Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)
1927-08-17 / 185. szám
6 PESTI HÍRLAP 1927. augusztus 17 . szerda. Az óceánjáró gépek startja. Három és öt óra között folytonosan áramlik a repülőtér felé a tömeg. És egyszerre, mintha titkos jelt kaptak volna, érkeznek a privát repülőgépek, hogy utasaik a start tanúi lehessenek. Ez egy kicsit már izelítő abból az időből, amikor a repülőgép csakugyan olyan lesz, mint ma az automobil. A tér egyik sarkában már ott áll egy tarkára festett kicsi kék sportgép. Ez egy brémai kereskedőé. Most három-négy hasonló kicsi, szinte játékszerszerű masina szerpentinezik le az égből. Ezek Lipcséből jönnek. Közöttük az egyik gép a Leipziger Neueste Nachrichtené. öt és hat óra között nyugtalan várakozással telik az idő. Mindenki tudja, hat órára várható a gépek indulása, mert a szakemberek a légköri viszonyok következtében ezt az órát tartják a túlterhelt gépek fölemelkedésére a legalkalmasabbnak. Hat órakor gyors búcsú után autóra ülnek a pilóták. A lelkesedő, kendőjét lengető tömeg szinte összezáródó körülöttük. Utolsó csók, utolsó búcsúszó az asszonyok felé. A kocsi már indul. Alig egy pillanatra látom a Risztics gömbölyű fejét, Köhl piros arcát, aztán a mezőn nyargalnak a gépek felé. Eltűntek a földtüremlés mögött. A most következő percek alatt még nehezebb a várakozás. Egyszerre, ismét németes, szinte már kényelmetlen érzést támasztó pontossággal újra berregni kezd annak a gépnek a motorja, amelyik a tenger partjáig kíséri az óceánjárókat, azután leszáll Brémában. Fölemelkedik és körözni kezd fenn a párás gőzök között megtompult színű levegőégben. Húsz perc múlva, mintha valamilyen rettentő szörnyeteg hangja volna, a földtüremlés mögött zúgni, bömbölni, viharzani kezd a Bremen motorja. — A Bremen indul! — kiáltják az emberek egymásnak. Mintha ez olyan újság volna, amit épen csak ők tudnak. A bugás még erősebb, még viharzóbb lesz és a földház mögül előrohan a fényesen fehér testű acélmadár. Itt van az óceánjáró gépek útjának egyik legkritikusabb pillanata: hogyan sikerül a start?, Elválik-e a gép idejében a földtől?. . A betonpályát végigjártam délelőtt. Hétszáz és néhány méter hoszszú. Vajon elég-e ez a nekifutás a rettentő súlyú gépnek? Mert ha nem, akkor kerekei belesüppednek a puha földbe és akkor fölborulás lesz a próbálkozás vége. De nem. Nincsen semmi baj. A Bremen, a betonpálya utolsó száz méterén kínosan és ijesztően lassan bár, de mégis fölkúszik a földről a levegőbe. A tömeg artikulálatlan hangon hördül föl ebben a pillanatban. Nem diadalkiáltás ez, nem is a szokásos üdvözlés, hanem a túlfeszült lelkeknek egy szenvedő jajkiáltása, amellyel mintha segíteni akarnák azokat, akik most a súlyos acélszörnyeteggel akarják megmászni a könnyű levegőt. A gép alig egy-két méternyire siklik a föld fölött, egy kicsit visszahanyatlik. Egy pillanatra olyannak látszik a helyzet, mintha bele akarna vágódni a földbe, de újra diadalmaskodott fölötte a nekilendülő motorban dugó, ordító szörnyűséges erő, gyönge szögvonalban emelkedik, egyre emelkedik és halad északnyugat felé. Tizenöt-húsz méter magasan száll el az országutat feketére festő tömeg feje fölött azután, mintha kerekével az ágakat sodorná elszáll a látóhatárt elzáró erdőcske fáinak a lombja fölött. Olyan alacsonyan szállt, hogy egy pillanat múlva már el is tűnt a szemek előtt, öt perc múlva megismétlődika látványosság. Most már az Európa indul. Sokkal erősebb lendülettel, bátrabban, merészebben. Ezt a gépet vezeti Risztics! Hamarabb válik el a betonpályától, mint a Bremen, nem ugrik vissza a földhöz, erősebb szögben emelkedik, magasabban száll el az emberek feje fölött és két másodperccel később takarják el tekintetünk elöl a lombok. A nagy esemény megtörtént. