Pesti Hírlap, 1927. augusztus (49. évfolyam, 173-196. szám)

1927-08-17 / 185. szám

6 PESTI HÍRLAP 1927. augusztus 17 . szerda. Az óceánjáró gépek startja. Három és öt óra között folytonosan áramlik a repülőtér felé a tömeg. És egyszerre, mintha titkos jelt kaptak volna, érkeznek a privát repülőgépek, hogy utasaik a start tanúi lehessenek. Ez egy ki­csit már izelítő abból az időből, amikor a repülőgép csakugyan olyan lesz, mint ma az automobil. A tér egyik sarkában már ott áll egy tarkára festett kicsi kék sportgép. Ez egy brémai kereskedőé. Most há­rom-négy hasonló kicsi, szinte játékszerszerű masi­na szerpentinezik le az égből. Ezek Lipcséből jön­nek. Közöttük az egyik gép a Leipziger Neueste Nachrichtené. öt és hat óra között nyugtalan várakozással telik az idő. Mindenki tudja, hat órára várható a gépek indulása, mert a szakemberek a légköri viszo­nyok következtében ezt az órát tartják a túlterhelt gépek fölemelkedésére a legalkalmasabbnak. Hat órakor gyors búcsú után autóra ülnek a pilóták. A lelkesedő, kendőjét lengető tömeg szinte összezáród­ó körülöttük. Utolsó csók, utolsó búcsú­szó az asszonyok felé. A kocsi már indul. Alig egy pillanatra látom a Risztics gömbölyű fejét, Köhl pi­ros arcát, aztán a mezőn nyargalnak a gépek felé. Eltűntek a földtüremlés mögött. A most következő percek alatt még nehezebb a várakozás. Egyszerre, ismét németes, szinte már kényelmetlen érzést tá­masztó pontossággal újra berregni kezd annak a gépnek a motorja, amelyik a tenger partjáig kíséri az óceán­jár­ókat, azután leszáll Brémában. Fölemel­kedik és körözni kezd fenn a párás gőzök között megtompult színű levegőégben. Húsz perc múlva, mintha valamilyen rettentő szörnyeteg hangja volna, a földtüremlés mögött zúg­ni, bömbölni, viharzani kezd a Bremen motorja. — A Bremen indul! — kiáltják az emberek egymásnak. Mintha ez olyan újság volna, amit épen csak ők tudnak. A­ bugás még erősebb, még viharzóbb lesz és a földház mögül előrohan a fényesen fehér testű acélmadár. Itt van az óceánjáró gépek útjának egyik legkritikusabb pillanata: hogyan sikerül a start?, Elválik-e­ a gép idejében a földtől?. . A betonpályát végigjártam délelőtt. Hétszáz és néhány méter hosz­szú. Vajon elég-e ez a nekifutás a rettentő súlyú gépnek? Mert ha nem, akkor kerekei belesüppednek a puha földbe és akkor fölborulás lesz a próbálko­zás vége. De nem­. Nincsen semmi baj. A Bremen, a beton­pálya utolsó száz méterén kínosan és ijesztően las­san bár, de mégis fölk­úszik a földről a levegőbe. A tömeg artikulálatlan hangon hördül föl ebben a pil­lanatban. Nem diadal­kiáltás ez, nem is a szokásos üdvözlés, hanem a túlfeszült lelkeknek egy szenvedő jajkiáltása, amellyel mintha segíteni akarnák azo­kat, akik most a súlyos acélszörnyeteggel akarják megmászni a könnyű levegőt. A gép alig egy-két méternyire siklik a föld fö­lött, egy kicsit visszahanyatlik. Egy pillanatra olyannak látszik a helyzet, mintha bele akarna vá­gódni a földbe, de újra diadalmaskodott fölötte a ne­kilendülő motorban dugó, ordító szörnyűséges erő, gyönge szögvonalban emelkedik, egyre emelkedik és halad északnyugat felé. Tizenöt-húsz méter maga­san száll el az országutat feketére festő tömeg feje fölött azután, mintha kerekével az ágakat sodorná elszáll a látóhatárt elzáró erdőcske fáinak a lombja fölött. Olyan