Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)

1927-07-21 / 163. szám

I 1927. Július 21. csütörtök. PESTI HÍ­R­LAP­ ­­ szunk csupán abból állott, hogy a következő pre­mier alkalmából (Humperdinck Jancsi és Juliskája volt a legközelebbi újdonság) egyszeri meghallgatás után igen jóindulatú és sokkaal kimerítőbb tudósítást írtunk, min­t más hasonló alkalomból szoktunk. De azért a szívek mélyén ott lappangott egy kis méltat­lankodás és amikor Nikisch és későbbi intendánsa, báró Nopcsa Elek között kenyértörésre került a do­log, erősen támadtuk Nopcsát, de nem indítottunk hadjáratot Nikisch érdekében. Az a hallatlan a front,­­amelyben a világhírű művész a főúri intendánstól részesült, joggal megsértette Nikisch művészi önér­zetét. De annak a különös ellenszenvnek, amellyel a magyar szü­letésű Nikisch Artúr később Budapest iránt viseltetett, nem a megbántott önérzet, hanem a megsértett hiúság volt a főoka. Nikisch bojkottálta Budapes­t. Míg a csúnya módon elűzött Mahler Gusztáv mindig a legmélyebb érdeklődést tanusította a ma­gyar királyi Operaház, a magyar művészet és főleg a magyar közönség iránt, Nikisch Artúrt távozása után nem lehetett rábírni, hogy Budapesten még egy­szer nyilvánosan föllépjen. Hiába ajánlott " fel neki a hangversenyirodák mammuthonoráriumokat egy zenekari hangverseny vezényletéért, hiába vetették a társadalom legkiválóbb egyéniségei befolyásukat lat­ba, hogy valami filantropiku­s vállalkozást közremű­ködésével emelje, Nikisch makacs maradt és nem jött. Utolsó találkozásunk alkalmából a — a nyugati pályaudvar éttermében — nyíltan be is vallotta: — Egy olyan városba, ahol velem a sajtó úgy bánt, mint az önöké, nem teszem többé a láb­­at. — De mester, hát nem raktunk mi minden hó­dolatot lábai elé"? . De nem ám. Hány operaelőadásomat kifogá­soltátok. És hogy viselkedtetek a Nopcsa-affér al­kalmából is. — De mester, az a szünidők alatt történt és akkor egyikünk sem volt Budapesten. — Lehetett volna Nopcsát a Lidóról is kivé­gezni. Egy szó mint száz, én hozzátok az életben többé nem jövök. Ez a majdnem gyűlöletté fajult harag Buda­pest ellen Mitja fiának bevallása szerint a Nikisch­családban tradicióv­á vált, és félő, hogy az után a mérsékelt siker után, amelyet Mitja mint zongora­művész az elmúlt évadban Budapesten aratott, a Ni­kisch-dinasztia ezt a tradíciót tovább fogja ápolni. De a nagy Nikisch már nem él és a kicsiket köny­nyen fogjuk nélkülözhetni. A Niki­ch-család tagjai t. i. mind a zeneművészet terén működnek. Mitja huga a drezdai állami opera tagja és anyjuk, Nikisch Artúr neje, a zeneszerzés terén is akar érvényesülni. A múlt évben Németországban egy operettjét elég szép sikerrel mutatták be. Nikitek Arturné különben egy ízben Budapesten is szerepelt a nyilvánosság előtt, és pedig — mint egy érdekes hangverseny di­rigense A budapesti zeneművészkar. Ezt a páratlan érdekességű hangversenyt, a­melyhez fogható Budapesten sem azelőtt, sem azután nem volt, a budapesti zeneművészek köre rendezte. Nikisch Artúr, látván azt a megkülönböztetett nagy­rabecsülést, amellyel vele szemben viselkedünk, elfe­lejtette azt a véres sértést, hogy mi őt csak alelnök­nek választottuk meg és lelkesen foglalkozott a ze­neművészkar ügyeivel. Sok érdekes hangversenyt rendeztünk akkor, főleg újdonságok bemutatásával Mi mutattuk be Budapesten elsőnek Wolff Hugó