Pesti Hírlap, 1927. július (49. évfolyam, 146-172. szám)
1927-07-21 / 163. szám
I 1927. Július 21. csütörtök. PESTI HÍRLAP szunk csupán abból állott, hogy a következő premier alkalmából (Humperdinck Jancsi és Juliskája volt a legközelebbi újdonság) egyszeri meghallgatás után igen jóindulatú és sokkaal kimerítőbb tudósítást írtunk, mint más hasonló alkalomból szoktunk. De azért a szívek mélyén ott lappangott egy kis méltatlankodás és amikor Nikisch és későbbi intendánsa, báró Nopcsa Elek között kenyértörésre került a dolog, erősen támadtuk Nopcsát, de nem indítottunk hadjáratot Nikisch érdekében. Az a hallatlan a front,amelyben a világhírű művész a főúri intendánstól részesült, joggal megsértette Nikisch művészi önérzetét. De annak a különös ellenszenvnek, amellyel a magyar születésű Nikisch Artúr később Budapest iránt viseltetett, nem a megbántott önérzet, hanem a megsértett hiúság volt a főoka. Nikisch bojkottálta Budapest. Míg a csúnya módon elűzött Mahler Gusztáv mindig a legmélyebb érdeklődést tanusította a magyar királyi Operaház, a magyar művészet és főleg a magyar közönség iránt, Nikisch Artúrt távozása után nem lehetett rábírni, hogy Budapesten még egyszer nyilvánosan föllépjen. Hiába ajánlott " fel neki a hangversenyirodák mammuthonoráriumokat egy zenekari hangverseny vezényletéért, hiába vetették a társadalom legkiválóbb egyéniségei befolyásukat latba, hogy valami filantropikus vállalkozást közreműködésével emelje, Nikisch makacs maradt és nem jött. Utolsó találkozásunk alkalmából a — a nyugati pályaudvar éttermében — nyíltan be is vallotta: — Egy olyan városba, ahol velem a sajtó úgy bánt, mint az önöké, nem teszem többé a lábat. — De mester, hát nem raktunk mi minden hódolatot lábai elé"? . De nem ám. Hány operaelőadásomat kifogásoltátok. És hogy viselkedtetek a Nopcsa-affér alkalmából is. — De mester, az a szünidők alatt történt és akkor egyikünk sem volt Budapesten. — Lehetett volna Nopcsát a Lidóról is kivégezni. Egy szó mint száz, én hozzátok az életben többé nem jövök. Ez a majdnem gyűlöletté fajult harag Budapest ellen Mitja fiának bevallása szerint a Nikischcsaládban tradicióvá vált, és félő, hogy az után a mérsékelt siker után, amelyet Mitja mint zongoraművész az elmúlt évadban Budapesten aratott, a Nikisch-dinasztia ezt a tradíciót tovább fogja ápolni. De a nagy Nikisch már nem él és a kicsiket könynyen fogjuk nélkülözhetni. A Nikich-család tagjai t. i. mind a zeneművészet terén működnek. Mitja huga a drezdai állami opera tagja és anyjuk, Nikisch Artúr neje, a zeneszerzés terén is akar érvényesülni. A múlt évben Németországban egy operettjét elég szép sikerrel mutatták be. Nikitek Arturné különben egy ízben Budapesten is szerepelt a nyilvánosság előtt, és pedig — mint egy érdekes hangverseny dirigense A budapesti zeneművészkar. Ezt a páratlan érdekességű hangversenyt, amelyhez fogható Budapesten sem azelőtt, sem azután nem volt, a budapesti zeneművészek köre rendezte. Nikisch Artúr, látván azt a megkülönböztetett nagyrabecsülést, amellyel vele szemben viselkedünk, elfelejtette azt a véres sértést, hogy mi őt csak alelnöknek választottuk meg és lelkesen foglalkozott a zeneművészkar ügyeivel. Sok érdekes hangversenyt rendeztünk akkor, főleg újdonságok bemutatásával Mi mutattuk be Budapesten elsőnek Wolff Hugó