Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-02 / 173. szám
1920. augusztus 8., kedd. . PESTI HÍRLAP A LEVEGŐ ORSZÁGÚTJÁN. A repülés jelene és jövője. Irta: R. E. Byrd kapitány. uj.d kapitány neve ma már fogalom, hozzátartozik az aviatika történetéhez. Még ha a csodálatosan merész sarkkutató repülését nem is ismerné minden művelt ember, akkor is feledhetetlenné tette a Byrd nevet, amikor Amerikából átrepült Európába. Teljesítményének értékéből semmit sem von le, hogy a La Manchecsatorna vizén szállt le, hiszen repülése rekordot jelentett, Lindbergh egyedül, Glamberlin másodmagával, Byrd pedig negyedmagával repült át az óceánon. Byrd kapitány most cikksorozatba foglalta össze nemcsak az Óceán-repülés alatt észlelt tapasztalatait, hanem mindazt, ami az óceán átrepüléséig fejlesztette az aviatikát és azokat a lehetőségeket és valószínűségeket, amelyek még egyelőre a jövő reménységében élnek. Byrd kapitány rendkívül érdekes és laikusnak és szakembernek egyaránt értékes cikkeit sorozatosan közli a Pesti Hírlap, hogy olvasóit tájékoztatni tudja a repülés jelenlegi helyzetéről és a még megoldásra váró problémáról. Az az országút, amelyet Lindbergh ezredes vágott a felhők felett, amikor Newyorkból átrepült Párizsba, egyúttal a repülés új, szilárdan megépített alapját is képezi. Teljes meggyőződéssel mondhatom, ez nem annak a következménye, mintha Lindbergh ezredes csodálatos teljesítményével az aviatika valamelyik tudományos alapjában hozott volna gyökeres változást, hanem egyszerűen azért, mert halatlan erővel keltette fel a repülés iránti — az utóbbi időben bizony már szunnyadó — tömegérdeklődést. Az ő bámulatra méltó és vakmerő produkciójával nemcsak világszerte ismert hős lett Lindbergh ezredes, nemcsak Amerika és Európa nagy összekötő tisztje, hanem ennél sokkal nagyobb jelentőségű ember lett — legalább a repülés szempontjából — az aviatika és az egész világ összekötő kapcsa. Lindbergh útja, az első Amerika és Európa közti repülőút, majd röviddel utána a valamivel hosszabb Chamberlin-féle út, meg a harmadiknak az enyém is, megnyitották a mindennapi ember szemét, hogy ne csak azokat a határállomásokat nézze, amelyek az aviatika eddigi fejlődésének útját jelezték, hanem a jövő lehetőségei felé is tekintsen. És erre az általános érdeklődésre rendkívül nagy a szükség, mert a repülés fejlődése nem csupán a kevés nyaktörő merészségű fölfedező önfeláldozó munkásságától függ, lélekkel az ügynek szentelő közóhajtól. Copyright by Angin American 'Netcspaper Service and by Pesti Hirlap. A vasút korszakának kezdetén a prüszkölő, füstölő lokomotivokat a „pokol szörnyetegének" nevezték és bizony azt kívánták, hogy törvényt hozzanak ellenük, mert az emberi életnek állandóan működésben lévő veszélyeztetői. Az első utasok valóságos hősök voltak, ők maguk is úgy érezték, sőt még sok esztendő múltán is nagyon fejcsóválva nézték azt a merész vállalkozót, aki nem átallotta életét kockáztatni egy vasúti utazással, famíliája pedig rettenetes izgalomban volt mindaddig, míg az illető úton volt, mert a vonatot életveszélyesnek tartották. De amikor az emberek mégis hozzászoktak a „gőzparipához", a közóhaj sarkalta a vasutakat a gyorsabb fejlődésre, a gyorsabb forgalom lebonyolítására. Ugyanez a folyamat ment végbe az automobilia nem sokkal nagyobb mértékben a magát szívvel-lókkal is attól az időtől kezdve, amikor még minden kocsit előre jelzett egy piroszászlós ember, hogy mindenkit idejekorán figyelmeztessen a „modern kínzókerék" közeledtére. De ezután ismét a gyors közlekedés iránti közóhaj fejlesztette olyan rohamléptekkel az automobilokat. Ezek az első „lónélküli kocsik" bizony nem voltak valami gyorsak s legtöbbször lovakkal kellett hazavontatni egy-egy kijavíthatatlan defektus után. De a pár évtizeddel ezelőtti autótulajdonosok nem mondtak le a gyors