alacsonyan szállt, hogy egy pillanat múlva már el is tűnt a szemek előtt, öt perc múlva megismétlődik­­a látványosság. Most már az Európa indul. Sokkal erősebb lendület­tel, bátrabban, merészebben. Ezt a gépet vezeti Risz­tics! Hamarabb válik el a betonpályától, mint a Bre­men, nem ugrik vissza a földhöz, erősebb szögben emelkedik, magasabban száll el az emberek feje fö­lött és két másodperccel később takarják el tekinte­tünk elöl a lombok. A nagy esemény megtörtént. Tárgyilagosan meg kell állapítanunk, nem az Ehrengastok, nem is a messze földről ideérkező újságírók láttak a leg­többet belőle. Hanem az országút mentén fölsorako­zó, hívatlan publikum. Ez a német hiperrendezés csodája. A nagy esemény megtörtént. A nagy tért sze­gélyező töméntelen ember eddig szinte eltűnt a bok­rok és az erdők sötét hátterében. Amikor autónk befelé indul a városba, akkor látom, milyen sokan voltunk. Legalább tízezren. És legalább néhány­­száz autó. Nemcsak Dessauból, Berlin, Magdeburg, Lipcse, Hannover és egy sereg más város jelzését láttuk a különféle kocsikon. Ez a nagy tömeg el­árasztotta azt a kevés kávéházat és éttermet, ame­lyet Dessauban elfoglalhatott. Ugyanakkor azonban azok, akik hetek óta itt tanyáztak, az újságírók, olyan nekifutással iramodtak neki az elutazásnak, mintha kergetné őket valaki. Ki autón, ki­vonaton igyekezett a maga városába, a maga szerkesztősé­gébe, hogy megírja azt, amit látott, vagy pedig Ber­linből, a telefonhálózat központjából, kényelmesen adja le a maga tudósítását. Tizenegy óra után már egészen csendes és aluszékony hangulat ülte meg a Hotel Goldenen Beutel hallját. Azokból, akik a zenebonát csinálták, nem maradt már más, csak néhány német és pontosan négy külföldi újságíró — két amerikai, egy dán kollega. És e sorok írója. A portás kibékült arccal bóbiskolt a pultja mögött. Látszott rajta, hogy máris élvezi a helyre­állott csendet és nyugalmat. Odakinn egyre erőseb­ben zuhogott az eső, de senki sem törődött vele. A „Bremen"-t látták Hannover fölött. Most min­denki azt várta, hogy az „Európá"-ról is érkezzék valami jelentés. Egyszerre egy rekedt hang ezt ordította: — Az „Európá"-nak Brémában kényszerle­szállással le kellett ereszkednie! Mindenki a hall közepén csoportosult. Az újságírók a telefonfülkékhez rohantak. A portás egyszerre fölocsúdott a mélázásából és nem ért rá, hogy haragudjék azért, amiért a nyugalmában meg­zavarták. Kezdődött a bolondokháza elölről. Tele­fon jobbra, telefon balra. A kámforrá vált újságírók helyett seregestül áramlott a kíváncsi és a rossz hír miatt fölzaklatott idegzetű emberek tömege a városból, más éttermekből és kávéházakból. Oda­kinn most már zuhogott az eső. Villámlott és dör­gött. Úgy ömlött az eső, mintha hordókból dűlne. Az újságírók a Junkers-művek igazgatóságát os­tromolták. Végre az egyik választ kap a sok csen­getésre. A választ nem tartja meg magának, hanem kikiáltja abba a méhkas­ zsongásba, amely a hall­ban az előbbi nyugalom után támadt: — Az „Európa" leszállását hivatalosan is megerősítik! Odakinn most már orkánszerűen zúg a vihar. Álmélkodás, sopánkodás, találgatás, mi történhe­tett. Ekkor egy másik hír zúdul bele a tömegbe: — A „Bremen" Hollandiában lezuhant. Új ostrom a telefon ellen. A Junkers-művek­nél nem tudnak semmit. Térképen ellenőrzik a „Bremen" útját. Igen, a „Bremen"-nek csakugyan Hollandia fölött kellett az útját folytatnia. Valaki Berlinnel bajlódik, nem tud vele beszélni. A vihar megrongálta a vonalakat. Berlin végre felel. A ka­tasztrófa hírét nem erősíti meg, de jót sem tud a „Bremen"-ről mondani. Órákig tart ez az izgalom, ez a bizonytalanság. Végre jóval éjfél után jelen­tik, hogy a „Bremen"-t látták Skóciában, Wake­field fölött. Általános megkönnyebbülés. Az arco­kon újra éled a reménység. Derék nyárspolgárok, akik student-koruk óta nem feküdtek ilyen későn, elindulnak hazafelé. Talán mégis! Ami az „Euró­pá"-nak nem sikerült, azt majd megcsinálja a „Bremen"! Beszélgetés Riszticsnével az „Európa" leszállása után. Másnap reggel első dolgom az volt, hogy ki­mentem Ziebigkbe, Dessau kertes elővárosába, hogy fölkeressem Risztics János feleségét. Velem volt egy amerikai újságíró kollegám. Amikor mind a hárman leülünk ahhoz az asztalhoz, amelynél a startot megelőző napon Risz­ticscsel és csinos fiatalasszony feleségével együtt ültem, boldog vagyok, hogy nem kell szomorú és aggodalmat keltő témáról beszélni. Hogy megkér­dezhetem, mit szól az esethez? Ebben a pillanatban már mindnyájan tudjuk, mi történt: a Bremen ret­tentő viharba került a tengeren, a motorja rosszul, szabálytalanul dolgozott, ezért kellett vele vissza­fordulni. A leszállásnál azután a nehéz gép eltörte a farkát, a kormánya és a légcsavarja teljesen használhatatlanná lett. Risztics most Brémában azon dolgozik, hogy az igazgatóság rendelkezése szerint a gép motorját leszerelje és azután Dessau­ba visszahozza. — Hogy mit szólok az esethez? — kérdezi Riszticsné. — Nagyon örülök, hogy így történt, és azzal a nehéz géppel éjszaka, idegen v­árosban, idegen repülőtéren az uram nagyobb baj nélkül le tudott szállani. Nem is kellene, hogy beszéljen, a szeme csil­logása, az arca ragyogása elárulja, mit érez. Már évődök is vele, amikor megkérdem: — No, és a dícsőség? Riszticsné elkomolyodik és ráeszmél arra, hogy az ura világhíre őt is kötelezi: — Én egészen nyugodtan veszem a dolgot. Hiszen viharban nem lehet a tenger fölött repülni. Aztán mintegy igazolásul és azért, hogy a párját megvédelmezze, még hozzáteszi: — Azt ugy­e tudja, hogy az uram kinn volt a tengeren és onnan jött vissza? — Azt tudom. De most tegye a kezét a szivére és legyen egy kicsit őszinte! Mondja meg, szívesen lemond a dicsőségről, csak azért, hogy az ura most már nincsen veszedelemben. Riszticsné hangja egy kis szomorúságot és lemondást árul el: — Dehogy! Hát azt hiszi, ezzel vége? Maga azt hiszi, hogy nem megy újra neki? Hazajön, meg­csinálják a gépét, azután újra kezdi. Csak annak örülök, hogy most nagyobb baja nem történt. — És most mondja meg, mit érzett, amikor az a nagy, szürke gépmadár tegnap fölvitte az urát a magasba? — Hát elszorult a szívem. Elgondolhatja, mi­lyen érzéssel engedi az ember ilyen útnak nem­ azt, akit szeret. Amikor Riszticsnétől jövet kocsink megállt a hotel előtt, az egyik német kollega ragyogó arccal kiáltotta felénk a jó újságot: — A „Bremen"-t Írország nyugati partján látták, most már teljes gőzzel halad az óceán fölött! Ebben a pillanatban lépett ki az ajtón a „Bre­men" egyik pilótájának, a mindig jókedvű és ne­vető Köhl­ nek a felesége. Napok óta figyeltem, a k­özép barna asszony arcáról hogyan szokik el és hogyan tűnik el végleg