Pesti Hírlap, 1927. május (49. évfolyam, 98-122. szám)

1927-05-26 / 119. szám

4 rendezkedést megengedni, amely a külföld előtt mindenütt azt a hitet kelti, hogy: jaj de jól érezzük magunkat. Másodszor a törvény­hozóknak felül kell elkezdenie a takarékossá­got, és nem alul. Harmadszor, mennél közelebb van valaki az államhatalomhoz, annál inkább neki kell hozzáfognia a takarékoskodáshoz, mert, mint mindennek a világon, a takarékos­sági eszmének is lódító ereje van, majdnem olyan, mint­ a pazarlásnak. E tekintetben nagy­szerű példa Franciaország. Emlékeznek rá ol­vasóim, hogy két éven át a Pesti Hírlapban mindig előre megjövendöltem azt, hogy mi­kor fog megbukni az illető francia pénzügy­miniszter, hiszen e próféciáimat gondos kezek a­ francia kormányhoz is eljuttatták. Csupán Caillaux barátom játszott ki, amennyiben én 1925 október 31-ére jeleztem bukását és ő már négy hónappal előbb lemondott, ami valóban nem volt tőle velem szemben kollegiális csele­kedet. Azóta megjött Poincaré és megállította a pénz romlását, rendbehozta a költségvetést. Mivel! Egyedül kegyetlen takarékosságával. Megszüntetett 106 alispáni állást, 228 törvény­széket, minden államtitkárt, vagyis nálunk politikai államtitkári állást, egy csomó foghá­zat megszüntetett és irtózatos kegyetlenséggel keresztülvitte azt, hogy a takarékosság beju­tott Franciaországba. Ugyanebben az irány­ban közöltem én a­ takarékossági programmot olvasóinkkal december 22-iki „Fölösleges" című cikkemben. Azért merem ezt idézni, mert egy cikkre sem kaptam annyi levelet, mint írre, tehát lesznek talán, akik emlékeznek rá. Ma is ismétlem. Felülről kell elkezdeni a ta­karékosságot, fölösleges 245 képviselő közül legalább 145, miután csak 40 jár az ülésekre, fölösleges a felsőház, fölösleges 318 kormány­zósági alkalmazott, fölösleges diplomáciánk­nak reprezentációs része, fölösleges vagy az al­ispán, vagy a főispán, fölöslegesek a politikai államtitkárok és mindez maga után von több fölöslegest, vagyis megtakarítási lehetőséget. Mihelyt a kormány elhatározná magát arra és kimondaná, hogy a fölösleges állások meg­szüntetéséből fenmaradó összegeket kamatnak tekinti, akkor volna nálunk is, épen úgy, mint az angol költségvetésben mindig van, egy ál­lamadósságot törlesztő alap. Ha a kormány ilyen törvényt hozna, a képviselők saját leg­jobban felfogott érdekükben nekifeküdnének és maguk követelnék minden költségvetési té­telben a megtakarítást, holott ma egyetlen be­tűt nem változtatnak a költségvetésben. A kü­lönféle szanálásokra kiadott összegekről külön beszélünk, mert hiszen a költségvetési vita alatt ezeket a milliárdokat senki sem kérte szá­mon a kormánytól. A terv tehát az volna, hogy a normál­költségvetésben így megtakarított minden ga­rasból kamat lesz, amely ugyanolyan mérték­ben, mint ahogyan az árvaalapok stb. pengő­járadékot kapnak, a hadikölcsönök visszavá­sárlására fordíttatik. Itt lehetne azt a különb­séget tenni, hogy elsősorban a nyugdíjasok és rideg fizetésből élők hadikölcsönet vásároltat­nak meg. D­e ha ezt a megkülönböztetést nem lehetne keresztülvinni, semmi baj nem volna, mert mihelyt a kormány visszavásárol hadi­kölcsönöket, vagyis meghatározandó arányban pengőjáradékra cseréli be őket, akkor az ösz­szes hadikölcsöntulajdonosok birtokában levő papírok értéke emelkedik a tőzsdén. Így tehát egy nagy operációról van szó, amelynél az a kérdés,­ hogy a párttekintetet alárendelik-e az ország érdekeinek. Miután ebben nem hiszek, nem hiszem, hogy a jelen kormány ezt meg tudja csinálni. Az, amit Németország tett, hogy minden 100 márka hadikölcsönért két és fél márkát ad, amely 30 év múlva kamatozik, egyenlő az éhenhalással, mert hiszen a mai hadikölcsöntulajdonosok legnagyobb része, azok, akik