Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-01 / 197. szám

BUDAPEST, 1927. XLIX. ÉVFOLYAM, 197. (16.373) SZAM. ELŐFIZETÉSI ARAK: Egy hóra 4 peng6, negyedévre 10 pengő 80 fil'ér Egyes szám éra pályaudvaron ia 16 fillér, vasárnap 32 fil­lér Külföldön az elő­fizetési éi kétszeres. KIADÓHIVATALOK: V., Vilmos császár-ut 78. és VII., Erzsébet-körufc 1. Fiókok: I., Krisztina­körűt 133. II.,.ff körút 6/b. Bföi clrássy-ut 4. Újpi István­pest, Eiarápa puskaporos tornya. Legutolsó ragyogó cikkében Csehszlová kiát nevezte el lord Rothermere „Európa pus­kaporos tornyá"-nak. Erre a cikkre ma reg­gelre a cseh sajtó olyan egybehangzó szida­lomözönnel felel, hogy az újságcikkek mögött okvetlenül észre kell venni a dirigáló karmes­tert. Ami csak annál érdekesebbé és annál jel­lemzőbbé teszi ezt a cikkfölvonulást. Mert mindenki tudja és magától kitalálja, hogy ki ez a karmester 1? Hogy nem a Cseszke Szlovo, nem a Pravdu Lidu, nem a Lidove Listi és a többi hasonlóan zengzetes és szépnevü cseh njság dühöng ezekben a kirohanásokban, ha­nem maga a cseh kormány és maga Benes úr. Ez pedig nagyon kedves és örvendetes tény a mi számunkra. Mert a cikkek Ízléstelenül dü­höngő és mocskolódó hangja elárulja, hogy Benes ur és a cseh kormány kezd ideges lenni. Holott kétségtelenül nem lenne ideges, ha még most is bizonyos volna a maga dolgában. Ed­dig ezek az urak mindig nagyon hűvösek és nagyon fölényesek voltak, valahányszor Tria­nonról, vagy a trianoni szerződés revíziójáról egy-egy halk és bátortalan szó elhallatszott. Egyszerűen megismételték azt a hazugságot, amelyre annak idején Párizsban Magyaror­feSíg'"feldarabolását fölépítették és nagyképűen kijelentették, hogy Trianon Európa békéjének és nyugalmának a biztosítéka. Trianon meg­bolygatása viszont ujabb zűrzavar és háború veszedelme. Hét év óta eléj? volt ez a hazug­ság, elég volt a kisantant-allamok kormány­férfiainak egy fölényes és lenézően gúnyos nyilatkozata és mindenki napirendre tért azok M magyar követ közbelépésére elfo tolták a párizsi Rothermere-ünnepá Londonban adják át október elsején az üdvözlő aláírásokat. (Tudósítás a 7-ik aidaion.) fölött a bátortalan és halk megnyilatkozások fölött, amelyek imitt-amott mégis csak elhang­zottak és célozni mertek arra, hogy talán nem is intézett el mindent olyan nagyszerűen, böl­csen és sikeresen az a Trianon. Hogy a régi hazugság most már nem vezet célhoz, hogy a kisantant kormányférfiai, elsősorban pedig a cseh államférfiak és a cseli lapok most már nem érik be a hűvösen elő­kelő lenéző gesztussal, az a Rothermere kez­deményezésének jelentőségét és értékét mu­tatja. A Daily Mailben megjelent cikkek nem halkan fuvolázó sóhajok többé, hanem har­sona szólamok, amelyek egyre több emberben rázzák meg a lelkiismeretet. Rothermere vi­lágos és okos okfejtésével szemben nem lehet < megismételni azt a régi és ostoba hazugságot, hogy a trianoni szerződés biztosítja Közép­Európa békéjét. Mert a kitűnő lord cikkei egy­szerre széles körben fölvilágosították az embe­reket arról, hogy ennek épen az ellenkezője igaz. Meg lohet érteni, ha Európa megirtózott a háború mindenféle fajtájától és ellenségnek, kártékony léleknek tekint mindedkit, aki a nagynehezen visszanyert békét veszélyezteti. Az emberek lelkiismerete általában véve reny­he szokott lenni. Ezért milliók és milliók