közlekedésről a rossz és lassú kocsik miatt, hanem jobbakat, gyorsabbakat kívántak. Meg is kapták azokat. Amióta mérnökök és gépészek dolgoztak a kísérleti állomásaikon, azóta a nagy gyárak megfeszített igyekezettel valósítják meg az új meg új eszméket, találmányokat a nagy üzleti versengés kényszerítő nyomása alatt. S ha az automobil egyáltalában törékeny. Veszélyes játékszer maradt volna, sokkal inkább történhetett volna ez ma, mint 20 egynehány évvel ezelőtt, mert akkor az általános óhaj és az egészséges gazdasági verseny ösztönözte az autó építőit és fejlesztette az autót odáig, ahol ma van. A repülés még csak most kezd abba a helyzetbe jutni, hogy közkívánat eszköze legyen, de joggal állíthatom, hogy úgy Lindbergh, mint Chamberlin és akár a mi repülésünk belevitte a nép millióinak tudatába a repülés iránti vágyakozást. Természetesn ez a vágyakozás eleinte még nem lehet erős, tudatos kívánsággá, de azzá fog nőni — e felől bizonyos vagyok — és nem sok esztendő telik el, míg meglesz az aviatikának az egész világ meghódítására is elég erős alapzata, amely többé nem erőszakolt rendelkezéseken és törvényeken nyugszik, hanem a milliók szerteáradó repülni vágyakozásán. A magam részéről már most is azt hiszem, hogy Lindbergh ezredes csodálatos útja erősen megnövelte a számát ezeknek a „borzongó utasoknak. És valószínűleg minden egyes utas, aki jó mélyen beássa magát az utasfülkébe és fejére teszi a bőrfejvédőt, egész biztosan azt hiszi, hogy ő legalább is Lindbergh és hasítja a levegőt Párizs felé. Ezek közül a most még borzongó utasok közül pár esztendő múlva nagyon sok már saját gépén fog repülni, akár üzleti ügyekben, akár csak szórakozásból. Most még csak magukban mondogatják, hogy „helyes, ha ez a Lindbergh át tudott jutni Párizsba, akkor én is egész biztonságban tehetek meg egy kis légi körutazást". A közvélemény tulajdonkép csak most kezd ráeszmélni, hogy a repülőgép már egészen biztos közlekedési eszköz. Eltartott vagy húsz esztendeig, míg eljutott ehhez a biztonsághoz, de most már végre itt vagyunk. Lehet, hogy épen ez az esztendő az, amelyik meghozza a várva-várt abszolút biztos repülőgépet. Ma már ott tartunk, hogy a normális ember épen olyan biztonsággal vezetheti repülőgépét, mintha saját automobilját hajtaná. Természetes, hogy a gondatlan ember számára a repülőgép ugyanolyan öngyilkosság, mint az automobil. Nagyon könnyű a repülőgépet kibillenteni egyensúlyából és zuhanni a halálba, de ezt a műveletet épen olyan biztonsággal megteheti, ha egy száz kilométer BYRD. Bence bácsi. Irta: Sas Ede. I. Julius Caesarról följegyezte a krónika, hogy hónapokon át mulatozván Kelet bűbájos királynőjével, Cleopatrával, Brundisiumban halomra gyűltek a levelei, amelyek mind azonnali intézkedésért sürgették. Mikor aztán a világ ura végre kiszabadult édes rabságából, úgy találta, hogy azok az égetően sürgős ügyek mind szépen elintéződtek maguktól, amiből az a tanulság, hogy a levelekre válaszolni, a halaszthatlan intézkedéseket megtenni, teljesen fölösleges. Így gondolkozott Szalacsi Pál uram is, a fiatal földesúr, amiben az a legérdekesebb, hogy a legtávolabbi sejtelme sem volt Julius Caesar e tapasztalatáról. Tőle egy levélre választ kapni, tökéletesen ki volt zárva, s éppen úgy ki volt zárva, hogy valaha intézkedett volna abban a dologban, amire a levélíró kérte. Most azonban olyan levél akadt a kezébe, ami mégis kimozdította a közönyösségéből. Kétszer is elolvasta, hümmögött, köhögött, homlokát ráncolta, fejét csóválta, végre is arra a meggyőződésre jutott, hogy ebben a dologban mégis csak tenni kell valamit. Mert az a levél így szólt: Kedves fiam uram! Azt hiszem, nem okozok neked meglepetést, ha kijelentem, hogy teljes tökéletesen elkészültem. A tőzsdére vitt a bűnöm, — nahát, meg is lakolok érte keservesen. Mi marad számomra hátra? Valami hivatalba