da­lait, amelyekről az akkori énekesek úgy vélekedtek­tek, mint a maiak Kodály, Bartók, Schönberg, Hin­demith lírájáról. Méry Béla meghozta nekünk Wolff összes dalait. Magamhoz kértem lapról legjobban olvasni tudó két énekesnőnket és Kelen Idával, a ma­gyar zeneművészet egyik legzseniálisabb zongora­művésznőjével egy héten át naponta két-három óráig böngésztük a Wolff-dalokat. A vélemény az volt, h­ogy ezeket a nyakatekert dalokat sem énekelni, sem játszani nem lehet. Végre kikerestük a hat legegy­szerűbbet, legmegérthetőbbet és a zeneművészkör hangversenyének igen értelmes közönsége azokat­­ visszautasította. Erre kell gondolnom, ha a mai líra torzszülötteivel állok szemben. Mi lesz majd har­minc év múlva? Ma Wolff Hugó dalköltészete nekem és sok másnak a legmélyebb művészi élvezetet nyújt­ja. Tehát utólértük a zsenit. Vájjon a ma meg nem értettek harminc év múlva szintén zseniknek fog­nak bizonyulni? Mai becstelies meggyőződésem szerint azt kell mondanom, hogy: nem. Mert a ma apostolai istentagadók. Az ő részükről Schönberg Arnold, a főkolompos kiadta a jelszó: Los von Bach! Los von Beethoven! Los von Mozart! Mi magunk vagyunk istenek és mi magunk építjlik fel a mi vi­lágunkat ! Goldmark Károly a modern zenéről. Eszembe jut a mi nagy Goldmarkunk egy ki­jelentése. Együtt üdültünk Abbáziában, ahol az üreg az egészségének helyreállítására tartózkodott. Sokat beszéltünk természetesen zenéről, a modernekről és egy ízben a nagy üreg­ember ezeket mondta: — Én szeretem az életet és bízom abban, hogy a gondv­iselés nekem még tizenöt-húsz évet fog aján­dékozni. (Goldmark akkor hetven éves volt.) De ha azt kellene hinnem, hogy a zeneművészetnek tényleg az a jövője, a fejlődése, amit ezek a fiatal urak hir­detnek, ma főbelőném maga­m. A budapesti zeneművészkör szólaltatta meg többek között először Budapesten Wagner Parsifal­ját. Szendrei Lajos énekelt több részletet Gurnemanz szerepéből és ugyanazon a hangversenyen volt Beet­hoven halhatatlan dalciklusának „A­­ die ferne Ge­­liebte" első budapesti bemutatása Takács Mihály által. Főzőkanállal vezényelt zenekari hangverseny. Egy vidám farsang folyamán eszünkbe jutott, hogy jó lenne egyszer jókedvű zenét csinálni. Hatá­rozatba ment, hogy a budapesti mentőegyesület ja­vára rendeztünk egy tréfás hangversennyel egybekö­tött elitbált. A táncmulatságot fiatal orvosai segítsé­gével dr. Kress Géza barátom rendezte, a hangver­senyt Nikisch Artúr, Kern Aurél és én. A parodisz­tikus zenének volt akkor egy zseniális művelője: Kleinecke Rezső tanár, a magyar királyi Opera gor­donművésze, aki számunk­ra egy kacagtató Rhein­gold-paródiát irt. Nagy zenekarra, kibővítve minden­féle fantasztikus hangszerrel, papírmasóból készült rémeshangú mizonokkal, gyermeksípokkal, madár­hangutánzó fütyülőkkel, krajcáros bádogtrombiták­kal, kereplőkkel, okarinával, mindenféle cincogó, fü­tyülő, sípoló, csicsergő, dörömbölő hang- és zörej­okozóval. Ez volt az est bevezető száma. Azonkívü­l itt zeneszerző, közöttük Kern Aurél, Kleinecke, Bá­tor Szidor vállalkoztak arra, hogy a fent jelzett pa­rodisztikus zsánerben megírják egy előadandó Sym­phonie Lanchalesice egy-egy tételét. Az Operaház öt primadonnája egy mulatságos madárkvintettel adott elő. A kacagás vihara zúgott végig a Vigadó nagy­termén, amikor a művésznők bevonultak liba-, kacsa-, tyúk-, holló-és verébálarcokkal