Pesti Hírlap, 1928. január (50. évfolyam, 1-25. szám)

1928-01-22 / 18. szám

34 PESTI HIRLAP 1928. január 22., vasárnap. » Levelek, egy Romániába esett régi kastély­ból. Ugy történt, hogy a nyáron, Budapesten, szó esett arról, hogy, mert a tollat is forgatom s mert ne feledjenek el minket azok, akik elfeledtek, néha vigyen irást a posta innen Pestre, a Pesti Hirlap redakciójába. Aztán szó esett régi elmúlt emberekről, dol­gokról, mik olyan kicsinek látszanak most és amik valamikor óriásiak voltak, — és amik sohasem vol­tak nagyobbak, mint amilyen alapot adtak a rákö­vetkező eseményeknek, — csodálatos, mi, „elszakad­tak", mindig csak régi dolgokról beszélünk szíve­sen, — és így szóba kerültek valamikori nagy poli­tikai viták, események és Lenkey Gusztáv eszébe jutott, hogy van neki egy kedves kézirata, valószí­nűleg Justh Gyula könyvtárában Tornyán, kefe­lenyomat, az egykori függetlenségi vezér első ki­rályi kihallgatásáról, érdekes politikai cikk, neki nagyon kedves, talán épen azért, mert elveszett szeme elöl. — Nohát én meg fogom találni. — És még vagy tizenöt-húsz röpirat. A ne­vem rajta ceruzával. — Azt is okvetlenül. Így hát nekiveselkedtem a tornyai könyvtár­nak. No, egy nap alatt meglesz. Még három nap múlva sem került elő. Mit kerülgessem, a „kefe" ma sincs meg. De úgy jártam, mint a tót a kásaheggyel, mi­kor kezdte magát átenni rajta, úgy megtetszett neki, olyan lassan evett, hogy a felesége sosem várta ki belőle. Kerestem a tizenöt röpiratot. Sok-sok ezer röpirat, sorra, izgalmak, hullámok, gondolatok, szitkok, sekélyes rosszakarat, nagyvonalú koncep­ció, — negyvennyolc óta a magyar politikai élet pro és kontra, és negyvennyolc előtt a magyar hazafias élet hű tükre. — Politizálni luxus. Ha nagyon ke­serves napok vannak, akkor hazafiság van. Ha egy kicsit jobban megy, akkor politika. A röpirat olyan, hogy megsokasodik, ha meg­bolygatja az ember. Kezdtem őket osztályozni. Először tele lett velü­k a hatalmas, ovális bidermeier-asztal. Sok került a fauteuilökre. Van belőlük a könyvtárban hat. Egyik karosszék lett az egyházpolitika, a má­sik a vámkérdés. Széket kapott az „iskolaügyek", a választójog lett a legnagyobb halom. Az agrárkér­dés mellé a katonai kérdések kerültek,­­ elfogyván a karosszék, székekre jutott azon fontos esetek röp­irata, ki mit lopott, egy másik székre az, hogy ki mit nem lopott. Külön halomba tétettek azok, kikből egyálta­lán csak kikívánkozott a hazafias felbuzdulás, külön csomó a „Választási visszaélések". Vastag röpiratok a nemzetiségi kérdések, külön rakatott a Hanvai Remete. A szoba egyik sarkában toronnyá magasodott a röpiratok köz.''"tévedt „Kisérletügyi közlemények", télen kivált, hozzánk rohant, s ugy összevissza ölelt s csókolt bennünket, hogy jóformán elállt a lélegzetünk, ő meg süvöltö­tte: — Szervusztok fiuk! Hát nem ismertek rám?! Az ötödik hatodikba együtt jártunk Szarvason. Hát csakugyan az a délvidéki bunyevác gyerek volt, akit mi Szarvason ugy hívtunk, hogy: Petár! Persze Petár nyomban bemutatta a bará­tait, akik vele együtt szintén a Délvidékről kerül­tek fel az egyetemre, s aztán maguk közé fogtak s elkezdtünk sörözni, borozni, pezsgőzni, s mivel a vak tamburások valami szépen