csak nem kéredzkedem be tintanyalónak? A famíliánknak sem akarok terhére lenni, van nektek magatoknak is elég bajotok! De minek szaporítsam a szót? Érett megfontolás után elhatároztam, hogy egy-kettő véget vetek mindennek. Mire e sorokat kapod, talán már el is mentem oda, ahol nincs bélyeges papiros, ördög vitte volna el, aki kitalálta! Ezt az elhatározásomat csak veled közlöm, mert te vagy családunkban a legderekabb, az igazi férfi. Vigasztald meg az asszonynépet, kivált Jolánt, a feleségedet, aki mindig kedvencem volt. Áldjon meg benneteket az Isten! — Különös szeretettel gondol rád e komoly percekben szerető apósod Rigó Bence. Szalacsi részére valóban nem volt meglepetés, amit szeretett apósa teljes tökéletes előkészüléséről írt. Inkább azon csodálkozott, hogy bírta az öreg ilyen sokáig elhúzni? És hát csakugyan ennyire elszánta magát szegény? Amilyen hebehurgya volt világéletében, bizony ezt a könnyelműséget is elköveti !... A födesúr zsebébe rejtette a levelet, előbb szétnézett, nincs-e közelében az asszony, nem látja-e meg, hogy valamit rejteget? Aztán leharsogott a tornácról az istálló felé: — Gyuri! Fogj be! — Hová megy? — lépett ki a kiáltásra a besötétített nappaliból a szép Jolán asszony. — A városba, szivecskéni. Tudod, hogy holnap megyegyülés lesz. Nótárius választás! Szalacsi természetesen nem a városba hajtatott. Amikor csétája elveszett az urilak szeme elől, a keresztútnál megveregette a kocsija hátát: — Balra térj, Gyuri. Csekére megyünk, az apósomékhoz. II. Rigó Bence bácsi portáján zajos örömet okozott Szalacsi megérkezése. A háziasszony, meg a két másik, férjnél levő leánya, akik éppen nála nyaraltak, csak aziránt tudakozódtak: hát Jolán miért nem jött el? Csak nem beteg? Hála Istennek, csakhogy semmi baja!... Csak az öreg arcán bujkált holmi, nála szokatlan megilletődés. S néha egy-egy komoly pillantást lopott a veje arcára. — Nahát, hamar a vacsorához! Még éppen jókor érkeztél. A vacsora elég jó hangulatban telt el. A közelgő katasztrófa semmiféle árnya sem vetődött a falusi konyha örömeivel megrakott asztalra. Azöreg ugyancsak jól eltitkolta a végzetes elhatározását, gondolta magában a veremuram. Estebéd után egyedül maradt az apósával egy pohár érmelléki mellett. Pipára gyújtottak, amikor is az öreg Bence bácsinak különösen sok baja volt a csibukjával, sehogy se akart szelelni. Szalacsi csak elnézte,hogy küsködik vele. Nem szólt, kivárta, míg az öreg maga hozakodik elő a dologgal: — Hát izé ... kedves fiam ... Megkaptad a levelemet ? Szalacsi bólintott: — Megkaptam. — No és? Most már a vő kezdett bajlódni a pipájával. Azután vállat vont: — Hát gondolkoztam én is a dolgon sokat. Én — igazat kell adnom apának. Bence bácsi pipája már rendben volt. De e szavakra abbanhagyta a szívást. Sőt egészen kivette a szájából a borostyánszopókat. Igazat? — Igazat én. Úriember nem gondolkodhatik, nem cselekedhetik másképen, mint ahogy apa cselekedni akar. Hogy majd mit jár a világ szája, hogy igy-ugy, elverte a vagyonát? Istenem, a magáét verte el! Legalább élt, — aztán punktum. A gyerekeit szárnyukra eresztette, — hogy nem hagy rájuk egyebet a jó emlékezeténél? Hát ami azt illeti: egyik veje se pénzért házasodott, — én legalább. Isten látja a lelkemet, nem az örökségre kacsintgatva vettem feleségül Jolánkát. — Derék fiú vagy, Pali. Mindig is nagyon szerettelek. — Miután edig nem hagy rájuk semmit, nem is akar se egyiknek, se másiknak a nyakán élősködni. Ez is gavallér vonás. Mi ugyan eltartanánk becsülettel, aminthogy anya nem is fog özvegységében szükséget szenvedni semmiben, — de más egy férfiember, aki ur volt, aztán egyszerre vége szakad az úri életének! Egy szó, mint száz, szent igaza van apának. Bence bácsi nagyokat szivott a csibukján. De már hiába volt az erőlködése. Kialudt. — Hm, hm, — köszörülte a torkost nagyba.1- 3 ESBISKT