Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-02 / 173. szám

1920. au­gusztus 8., kedd. . PESTI HÍRLAP A LEVEGŐ ORSZÁGÚTJÁN. A repülés jelene és jövője. Irta: R. E. Byrd kapitány. uj.d kapitány neve ma már fogalom, hozzátartozik az aviatika történetéhez. Még ha a csodálatosan merész sarkkutató repülését nem is ismerné minden művelt ember, akkor is feledhetetlenné tette a Byrd nevet, amikor Amerikából átrepült Európába. Teljesítményének értékéből semmit sem von le, hogy a La Manche­csatorna vizén szállt le, hiszen repülése rekordot jelentett, Lindbergh egyedül, Gl­amberlin másodmagával, Byrd pedig negyedmagával repült át az óceánon. Byrd kapitány most cikksorozatba foglalta össze nemcsak az Óceán-repülés alatt ész­lelt tapasztalatait, hanem mindazt, ami az óceán átrepüléséig fejlesztette az avia­tikát és azokat a lehetőségeket és valószí­nűségeket, amelyek még egyelőre a jövő reménységében élnek. Byrd kapitány rend­kívül érdekes és laikusnak és szakember­nek egyaránt értékes cikkeit sorozatosan közli a Pesti Hírlap, hogy olvasóit tájé­koztatni tudja a repülés jelenlegi helyze­téről és a még megoldásra váró problé­máról. Az az országút, amelyet Lindbergh ezredes vá­gott a felhők felett, amikor Newyorkból átrepült Pá­rizsba, egyúttal a repülés új, szilárdan megépített alapját is képezi. Teljes meggyőződéssel mondha­tom, ez nem annak a következménye, mintha Lind­bergh ezredes csodálatos teljesítményével az aviatika valamelyik tudományos alapjában hozott volna gyök­­­eres változást, hanem egyszerűen azért, mert hal­atlan erővel keltette fel a repülés iránti — az utóbbi időben bizony már szunnyadó — tömegérdeklődést. Az ő bámulatra méltó és vakmerő produkció­jával nemcsak világszerte ismert hős lett Lindbergh ezredes, nemcsak Amerika és Európa nagy össze­kötő tisztje, hanem ennél sokkal nagyobb jelentő­ségű ember lett — legalább a repülés szempontjából — az aviatika és az egész világ összekötő kapcsa. Lindbergh útja, az első Amerika és Európa közti repülőút, majd röviddel utána a valamivel hosszabb Chamberlin-féle út, meg a harmadiknak az enyém is, megnyitották a mindennapi ember szemét, hogy ne csak azokat a határállomásokat nézze, amelyek az aviatika eddigi fejlődésének útját jelezték, hanem a jövő lehetőségei felé is tekintsen. És erre az álta­lános érdeklődésre rendkívül nagy a szükség, mert a repülés fejlődése nem csupán a kevés nyaktörő me­részségű fölfedező önfeláldozó munkásságától függ, lélekkel az ügynek szentelő közóhajtól. Copyright by Angin American 'Netcspaper Service and by Pesti Hirlap. A vasút korszakának kezdetén a prüszkölő, füstölő lokomotivokat a „pokol szörnyetegének" ne­vezték és bizony azt kívánták, hogy törvényt hozza­nak ellenük, mert az emberi életnek állandóan mű­ködésben lévő veszélyeztetői. Az első utas­ok valósá­gos hősök voltak, ők maguk is úgy érezték, sőt még sok esztendő múltán is nagyon fejcsóválva nézték azt a merész vállalkozót, aki nem átallotta életét kockáztatni egy vasúti utazással, famíliája pedig rettenetes izgalomban volt mindaddig, míg az illető ú­ton volt, mert a vonatot életveszélyesnek tartották. De amikor az emberek mégis hozzászoktak a „gőz­paripához", a közóhaj sarkalta a vasutakat a gyor­sabb fejlődésre, a gyorsabb forgalom lebonyolí­tására. Ugyanez a folyamat ment végbe az automobi­lia nem sokkal nagyobb mértékben a magát szívvel-lókkal is attól az időtől kezdve, amikor még minden kocsit előre jelzett egy piroszászlós ember, hogy mindenkit idejekorán figyelmeztessen a „modern kínzókerék" közeledtére. De ezután ismét a gyors közlekedés iránti közóhaj fejlesztette olyan roham­léptekkel az automobilokat. Ezek az első „lónélküli kocsik" bizony nem voltak valami gyorsak s leg­többször lovakkal kellett hazavontatni egy-egy ki­javíthatatlan defektus után. De a pár évtizeddel ez­előtti autótulajdonosok nem mondtak le a gyors köz­lekedésről