fejükön. Közremű­ködtek míg Hubay Jenő, Popper Dávid és Aggházy Károly ez egyetlen alkalomra összeállított zongora­trióval, gyönyörködtetni a hallgatóságot egy nagy­szerűen betanult „rögtönzéssel magya­r témák felett", továbbá Szetidy Árpád, aki egy hatalmas Stainwayn előadta Sigfried Ochs híres változatait a „Kommt ein Vogel geflogen" gyermekdal fölött, bemutatván, hogy komponálta volna ezt a dalt Bach, Beethoven, Mozart, Schubert, Mendelsshon, Verdi, Mascagni, és Erkel Ferenc. Végül résztvett a hangversenyen az egyetlen komoly számmal a párizsi nagy opera akkor nálunk vendégszereplő első bassí­tája, Eugen Lorrain. A hangversenymester tisztét a közel száztagú zenekarban Hubay Jenő vállalta. Az első gordonka­puit elöl Popper Dávid dr­. A három (reklám) trombitát természetesen a budapesti hangversenyren­dezők, dr. Hubay Károly, Dunkel Norbert és Méry Béla fújták. A Kern Aurél által írt tételben egy négykezes zongoraszóló is volt: a C dúr skála. Ezt a négykezes szólót Mihalovich Ödön és Nikisch Artúr játszották. Mihalovich négynegyedes, Nikisch három­negyedes ütemben. Mihalovich­­ helyett csökönyö­sen dist ütött. Nikisch ápolt csökönyösen a helyett­es­t. Mihalovich a nagy mű­­vés pózolt komolyságá­val ült a zongora elött. Nikisch a rosszul felkészült t­anuló nyugtalanságát, idegességét mű­­elte. Ha mellé ütött, gyorsan korrigálta az elhibázott részletet, kétszer-háromszor ismételte, tekint­et nélkül partne­rére, per­ze még hamisabban. Közben minden hibá­jánál szemrehányóan Mihalovichi'a nézet­t, mintha mondaná: Már megint paccoltál. Az egész szim­fóniát pedig Nikisch Adamé dirigálta egy szép fe­hér főzőkanállal. A közönség az egész 1060/a hang­versenyt végigkacagta és még a fiatal s­ i­s­s gon­dolt a táncra, pedig a hangverseny nyolckor kezdő­dött és csa­k tizenegy után ért véget. Nem szabad persze elfelejtniünk, hogy akkor az embereknek más volt a kedélyük. Akkor még nem volt világháború, nem volt vörös és fehér terror, nem volt charleston és nem volt jazz. Dr. Biissy Béla. 17 i ' ' • ' -I­ T -•• •• n i'VT Ne mulasszon el egy rendkivüli élményt! Kézze meg a MfiRÁBAftS MBE€ GWUCE fiamatottan remekeit A száguldó kerék (La Rone) Főszereplők: SEWEftlK MÄR5 és «W1T SLOSS. « ' Előadások kezdete hétköznap és t­nivtpnap 6 8— 10 óra T T? , v' V V TP'.' •', v'v v 7-v v '. • V - - . , v •••... ,' •Hogy lett Yvette Guilbertből színésznő? Yvette Guilbert, a legnagyobb francia színész­nők egyike, aki különösen a francia sanzonéneklés terén szerzett magának világszerte nagy nevet, hazájában pedig valósággal nemzeti dicsőséget, megírta emlékiratait, amelyek a jövő héten hagyják el a sajtót. Egész Párizs feszült érdeklődéssel várja eze­ket a memoárokat, amelyeknek egyik legérdeke­sebb fejezetét ízelítőül közli a Malin legutóbbi szá­ma. Ez a fejezet arról szól, hogy mikép lett az­­ egyszerű kis párizsi munkásleányból színésznő, aki nemsokára nemzetének egyik legnagyobb és legnépszerűbb művésznőjévé vált. Egy nap — írja Yvette Guilbert — elmentem hazulról és az utcán hirtelen észrevettem, hogy egy meglehetősen idős úr kitartóan követ. Közben egy­re ilyeneket mondott a hátam mögött: — Micsoda termet... Micsoda elegáns alak! Meggyorsítottam lépéseimet, de a végén úgy kifulladtam, hogy meg kellett állnom. Ekkor oda­lépett hozzám az öreg úr és így szólt : — Zidler vagyok, a Hippodrom