vol­tak Európában, akik így okoskodtak: lehet, hogy az a trianoni szerződés egy kis igazság­talanságot követett el a magyarok ellen. De ha a világbékénel» az az ára, hogy a magyarok szenvedjenek és elpusztuljanak, hadd szenved­jenek és hadd pusztuljanak azok a magyarok. A kisantant kétségtelenül ügyesen megszerve­zett sajtópropagandája ravaszul kihasználta azt a hisztériás irtózást, amely Európaszerte mindenféle háborús lehetőség és háborús ve­szedelem irányában támadt. Mindenki vissza­emlékezhetik rá, az első esztendőkben — ami­kor még minden szavukat elhitték — hányszor állítottak bennünket oda mint gonosz béke­bontókat, akik megátalkodott ázsiai vadsá­gunkkal föl akarjuk robbantani Európa drágán visszaszerzett békéjét. Most pedig fordult a kocka, Rothermere kinyitotta az emberek sze­mét és megmutatta, hogy nem mi szegény guzsbakötött, lefegyverzett, nemzeti vagyo­núnkból kinullázott magyarok vagyunk a béke veszedelme, hanem az a trianoni szerződés, a melyet a kisantant propaganda mindig ugy állított Európa szeme elé, mint a világbéke legfőbb garanciáját. És Európa puskaporos tornya: ^gyúlékony és könnyen robbanó anyagból összetákolt Csehszlovákia. Rothermere olyan tényekkel áll elő, ame­lyekről az európai közvélemény eddig nem tudott. Azt a nagy világító reflektort, amelyet a Daily Mail fantasztikusan nagy nyilvános­sága jelent, ráirányítja a trianoni határokra. Megmutatja azokat az elszakított milliókat, a kik a magyarság meghagyott zömével területi összefüggésben élnek a stratégiai szempontok­ból megrajzolt határokon tul. Megmutatja azt Kétíéíe igazság. Irta: Pásztor József. Egy református pap barátom beszélte el a kö­vetkező történetet: — Akkoriban egy kisebb községben voltam lelkész. Egyszer egy vasárnap, prédikáció alatt feltűnt nekem egy parasztember, akit legalább há­rom esztendeje nem láttam a templomban. Mikor vége volt az istentiszteletnek, a temp­lom ajtóban megvártam s megszólitottam: — Valamit kérdezni akarok. Várjon csak. Az ember megállt, nyugodtan rám pillantott s a kalapját a kezében tartogatta. — Tegye csak fel a kalapját, — szóltam Ihozzá szelíden. — Ballagjunk hazafelé s majd út­közben felel arra, amit kérdezek. Megindultunk lassan a kis házak között. Pár pillanatig nézegettem az emberemet. Tagbaszakadt, negyven, negyvenötéves férfi volt, egy kicsit szür­külő bajusszal. A tekintete őszinte, de valami kis titkolt szomorúság felhőzött a szemében. — Hát nézze, — fordultam hozzá — meg­lepett, hogy magát a templomban látom. Figyelni szoktam a híveimet, de maga jó ideje nem volt a templomban. Ha nem tévedek, pár esztendeje? Az ember bólintott: — Jól vélekszik a tiszteletes ur. Három esz­tendeje nem vótam a templomba. Meghökkenve tekintettem rá, de ö nem várta ibe, amig kérdezem s folytatta: — Nagy sora van annak, tiszteletes uram. Ha nem terhelem, el is mondom. — Nem terhel vele... Az ember arca elkomolyodott. — Hát, könyörgöm, minden vasárnap jártam én azelőtt templomba. Hat nap az emberé, a hetedik az istené. De az elmúlt három esztendő alatt nem gyühettem, mert be vótam csukva. Hirtelen rámeredt a tekintetem. r- Be volt csukva? Az ember intett a fejével. — Ugy mondom el, tiszteletes uram, ahogy vót... mert jól esett, hogy meg teccett szólítani... Nem vótam én rongy embör soha... Amit töttem is, böcsületbül töttem ... De a törvény meg