Pesti Hírlap, 1927. október (49. évfolyam, 222-247. szám)

1927-10-01 / 222. szám

jegyzék 1920 április 15-én érkezett a­ magyar kor­mányhoz és ha — amint Simonyi-Semadam állítja — azonnal döntött benne a miniszertanács, akkor viszont érthetetlen, hogy miért Paléologue bukása volt az oka a szerződés megkötésének, amikor a francia külügyminisztérium helyettes vezetője csak 1920 szeptember 23-án távozott állásából. De nyilat­kozik az ügyben gróf Khuen-Héderváry Sándor meghatalmazott miniszter, külügyminiszterünk he­lyettese is, aki kijelenti, hogy Paléologue jegyzékét sem a külügyminisztérium, sem a magyar békedele­gáció nem kapta meg, s annak a reményének ad ki­fejezést, hogy Simonyi-Semadam helyre fogja iga­zítani azt a kijelentését, mintha a minisztertanács tárgyalta volna a jegyzéket. Simonyi-Semadam azonban ilyen értelmű cáfolatot nem adott ki, sőt újabb nyilatkozatában is fenntartja azt, hogy a mi­nisztertanács elött volt az ügy. Nyilvánvaló tehát, hogy gróf Khuen-Héderváry Sándor és Simonyi-Se­madam Sándor között ebben a kérdésben ellen­tét van. * Hogy milyen okok játszottak közre abban, hogy az akkori magyar kormány nem méltányolta a Paléologue-féle jegyzék nagy jelentőségét és az egész magyar-francia szerződési ajánlat széles per­spektívájú kihatásait, arról igen beavatott informá­ciók alapján a következőket közölhetjük: Milleranddal és Paléologue-gal a folyó tárgya­lások párhuzamosan haladtak a trianoni béke elő­készítésével. Tekintettel a béke aláírásának közeli aktualitására, fölmerült, hogy nem fogja-e zavarni Franciaország magyarbarát politikáját az a tény, ha Magyarország aláírja a trianoni békeszerződést. Ekkor vetődött föl komoly megfontolások után az a terv, hogy ne írjuk alá a békeszerződést Francia ve­zető körök értesültek Magyarországnak erről a szándékáról és nem tettek ellene kifogást, sőt ellenkezőleg, az a tény, hogy Franciaország függetlenül a trianoni szerződéstől kereste Magyar­országgal a megegyezést, mutatta azt, hogy Trianon nem lett volna akadály abban a tekintetben, hogy Magyarország számára kedvezőbb jövőt biztosít, sanctc. Erről a szándékról azonban időnek előtte ér­tesülést szerzett az angol diplomácia és barátságos formában, de erélyesen figyelmeztette az illetékes magyar köröket ennek a lépésnek követ­kezményeire. A demarsból itteni körökben arra kö­vetkeztettek, hogy Anglia súlyos represszáliókat helyez kilátásba arra az esetre, ha a békeszerző­dést nem írjuk alá. Ma már azonban meg lehet állapí­tani, hogy ez a lépés nem járt volna olyan, súlyos­­ következményekkel, mint ahogy külügyi politikánk irányítói gondolták, mert Törökország is visszautasította a neki fel­ajánlott békeszerződést és a visszautasítás eredménye az lett, hogy kedvezőbb feltéte­leket kapott. Közben aláírták a­ trianoni szerződést." Hogy hivatalos francia körük jóindulata Magyarország iránt még akkor sem veszett el, amikor Magyar­ország a trianoni békediktátumot már aláírta, azt mindennél hitelesebben bizonyítja az a tény, hogy a magyar-francia tárgyalások ezután sem szakad­tak meg, sőt kimélyítve, egy barátsági szerződés perfektuálásának szándékával tovább folytatódtak. A Pesti Hírlap hírt adott már róla, hogy a francia-magyar barátsági szerződés tervezetét Mil­ler­and