Pesti Hírlap, 1927. szeptember (49. évfolyam, 197-221. szám)

1927-09-01 / 197. szám

1927. szeptember 1., csütörtök. PESTI HÍRLAP AMIT LONDON ÜZENT, IRTA: HEGEDŰS LÓRÁNT. " ^ Lord­ Rothermere hatalmas hirlapi küz­dése a Pesti Hírlap táborát nem érte váratla­nul, hiszen e lapokról három év óta hirdetjük az egyetlen magyar orientációt az angolszász faj felé. Itt küzdöttünk azokkal, kik a lengyel­barátság miatt Németországot megdühítették, azokkal, kik a román-magyar egységről álmod­tak, itt szóltunk a jugoszláv orientáció csábí­tása ellen. „Westward, ho!" — volt a jelsza­vunk, melyet kormánynak, ellenzéknek innét harsogtunk a fülébe. Ma már, úgy hisszük, egységes a magyar közvélemény s ami fonto­sabb, Angliában is kigyulladt a jelzőtűz. Ez csak haladhat, tovább fog harapódzni, többé meg nem akad. Ne bízzuk el magunkat, ez a kezdet kez­dete. Lord Rothermere-rel és azzal az angol sajtóval szemben, mely felénk fordul, egy kö­telességünk van, a tapintatos munka és döntő adatgyűjtés. Szeretném a magyar társadalmat is arra kérni, amit publicistatársaink úgyis tudnak, hogy mennél kevesebbet legyünk a ki­rakatban és mennél kevesebbszer akarjuk a nevünket újságban látni; elégedjünk meg az­zal, hogy a Herczeg Ferenc elnöklete alatt megalakult bizottság meg fog tenni mindent, mindenkinek kiosztja szerepét és ne akarjunk okosabbak lenni nála. A kormány talán úgyis tudja rólunk azt, hogy, bár mi vagyunk a leg­kíméletlenebb ellenfelei idehaza, külföldön tartjuk az egységes nemzeti frontot és azt át­törni nem engedjük. Egyébről most nem kívánok beszélni, azért, mert a legokosabb dolgot is lehet a leg­rosszabb időben elmondani és most itt minden egyéni hiúságot háttérbe kell szorítanunk. De valamit meg kell mondanom azért, hogy to­vább mozdulhassunk, akik ebbe a publicisz­tikai hadjáratba egész lényünket belefektettük. A lord üzenete nemcsak a külföldnek szól, ha­nem Magyarországnak is, tehát először ne­künk kell levonni tanulságait, hogy a külföld is levonhassa azokat. Alig találkoztam még oly egységespárti képviselővel, aki ne csodálko­zott volna azon, hogy én egyéb pálya helyett az újságírásra tértem át és alig láttam olyan képviselőházi ülést, amelyen valamely kicsiny­lő nyilatkozat ne hangzott volna el a sajtóról. Úgy látszik, vannak politikusok, akik azért vannak megsértve, mert a sajtó nem tudja őket elég nagy emberekké tenni. De méltóztas­sék elhinni, ez nemcsak a sajtón múlik, ehhez még valaki más is kell, hogy ki, azt méltóz­tassék kitalálni. Mi szeretnék mennél nagyob­bá tenni őket. Azonban még tovább is megyek. Emel­lett a mostani sajtóellenes, hol konzervatív, hol reakcionárius kormányzat mellett vannak olyan törvények, vagy ha úgy tetszik, közigaz­gatási nyomok, amelyeknél a világ minden lord Rothermereje sem tudja a magyar sajtó­propagandát érvényesülésre juttatni. Itt van a kezemben egy miniszteri beszéd a képvise­lőház utolsó ülésszakáról. Nevet szándékosan nem említek. Ebben az van, hogy mikor az ellenzék részéről a sajtó számára az esküdt­szék visszaállítását kérték, a miniszter úr afé­lét mondott (szándékosan nem szó szerint idé­zem), hogy az esküdtszéket azért nem lehet a sajtójogban helyreállítani, mert Magyarország nincs eléggé stabilizálva. Engedelmet