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, nem az Ehrengastok, nem is a messze földről ideérkező újságírók láttak a legtöbbet belőle. Hanem az országút mentén fölsorakozó, hívatlan publikum. Ez a német hiperrendezés csodája. A nagy esemény megtörtént. A nagy tért szegélyező töméntelen ember eddig szinte eltűnt a bokrok és az erdők sötét hátterében. Amikor autónk befelé indul a városba, akkor látom, milyen sokan voltunk. Legalább tízezren. És legalább néhányszáz autó. Nemcsak Dessauból, Berlin, Magdeburg, Lipcse, Hannover és egy sereg más város jelzését láttuk a különféle kocsikon. Ez a nagy tömeg elárasztotta azt a kevés kávéházat és éttermet, amelyet Dessauban elfoglalhatott. Ugyanakkor azonban azok, akik hetek óta itt tanyáztak, az újságírók, olyan nekifutással iramodtak neki az elutazásnak, mintha kergetné őket valaki. Ki autón, kivonaton igyekezett a maga városába, a maga szerkesztőségébe, hogy megírja azt, amit látott, vagy pedig Berlinből, a telefonhálózat központjából, kényelmesen adja le a maga tudósítását. Tizenegy óra után már egészen csendes és aluszékony hangulat ülte meg a Hotel Goldenen Beutel hallját. Azokból, akik a zenebonát csinálták, nem maradt már más, csak néhány német és pontosan négy külföldi újságíró — két amerikai, egy dán kollega. És e sorok írója. A portás kibékült arccal bóbiskolt a pultja mögött. Látszott rajta, hogy máris élvezi a helyreállott csendet és nyugalmat. Odakinn egyre erősebben zuhogott az eső, de senki sem törődött vele. A „Bremen"-t látták Hannover fölött. Most mindenki azt várta, hogy az „Európá"-ról is érkezzék valami jelentés. Egyszerre egy rekedt hang ezt ordította: — Az „Európá"-nak Brémában kényszerleszállással le kellett ereszkednie! Mindenki a hall közepén csoportosult. Az újságírók a telefonfülkékhez rohantak. A portás egyszerre fölocsúdott a mélázásából és nem ért rá, hogy haragudjék azért, amiért a nyugalmában megzavarták. Kezdődött a bolondokháza elölről. Telefon jobbra, telefon balra. A kámforrá vált újságírók helyett seregestül áramlott a kíváncsi és a rossz hír miatt fölzaklatott idegzetű emberek tömege a városból, más éttermekből és kávéházakból. Odakinn most már zuhogott az eső. Villámlott és dörgött. Úgy ömlött az eső, mintha hordókból dűlne. Az újságírók a Junkers-művek igazgatóságát ostromolták. Végre az egyik választ kap a sok csengetésre. A választ nem tartja meg magának, hanem kikiáltja abba a méhkas zsongásba, amely a hallban az előbbi nyugalom után támadt: — Az „Európa" leszállását hivatalosan is megerősítik! Odakinn most már orkánszerűen zúg a vihar. Álmélkodás, sopánkodás, találgatás, mi történhetett. Ekkor egy másik hír zúdul bele a tömegbe: — A „Bremen" Hollandiában lezuhant. Új ostrom a telefon ellen. A Junkers-műveknél nem tudnak semmit. Térképen ellenőrzik a „Bremen" útját. Igen, a „Bremen"-nek