az igazság nem mindig jár egy uton. Egy picit elhallgatott. Sóhajtott s újra be­szélni kezdett: — Nem vagyok én idevaló. Az uradalom mel­lett a faluban lakok, de azelőtt a gróf urnái szógál­tam. Teccik tudni, hogy a gróf ur milyen példás ember? Tisztaszivü, igaz lelkű. Amit gondol, már szó a száján. Hát szerettük is nagyon, mert velünk' nincsetlen cseléd embörökkel épenugy elbeszélge­tett, akár az urakkal. Talán két esztendő telt el, hogy a szógálatában vótam, amikor egyszer valamit észrevettem. Ha a gróf ur kitette a lábát a kastély­bél, kis idő múlva ott termett egy fiatal tiszt a gróf­nénál. Teccik tudni, hogy megy az ilyesmi? Ha a gróf ur pár napig oda volt, csak hajnalfelé som­polygott el a kastélyból a tiszt. Hogy ugy becsül­tem a gróf urat, nagyon fölgerjedtem, összebeszél­tem egy jó komámmal, aki ugyancsak tisztelte, szerette a gróf urat. Megvártuk egy ködös hajna­lon, amig a tiszt ur megjelent a kastély hátsó kijá­ratánál. Hirtelen ponyvát teritettünk rá, letepertük, elcipeltük, azután egy husánggal jól elvertük. Ráadásul pedig belemártogattuk nyakig az itató mellett a pocsolyába. Elhallgatott, a tekintete messze szállt, majd a bajuezába/n kaparászott s felém fordult: — Hát ezér ültem én három esztendeig, tisz­teletes uram s ezért nem vótam a'zóta a templomba. Odabenn sokat gondolkoztam. Nem ok nélkül ger­jedtem fel, nem ok nélkül cselekedtem, mégis be­kaszliztak. De forgatták itt falun a dógot, hogy a tiszt urnák lött igaza. Súlyos testi sértés, miegyéb, s én jól belekóstoltam a rabkosztba. Ilyen a falusi igazság tiszteletes ur! Megérkeztünk a lelkészlak elé. Szeliden néz­tem az ember arcéba. — Nyugodjék bele. Néha szenvedni kell a jó szándékért. Sokkal jobban tette volna, ha elmondta yolna a grófnak«»« Az ember szeme megvillant, belevágott a be­szédembe: — De hiszen, könyörgöm ... Jobb volt ez igy! Akkor kiálltak vóna a gyöpre, ahogy az urak szoktak s talán még ö szúrta vóna mög a gróf urat? így legalább kapott olyat, amirül el nem fe­lejtkezik! Aztán a gróf ur is megszabadult tüle, mert nevetett ám a tiszten a környék s a tiszt ur elszelelt. Elváltunk s magamban igazat adtam neki. Aztán sokáig nem beszéltem vele. Eltelt pár esz-* tendő, engem megválasztottak egy nagyobb városba. Pár hónap múlva egyszer látom ám, hogy a hívek között ott ül az én emberem. Nagyon érdekelt, hogy került ide? Az isteni tisztelet után már várakozott rám a templom ajtóban. Köszönt s nyugodt, derűs arccal felém fordult: — Megvártam a tiszteletes urat, hogy amott olyan jó vót hozzám. Ránéztem, a kezem nyújtottam neki. — Hát maga, hogy kerül ide? Az ember nyugodtan mosolygott. — Városi embör lőttem, könyörgöm. Megun­tam ón azóta a falut. Hogy az a csúfság esett ott velem. Más is itt az igazság, könyörgöm. Tudnék erriil is .beszélni. — No? Tisztelettel pillantott reám: — Ha a tiszteletös urat nem terhelőm? Dehogy. Csak beszéljen. — Mert itt is mögvan már a történetöm, csakhogy... Hunyorított, a szeme hamiskásan megvillantl :— Csakhogy más a sava-borsa. — Beszéljen hát! Erre az ember egy kicsit fészkelődött a köth mönében s beszélni kezdett: — Egy nagy házba kerültünk itt a városban* az asszonnyal könyörgöm, s mög is lőttünk véna. Szolgálatot kaptam, jót, az asszony is keres, hus fej a fazekunkba, de ná baj kereködött, Mert lakik ám

Next

/
Oldalképek
Tartalomjegyzék