Pesti Hírlap, 1928. január (50. évfolyam, 1-25. szám)
1928-01-22 / 18. szám
34 PESTI HIRLAP 1928. január 22., vasárnap. » Levelek, egy Romániába esett régi kastélyból. Ugy történt, hogy a nyáron, Budapesten, szó esett arról, hogy, mert a tollat is forgatom s mert ne feledjenek el minket azok, akik elfeledtek, néha vigyen irást a posta innen Pestre, a Pesti Hirlap redakciójába. Aztán szó esett régi elmúlt emberekről, dolgokról, mik olyan kicsinek látszanak most és amik valamikor óriásiak voltak, — és amik sohasem voltak nagyobbak, mint amilyen alapot adtak a rákövetkező eseményeknek, — csodálatos, mi, „elszakadtak", mindig csak régi dolgokról beszélünk szívesen, — és így szóba kerültek valamikori nagy politikai viták, események és Lenkey Gusztáv eszébe jutott, hogy van neki egy kedves kézirata, valószínűleg Justh Gyula könyvtárában Tornyán, kefelenyomat, az egykori függetlenségi vezér első királyi kihallgatásáról, érdekes politikai cikk, neki nagyon kedves, talán épen azért, mert elveszett szeme elöl. — Nohát én meg fogom találni. — És még vagy tizenöt-húsz röpirat. A nevem rajta ceruzával. — Azt is okvetlenül. Így hát nekiveselkedtem a tornyai könyvtárnak. No, egy nap alatt meglesz. Még három nap múlva sem került elő. Mit kerülgessem, a „kefe" ma sincs meg. De úgy jártam, mint a tót a kásaheggyel, mikor kezdte magát átenni rajta, úgy megtetszett neki, olyan lassan evett, hogy a felesége sosem várta ki belőle. Kerestem a tizenöt röpiratot. Sok-sok ezer röpirat, sorra, izgalmak, hullámok, gondolatok, szitkok, sekélyes rosszakarat, nagyvonalú koncepció, — negyvennyolc óta a magyar politikai élet pro és kontra, és negyvennyolc előtt a magyar hazafias élet hű tükre. — Politizálni luxus. Ha nagyon keserves napok vannak, akkor hazafiság van. Ha egy kicsit jobban megy, akkor politika. A röpirat olyan, hogy megsokasodik, ha megbolygatja az ember. Kezdtem őket osztályozni. Először tele lett velük a hatalmas, ovális bidermeier-asztal. Sok került a fauteuilökre. Van belőlük a könyvtárban hat. Egyik karosszék lett az egyházpolitika, a másik a vámkérdés. Széket kapott az „iskolaügyek", a választójog lett a legnagyobb halom. Az agrárkérdés mellé a katonai kérdések kerültek, elfogyván a karosszék, székekre jutott azon fontos esetek röpirata, ki mit lopott, egy másik székre az, hogy ki mit nem lopott. Külön halomba tétettek azok, kikből egyáltalán csak kikívánkozott a hazafias felbuzdulás, külön csomó a „Választási visszaélések". Vastag röpiratok a nemzetiségi kérdések, külön rakatott a Hanvai Remete. A szoba egyik sarkában toronnyá magasodott a röpiratok köz.''"tévedt „Kisérletügyi közlemények", télen kivált, hozzánk rohant, s ugy összevissza ölelt s csókolt bennünket, hogy jóformán elállt a lélegzetünk, ő meg süvöltötte: — Szervusztok fiuk! Hát nem ismertek rám?! Az ötödik hatodikba együtt jártunk Szarvason. Hát csakugyan az a délvidéki bunyevác gyerek volt, akit mi Szarvason ugy hívtunk, hogy: Petár! Persze Petár nyomban bemutatta a barátait, akik vele együtt szintén a Délvidékről kerültek fel az egyetemre, s aztán maguk közé fogtak s elkezdtünk sörözni, borozni, pezsgőzni, s mivel a vak tamburások valami szépen muzsikáltak, hát éjfél után felraktuk a vak zenekart két konfflisra s mi kilencen egy harmadik konflison elhelyezkedve, a legbüntetendőbb éjjeli csendháboritások között, elvonultunk az akkor hires Flóra terembe, táncolni A további részletekről ma sem