muzsikáltak, hát éjfél után felraktuk a vak zenekart két konf­flisra s mi kilencen egy harmadik konflison el­helyezkedve, a legbüntetendőbb éjjeli csendhábo­ritások között, elvonultunk az akkor hires Flóra terembe, táncolni A további részletekről ma sem tudnék be­számolni, az azonban bizonyos, hogy az első taka­rékos vacsora után, éppen harmadnap hajnalban kerültünk haza Bélával a Pipa­ utcai hónapos szobánkba, s akkor is csak azért, mert­ akkor már nem volt egy árva krajcárunk sem! Persze a hónap végéig úgy éltünk aztán, mint ahogy most él a pesti közönség, mely közgazdasági életünk hivatott és hívatlan vezéreinek szónoklatán s cikkein fellelkesedve, előbb olyan takarékos volt, hogy a karácsonyi vásár idején nem vett semmit, szinte tüntetőleg elkerülte az üzleteket. Szilvesz­ter éjszakáján aztán karácsonyi takarékosságáért megjutalmazva önmagát, (noha a vak tamburások sehol sem muzsikáltak,) széles jókedvében elverte a februári házbérre valót is! Hiába, ami a takaré­kosságot illeti, csakugyan: jogásznemzet vagyunk! a narancsazni „Revue de la Hongrie" a másik sar­kot kapta. Jutott egy sarok a Békésmegyei Gazda­sági Egyletnek, h­iszen bizony minden paklincsot megszámoltak és felírtak valamikor Békés megyé­ben, hogy ilyen rengeeget tudtak irni róla. Mikor a fauteuilök teteje elfogyott, kezeltem a hasonló minőséget a karosszékek alá pakkolni. — Aztán mellette alakultak tornyok. Tartott ez a mulatság egy hónapig. A cseléd-régnek tilos volt egy fél füzetecskét is elmozdítani, port törültek, ahogy tudtak, de nem igen kellett, mert mindenütt nyomtatott betű­ volt és azon nem számít a por. Aztán, mikor az egyházpolitika tor­nyát összedöntötték a „Választási Visszaélések" halmával, ahányszor kihúztam a lábam a könyvtár­ból, lehúztam és zsebrevágtam a kulcsot. Egy hónap múlva a két könyvtárszobában olyan zseniális rend volt, hogy csak az Atyaúristen és én ismertem ki magam benne. A második hónap­ban e rejtélyes szobákból már csak étkezésre és al­vásra kerültem elő. Lenkey „keféje" még mindig sehol. No, ha itt nincs, akkor a levelek, írások között. Vissza az egész röpiratcsomagot a könyvespol­cokra. Cselédeim boldogan söpörték a szobát. Másnap ugyanaz a figura, de írásokban. Kefék — egyik szék, protekció — két fauteuil, érté­kes politikai levelek egy fauteuil, értéktelenek há­rom, kapcsolt tornyokkal. Eltartott ez is vagy két hónapig. De miért? Mert, mint a röpiratokat, ezeket is el kellett olvasni. Nagyjából, ha érdektelenek, alaposan, ha érdekesek voltak. Így ismerkedtem én meg egész Magyaror­szággal. őszintén, — láttam és olvastam politikai leve­leket, hogy olvasáskor döbbenten engedtem le ke­zemmel a levelet, — hát ez ilyen és ilyen ember?! Olyanok, akik ma olyanok, mint amilyenek, a­milyenek voltak! Régen porrá vált kezek és ma élő óriások, kik még senkik vagy csak egyáltalán senkik voltak. Politikai nagyságok, kik megmaradtak annak, akik voltak. Ezek nagyon kevesen. A hernyó, selyemhernyó minden változatában. Báb. Gubó és lepke. És egy kép, ami az egészből kialakul, egy erős kéz, amelyik átfogja a magyarságot, a magyar földjét túró, házában lakó parasztságot, és ez a kéz ezt a marokra fogott maroknyi népet odateszi a magyar intelligencia elébe: — ez az az alap, ame­lyen te mint magyar megállhatsz és vagytok szabad Magyarország... ... És azután sok, halovány, szálas irás ke­rült elő egyszerre. Finom, könnyű kéz írhatta e szálkás betűket, mi ez? Levél? De mennyi! Teli egy-két-három dobozzal. Kihez? Kitől? Egyetlen hosszú levél az egész. Kezdetén halványan, fino­man vonva: „Párizs 1886..." Justh Zsiga naplója. Benne az akkori irodalmi, társadalmi Magyar­ország. És Párizs. Megfogott.