Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-12 / 182. szám

r Ma: M Pesti Hirlap BUDAPEST, 1927. XLIX. ÉVFOLYAM, 182. (16.358) SZ­alégfa. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Egyes szám­ára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fil­lér. Külföldön az elő­fizetési ár kétszeres. PESTI HÍRLAP PÉNTEK, AUGUSZTUS 12. KIADÓHIVATALOK I­V., Vilmos császár-út 78. és VII., Erzsébet-körút 1. Fiókok: I., Krisztina­körút 133. II., Margitó­körút 5/b. VI., An­drássy-út 4. Újpest, István-út 1. II. és Kis­pest, Kossuth-tér 11. sz. Risztics. A dessaui repülőtéren szürke gépek áll­nak e pillanatban a mezőn, a jelre várva, mely elindítja őket a világ egyik legjelentősebb re­pü­lőútjára. Talán csak órák kérdése s a vak­merő gépeken a nagyszerű útra indult embe­rek már az óceán habjait látják maguk alatt. A történelemnek az az új fejezete, amelyet Lindbergh nyitott meg, most folytatódik. Európai emberek most először szállnak re­pülőgépbe, hogy ennek a világrésznek a földjé­ről megállás nélkül elsuhanjanak az újvilág­ba. És az egyik ember, aki motorja dübörgé­sével átzúg majd az idők múlása felett a tör­ténelemnek ebben az új korszakában: ma­gyar ember. Épen ezért, legyen bár vállal­kozása hősi diadal, vagy — Isten ments — bús tragédia, most megdobban szivünk és büszkék vagyunk rá. E kicsiny és összetörött nemzet egy bátor fia képében odaállt tehát az élre, elsőnek az elsők közé, kik Európa szivé­ből nekivágnak az óceánnak, új utat hasítani a kultúrának, a tudománynak, a haladásnak, az emberiség fejlődésének. Lindbergh megelőzte ugyan a dessaui repülőket, a most indulók útja azonban mégis nehezebb. Ez látszólag hihetetlenül és titok­zatosan hangzik. A titok rejtője pedig nem más, mint a kockázatos vállalkozás útja: maga az óceán. Ez a megmérhetetlen víztömeg iszonya­tos hullámaival, áramlataival, széljárásával és viharaival nemcsak az egész út félelmetessé­gét és nagyszerűségét növeli, hanem különös igazságtalanságot áraszt felénk: azt, hogy el­lenségesebben hömpölygeti a leget Európából Amerika felé, mint megfordítva. Az emberi­ség új országútja, amely ott húzódik el fe­lette s a mennybolt alatt, kifü­rkészhetetlenebb/ nehezebb, vadabb a mi földrészünktől az új­világ irányában, mint az a másik régi ország­út, melyet Lindberghek oly dicsően röpül­tek át." A dessaui gépek utjának tehát kijár és annyi érdeklődés s talán majdan dicsőség is, mint Lindberghének. Az emberiség fejlődé­sének uj mérföldkövét rakjuk le, ha a két vi­lágrész s aztán a többi világrészeken át az egész világ ily, órák alatt mérhető közel­ségbe kerül. Ám mit ér Lindbergh sikere, mit ér az, hogy Európa Amerikából repülőgépen ily szédületes rövid idő alatt megközelíthető, ha viszont Európából Amerikát repülőgépen elérni nem lehet? Erre a ma még izgató kér­désre akar feleletet adni Riszticsék vállalko­zása. És ezért büszke érzés számunkra, hogy egy magyar ember száll elsőnek e nagy bi­zonytalanságba, továbbszőni azt a szálat, me­lyet Lindbergh megkezdett, azt a vakító szá­lat, mely hivatva van földöntúli erővel össze­szőni a világ országait és népeit. Ristics János: egyszerű név, egyszerű ember nve. Époly egyszerű emberé, mint any­nyi millió más­ magyar ember neve, kik ma egy tenyérnyi országban a föld fekete végén verejtékezve, íróasztalok mellett görnyedve, műhelyben üllőt rengetve, hivatalban pihenést nem ismerve, gyárban tűztől nekihevülve törhetetlen akarással azon