aláírásával elküldték Budapestre. Ezt a kér­dést is behatóan vitatták itten az akkori irányadó körök és bár a hangulat Franciaországgal szem­ben irányadó körökben tartózkodó, sőt talán bizal­matlan volt, néhány tekintélyes, de az aktív poli­tikától akkor távol álló férfiú befolyására átmeneti­leg mégis kedvező mederben folytak a tárgyalások. Egyszerre azonban váratlanul közbejött valami, a nyilvánosság előtt egyelőre ismeretlen körülmény, ami megváltoztatta az irányadó körök felfogását. Ennek következtében az egész terv háttérbe szo­rult, többé nem is volt róla szó s a francia kormány nem kapott hivatalos vá­laszt tőlünk, hogy ajánlata keresztülment-e vagy sem. A magyar hivatalos köröknek ez a magatar­tása nagyon rossz hatást szült Franciaországban, ahol aztán lassan kint kezdett szétfoszladozni a ma­gyar szimpátia. Kapóra jött ez a kisantant államai­nak, amelyek kihasználták Magyarország dacoló magatartását és fokozott erővel ostromolták a fran­cia kormányférfiak ajtajait, amelyek végre is meg­nyíltak előttük. Azt a támogatást, amelyet Magyar­ország könnyű szerrel megkaphatott volna, a kis­antant államai kaparintották meg. A franciák rossz­ néven vették, hogy semmi választ nem kaptak a Budapestre küldött jegyzékekre, pedig a dolog fran­cia részről már annyira elő volt készítve, hogy a kormány kész volt a már létesítendő megállapodá­sokat a kamarában előterjeszteni. A terv bukásának okai sorában az elsők kö­zött az akkori hangulatot lehet felemlíteni, amely Franciaországgal szemben erős bizalmatlanságot táplált. Ez a bizalmatlanság volt az oka annak, hogy a vasút bérbeadását oly heves ellenzés fogadta s a különböző nyílt és titkos társadalmi alakula­tok, amelyek akkoriban döntő súllyal szóltak bele nemcsak a politikai, de a gazdasági kérdésekbe is, a legmerevebben visszautasították a bérbeadás gon­dolatát. Hogy a franciák kedvét mindenképen el­vegyék, siettek a vasút anyagszállítását egy német nagyipari érdekeltségnél hosszabb időre lekötni, ami a franciák részéről a további tárgyalásokat majdnem lehetetlenné tette, mert ők a vasút anyag­beszerzését a francia ipar számára szerették volna biztosítani. Nem talált kellő megértésre a Paleologue-féle tervnek katonai része sem, sőt ennek elvetése járult hozzá főkép ahhoz, hogy az egész dologból semmi sem lett. Bleyer Jakab nemzetiségi miniszter kije­lentette nyilatkozatában, hogy a francia ajánlat a minisztertanács elé került, de a minisztertanács, amelyen a vezérkar képviselője is részt vett, nem hozott határozatot. A minisztertanács tehát a katonai körök meghallgatása után vetette el a francia tervet. A franciák tudvalevőleg eleinte százezer, később pedig 150.000 főnyi magyar hadsereg felállítását tervezték a bolseviki előretörés visszaverésére. Azt is meg lehet említeni, hogy ez a hadsereg nem zsoldos hadsereg lett vol­na, mint ahogy a trianoni szerződés Ma­­gyarország katonai rendszerét szabályozta, hanem Magyarország a védkötelezettség alapján újoncozott volna. Franciaország kész volt ezt a hadsereget felszerel­ni és kiképezni. Ezzel szemben azonban biztosíté­kokat kért, azt, hogy a hadsereg kiképzésben, fel­szerelésben és vezetésben teljesen a francia katonai rendszert követi s francia instruktorok vesznek részt a hadsereg