dalait, amelyekről az akkori énekesek úgy vélekedtektek, mint a maiak Kodály, Bartók, Schönberg, Hindemith lírájáról. Méry Béla meghozta nekünk Wolff összes dalait. Magamhoz kértem lapról legjobban olvasni tudó két énekesnőnket és Kelen Idával, a magyar zeneművészet egyik legzseniálisabb zongoraművésznőjével egy héten át naponta két-három óráig böngésztük a Wolff-dalokat. A vélemény az volt, hogy ezeket a nyakatekert dalokat sem énekelni, sem játszani nem lehet. Végre kikerestük a hat legegyszerűbbet, legmegérthetőbbet és a zeneművészkör hangversenyének igen értelmes közönsége azokat visszautasította. Erre kell gondolnom, ha a mai líra torzszülötteivel állok szemben. Mi lesz majd harminc év múlva? Ma Wolff Hugó dalköltészete nekem és sok másnak a legmélyebb művészi élvezetet nyújtja. Tehát utólértük a zsenit. Vájjon a ma meg nem értettek harminc év múlva szintén zseniknek fognak bizonyulni? Mai becstelies meggyőződésem szerint azt kell mondanom, hogy: nem. Mert a ma apostolai istentagadók. Az ő részükről Schönberg Arnold, a főkolompos kiadta a jelszó: Los von Bach! Los von Beethoven! Los von Mozart! Mi magunk vagyunk istenek és mi magunk építjlik fel a mi világunkat ! Goldmark Károly a modern zenéről. Eszembe jut a mi nagy Goldmarkunk egy kijelentése. Együtt üdültünk Abbáziában, ahol az üreg az egészségének helyreállítására tartózkodott. Sokat beszéltünk természetesen zenéről, a modernekről és egy ízben a nagy üregember ezeket mondta: — Én szeretem az életet és bízom abban, hogy a gondviselés nekem még tizenöt-húsz évet fog ajándékozni. (Goldmark akkor hetven éves volt.) De ha azt kellene hinnem, hogy a zeneművészetnek tényleg az a jövője, a fejlődése, amit ezek a fiatal urak hirdetnek, ma főbelőném magam. A budapesti zeneművészkör szólaltatta meg többek között először Budapesten Wagner Parsifalját. Szendrei Lajos énekelt több részletet Gurnemanz szerepéből és ugyanazon a hangversenyen volt Beethoven halhatatlan dalciklusának „A die ferne Geliebte" első budapesti bemutatása Takács Mihály által. Főzőkanállal vezényelt zenekari hangverseny. Egy vidám farsang folyamán eszünkbe jutott, hogy jó lenne egyszer jókedvű zenét csinálni. Határozatba ment, hogy a budapesti mentőegyesület javára rendeztünk egy tréfás hangversennyel egybekötött elitbált. A táncmulatságot fiatal orvosai segítségével dr. Kress Géza barátom rendezte, a hangversenyt Nikisch Artúr, Kern Aurél és én. A parodisztikus zenének volt akkor egy zseniális művelője: Kleinecke Rezső tanár, a magyar királyi Opera gordonművésze, aki számunkra egy kacagtató Rheingold-paródiát irt. Nagy zenekarra, kibővítve mindenféle fantasztikus hangszerrel, papírmasóból készült rémeshangú mizonokkal, gyermeksípokkal, madárhangutánzó fütyülőkkel, krajcáros bádogtrombitákkal, kereplőkkel, okarinával, mindenféle cincogó, fütyülő, sípoló, csicsergő, dörömbölő hang- és zörejokozóval. Ez volt az est bevezető száma. Azonkívül itt zeneszerző, közöttük Kern Aurél, Kleinecke, Bátor Szidor vállalkoztak arra, hogy a fent jelzett parodisztikus zsánerben megírják egy előadandó Symphonie Lanchalesice egy-egy tételét. Az Operaház öt primadonnája egy mulatságos madárkvintettel adott elő. A kacagás vihara zúgott végig a Vigadó nagytermén, amikor a művésznők bevonultak liba-, kacsa-, tyúk-, holló-és