a mosoly? Most fehér volt az arca, minden vonása meredt, a szeme olyan, mintha alvajáró volna. Milyen kedves, milyen drága volt a másik szép asszonynak, Riszticsnének a mosolya, milyen tiszta és ragyogó volt a szeme! Az amerikai kollegámmal félreállunk az útból és néma szájjal mélyen meghajlunk előtte. Egyikünknek sem volna hozzá szíve, hogy egyetlenegy szóval háborgassa. Milyen boldog ebben a pillanatban az az asszony, akinek az ura már ku­darcot vallott. És milyen szerencsétlen itt ez a másik, akinek a párja még útban van a dicsőség felé! Halló! itt Risztics Brémából! Az „Európa" vezető pilótája elmondja, miért kellett gépével az óceánról visszafordulnia ? Egy amerikai, egy német és egy dán kollegá­val ülök az ebédnél. Már előzőleg megbíztam a por­tást, hívja föl nekem a brémai repülteret. Egy ne­gyed óra sem telik bele, — épen végeztem a húsétel­lel, — amikor a portás bekiált: — Itt van Bréma! Sietek a fülkébe és az első szóra megismerem a hangját: — Halló! Itt Bréma! Halló! Risztics beszél. — Kedves Risztics úr! Mélyen sajnálom, hogy a vállalkozása meghiusult, de boldog vagyok, hogy nagyobb baj nem történt. Mondjon valamit az útról a Pesti Hírlap olvasói számára! Miért kellett visz­szajönniök? — Pocsék idő volt, — feleli Risztics. — Ez volt az egyik oka. Brémán túl rettenetes ködbe kerül­tünk, úgyhogy semmit sem láttunk, zuhogott az eső, dörgött, villámlott. Többször is nekivágtunk a ten­gernek, azt reméltük, hogy a ködtengert áttörjük valahogy. Kétszer is elrepültünk Norderney fölött. Vagy száz kilométer távolságra előre vergődtünk Hull irányában. Megpróbáltam volna, hogy eljussak valahogy Angliába és az út folytatását megkísérel­jem, de még egy másik ok is ellenünk esküdött: a motor rosszul, szabálytalanul működött. A túlter­helt, nehéz gépet harminc-negyven méternyire vittem a viharzó tenger fölött. Feljebb nem mertem emel­kedni, mert nem bíztam a motorban. Úgy látszik, annak is a köd, a nedvesség és a zivatar ártott meg, mert az eső úgy ömlött, mintha hütötték volna. A rettenetes időben végre is nem kockáztathattam meg az utazás további erőltetését, pilótatársammal. Ed­ző­iddal egyetértésben ezért visszafordítottam a gé­pet a szárazföld felé. Bréma fölé érkezve csak nagy nehezen tudtuk megtalálni a repülőteret, még akkor is záporban ömlött az eső. Azonban végre megtalál­tuk és földet értünk valahogy. Mindnyájan bőrig áztunk. Mi is, amikor kiszálltunk a gépből. És azok is, akik a leszállásnál segítségünkre siettek. Egyszerre magától vidámabb témára fordítja a szót: — Pedig a gép nagyon szépen ment el a föld­től. Ugy­e? — Sokkal szebben, mint a „Bremen"! — No nem baj, majd megpróbáljuk mégegy­szer. — Újra akar indulni? — Természetesen, mihelyst a másik gépet rendbehozzák. — A harmadik gépet? Azt, amelyiknek a startja most elmaradt? — Igen. Azt. Egyszer majd csak sikerül a dolog. — Azt tudja, hogy Kohl most már az óceán fölött repül? Mit szól hozzá, milyen kilátásai van­nak a sikerre? Akkor még sem Risztics, sem én nem tudtuk, hogy a Junkersék másik gépe is útban van már vissza, a dessaui repülőtér felé. Tyúkszem, bőrkeményedés és a felbőr minden más képződése ellen csak LUSER-féle TURISTATAPASZ-t vegyen — Kapható minden gyógyszertárban és drogrésában. 1188. Főraktára­­Török József Rt. Budapest, VI., Király­ utca 13. szám.

Next