­­ Hidegre is vált már az idő, befűteni veszélyes volt, egy kandallószikra gyehennává lobbanthatta volna az egész szanaszét rakott gyehennát. Ugy maradt minden — tavaszig. Vettem a három dobozt és neki a napvilágnak. És az őszi napfény halódó sugarainál betűz­tem, sokszor csak találgatta­m, aztán luppával bon­coltam Justh Zsiga naplóját. Se láttam, se hallot­tam mást. Csinálatosan varázslatos ember ez a Justh Zsigmond. Lenyűgöző, finom, érdekes, korképet ad és zabolázhatatlanul őszinte. Vertem az Írógépen finom sorait. A „Keleti Újság" fordult hozzám Gara Ernő útján: — Méltóságod, kérem, egy intervjút a kisebb­ségi nőegyletek diplomatájától — mi a programm, — a kolozsvári kongresszus ... — Egyszerre szeme az írógépre villan. — Mi ez, kérem, ez az írás, ha szabad érdek­lődnöm? — Justh Zsiga naplója. Itt az életrajza, ezek a levelei, fényképei, holmija, — okirat haláláról Cannes-ban Franciaországban, 33 éves korában. ... És már repült az újságírói ceruza, és a gépben friss naplósorokat gyorsírással lekapta a kis zsivány. Bródy Sándorról, aki kolozsvári útja előtt felkereste Justh Zsigát és írásról, kortársaik­ról, irodalomról beszélgettek hajnalig, és pontosan leírta, mit... És a kolozsvári Keleti Újság nem a kongres­szusról, de erről hozott gyors, szép cikket, szépen, finoman irtat. Megfogta őt is. A lokális beidzsurnál az Aradi Közlöny új­dondásza még most is haragszik rám, mert az ő keféjéről Réthy főszerkesztő segítségével levakar­tuk a nagybetűs szép címet, „Exhumáltak egy nap­lót" és az exhumálás helyett, ami pedig „olyan jó" volt, a cikkíró távollétében közmegegyezéssel­ egy polgáribb címet írtunk. (De köszönheti ezt annak, hogy egyszer egy olyan intervjút adtak a számba, hogy a hajam égnek állt belé. Azóta, ha lehet, min­dig megkaparintom a kefét.) Justh Zs­ga varázsának hulláma gyűrűzött tovább"."" Az aradi Minorita Kulturház avató ünnepé­lyén, félredobva témáimat, csak róla tartottam elő­adást és amikor a vetített képek elseje, Justh Zsiga ifjúkori díszmagyaros képe, egy vékonyka derekú, sudár, finomtérdű ifjú legényke — alig pelyhedző selymes szőke szakállal finom arcán — lebbent a vetítővászonra, csendes, érdeklődő moraj futott végig a dísztermet zsúfolásig megtöltő, színe-java magyar közönségen. És mikor Munkácsy, Liszt, Zala György, Feszty Árpád, Coppée, Sully Pru­dhomme, Ricard, Barbey d'Aurevilly, Taine, Héré­dia, Paul Bourget, Sarah Bernhardt és sok-sok más néven átfutott az előadás és a vetítővászonra sorra lebbentek képeik, az érdeklődés tetőfokra há­gott. Mert kit nem érdekelne — magyar kultúra­kedvelet — egy karácsonyest Munkácsynál? Vagy Liszt párizsi napjai? Vagy Taine estélye, melyre csak még tizenegy „halhatatlan" volt hivatalos. Vagy egy tavaszi délelőtt milyen volt