dolgoznak, hogy ez a fojtogatott nemzet lélekzethez kap­jon, életben maradjon s egyszer majd régi boldogságára ébredjen. Minden magyar ember egy ebben a mun­kában, ebben a vágyban és ebben az akarat­ban. Risztics János, az egyszerű pilóta azon­ban nem csupán ténylegesen, hanem képlete­sen is felemelkedik fölénk, fel abba a magas­ságba, amelyet ma a világ tágra nyitott szemmel néz, s ezzel a bátor emelkedéssel a figyelő vi­lág szeme elé ragyogtatja azt a nevet, hogy: magyar. Az egész világ tudta Lindbergh útja után, hogy az óceán hőse svéd; az egész vi­lág tudni fogja a dessaui start után, hogy Risztics magyar. S tudni fogja, hogy van egy nemzet, mely époly elszántan, félelmet és le­hetetlent nem ismerve, tör a maga jövendőjé­nek partjai felé, mint ahogy Risztics Já­nos, ennek a nemzetnek e percben reprezen­tánsa, száll most az amerikai partok felé. Ha majd Risztics ott lebeg a végtelennek tűnő órák során a szürke óceán felett és kö­zelebb látja magához a csillagokat, vagy két­ségbeejtő semmit lát az iszonyatos ködben és elérhetetlennek látszó célja sötétségében segít­ségül hívja azt a büszke érzést, hogy százmil­lió ember figyeli, s bizonyára szivének legbá­toritóbb dobbanása az lesz, amikor szegény magyar voltára gondol s arra a nemzetre, mely a százmillió ember között e világokat izgató utazásban a maga erejének, a maga életrevaló­ságának s a maga jövőjének útját látja. Egy ellenforradalmár lengyel tábornok titokzatos eltűnése. (Tudósítás a 3-tft oldalon.)­ ­ Az inkák kincse. irtat Ifj. Hegedűs Sándor. És barátom igy beszélte: — Peru határában lovagoltunk, a bolíviai sarkon, az angol követ, kísérete és én. Szokásunk szerint nagyobb kirándulást tettünk, hogy megis­merjük ezt az érdekes vidéket. Pár napja után vol­tunk már és gyönyörködtünk a hatalmas hegyek­ben és a környék ritka látványosságában. Ezen a területen tanyáznak az­­ ajmera- és kicsma-indiánok és még néhány kisebb törzs, azok­nak a nevére már nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy e törzsek között hire jutott, hogy Anglia kö­vete jár vidékükön, erre e törzsek összeültek és a kacikák elnöklete alatt tanácskoztak; a dolog vége aztán az lett, hogy a főnökök ünnepi díszbe öl­tözve az angol követ elé járultak, hogy elmondják kérésüket és feltárják sérelmeiket. Véletlenül tanúja lehettem ennek az érdekes jelenetnek, mely egy nagy hegyháton folyt le előttem. Éppen sátrat vertek a kíséret emberei, mikor négy indián tűnt fel a vidéken, amint a köves tala­jon felénk ügetett. A lemenő nap piros fényével megvilágította őket és gyönyörű látvány volt el­nézni ezeket az ősembereket,, amint tolldísz-ruhá­jukban, ott a piros napfényben vad lovaikon köze­ledtek felénk. Mindenik más és más törzsnek a főnöke és így fejdiszük is más és más formájú volt. Testük színesre volt festve, nyakukban szines kagylóhéjakból füzért hordtak.­­Fegyverük volt, puska, mely a nyeregkápán nyugodott és nagy, fa­nyelű kés, mely bőrtokban oldalukon lógott. Az egyik sásfonatu kosarat tartott kezében. Közelünk­be értek és ekkor leugráltak lovakb­ól. Minden ha­bozás nélkül az angol követ felé tartottak. Az első kezével üdvözlőleg intett felé és tört spanyol nyel­ven szólt: — Nagyhatalmú fehér ember, téged tisztelt ,meg a törzsek bizalma! Az angol követ érdeklődve fordult feléje: — Kik vagytok? — Mi az armerák, kicsmák és a többi törzsek kacikái vagyunk! — Mi járatban vagytok? — Te hozzád jöttünk, nagy, fehér úr, hogy hallgasd