verébálarcokkal fejükön. Közreműködtek míg Hubay Jenő, Popper Dávid és Aggházy Károly ez egyetlen alkalomra összeállított zongoratrióval, gyönyörködtetni a hallgatóságot egy nagyszerűen betanult „rögtönzéssel magyar témák felett", továbbá Szetidy Árpád, aki egy hatalmas Stainwayn előadta Sigfried Ochs híres változatait a „Kommt ein Vogel geflogen" gyermekdal fölött, bemutatván, hogy komponálta volna ezt a dalt Bach, Beethoven, Mozart, Schubert, Mendelsshon, Verdi, Mascagni, és Erkel Ferenc. Végül résztvett a hangversenyen az egyetlen komoly számmal a párizsi nagy opera akkor nálunk vendégszereplő első bassítája, Eugen Lorrain. A hangversenymester tisztét a közel száztagú zenekarban Hubay Jenő vállalta. Az első gordonkapuit elöl Popper Dávid dr. A három (reklám) trombitát természetesen a budapesti hangversenyrendezők, dr. Hubay Károly, Dunkel Norbert és Méry Béla fújták. A Kern Aurél által írt tételben egy négykezes zongoraszóló is volt: a C dúr skála. Ezt a négykezes szólót Mihalovich Ödön és Nikisch Artúr játszották. Mihalovich négynegyedes, Nikisch háromnegyedes ütemben. Mihalovich helyett csökönyösen dist ütött. Nikisch ápolt csökönyösen a helyettest. Mihalovich a nagy művés pózolt komolyságával ült a zongora elött. Nikisch a rosszul felkészült tanuló nyugtalanságát, idegességét műelte. Ha mellé ütött, gyorsan korrigálta az elhibázott részletet, kétszer-háromszor ismételte, tekintet nélkül partnerére, perze még hamisabban. Közben minden hibájánál szemrehányóan Mihalovichi'a nézett, mintha mondaná: Már megint paccoltál. Az egész szimfóniát pedig Nikisch Adamé dirigálta egy szép fehér főzőkanállal. A közönség az egész 1060/a hangversenyt végigkacagta és még a fiatal s iss gondolt a táncra, pedig a hangverseny nyolckor kezdődött és csak tizenegy után ért véget. Nem szabad persze elfelejtniünk, hogy akkor az embereknek más volt a kedélyük. Akkor még nem volt világháború, nem volt vörös és fehér terror, nem volt charleston és nem volt jazz. Dr. Biissy Béla. 17 i ' ' • ' -I T -•• •• n i'VT Ne mulasszon el egy rendkivüli élményt! Kézze meg a MfiRÁBAftS MBE€ GWUCE fiamatottan remekeit A száguldó kerék (La Rone) Főszereplők: SEWEftlK MÄR5 és «W1T SLOSS. « ' Előadások kezdete hétköznap és tnivtpnap 6 8— 10 óra T T? , v' V V TP'.' •', v'v v 7-v v '. • V - - . , v •••... ,' •Hogy lett Yvette Guilbertből színésznő? Yvette Guilbert, a legnagyobb francia színésznők egyike, aki különösen a francia sanzonéneklés terén szerzett magának világszerte nagy nevet, hazájában pedig valósággal nemzeti dicsőséget, megírta emlékiratait, amelyek a jövő héten hagyják el a sajtót. Egész Párizs feszült érdeklődéssel várja ezeket a memoárokat, amelyeknek egyik legérdekesebb fejezetét ízelítőül közli a Malin legutóbbi száma. Ez a fejezet arról szól, hogy mikép lett az egyszerű kis párizsi munkásleányból színésznő, aki nemsokára nemzetének egyik legnagyobb és legnépszerűbb művésznőjévé vált. Egy nap — írja Yvette Guilbert — elmentem hazulról és az utcán hirtelen észrevettem, hogy egy meglehetősen idős úr kitartóan követ. Közben egyre ilyeneket mondott a hátam mögött: — Micsoda termet... Micsoda elegáns alak! Meggyorsítottam lépéseimet, de a végén úgy kifulladtam, hogy meg kellett állnom. Ekkor odalépett hozzám az öreg úr és így szólt : — Zidler vagyok, a Hippodrom