szólt az aszkéta és közben a legjobbat kereste ki ma­gának. Iván Pavlovics megmarkolta Garaska kö­nyökét. — Te . . . bátyám . . . vigyázz! — Miért, Iván, nem szabad ilyet mondani? — kérdezte Garaska. — Ez a hölgy az unokahúgom és úrihölgy, aki most jött ki az intézetből! — hazudta Iván Pav­lovics, de maga sem tudta miért, és közben arrább vonta magával Garaskát. — Teljesen árva, kérlek, viselkedj elővigyázatosabban. — Jól van, Iván, — krákogott Garaska — vég­tére is semmi közöm hozzá. De figyelj csak jól ide — és útitársa felé hunyorgatott — amaz ott vesze­delmesebb. Ne téveszd szem elöl a pártfogoltamat. — Aksu és Turfan felé szeretnénk lovagolni, — mondta gyengéd, susogó hangon Vassenska — a határmenti népek szokásait és erkölcseit akarom tanulmányozni. • — És különösen a női nemet, — súgta mély hangon Iván Pavlovicsnak Garaska. — Hallottam, hogy ezek nagyon érdekes vá­rosok. Van egy írásom a kormányzótól. Ugy­e megengedik, hogy leüljek? — s hanyagul illegetve magát, letelepedett a pamlagra. — Nagyon elfárad­tam, tetszik tudni. Elszoktam a lovaglástól. Hát

Next