igazgatója, engedje meg, hogy szép lassan az oldalán haladjak, mert öreg ember vagyok és nem tudok futni. Nent feleltem egy szót sem, de az öregúr igy szólt : — Teszek önnek egy ajánlatot. Megtanítom lovagolni és nemsokára ön lesz Párizs legszebb mű­lovarnője. Elnevettem magamat, mire ő azt mondotta, hogy ne nevessek, mert egy év múlva húszezer frank évi fizetésem lehet. Figyelni kere­t­em. Meg­kérdezte tőlem, hogy munkásleány vagyok-e és hogy nem volna-e kedvem a műlovarnői pályára lépni ? Azt feleltem erre, hogy kedvem volna, de anyám nem fogja beleegyezését adni. Két jegyet vett erre elő zsebéből a Hippodron előadására és megkért, hogy anyámmal együtt menjek el. Haza­mentem, elmeséltem az esetet anyámnak, aki azon­ban hallani sem akart a dologról. A jegyeket azon­ban felhasználtuk és én este, Madame Massonnal, a varrónőnkkel, elmentem a cirkuszba. Itt felke­restem irodájában Zidlert, elmondtam, hogy anyám nem engedi meg ezt a pályaváltoztatást, majd el­meséltem neki egész küzdelmes életemet, nyomorú­ságomat, amit ő meghatottan hallgatott. Nem is ra­­­gaszkodott tovább te­rvéhez, hanem megígérte, hogy I időről időre színházjegyet kiald. Két hónap múlva­­ tényleg kaptam tőle két jegyet a Porte Saint Marlin I színház előadására, h­ogy megnézhessem a híres­­ Sarah Bernhard'­ot. örömtől ragyogó szemekkel­­ ültem be aznap este a Madume Masson társ­aságá­bak­ a színház egyik zsöllyéjébe, ahol mellettem este úr ült. Alig vártam, hogy az előadás megkezdőd­jék. Cleopatrát játszották. Hirtelen belépett a szín­padra egy fejedelmi megjelenésű és öltözetű nő, aki­nek minden szavát, minden mozdulatát színné na­gamiba ittam. Az első felvonás végéig azonban nőt­tön nőtt csalódásom. Szünetben megtárgyaltuk csalódásunkat Madame Massonnal és észrevettük, hogy a mellettem ü­lő úr minden szavunkra figyel. Egyszerre közbeszólt : — Hisz?!, önök lécednek, Sarah Bernhardt ma este lemondott és más járs.­•• helyette Cleopatrát. Ezekkel a szavakkal ányújtotta névjegyét, melyen az állt: „Edmond Stoullig, színházi kri­tikus". — Akkor bizonyára önnek van igaza — mon­dottam, — mert ön csak igazán ismerheti a nagy Sara­h-t. — És hogy tetszett önnek a helyettese ? — Rögtön észre kellett volna vennem, hogy ez nem lehet Sarah — feleltem, — mert teljesen rosz­szul beszél, páthosza és szenvedése teljesen hamis. A kritikus meglepetten hallgatta szavaimat és így szólt: — Ennyi intelligenciával, ennyi helyes mű­vészi érzékkel önnek színésznőnek kellene lennie. Rögtön megadott egy címet, ahol ajánlatára ingyen művészi oktatásban lehet részem. Haza­mentem és a legnagyobb meglepetésemre anyám csak ennyit mondott: — No jó, hát próbáld meg. Így kezdődött életem két legodaadóbb jóbarát­jával, Zidlerrel és Stoulliggal való ismeretségem, valamint színésznői pályám. * (Magyar operett Amerikában.) Kálmán Imre Herbert Stethardt amerikai zeneszerző társaságában operettet komponál, amelyet egy új newyorki szín­­ház, a Hamm­erstein­ Temple mutat b­e az őszi szezon­ban. A darab címe Aj araifyhajnal, szövegét Otto Harbach és Oscar Hammerstein newyorki librettisták irták. Ez lesz az első Kálmán-operett, amely nem Bécsben kerül először szinre. Műtépézi a Városligeti tavon. Esős időben részben fedett helyiség. Akik megtalálták egymást Főszereplő : Agara A­­rt-». Az utolsó kaland Kettős főszereplen t »Mikiin l'arsaio. Ma premier.

Next