nyomorognak, harminc évig nem bírják az életét. Ha pedig azt teszem fel, hogy a hadikölcsön annak idején nem volt egyéb, mint egy pénzügyi sorsjáték és ennélfogva mennél közelebb volt valaki az államhoz, te­hát mennél magyarabb volt, annál­ inkább vett részt benne," tehát a kaputos középosztály jegyezte a hadikölcsönt, akkor azt hiszem, a kormány vagy pártja meggondolhatnák, hogy nem volna-e érdemes ezeknek lecsillapítására, reményben tartására, azt a kegyetlen expe­dienst, amit Poincaré megcsinált, és ami Fran­ciaországot meggyógyította, nálunk ebben a formában megismételni. Nem árulok el titkot, í­g, azt hiszem, hogy jól vagyok értesülve, az utóbbi években a szo­ciáldemokrata pártból nagyon sok munkás kilépett különféle okokból, amelyeket e cikk keretében nem lehet részletezni, ellenben újabb időben ismét sokan beléptek, de nem bányá­szok vagy téglavető napszámosok, hanem fe­ketekabátos és csalódott tisztviselők. Minden­esetre jellemző és azért emeltem ezt ki, mert látjuk, hogy alig ült össze az új osztrák nem­zetgyűlés, a szociáldemokrata párt már beadott egy javaslatot a hadikölcsönök valorizálására. Még csak egy személyes kérdést. Több felszólalást kaptam, hogy a Pénzintézeti Köz­pont az eredeti jegyzőket meg tudja különböz­tetni a nosztrifikálás által. Ez elméletileg így is van, de a gyakorlatban, a pöröknél ez nem vált be. Magára a Pénzintézeti Központ jegy­zésére rá van nyomtatva, hogy jótállás nélkül adatik ki, tájékozásul lehet használni, de egy ilyen állami akciónál nem mernék ez alapon elindulni, annál kevésbbé, mert láttuk, hogy Németországban mily bonyodalmak származ­tak belőle. Összefoglalom e negyedik cikkben az indítványt, amelyet hosszas megfontolás után e nehéz és engem folyton hánytorgató kérdés­ben teszek. Hogy többet nem tehetek, nem rajtunk, ellenzéken múlik, hiszen a kormány­nál vannak a számbeli adatok és úgy gondol­tam, hogy végre mégis csak neki kell menni a kérdésnek, már­­csak azért is, hogy a többiek ennek a tervezetnek nekimehessenek. Indítvá­nyom az, hogy, egy külön javaslat szóljon az állami kötvények tulajdonosainak kárpótlásá­ról, az árva- és gyám­alapok összes állampapír­jait, zálogleveleit és háborús takarékbetéteit cserélje ki a kormány meghatározandó arány­ban pengő járadékra, ugyanezt adja a hadi­kölcsönkötvényekért a nyugdíjintézeteknek és más közhasznú pénztáraknak és végül cserélje ki a hadikölcsöneit azoknak a biztosítóknak, a­melyek maguk is valorizálnak. Hozzon egy törvényt, amely oly büdzsét állapít meg min­denütt, nem a beruházásokra, hanem a folyó kiadásokra nézve, amely minden további pa­zarlást eltilt, ellenben minden takarékossági intézkedést felhasznál arra, hogy az így nyert kamatot oly pengőjáradék kibocsátásának táp­lálására használhassa, amellyel visszavásárol­ja a többi hadikölcsöntulajdonosok papírját oly arányig, mint ahogyan azt az árvapénz­táraknál kötelezőleg megtette. Hogy ez a terv jó-e vagy rossz, nem tudom, csak azt tudom, h­ogy sok és becsületes munkám van benne. Most a kormányzaté a következő szó. Egy se­bekkel teljes ország várja a választ. pesti hirlap 1927. május 26., csütörtök. A BRIT POLITIKA CHAMPIONJAI. Anglia és Szovjet-Oroszország között nyílt sza­kadásra kellett kerülni; ez világos volt mindazok előtt, akik ismerik az angol népet, a brit politika cél­jait és azokat az államférfiakat, akik a világbiroda­lom sorsát intézik. Világossá vált, még mielőtt sike­rült volna az angol politika és policia éberségének betörnie az­ Arcos-palotába és fölfedeznie a világ nyugalma és Anglia biztossága ellen szőtt össze­esküvés írásos bizonyítékait. Mi az indítéka annak a messze elágazó konspirációnak, amelynek hálójá­ban az orosz tanácsköztársaság meg akarta fojtani Angliát, a