Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-12 / 182. szám
r Ma: M Pesti Hirlap BUDAPEST, 1927. XLIX. ÉVFOLYAM, 182. (16.358) SZalégfa. ELŐFIZETÉSI ÁRAK: Egy hóra 4 pengő, negyedévre 10 pengő 80 fillér. Egyes számára pályaudvaron is 16 fillér, vasárnap 32 fillér. Külföldön az előfizetési ár kétszeres. PESTI HÍRLAP PÉNTEK, AUGUSZTUS 12. KIADÓHIVATALOK IV., Vilmos császár-út 78. és VII., Erzsébet-körút 1. Fiókok: I., Krisztinakörút 133. II., Margitókörút 5/b. VI., Andrássy-út 4. Újpest, István-út 1. II. és Kispest, Kossuth-tér 11. sz. Risztics. A dessaui repülőtéren szürke gépek állnak e pillanatban a mezőn, a jelre várva, mely elindítja őket a világ egyik legjelentősebb repülőútjára. Talán csak órák kérdése s a vakmerő gépeken a nagyszerű útra indult emberek már az óceán habjait látják maguk alatt. A történelemnek az az új fejezete, amelyet Lindbergh nyitott meg, most folytatódik. Európai emberek most először szállnak repülőgépbe, hogy ennek a világrésznek a földjéről megállás nélkül elsuhanjanak az újvilágba. És az egyik ember, aki motorja dübörgésével átzúg majd az idők múlása felett a történelemnek ebben az új korszakában: magyar ember. Épen ezért, legyen bár vállalkozása hősi diadal, vagy — Isten ments — bús tragédia, most megdobban szivünk és büszkék vagyunk rá. E kicsiny és összetörött nemzet egy bátor fia képében odaállt tehát az élre, elsőnek az elsők közé, kik Európa szivéből nekivágnak az óceánnak, új utat hasítani a kultúrának, a tudománynak, a haladásnak, az emberiség fejlődésének. Lindbergh megelőzte ugyan a dessaui repülőket, a most indulók útja azonban mégis nehezebb. Ez látszólag hihetetlenül és titokzatosan hangzik. A titok rejtője pedig nem más, mint a kockázatos vállalkozás útja: maga az óceán. Ez a megmérhetetlen víztömeg iszonyatos hullámaival, áramlataival, széljárásával és viharaival nemcsak az egész út félelmetességét és nagyszerűségét növeli, hanem különös igazságtalanságot áraszt felénk: azt, hogy ellenségesebben hömpölygeti a leget Európából Amerika felé, mint megfordítva. Az emberiség új országútja, amely ott húzódik el felette s a mennybolt alatt, kifürkészhetetlenebb/ nehezebb, vadabb a mi földrészünktől az újvilág irányában, mint az a másik régi országút, melyet Lindberghek oly dicsően röpültek át." A dessaui gépek utjának tehát kijár és annyi érdeklődés s talán majdan dicsőség is, mint Lindberghének. Az emberiség fejlődésének uj mérföldkövét rakjuk le, ha a két világrész s aztán a többi világrészeken át az egész világ ily, órák alatt mérhető közelségbe kerül. Ám mit ér Lindbergh sikere, mit ér az, hogy Európa Amerikából repülőgépen ily szédületes rövid idő alatt megközelíthető, ha viszont Európából Amerikát repülőgépen elérni nem lehet? Erre a ma még izgató kérdésre akar feleletet adni Riszticsék vállalkozása. És ezért büszke érzés számunkra, hogy egy magyar ember száll elsőnek e nagy bizonytalanságba, továbbszőni azt a szálat, melyet Lindbergh megkezdett, azt a vakító szálat, mely hivatva van földöntúli erővel összeszőni a világ országait és népeit. Ristics János: egyszerű név, egyszerű ember nve. Époly egyszerű emberé, mint anynyi millió más magyar ember neve, kik ma egy tenyérnyi országban a föld fekete végén verejtékezve, íróasztalok mellett görnyedve, műhelyben üllőt rengetve, hivatalban pihenést nem ismerve, gyárban tűztől nekihevülve törhetetlen akarással azon