kérek, mi ellenzék, ahová csak a külföldi sajtóban Japántól Ausztráliáig eljutunk, mindenütt azt hangoztatjuk, hogy gróf Bethlen Istvánnak az az érdeme, hogy Magyarországot stabili­zálta. Evvel dicsekszünk mi, az ellenzék. Ak­kor tehát arra kérjük a miniszter urakat, hogy ne rontsák az ellenzék kormánypárti szolgála­tait. Azonban e nem egészen deákferenci be­széden kívül vannak oly tények is, amelyekkel végre le kell számolni. A nyár elején csak az egész sajtó nagy erő­feszítése tudta megakadályozni azt, hogy ez a büntetőnovella, amelybe talán nem is igaz­ságügyi körök a sajtó büntetését is beletették, elhalas­ztassék őszre. Az igazságügyminiszter úr akkor olyan nyilatkozatot tett, hogy ez a törvény végszükséget jelent. Úgy látszott az­után, hogy sem vég, sem szükség nem volt, mert mégis el lehetett halasztani. A miniszter urat személy szerint nem ismerem, úgy hal­lom minden oldalról, hogy igen tiszteletre­méltó úriember, aki eddig gyengén összefér­celt törvényjavaslatokkal állott elő. Szeretném, ha nem nekem, hanem Lord Rothermerenek elhinné azt, hogy ennek a javaslatnak a saj­tóra vonatkozó részét őszig ki kell hagyni, még­pedig teljesen ki kell hagyni. Ha nem teszi meg, mi megerősödve fogunk ellene küzdeni, és utóvégre senkinek sem lehet meg­tiltani azt, hogy a politikai öngyilkosságnak azt a módját válassza, amit ő akar. Azonban evvel még nem vagyunk túl az árkon. Az összes leváló részei fcorg.:anyai és sajtói avval dicsekszenek ugyanalyon an­gol és amerikai közvélemény előtt, amelyhez­­mi aka­runk most fordulni, hogy nekik a sajtóügyek­ben zsűrijük, esküdtszékük van. Ne feledjük el, hogy a zsűri angol találmány, és az angolok el sem tudják képzelni bíráskodásukat zsűri nélkül, főleg, hogy a sajtóban más, mint zsűri ítéljen. Evvel szemben mit mondunk mi magya­rok ? Elismerem, hogy az esküdtszéket nálunk nem lehet szabadjára bocsátani, de hiszen az 1914. évi XIV. törvény, amelyet Balogh Jenő és Vadász Lipót barátom készített, a legszigo­rúbb ellenőrzés alá veszi a sajtót. Ne méltóz­tassék azt sem elfelejteni, hogy ez a sajtó szin­tén tanult már, kényesebb a becsületére, mint valaha és őszintén szólja, egyikünk sem fog másképen írni a­­sajtótörvény után, mint most is, mert hiszen, ha­ kell kellemetlenség, most is magunkra vesszük. De a sajtót rendes formák­hoz kötött bíróság el nem ítélheti, sem fel nem mentheti, mert ez az apparátus arra nem való. Méltóztassék csak elképzelni, hogy mi történik, ha egy aktív politikust támad meg egy újságíró. Először a kormánytól függ, hogy kap-e az illető politikus, kegyelmes vagy mél­tóságos úr, akinek a tényei főfontosságúak, engedélyt arra, hogy sajtópert indítson. Má­sodszor inkriminál. Láttam nagyon ügyes in­kriminációkat, ahol tudniillik azt nem inkri­minálta az illető, ahol meg lehetett volna fogni; az ügyész és bíró pedig kötve vannak az in­kriminációhoz. De azután hol van a bizonyí­tás? Harcban állnak a bíróság előtt teljes vér­tezetben a vádló, aki rágalmazás miatt pörli az újságírót és — talán épen azért, mert Feszty Árpádnak az Istenítéletről szóló képe van az esküdtszéki teremben — pőrén, meztelenül az újságíró egyén. A vádlott tanukat jelent be és okiratokat kér. A kormánytól függenek