kiképzésében és vezetésében. Ebben az ellenőrzésben bizonyos magyar ka­tonai körök nagy veszélyt láttak, a franciák kíván­ságát elfogadhatatlannak jelentették ki. Ezen a pon­ton meghiusult az egész elgondolás, elejtették a katonai konvenciót s végkép megpecsételődött a francia égisz alatt fel­állítandó magyar hadsereg sorsa is. A franciák nagyon jól tudták, hogy Magyar­ország még olyan területi megcsonkítás mellett is, amilyet a Paléologue-féle vonal jelentett, súlyos gazdasági vérveszteséget szenved és az ország kon­szolidálását csak úgy lehet keresztülvinni, ha pénz­ügyi és gazdasági könnyítésekkel segítik talpraállí­tását. Ezért párhuzamosan a politikai tárgyalások­kal a vezető pénzügyi körök is tanácskozásokat folytattak arról, hogy milyen eszközökkel lehetne Magyarország közgazdasági alapjait megszilárdít­­ani. A francia tőke kereste az elhelyezkedési le­hetőséget Magyarországon. Az ez irányban folytatott érdeklődések hamarosan komoly eredményeket értek el. Egyik legnagyobb pénzintézetünk tranzakcióján kívül más gazdasági vállalkozások is összeköttetésbe jutottak francia pénzcsoportokkal, amelyek még a szerződési tár­gyalások idejében jelentékeny tőkét helyeztek el —­ amint­ mondották — egyelőre „mutatóba", magyar vállalatokban. Ezenfelül a magyar államnak nagyobb va­­lutakölcsönt helyeztek kilátásba. Sajnos, a A láthatatlan hajós. Regény. — Irta : Lux Terka. 10 ELSŐ RÉSZ. A gyermek. — Na most gyere, megmutatom neked a ki­rályi palotát f ölbe kapta a gyereket, aki kacagva kiáltozott az apja és anyja u­tán, de csak ez követte. Az apja ott maradt a likőrös­ üveg mellett. A nyári köd kezdett felszállni és a távoli he­gyek silhouetteje, már felcsillant a nagy ebédlő, terraszáról. Ennek az ebédlőnek antik, faragott bútorai régi, főrangú kastélyok falai közül kerül­tek ide. Még Táncos Kovács András apja szerezte, a kincset érő, ősrégi erdélyi szőnyegekkel együtt. A falakat barna faburkolat fedte s a mennye­zetet, egy rég elhalt, névtelen székely piktor festette. Aki értett hozzá, azt állította, hogy ritkítja párját. Hádes, az alvilág királyának lakomáját fes­tette meg a névtelen művész, aki feleségének, Per­sephonének, a földről jövő vissza­érését ünnepelte. Az asztalfőn Hádes, a komor király ült, előtte a három­fejű kutyája és mellette Persephone. Az asztalon aranyfarkú fácán­ sült, fehér páva és különös formájú halak. Aranykancsókban bor, virág és ismeretlen gyümölcsök. A királyi termet fáklyák világították, s a fáklyákat fekete fátyolba burkolt, láthatatlan fejű szellemek tartották ke­zükben. Ugyanilyen, fátyolba burkolt, láthatatlan fejű táncosok mulattatták a királyt és királynét. E művészi, muzeális-becsü, de nagyon komor falfestmény nem étvágyfokozó és étvágygerjesztő csendélet volt, az bizonyos.