gondolkodó ember előtt nem lehet titok. De hogy milyen indulatok, szenvedélyek, meggondo­lások irányítják Anglia mai urait abban az élet­halálra szóló harcban, amelyet a bolsevizmus le­fegyverzésére indítottak, az a nagyközönség előtt ke­vésbbé ismert. A harc természetét a hadvezérek jel­leme határozza meg. S épp azért nem lesz tanulság, nélkül való, ha megkísértjük mélyebben bepillantani azok lelkébe, akik a nyílt diplomáciai szakításig ki­élesedett küzdelem első csatasorában állanak. A hivatalos hadvezér az Egyesült Brit Király­ság jelenlegi miniszterelnöke, Stanley Baldwin. Kon­zervatív kabinet élén áll;­ a­ középosztály gyermeke; nincs rá hivatva,­­hogy akár az osi tory arisztokrá­ciának, akár a City multimilliárdosainak, akár a legfelsőbb bíróságok parókás lordjainak szószólója legyen. De Baldwin mind a konzervatív erőknél na­gyobb hatalmat képvisel: magát az Istent, akinek alá­zatos szolgája, akaratának engedelmes végrehajtója. Angliában ma is döntő tényező nemcsak lelkiekben, hanem a politikában is az élő hit. Baldwin a legval­lásosabb angolok közül való. Lehet, hogy más elő­kelő angoloknál, akik a Westminster Abbey-ben vagy a Marylebone Church-ben végigénekelnek egy service­t, egy hosszú nyári délutáni istentiszteletet, a vallásosságba jó adag cant is vegyül, ama bizo­nyos álszenteskedés, amelyet Anglia szabad szelle­mei ,oly kíméletlen gúnnyal ostoroztak. Be Badwin hite tiszta és rendületlen. És ennek a hitnek csak logikus folyománya, hogy ő önmagát eszköznek érzi a mennyei hatalmak kezében. Ez magyarázza meg lángoló gyűlöletét a bolsevizmus iránt. Ez a titok­zatos démon meg akarja dönteni Isten országát, ez kifosztotta és megfertőztette a templomokat, meg­alázta és elűzte a papokat, mindennapos szertartássá emelte a blaszfémiát s a hitetlenség gyilkos mérgét csepegtette az ártalmatlan­, jámbor, hivő orosz nép szivébe. S nem érvén be ezzel a pokoli sikerével, mérgét ki akarta csempészni idegen országokba is Csak természetes, hogy minden megengedhető esz­közzel kötelessége az angol népnek e Sátán letip­rására törni. Baldwin egyszerű, lelke mélyéig hivő ember. Bár a politikai hatalom ormára hágott, nem tanulta meg sem a diplomácia sima mesterfogásait, sem a szónoklás demagóg fordulatait. Ilisz Istenben és "hisz Anglia örök életében. Álma egy olyan brit világura­lom, melynek a belső béke, a részek egybevágó har­móniája, a hatalmi tényezők egyensúlya ad szilárd szerkezetet. Ő az­ első, aki egy merész utópista fantá­ziájával dolgozott és dolgozik ma is a munkások és munkaadók közti megegyezés megteremtésén. Aki a mai világrend legkényesebb pontján törekszik ki­egyenlítésre, az a dolgok természeténél fogva gyűlöli a társadalmi harc, a forradalom, a nyugtalanság apostolait, a kommunistákat. S még hevesebben gyű­löli az orosz bolsevistákat. Miért? Mert az angol kommunizmus még nem ért célt, hihetőleg nem is fog soha. Ellenben az orosz már megalkotta a maga kaotikus, rendbontó államát. És az angol kommu­nista végre is, mégis csak angol. Az orosz — idegen, ellenség, akiből hiányzik szikrája is a megértésnek, vagy megbecsülésnek más rendezett viszonyok kö­zött élő országok belső nyugalma, kultúrája, ember­sége, intézményei iránt. A miniszterelnöknek leghatásosabb és legbuz­góbb fegyvertársa Winston Churchill. Atyja lord volt, nagyatyja herceg. És az old merni England­nak, a régi vidám Angliának ez a késői fia sohasem feledkezett meg mágnás őseiről. Akkor sem, mikor Lloyd George árnyékában a legszélső liberális radi­kalizmus ,harcok katonája volt. Mert bárhol állott légyen Churchill, akár a konzervatívok oldalán, akár a szabadelvű párton, mindig harcos maradt. És pe­dig bátor, rettenthetetlen, semmi kockázattól vissza nem riadó. Politikai pályafutása