az ok­iratok és nálunk a kormánytól függ az is, hogy melyik tanút menti föl a hivatalos titoktartás alól. Ezt nem lehet tűrni, mert az esküdtszék nem tűrné. Az esküdtszék minden forma nél­kül a teljes igazságra törekszik. Hogy az is téved, elhiszem. A szakbíró épen annyit téved, mint az esküdtszék, hiszen emberek vagyunk, de a megnyugvás százszor nagyobb az esküdt­széknél, mint a bíróságnál, különösen a külföld szemében. Elmondanék én valamit. Talán ott vol­tam, vagy nem voltam ott egy tárgyaláson­, ahol szintén egy aktív politikus egy újságírót tá­madott. Lehet, hogy nem voltam ott. Ha azon­ban ott voltam, akkor tudom azt, hogy a töb­tam. Anatcióik a jegyzeteknek kivételével, melyek­nek összfüggése nem világos, s amelyeket emiatt külön is választottunk, mindent osztályoztam, meg­számoztam és négy csoportba raktam. Legföljebb egy órára van még szükség, hogy az egész mun­­­kával elkészüljünk. Ebéd alatt is erről a munkájáról beszélt, de egyéb tárgyakról is, könnyedén és józanul. Ami­kor elmondtam a külügyminisztériumban tett láto­gatásomat, egyáltalán nem vonta kétségbe. Még mosolygott is főnököm ama megjegyzésein, melyek reá vonatkoztak. — Igaza van annak az urnak, — mondta Zsófia. — Túlságosan elvontalak régi életedtől és barátaidtól. Én, aki csak asszony vagyok, élhet­tem egyetlen férfiért, de te . . . Nem fejezte be a mondatot és én nem mertem megkérdezni: Róbertről beszélsz, vagy rólam? Házaséletünket, benső viszonyunkat befejezettnek tekinted-e? Nem kérdeztem semmit. Nem tiltakoz­tam. Szavai: „Én élhettem egyetlenegy férfival" fájdalmas barázdát szántottak szívemben. Az egész nap békességben telt el, mint kü­lönben a többi napok is. Kettesben mentünk sétál­ni, kettesben folytattuk a munkát Róbert iratai kö­zül, befejeztük a különválasztott jegyzetek átnézé­sét és osztályozását s azután együtt költöttük el a könnyű vacsorát. Túlságosan békés, túlságosan hasonló volt ez a nap a többihez. Amint közeledett a nap vége, mindjobban növekedett bennem az éjtől való félelem. A halottnál tett látogatásom megnyug­tatott­, Zsófia kivallatására nézve ismét ingadozóvá váltam. Lesz-e bátorságom Zsófiát az éjszakára tervbe vett kikérdezés során nyilatkozatra bírnom arra a múltra nézve, melynek homályát már kép­telen vagyok elviselni? Éreztem, hogy ütött az utolsó óra, halogatásra nincsen semmi ok. Mentől jobban közeledtünk azonban a kitűzött órához, annál jobban elfogott a kétség: meglesz-e bennem a kellő pillanatban az erős elhatározás. Az esti étkezés után átmentünk Zsófia kis stalónjába, melyet magunk között bibor ezalónnak neveztünk. Zsófiának szokása volt, mialatt én ciga­rettáztam, zongorához ülni, emlékezetből eljátszani néhány darabot magának és nekem. Ez a szokása most, betegsége miatt, néhány nap óta abbamaradt. Bizonyára gyógyulását akarta jelezni azzal, hogy ma újból a zongorához ült. Nekem akart kedvem­ben járni, mert azokat a melódiákat játszotta, ame­lyeket legjobban szeretek. Nincs éppen nagy zenei műveltségem, de értek valamit hozzá s ami nekem tetszik, rendszerint a hozzáértők tetszésével is ta­lálkozik. Zsófia egymásután eljátszotta Chopin második füzetének kilencedik étude-jét, Granados hatodik táncát, Boccherini menüettjét s végül Bee­thoven