igazgatója, engedje meg, hogy szép lassan az oldalán haladjak, mert öreg ember vagyok és nem tudok futni. Nent feleltem egy szót sem, de az öregúr igy szólt : — Teszek önnek egy ajánlatot. Megtanítom lovagolni és nemsokára ön lesz Párizs legszebb műlovarnője. Elnevettem magamat, mire ő azt mondotta, hogy ne nevessek, mert egy év múlva húszezer frank évi fizetésem lehet. Figyelni keretem. Megkérdezte tőlem, hogy munkásleány vagyok-e és hogy nem volna-e kedvem a műlovarnői pályára lépni ? Azt feleltem erre, hogy kedvem volna, de anyám nem fogja beleegyezését adni. Két jegyet vett erre elő zsebéből a Hippodron előadására és megkért, hogy anyámmal együtt menjek el. Hazamentem, elmeséltem az esetet anyámnak, aki azonban hallani sem akart a dologról. A jegyeket azonban felhasználtuk és én este, Madame Massonnal, a varrónőnkkel, elmentem a cirkuszba. Itt felkerestem irodájában Zidlert, elmondtam, hogy anyám nem engedi meg ezt a pályaváltoztatást, majd elmeséltem neki egész küzdelmes életemet, nyomorúságomat, amit ő meghatottan hallgatott. Nem is ragaszkodott tovább tervéhez, hanem megígérte, hogy I időről időre színházjegyet kiald. Két hónap múlva tényleg kaptam tőle két jegyet a Porte Saint Marlin I színház előadására, hogy megnézhessem a híres Sarah Bernhard'ot. örömtől ragyogó szemekkel ültem be aznap este a Madume Masson társaságábak a színház egyik zsöllyéjébe, ahol mellettem este úr ült. Alig vártam, hogy az előadás megkezdődjék. Cleopatrát játszották. Hirtelen belépett a színpadra egy fejedelmi megjelenésű és öltözetű nő, akinek minden szavát, minden mozdulatát színné nagamiba ittam. Az első felvonás végéig azonban nőttön nőtt csalódásom. Szünetben megtárgyaltuk csalódásunkat Madame Massonnal és észrevettük, hogy a mellettem ülő úr minden szavunkra figyel. Egyszerre közbeszólt : — Hisz?!, önök lécednek, Sarah Bernhardt ma este lemondott és más járs.•• helyette Cleopatrát. Ezekkel a szavakkal ányújtotta névjegyét, melyen az állt: „Edmond Stoullig, színházi kritikus". — Akkor bizonyára önnek van igaza — mondottam, — mert ön csak igazán ismerheti a nagy Sarah-t. — És hogy tetszett önnek a helyettese ? — Rögtön észre kellett volna vennem, hogy ez nem lehet Sarah — feleltem, — mert teljesen roszszul beszél, páthosza és szenvedése teljesen hamis. A kritikus meglepetten hallgatta szavaimat és így szólt: — Ennyi intelligenciával, ennyi helyes művészi érzékkel önnek színésznőnek kellene lennie. Rögtön megadott egy címet, ahol ajánlatára ingyen művészi oktatásban lehet részem. Hazamentem és a legnagyobb meglepetésemre anyám csak ennyit mondott: — No jó, hát próbáld meg. Így kezdődött életem két legodaadóbb jóbarátjával, Zidlerrel és Stoulliggal való ismeretségem, valamint színésznői pályám. * (Magyar operett Amerikában.) Kálmán Imre Herbert Stethardt amerikai zeneszerző társaságában operettet komponál, amelyet egy új newyorki színház, a Hammerstein Temple mutat be az őszi szezonban. A darab címe Aj araifyhajnal, szövegét Otto Harbach és Oscar Hammerstein newyorki librettisták irták. Ez lesz az első Kálmán-operett, amely nem Bécsben kerül először szinre. Műtépézi a Városligeti tavon. Esős időben részben fedett helyiség. Akik megtalálták egymást Főszereplő : Agara Art-». Az utolsó kaland Kettős főszereplen t »Mikiin l'arsaio. Ma premier.