éppoly változatos, mint emberi jellemének váratlan, módosulásai, mint tehetségének imponáló sokoldalúsága. Churchill volt újságíró, haditudósító ,gyarmatügyi, kereskedelmi, tengerészeti, hadügyi és belügyminiszter, kincstári kancellár. Bejárta az­ öt világrészt mint katona, mint politikus, mint állami tisztviselő. Volt bátor­sága egyedül úszni az ár ellen. S volt lélekjelenléte felhasználni a pillanatnyi népszerűséget felsőbbren­dű céljai érdekében. Nagy része volt a szerencsétlen Gallipoli-vállal­kozás kezdeményezésében .S mikor a rettentő kősivatagban, az üvöltő-tenger kietlen part­jain már ezrével porladtak­ a rheddő harcokban el­esettek csontjai, akkor megállott a csaták színhelyén és meg merte vallani, hogy tévedett, midőn a Darda­nellák ostromába fogott.­­ Marlborough herceg unokája, Lord Randolph Churchill fia gyűlöli a szocialistákat. Bennük az angol tradíciók elleni küzdelem megtestesítését lát­ja. Egyetlen és sok tekintetben figyelemreméltó pa­naceája a kórság febírására: szociálpolitikát a szo­cializmus ellen! Az elv helyes, a megismerés bölcs, de a gyakorlati kivitel nem csekély­­nehézségekbe ütközik. A szocializmus ma már Angliában eljutott a kormányképességig. A Labour-Party olyan hatal­mi tényező, amelyet egy Winston Churchill­ huszáros rajtaütései sem fognak a parlamentből kiverni. De annál szabadabb a pálya indulatai és haragja szá­mára, mikor nem brit szocialistákról, hanem orosz kommunistákról van szó, akik alattomban betörnek a békés Angliába és a távol Keleten is aknát építe­nek a brit világuralom alá Nem csoda, hogy min­den felszólalása e tárgyban megismétli az öreg Cato sürgetését a pun főváros megsemmisítésére: „Cete­rum censeo delendam esse". Winston Church­illnak egyébként meg fiatal belügyminiszter korából van leszámolnivalója az orosz anarchiával.­ Háború előtt London útlevélkényszer nélkül, ellenőrzés nélkül adott menedéket a politika legkülönbözőbb hajó­töröttjeinek is. Egy orosz volt az, aki az East­­vala­melyik házába bevette magát és mikor a rendőrség rajtaütött, két derék policemant terített le és az egész negyedet revoltálta. Akkor maga Churchill je­lent meg a színtéren, hogy nyomatékot adjon a gyil­kos üldözésének. Azóta sem feledte el az orosz „kül­politika" metódusait. A harmadik protagonista a most folyó harcok­ban Szovjet-Oroszország ellen Lord Birkenhead, szintén kabinetminiszter, Tedra államtitkára. A nagy jogászok közül való, akneet tudás, éles elme, győze­delmes dialektika, és ragyogó ékesszólás emelt a ma­gasba. Ezekben a nagy lawyer­ekben testesül meg nemcsak a törvény feltétlen tisztelete, hanem az ál­lami rend megbonthatatlan egysége és szilárdsága is Lord Birkenhead hatalmas, robusztus termetű plebejus, akit a peerek házában öröklés jogán ülő kollégái parvenünek tartanak, de aki biztosnak érzi magát nagybirói tisztsége díszében, irodalmi és tudo­mányos munkássága szilárd talapzatán- e­ is elkese­redett ellensége a szocialistáknak; nem mintha el­zárkóznék követeléseik jórészének igazságos volta elől; de mert irtózottan gondol mindazokra a lehető­ségekre, amelyeket egy szocialista uralom Angliá­ban valósággá válthatna. Hogy a bolsevik árulás el­len különös nyomatékkal szálljon síkra, abban nagy része van Lord Birkenhead Leves, indulatos termé­szetének is. Egész politikai pályája rendjén nem volt soha híve a keztyüs kéz politikájának és stratégiájá­nak. Őserejű vadsága, robusztus, robbanó indulatos­sága most teljesen és gáttalanul kiélheti magát, mi­kor nem a vele szemben ülő ellenfelekről, hanem a kívülről belopakodó ellenségről van szó. Mikor nem politikai elveket kell diadalra juttatni, hanem a haza, az állam, a ház, a tűzhely épségét, Isten ural­mát és a becsületet kell megvédelmezni.

Next