egy kis darabját, mely, nem tudom, miért, mindig mélyen meghal s amelynek címe: Der treue Johnny. Zsófia nem volt művész, de mély érzéssel játszott. Senki sem tudott a zongorából oly hango­kat kihozni, melyek idegeimet jobban megremeg­tették volna. A zene azáltal izgat fel, hogy agya­mat erős mozgásba hozza. A melódiák minden ár­nyalata és minden csengő akkord felkelti képzele­temet és megfelel egy húrnak idegszálaimban, va­lami visszfénynek vagy visszhangnak az emléke­zetemben. Elnéztem Zsófia játékát , újból a szere­lem melege öntötte el szivemet. Ifjúkorom minden álma beteljesült ebben a páratlan lényben s való­ban isteni ihlet szállott meg bennünket attól a perc­től kezdve, hogy egymáséi lehettünk. Ez az enyém­nél magasabbrendű lény önszántából valami fölé­nyes önmegtagadással vetette magát alá az én szel­lememnek még akkor is, mikor együtt ugrottunk fejest a testi gyönyörök örvényébe. Mindezt az én kedvemért tette, és most kockáztassam elvesztését, a teljes lemondást? És miért? Azért, mert vitát folytatok árnyakkal, mint én az im­ént Róbert ben­nem megszólalt hangja mondotta. Akármi lett lé­gyen is a múlt, múlt volt, azaz semmiség, halál. Ezért a semmiségért tegyem kockára a legpazarabb valóságot, ezért a halálért törjek össze két életet? Nem, ehhez valóban nincs meg bennem sem a kedv, sem az erő. Végre is, itt csak az akaratról van szó. Ezt kellett volna mondanom magamnak: „Bármi történt is, én már nem javíthatok rajta, sőt még az sincs módomban, hogy megtudjam, mi történt. Ha megtudnám, ebből jó senkire sem származnék, ellenben szörnyű bajt hozhatna Zsófiára és rám. Meg kell esküdnöm rá, hogy a jövőben elhárítom magamtól ezt a veszedelmes gondolatot, épen úgy, mint ahogy a vallásos lélek tartozik elhárítani minden kísértést, mely hitét fenyegeti. Ez a lény az én életem, vagyonom, kötelességem, erényem, ő szeret engem és én szeretem őt." Gondolataim őszinték voltak és elhatározá­som egyre erősbödött. A szobalány benyitott a bibor szalon ajtaján. — Nem kíván tőlem a nagy­ságos asszony semmit? Zsófia a zongora mellett tagadólag intett. Sem vetkőzésnél, sem öltözködésnél nem szokott segítsé­get igénybe venni, hacsak nem az enyémet. Hallot­tam, amint a szobalány léptei elhalkultak, azután egy távoli ajtó becsapódása hangzott. Zsófia befejezte a megkezdett dallamot, életem végéig csengeni fognak fülemben ezek az akkor­dok. Most már végig sem tudnám hallgatni ájulás nélkül s nem merem leirni a dal nevét. Zsófia fel­kelt, becsukta szép csendesen a zongorát s hozzám lépett. Arca mozdulatlan volt, mint mindig, de sze­mei lázban égtek. — Kedvesem, — mormogtam. Zsófia nem felelt, hanem rám nézett és figyelt. Alacsony divánon ültem, ő állott. Hirtelen megéreztem, hogy elérkeztünk életünk döntő pilla­natához. Izgalmam oly fokra hágott, hogy nyel­vem, a szájpadlás és fogaim közt vergődve, egyetlen hangot sem tudott hallatni. Zsófia kis karosszékbe ült, egészen közel hozzám s ezt mondta: — Antal, meg kell hogy hallgasson engem. Ne szóljon — folytatta azután s intett, hogy csend­ben maradjak. — Még most ne! Tudod, milyen va­gyok: egy szó elég ahhoz, hogy elhallgattasson. Ha azonban nem szakítasz félbe ... Tehát beleegyezel, ugy­e? . (Folytatjuk.) 3

Next