a rossz és lassú kocsik miatt, hanem job­bakat, gyorsabbakat kívántak. Meg is kapták azo­kat. Amióta mérnökök és gépészek dolgoztak a kí­sérleti állomásaikon, azóta a nagy gyárak megfeszí­tett igyekezettel valósítják meg az új meg új eszmé­ket, találmányokat a nagy üzleti versengés kény­szerítő nyomása alatt. S ha az automobil egyáltalá­ban törékeny. Veszélyes játékszer maradt volna, sok­kal inkább történhetett volna ez ma, mint 20 egy­nehány évvel ezelőtt, mert akkor az általános óhaj és az egészséges gazdasági verseny ösztönözte az autó építőit és fejlesztette az autót odáig, ahol ma van. A repülés még csak most kezd abba a hely­zetbe jutni, hogy közkívánat eszköze legyen, de jog­gal állíthatom, hogy úgy Lindbergh, mint Cham­berlin és akár a mi repülésünk belevitte a nép mil­lióinak tudatába a repülés iránti vágyakozást. Ter­mészetesn ez a vágyakozás eleinte még nem lehet erős, tudatos kívánsággá, de azzá fog nőni — e felől bizonyos vagyok — és nem sok esztendő telik el, míg meglesz az aviatikának az egész világ meghó­dítására is elég erős alapzata, amely többé nem erő­szakolt rendelkezéseken és törvényeken nyugszik, hanem a milliók szerteáradó repülni­ vágyakozásán. A magam részéről már most is azt hiszem, hogy Lindbergh ezredes csodálatos útja erősen megnövelte a számát ezeknek a „borzongó utasok­nak. És valószínűleg minden egyes utas, aki jó mé­lyen beássa magát az utasfülkébe és fejére teszi a bőrfejvédőt, egész biztosan azt hiszi, hogy ő leg­alább is Lindbergh és hasítja a levegőt Párizs felé. Ezek közül a most még borzongó utasok közül pár esztendő múlva nagyon sok már saját gépén fog repülni, akár üzleti ügyekben, akár csak szórako­zásból. Most még csak magukban mondogatják, hogy „helyes, ha ez a Lindbergh át tudott jutni Pá­rizsba, akkor én is egész biztonságban tehetek meg egy kis légi körutazást". A közvélemény tulajdonkép csak most kezd rá­eszmélni, hogy a repülőgép már egészen biztos köz­lekedési eszköz. Eltartott vagy húsz esztendeig, míg eljutott ehhez a biztonsághoz, de most már végre itt vagyunk. Lehet, hogy épen ez az esztendő az, ame­lyik meghozza a várva-várt abszolút biztos repülő­gépet. Ma már ott tartunk, hogy a normális ember épen olyan biztonsággal vezetheti repülőgépét, mintha saját automobilját hajtaná. Természetes, hogy a gondatlan ember számára a repülőgép ugyanolyan öngyilkosság, mint az automobil. Na­gyon könnyű a repülőgépet kibillenteni egyensúlyá­ból és zuhanni a halálba, de ezt a műveletet épen olyan biztonsággal megteheti, ha egy száz kilométer BYRD. Bence bácsi. Irta: Sas Ede. I. Julius Caesarról följegyezte a krónika, hogy hónapokon át mulatozván Kelet bűbájos királynő­jével, Cleopatrával, Brundisiumban halomra gyűl­tek a levelei, amelyek mind azonnali intézkedésért sürgették. Mikor aztán a világ ura végre kiszaba­dult édes rabságából, úgy találta, hogy azok az ége­tően sürgős ügyek mind szépen elintéződtek ma­guktól, amiből az a tanulság, hogy a levelekre vá­laszolni, a halaszthatlan intézkedéseket megtenni, teljesen fölösleges. Így gondolkozott Szalacsi Pál uram is, a fia­tal földesúr, amiben az a legérdekesebb, hogy a leg­távolabbi sejtelme sem volt Julius Caesar e tapasz­talatáról. Tőle egy levélre választ kapni, tökélete­sen ki volt zárva, s éppen úgy ki volt zárva, hogy valaha intézkedett volna abban a dologban, amire a levélíró kérte. Most azonban olyan levél akadt a kezébe, ami mégis kimozdította a közönyösségéből. Kétszer is elolvasta, hümmögött, köhögött, homlokát ráncolta, fejét csóválta, végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy ebben a dologban mégis csak tenni kell vala­mit. Mert az a levél így szólt: Kedves fiam uram! Azt hiszem, nem okozok neked meglepe­tést, ha kijelentem, hogy teljes­ tökéletesen elké­szültem. A tőzsdére vitt a bűnöm, — nahát, meg is lakolok érte keservesen. Mi marad számomra hátra? Valami