­­ A molnár esküvői ebédje óta e túlpompás, fő­úri teremben nem volt terítve. — Ez olyan, mint egy templom, — súgta a kis Emese a molnár fülébe és fázósan húzódott a karjába. Az ebédlőből nyílott a szalon, a dolgozószoba s ezen túl a halott asszony díszes hálószobája, az öltözője s mellette a molnár hálója. Mikor a szalonhoz érkeztek, a gyerek izga­tottan lecsúszott a molnár öléből és a pompás, nagy fekete ébenfazongorához szaladt. A molnár arcára bánatfelhők szálltak. A gyerek fel akarta nyitni a zongorát, de ez le volt zárva. — Nyissa fel! — könyörgött, de a molnár ko­mor, bús tekintetére elhallgatott. A molnár dolgozószobájának ajtajában a kis­leány megállott. A szemközti falról, két fiatal nő életnagyságú arcképe nézett reá. Mintha csak éltek volna. A gyerek megijedt. Két fejedelmi megjelenésű asszony, mindkettő csupa erő és báj. — Kik ezek? — kérdezte a gyerek és idegenül nézett a két képre, mintha azok útját akarták volna állni és csodálkozó, hideg szemmel nézegették őt. Nem a molnár, az anyja válaszolt a kérdésre: — Egyik a molnár bácsi édesanyja, a másik a felesége. — Ez volt az anyja? — mutatott a szebbik és szomorúbb arcú képre. *— Ez, — mondták. — Milyen szép, — súgta, de a másik képre nem mondta, hogy szép. Ezt a képet nem szerette, csak az elsőt.. — Még egy ilyen nagy kép elférne itt a fa­lon, — mondta gyermeki eltűnődéssel. — Akkor hárman volnának. A molnár önkéntelenül megborzongott. A szalonból három nagy faragott ajtó nyílott. A gyerek, egyik ajtó kilincsére rátette a kezét. Ez le volt zárva, mint a zongora. — Ide nem lehet bemenni? — kérdezte. — Nem. — Soha? — Soha. — Ki lakik ott? — Ott a boldogság lakott. — Már nem lakik ott? — Nem. — Hova ment a boldogság? — Felült egy hajóra, amelyen egy láthatatlan hajós evez és elment. — Oh, — kacagott a gyerek, — már én is ül­tem azon a hajón álmomban. — És még hozzátette, kérdezte: — Mind a ketten azon a hajón mentek el? Nem kapott feleletet. A molnár kézen fogta és a harmadik ajtón kivezette a télikertbe, ami körbe futotta az épületet. Mikor visszafelé tartottak, egy percre bement a dolgozószobájába. Valahonnét elővette a régen alvó hegedűjét és vidáman elkiáltotta magát: — Kismese, itt van a zongora helyett egy hegedű! A gyerek mikor megpillantotta a hegedűt, minden kis vére a szivére futott. Olyan sápadt lett és úgy reszketett, mintha gyors rosszullét fogta volna el. Azután kipirosodott s a szeméből szinte kicsaptak a forró lángok. — Most már itthon vagyunk, — magyarázta az anyja a molnárnak. — Ez az ő élete! Otthon minden cipő­talpból, tökgyaluból, fakanálból hegedűt csinál és azt cincogatja. Én nem értem, micsoda mánia ez nála! A kisleány kezébe fogta a hegedűt, mely majdnem akkora volt, mint ő maga. Jó régi, Sweit­zer-féle magyar hegedű, a molnár még diákkorá­ban kapta az apjától. Házas boldogsága rövid ide­jén gyakran kísérte vele zongorázó feleségét. Azóta hozzá sem nyúlt. A molnár tréfálkozott a gyerekkel. — Na, hadd lássam, híres művésznő, hogy fo­god a kezedbe! És bámult. Jól fogta. — Volt már hegedű a kezedben? — kérdezte. Az anya válaszolt helyette: — Nem volt annak soha. A világ most már elveszett a gyerekre. Min­denféleképpen próbálta húzogatni a vonót, de se­hogy se ment. A molnár kivette a kezéből. — Figyeld, én hogy csinálom. — A kisleány egész lelke benne volt a szemében. Szorosan oda­húzódott a molnárhoz és pillantásával szinte fáj­dalmasan követte az ujjak mozgását. A molnár rendbe hozta a húrokat és elját­szotta primitív, kedves nótáját: A molnár a réten jár, A csillag az égen jár .... — Énekeljen is, — könyörgött a gyerek. A tragikus gyász után, először verte fel itthon a molnár éneke a gazdag 03 szomorú uriház halotti . PESTI HÍRLAP 1927. október 1., szombat. LA

Next