meg panaszunkat és vedd oltalmadba a vörösbőrn­ek üldözött népet! Szerencsére volt a kiséret emberei között egy ember, aki jól értette az indiánok nyelvét, mert más­kép nehéz lett volna boldogulni velük. A tolmács aztán hiven visszaadott minden szót és igy tudtuk meg a dolgokat. Az angol követ hellyel kinálta meg az indiánokat és ezek leültek eléje a kövekre, az­tán mindeniknek szivart adott. Pipája nincs — magyarázta —, csak igy adhatja a dohányt nekik, vegyék ugy, mintha kalumet lenne. Erre aztán az indián előadta a tolmács segé­lyével panaszát, mely e fordításban eképpen hang­zott: — Nagyszellem kegyeltje, hatalmas fehér em­ber. Te tudod, hogy a vörösök birták azelőtt ezt a földet, ők voltak az urak itt, a hegyekben ép ugy, mint a völgyekben és a vörös nap lemenőben, csak vörös embert látott. De aztán jöttek a fehérek és a harci szerencse mindig , melléjük állott és a vö­rösök száma mind kevesebb és kevesebb lett, atyáik földjét egymásután elvesztették, kiszorultak a he­gyekből, kiszorultak a völgyekből, az erdőkből, a vizek mellől. És most elhatárolva rossz legelőjű földeken és kopár hegyeken tanyáznak. De még ott sem hagynak a fehérek nyugtát a vörösöknek, azon a kis földön, ahol most élü­nk, ott sincs sza­bad életünk, sem pedig maradásunk. A fehérek to­vább sanyargatnak bennünket. Adót kell fizetnünk, aranyban négy fontot minden aratáskor. Mi meg­adjuk az adót Peru kormányának, csak azt kérjük, ne szorítson ki bennünket mostani helyünkről, mert arra délre jéghidegen fúj a szél és elpusztul tőle a vörösök népe! . . . Idáig tartott a kacika beszéde, mire az angol követ érdeklődni kezdett a kíséretében levők között, hogy tulajdonképen miről is van szó. Az egyik em­bertől a következő felvilágosítást kapta: — A perui kormány a U. S. A. mintájára Reservation-okat utalt ki az indiánoknak, ahol tar­tózkodhatnak, míg az adót pontosan fizetik. Ezek­nek a területeknek a nagysága pontosan ki van mérve, nagyságuk megállapítva. Már most ha észak­ról elvesznek belőle egy részt, ugyanennyit kapnak helyébe délen, de minthogy délfelé roppant kopár a vidék és DélAmerika alsó része már hideg, ezek a nyomorultak tüdővészt kapnak és rohamosan pusztul a számuk. Ezért jöttek ők az angol követ­hez, hogy lépjen közbe­­, — mint a világ legna­gyobb hatalmának képviselője — a perui kormány­nál, hogy a kijelölt Reservatio-kat ne változtassa meg délfelé szorítva, a perui kormány, mert az in­diánok nem bírják a klímát. Az angol követ elgondolkozott és intett az Indiánnak, hogy megértette a kérését. Ekkor az indián felállott és a sásfonatu ko­sarat átadta az angol követnek ezzel: — Fogadd törzseink nevében ajándékul ezt a sásfonatot, tartalmával együtt! Az angol követ kinyitotta a sáskosár fedelét és csodálkozva látta, hogy abban arany van, még­pedig nyersarany. De ami a legcsodálatosabb volt, nem olyan „nongat"-szerű, mint ami a bányákból előkerül, vagy pedig aranypor, amelyet patak,medi­véből mosnak, hanem lemezekből álló, finom­ nyers­, arany. Először megköszönte a főnök ajándékát és­ megígérte,­ hogy el fog járni kéréseik értelmében." Aztán pedig megkérdezte a főnököt, hol találták ezt az aranyat? De a kérdésre a főnök nem válaszolt. A követ intett szolgájának és az whiskyt hozott és a poha­rakba öntött. De egyik indián sem fogadott el egy korty italt sem. Megkérdeztük: — Miért nem isznak egy-két pohárral velünk?. Végre megmondta nagy hallgatás után a fő­nök ezt is: * .

Next