hivatalba csak nem kéredzkedem be tintanyalónak? A famíliánknak sem akarok terhére lenni, van nektek magatoknak is elég bajotok! De minek szaporítsam a szót? Érett megfontolás után elhatároztam, hogy egy-kettő­ véget vetek mindennek. Mire e sorokat kapod, talán már el is mentem oda, ahol nincs bélyeges papiros,­­ ördög vitte volna el, aki kitalálta! Ezt az elhatározásomat csak veled közlöm, mert te vagy családunkban a legderekabb, az igazi férfi. Vigasztald meg az asszonynépet, kivált Jolánt, a feleségedet, aki mindig kedvencem volt. Áldjon meg benneteket az Isten! — Külö­nös szeretettel gondol rád e komoly percekben szerető a­pósod Rigó Bence. Szalacsi részére valóban nem volt meglepetés, amit szeretett apósa teljes­ tökéletes előkészüléséről írt. Inkább azon csodálkozott, hogy bírta az öreg ilyen sokáig elhúzni? És hát csakugyan ennyire elszánta magát szegény? Amilyen hebehurgya volt világéletében,­­ bizony ezt a könnyelműséget is el­követi !... A födesúr zsebébe rejtette a levelet, előbb szétnézett, nincs-e közelében az asszony, nem látja-e meg, hogy valamit rejteget? Aztán leharsogott a tornácról az istálló felé: — Gyuri! Fogj be! — Hová megy? — lépett ki a kiáltásra a be­sötétített nappaliból a szép Jolán asszony. — A városba, szivecskéni. Tudod, hogy hol­nap megyegyülés lesz. Nótárius választás! Szalacsi természetesen nem a városba hajta­tott. Amikor csétája elveszett az urilak szeme elől, a keresztútnál megveregette a kocsija hátát: — Balra térj, Gyuri. Csekére megyünk, az apósomékhoz. II. Rigó Bence bácsi portáján zajos örömet oko­zott Szalacsi megérkezése. A háziasszony, meg a két másik, férjnél levő leánya, akik éppen nála nya­raltak, csak aziránt tudakozódtak: hát Jolán miért nem jött el? Csak nem beteg? Hála Istennek, csak­hogy semmi baja!... Csak az öreg arcán bujkált holmi, nála szokatlan megilletődés. S néha egy-egy komoly pillantást lopott a veje arcára. — Nahát, hamar a vacsorához! Még éppen jókor érkeztél. A vacsora elég jó hangulatban telt el. A kö­zelgő katasztrófa semmiféle árnya sem vetődött a falusi konyha örömeivel megrakott asztalra. Az­­öreg ugyancsak jól eltitkolta a végzetes elhatározá­sát, gondolta magában a veremuram. Estebéd után egyedül maradt az apósával egy pohár érmelléki mellett. Pipára gyújtottak, amikor is az öreg Bence bácsinak különösen sok baja volt a csibukjával, sehogy se akart szelelni. Szalacsi csak elnézte,hogy küsködik vele. Nem szólt, kivárta, míg az öreg maga hozakodik elő a dologgal: — Hát izé ... kedves fiam ... Megkaptad a levelemet ? Szalacsi bólintott: — Megkaptam. — No és? Most már a vő kezdett bajlódni a pipájával. Azután vállat vont: — Hát gondolkoztam én is a dolgon sokat. Én — igazat kell adnom apának. Bence bácsi pipája már rendben volt. De e szavakra abbanhagyta a szívást. Sőt egészen ki­vette a szájából a borostyánszopókat. Igazat? — Igazat én. Úriember nem gondolkodhatik, nem cselekedhetik másképen, mint ahogy apa csele­kedni akar. Hogy majd mit jár a világ szája, hogy igy-ugy, elverte a vagyonát? Istenem, a magáét verte el! Legalább élt, — aztán punktum. A gyere­keit szárnyukra eresztette, — hogy nem hagy rájuk egyebet a jó emlékezeténél? Hát ami azt illeti: egyik veje se pénzért házasodott, — én legalább. Isten látja a lelkemet, nem az örökségre kacsint­gatva vettem feleségül Jolánkát. — Derék fiú vagy, Pali. Mindig is nagyon szerettelek. — Miután e­dig nem hagy rájuk semmit, nem is akar se egyiknek, se másiknak a nyakán élős­ködni. Ez is gavallér vonás. Mi ugyan eltartanánk becsülettel, aminthogy anya nem is fog özvegységé­ben szükséget szenvedni semmiben, — de más egy férfiember, aki ur volt, aztán egyszerre vége szakad az úri életének! Egy szó, mint száz, szent igaza van apának. Bence bácsi nagy­o­­kat szivott a csibukján. De már hiába volt az erőlködése. Kialudt. — Hm, hm, — köszörülte a torkost nagyba.1- 3 ESBISKT

Next