Coppée kert­jében, ahol Coppée híres macskái a kőkerítésen pi­hentek, mint holmi miniatűr-sphynxek és a ritkás, halvány, tavaszian gyenge lombok között átszű­rődő napsugárban sütkérezve Coppée hogyan me­sélt? Sok levél keresett fel Erdélyből és mindenhon­nan, — nem ismerhettem életében, de e levelek me­sélik, mily szuggesztív egyéniség kellett, hogy le­gyen Justh Zsigmond, ha halála után három évti­zeddel szeretettel emlékeznek reá — ami minden­nél több. Két testvér emlékét őrzi a torn­ai könyvű­ . két édestestvérét, kik gyéniségü­k­ben oly véghetet­lenül különbözőek. — Justh Gyula, a bátya, maga a nyers erély, Justh Zsigmond, az öccs, finomlelkü, gyengéd poéta. Csak egyben voltak mélyen egyek — magyar hazájuk szeretetében. Közben a röpiratok aztán­­ előkerültek. Egé­szen másfelől, egészen váratlanul, egy Pestről jött íróasztal mélyén és mikor már teljes meggyőződés­sel lemondtam arról, hogy még valaha egy is lát­ható lesz belőle. Ott pihentek szépen egy csomó árjegyzék, meghívó, üres és nem üres névjegyes doboz és partecédula között, már amilyen lem egy vén íróasztalban felgyülemleni szokott. — Szépen spárgácskával átkötve várták az elszállítást. Bár a „kefe" még most sincs sehol és magam­mal való fogadásom addig tiltja az irást, — ami­nek különben Justh Zsiga naplóját köszönhetem, — de lévén az írás olyan, mint a bárányhimlő, hogy akarata ellenére üt ki az emberen azzal a jó tulaj­donsággal, hogy senki sem hal bele, — elindul ez a levél elsőül egy régi kastélyból, régi dolgokról, előbb régi írásokról, amint illik, hogy aztán helyet adjon hetenként annak, mit csinálunk mi itt Erdély­ben, Bánátban, hogy élünk, mint szivárványt hogy kergetjük a kultúrát, takarékoskodunk, mert azt hisszük, hogy az még segít, esszük az újságot és az újság nem esz meg minket, — rossz dolog az már kérem, tessék elhinni, és ahogy kinőtt az erdélyi sorsirodalom, kifejlődött közöttünk az er­délyi­ lélek gyűjtőneve alatt az a mentalitás, amelyik, félek, idegek­ maguknak odaát, és amelyik baboná­san összefűz itt mindnyájunkat egyetlen, de elsza­kíthatatlan szállal, a magyar szóval. Mert politikára, ilyen luxusra, Erdélyben, Bá­nátban nekünk itt most nem telik. Tomva, 1928 január. Justh Jánosné Baross Katinka: Keresztutaknál Sok-sok út, messzi út, rongyban, fagyban, éjben Bejártam, itt vagyok, ide vissza értem. Ez itt a keresztút, egymást seregeidül Itt szeli minden út mindőnkön keresztül, testünkön lelkünkön, szivünkön fut végig Minden tájék útja, pokoltól az égig, Kezdettől a végig, léttől nemlevőig, Béláthatótól a fel nem érhetőig. Ez megy az időben, ez kivül időkön, Ez a harcba, vészbe, ez békés mezőkön, Ez a mindenségbe, ez a semmiségbe, Ez a boldogságba, ez a szenvedésbe. Az a pokol utja, az az Isten utja, Az a magányba visz, az a vágyat futja, Az a csüggedés, vég, az a remény, álom . . . Amaz átalvezet élve a halálon. Ki tudna mind jobban a világon nálam ! Elvetettem mindent, hogy mindet bejárjam S megtudhassa ki-ki könny, verejték nélkül, Melyiken hová jut, mi érheti végül? Itt állok, őrt állok, tért, időt se tudva, Lelket osztogatok minden, minden útra, Mutatom az utat: „Ez a semmiségbe . Ez a boldogságba ... Ez a szenvedésbe ...!" Boross Sándor.

Next