dolgoznak, hogy ez a fojtogatott nemzet lélekzethez kapjon, életben maradjon s egyszer majd régi boldogságára ébredjen. Minden magyar ember egy ebben a munkában, ebben a vágyban és ebben az akaratban. Risztics János, az egyszerű pilóta azonban nem csupán ténylegesen, hanem képletesen is felemelkedik fölénk, fel abba a magasságba, amelyet ma a világ tágra nyitott szemmel néz, s ezzel a bátor emelkedéssel a figyelő világ szeme elé ragyogtatja azt a nevet, hogy: magyar. Az egész világ tudta Lindbergh útja után, hogy az óceán hőse svéd; az egész világ tudni fogja a dessaui start után, hogy Risztics magyar. S tudni fogja, hogy van egy nemzet, mely époly elszántan, félelmet és lehetetlent nem ismerve, tör a maga jövendőjének partjai felé, mint ahogy Risztics János, ennek a nemzetnek e percben reprezentánsa, száll most az amerikai partok felé. Ha majd Risztics ott lebeg a végtelennek tűnő órák során a szürke óceán felett és közelebb látja magához a csillagokat, vagy kétségbeejtő semmit lát az iszonyatos ködben és elérhetetlennek látszó célja sötétségében segítségül hívja azt a büszke érzést, hogy százmillió ember figyeli, s bizonyára szivének legbátoritóbb dobbanása az lesz, amikor szegény magyar voltára gondol s arra a nemzetre, mely a százmillió ember között e világokat izgató utazásban a maga erejének, a maga életrevalóságának s a maga jövőjének útját látja. Egy ellenforradalmár lengyel tábornok titokzatos eltűnése. (Tudósítás a 3-tft oldalon.) Az inkák kincse. irtat Ifj. Hegedűs Sándor. És barátom igy beszélte: — Peru határában lovagoltunk, a bolíviai sarkon, az angol követ, kísérete és én. Szokásunk szerint nagyobb kirándulást tettünk, hogy megismerjük ezt az érdekes vidéket. Pár napja után voltunk már és gyönyörködtünk a hatalmas hegyekben és a környék ritka látványosságában. Ezen a területen tanyáznak az ajmera- és kicsma-indiánok és még néhány kisebb törzs, azoknak a nevére már nem emlékszem. Elég az hozzá, hogy e törzsek között hire jutott, hogy Anglia követe jár vidékükön, erre e törzsek összeültek és a kacikák elnöklete alatt tanácskoztak; a dolog vége aztán az lett, hogy a főnökök ünnepi díszbe öltözve az angol követ elé járultak, hogy elmondják kérésüket és feltárják sérelmeiket. Véletlenül tanúja lehettem ennek az érdekes jelenetnek, mely egy nagy hegyháton folyt le előttem. Éppen sátrat vertek a kíséret emberei, mikor négy indián tűnt fel a vidéken, amint a köves talajon felénk ügetett. A lemenő nap piros fényével megvilágította őket és gyönyörű látvány volt elnézni ezeket az ősembereket,, amint tolldísz-ruhájukban, ott a piros napfényben vad lovaikon közeledtek felénk. Mindenik más és más törzsnek a főnöke és így fejdiszük is más és más formájú volt. Testük színesre volt festve, nyakukban szines kagylóhéjakból füzért hordtak.Fegyverük volt, puska, mely a nyeregkápán nyugodott és nagy, fanyelű kés, mely bőrtokban oldalukon lógott. Az egyik sásfonatu kosarat tartott kezében. Közelünkbe értek és ekkor leugráltak lovakból. Minden habozás nélkül az angol követ felé tartottak. Az első kezével üdvözlőleg intett felé és tört spanyol nyelven szólt: — Nagyhatalmú fehér ember, téged tisztelt ,meg a törzsek bizalma! Az angol követ érdeklődve fordult feléje: — Kik vagytok? — Mi az armerák, kicsmák és a többi törzsek kacikái vagyunk! — Mi járatban vagytok? — Te hozzád jöttünk, nagy, fehér úr, hogy hallgasd meg