csakugyan Hollandia fölött kellett az útját folytatnia. Valaki Berlinnel bajlódik, nem tud vele beszélni. A vihar megrongálta a vonalakat. Berlin végre felel. A katasztrófa hírét nem erősíti meg, de jót sem tud a „Bremen"-ről mondani. Órákig tart ez az izgalom, ez a bizonytalanság. Végre jóval éjfél után jelentik, hogy a „Bremen"-t látták Skóciában, Wakefield fölött. Általános megkönnyebbülés. Az arcokon újra éled a reménység. Derék nyárspolgárok, akik student-koruk óta nem feküdtek ilyen későn, elindulnak hazafelé. Talán mégis! Ami az „Európá"-nak nem sikerült, azt majd megcsinálja a „Bremen"! Beszélgetés Riszticsnével az „Európa" leszállása után. Másnap reggel első dolgom az volt, hogy kimentem Ziebigkbe, Dessau kertes elővárosába, hogy fölkeressem Risztics János feleségét. Velem volt egy amerikai újságíró kollegám. Amikor mind a hárman leülünk ahhoz az asztalhoz, amelynél a startot megelőző napon Riszticscsel és csinos fiatalasszony feleségével együtt ültem, boldog vagyok, hogy nem kell szomorú és aggodalmat keltő témáról beszélni. Hogy megkérdezhetem, mit szól az esethez? Ebben a pillanatban már mindnyájan tudjuk, mi történt: a Bremen rettentő viharba került a tengeren, a motorja rosszul, szabálytalanul dolgozott, ezért kellett vele visszafordulni. A leszállásnál azután a nehéz gép eltörte a farkát, a kormánya és a légcsavarja teljesen használhatatlanná lett. Risztics most Brémában azon dolgozik, hogy az igazgatóság rendelkezése szerint a gép motorját leszerelje és azután Dessauba visszahozza. — Hogy mit szólok az esethez? — kérdezi Riszticsné. — Nagyon örülök, hogy így történt, és azzal a nehéz géppel éjszaka, idegen városban, idegen repülőtéren az uram nagyobb baj nélkül le tudott szállani. Nem is kellene, hogy beszéljen, a szeme csillogása, az arca ragyogása elárulja, mit érez. Már évődök is vele, amikor megkérdem: — No, és a dícsőség? Riszticsné elkomolyodik és ráeszmél arra, hogy az ura világhíre őt is kötelezi: — Én egészen nyugodtan veszem a dolgot. Hiszen viharban nem lehet a tenger fölött repülni. Aztán mintegy igazolásul és azért, hogy a párját megvédelmezze, még hozzáteszi: — Azt ugye tudja, hogy az uram kinn volt a tengeren és onnan jött vissza? — Azt tudom. De most tegye a kezét a szivére és legyen egy kicsit őszinte! Mondja meg, szívesen lemond a dicsőségről, csak azért, hogy az ura most már nincsen veszedelemben. Riszticsné hangja egy kis szomorúságot és lemondást árul el: — Dehogy! Hát azt hiszi, ezzel vége? Maga azt hiszi, hogy nem megy újra neki? Hazajön, megcsinálják a gépét, azután újra kezdi. Csak annak örülök, hogy most nagyobb baja nem történt. — És most mondja meg, mit érzett, amikor az a nagy, szürke gépmadár tegnap fölvitte az urát a magasba? — Hát elszorult a szívem. Elgondolhatja, milyen érzéssel engedi az ember ilyen útnak nem azt, akit szeret. Amikor Riszticsnétől jövet kocsink megállt a hotel előtt, az egyik német kollega ragyogó arccal kiáltotta felénk a jó újságot: — A „Bremen"-t Írország nyugati partján látták, most már teljes gőzzel halad az óceán fölött! Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón a „Bremen" egyik pilótájának, a mindig jókedvű és nevető Köhl nek a felesége. Napok óta figyeltem, a közép barna asszony arcáról hogyan szokik el és hogyan tűnik el végleg a mosoly? Most fehér volt az arca, minden vonása meredt, a szeme olyan, mintha alvajáró volna. Milyen kedves, milyen drága volt a másik szép asszonynak, Riszticsnének a mosolya, milyen tiszta és ragyogó volt a szeme! Az amerikai kollegámmal félreállunk az útból és néma szájjal mélyen meghajlunk előtte. Egyikünknek sem volna hozzá szíve, hogy egyetlenegy szóval háborgassa. Milyen boldog ebben a pillanatban az az asszony, akinek az ura már kudarcot vallott. És milyen szerencsétlen itt ez a másik, akinek a párja még útban van a dicsőség felé! Halló! itt Risztics Brémából! Az „Európa" vezető pilótája elmondja, miért kellett gépével az óceánról visszafordulnia ? Egy amerikai, egy német és egy dán kollegával ülök az ebédnél. Már előzőleg megbíztam a portást, hívja föl nekem a brémai repülteret. Egy negyed óra sem telik bele, — épen végeztem a húsétellel, — amikor a portás bekiált: — Itt van Bréma! Sietek a fülkébe és az első szóra megismerem a hangját: — Halló! Itt Bréma! Halló! Risztics beszél. — Kedves Risztics úr! Mélyen sajnálom, hogy a vállalkozása meghiusult, de boldog vagyok, hogy nagyobb baj nem történt. Mondjon valamit az útról a Pesti Hírlap olvasói számára! Miért kellett viszszajönniök? — Pocsék idő volt, — feleli Risztics. — Ez volt az egyik oka. Brémán túl rettenetes ködbe kerültünk, úgyhogy semmit sem láttunk, zuhogott az eső, dörgött, villámlott. Többször is nekivágtunk a tengernek, azt reméltük, hogy a ködtengert áttörjük valahogy. Kétszer is elrepültünk Norderney fölött. Vagy száz kilométer távolságra előre vergődtünk Hull irányában. Megpróbáltam volna, hogy eljussak valahogy Angliába és az út folytatását megkíséreljem, de még egy másik ok is ellenünk esküdött: a motor rosszul, szabálytalanul működött. A túlterhelt, nehéz gépet harminc-negyven méternyire vittem a viharzó tenger fölött. Feljebb nem mertem emelkedni, mert nem bíztam a motorban. Úgy látszik, annak is a köd, a nedvesség és a zivatar ártott meg, mert az eső úgy ömlött, mintha hütötték volna. A rettenetes időben végre is nem kockáztathattam meg az utazás további erőltetését, pilótatársammal. Edzőiddal egyetértésben ezért visszafordítottam a gépet a szárazföld felé. Bréma fölé érkezve csak nagy nehezen tudtuk megtalálni a repülőteret, még akkor is záporban ömlött az eső. Azonban végre megtaláltuk és földet értünk valahogy. Mindnyájan bőrig áztunk. Mi is, amikor kiszálltunk a gépből. És azok is, akik a leszállásnál segítségünkre siettek. Egyszerre magától vidámabb témára fordítja a szót: — Pedig a gép nagyon szépen ment el a földtől. Ugye? — Sokkal szebben, mint a „Bremen"! — No nem baj, majd megpróbáljuk mégegyszer. — Újra akar indulni? — Természetesen, mihelyst a másik gépet rendbehozzák. — A harmadik gépet? Azt, amelyiknek a startja most elmaradt? — Igen. Azt. Egyszer majd csak sikerül a dolog. — Azt tudja, hogy Kohl most már az óceán fölött repül? Mit szól hozzá, milyen kilátásai vannak a sikerre? Akkor még sem Risztics, sem én nem tudtuk, hogy a Junkersék másik gépe is útban van már vissza, a dessaui repülőtér felé. Tyúkszem, bőrkeményedés és a felbőr minden más képződése ellen csak LUSER-féle TURISTATAPASZ-t vegyen — Kapható minden gyógyszertárban és drogrésában. 1188. FőraktáraTörök József Rt. Budapest, VI., Király utca 13. szám.