panaszunkat és vedd oltalmadba a vörösbőrnek üldözött népet! Szerencsére volt a kiséret emberei között egy ember, aki jól értette az indiánok nyelvét, mert máskép nehéz lett volna boldogulni velük. A tolmács aztán hiven visszaadott minden szót és igy tudtuk meg a dolgokat. Az angol követ hellyel kinálta meg az indiánokat és ezek leültek eléje a kövekre, aztán mindeniknek szivart adott. Pipája nincs — magyarázta —, csak igy adhatja a dohányt nekik, vegyék ugy, mintha kalumet lenne. Erre aztán az indián előadta a tolmács segélyével panaszát, mely e fordításban eképpen hangzott: — Nagyszellem kegyeltje, hatalmas fehér ember. Te tudod, hogy a vörösök birták azelőtt ezt a földet, ők voltak az urak itt, a hegyekben ép ugy, mint a völgyekben és a vörös nap lemenőben, csak vörös embert látott. De aztán jöttek a fehérek és a harci szerencse mindig , melléjük állott és a vörösök száma mind kevesebb és kevesebb lett, atyáik földjét egymásután elvesztették, kiszorultak a hegyekből, kiszorultak a völgyekből, az erdőkből, a vizek mellől. És most elhatárolva rossz legelőjű földeken és kopár hegyeken tanyáznak. De még ott sem hagynak a fehérek nyugtát a vörösöknek, azon a kis földön, ahol most élünk, ott sincs szabad életünk, sem pedig maradásunk. A fehérek tovább sanyargatnak bennünket. Adót kell fizetnünk, aranyban négy fontot minden aratáskor. Mi megadjuk az adót Peru kormányának, csak azt kérjük, ne szorítson ki bennünket mostani helyünkről, mert arra délre jéghidegen fúj a szél és elpusztul tőle a vörösök népe! . . . Idáig tartott a kacika beszéde, mire az angol követ érdeklődni kezdett a kíséretében levők között, hogy tulajdonképen miről is van szó. Az egyik embertől a következő felvilágosítást kapta: — A perui kormány a U. S. A. mintájára Reservation-okat utalt ki az indiánoknak, ahol tartózkodhatnak, míg az adót pontosan fizetik. Ezeknek a területeknek a nagysága pontosan ki van mérve, nagyságuk megállapítva. Már most ha északról elvesznek belőle egy részt, ugyanennyit kapnak helyébe délen, de minthogy délfelé roppant kopár a vidék és DélAmerika alsó része már hideg, ezek a nyomorultak tüdővészt kapnak és rohamosan pusztul a számuk. Ezért jöttek ők az angol követhez, hogy lépjen közbe, — mint a világ legnagyobb hatalmának képviselője — a perui kormánynál, hogy a kijelölt Reservatio-kat ne változtassa meg délfelé szorítva, a perui kormány, mert az indiánok nem bírják a klímát. Az angol követ elgondolkozott és intett az Indiánnak, hogy megértette a kérését. Ekkor az indián felállott és a sásfonatu kosarat átadta az angol követnek ezzel: — Fogadd törzseink nevében ajándékul ezt a sásfonatot, tartalmával együtt! Az angol követ kinyitotta a sáskosár fedelét és csodálkozva látta, hogy abban arany van, mégpedig nyersarany. De ami a legcsodálatosabb volt, nem olyan „nongat"-szerű, mint ami a bányákból előkerül, vagy pedig aranypor, amelyet patak,medivéből mosnak, hanem lemezekből álló, finom nyers, arany. Először megköszönte a főnök ajándékát és megígérte, hogy el fog járni kéréseik értelmében." Aztán pedig megkérdezte a főnököt, hol találták ezt az aranyat? De a kérdésre a főnök nem válaszolt. A követ intett szolgájának és az whiskyt hozott és a poharakba öntött. De egyik indián sem fogadott el egy korty italt sem. Megkérdeztük: — Miért nem isznak egy-két pohárral velünk?. Végre megmondta nagy hallgatás után a főnök ezt is: * .