tudnék beszámolni, az azonban bizonyos, hogy az első takarékos vacsora után, éppen harmadnap hajnalban kerültünk haza Bélával a Pipa utcai hónapos szobánkba, s akkor is csak azért, mert akkor már nem volt egy árva krajcárunk sem! Persze a hónap végéig úgy éltünk aztán, mint ahogy most él a pesti közönség, mely közgazdasági életünk hivatott és hívatlan vezéreinek szónoklatán s cikkein fellelkesedve, előbb olyan takarékos volt, hogy a karácsonyi vásár idején nem vett semmit, szinte tüntetőleg elkerülte az üzleteket. Szilveszter éjszakáján aztán karácsonyi takarékosságáért megjutalmazva önmagát, (noha a vak tamburások sehol sem muzsikáltak,) széles jókedvében elverte a februári házbérre valót is! Hiába, ami a takarékosságot illeti, csakugyan: jogásznemzet vagyunk! a narancsazni „Revue de la Hongrie" a másik sarkot kapta. Jutott egy sarok a Békésmegyei Gazdasági Egyletnek, hiszen bizony minden paklincsot megszámoltak és felírtak valamikor Békés megyében, hogy ilyen rengeeget tudtak irni róla. Mikor a fauteuilök teteje elfogyott, kezeltem a hasonló minőséget a karosszékek alá pakkolni. — Aztán mellette alakultak tornyok. Tartott ez a mulatság egy hónapig. A cseléd-régnek tilos volt egy fél füzetecskét is elmozdítani, port törültek, ahogy tudtak, de nem igen kellett, mert mindenütt nyomtatott betű volt és azon nem számít a por. Aztán, mikor az egyházpolitika tornyát összedöntötték a „Választási Visszaélések" halmával, ahányszor kihúztam a lábam a könyvtárból, lehúztam és zsebrevágtam a kulcsot. Egy hónap múlva a két könyvtárszobában olyan zseniális rend volt, hogy csak az Atyaúristen és én ismertem ki magam benne. A második hónapban e rejtélyes szobákból már csak étkezésre és alvásra kerültem elő. Lenkey „keféje" még mindig sehol. No, ha itt nincs, akkor a levelek, írások között. Vissza az egész röpiratcsomagot a könyvespolcokra. Cselédeim boldogan söpörték a szobát. Másnap ugyanaz a figura, de írásokban. Kefék — egyik szék, protekció — két fauteuil, értékes politikai levelek egy fauteuil, értéktelenek három, kapcsolt tornyokkal. Eltartott ez is vagy két hónapig. De miért? Mert, mint a röpiratokat, ezeket is el kellett olvasni. Nagyjából, ha érdektelenek, alaposan, ha érdekesek voltak. Így ismerkedtem én meg egész Magyarországgal. őszintén, — láttam és olvastam politikai leveleket, hogy olvasáskor döbbenten engedtem le kezemmel a levelet, — hát ez ilyen és ilyen ember?! Olyanok, akik ma olyanok, mint amilyenek, amilyenek voltak! Régen porrá vált kezek és ma élő óriások, kik még senkik vagy csak egyáltalán senkik voltak. Politikai nagyságok, kik megmaradtak annak, akik voltak. Ezek nagyon kevesen. A hernyó, selyemhernyó minden változatában. Báb. Gubó és lepke. És egy kép, ami az egészből kialakul, egy erős kéz, amelyik átfogja a magyarságot, a magyar földjét túró, házában lakó parasztságot, és ez a kéz ezt a marokra fogott maroknyi népet odateszi a magyar intelligencia elébe: — ez az az alap, amelyen te mint magyar megállhatsz és vagytok szabad Magyarország... ... És azután sok, halovány, szálas irás került elő egyszerre. Finom, könnyű kéz írhatta e szálkás betűket, mi ez? Levél? De mennyi! Teli egy-két-három dobozzal. Kihez? Kitől? Egyetlen hosszú levél az egész. Kezdetén halványan, finoman vonva: „Párizs 1886..." Justh Zsiga naplója. Benne az akkori irodalmi, társadalmi Magyarország. És Párizs. Megfogott. Hidegre is vált már az idő, befűteni veszélyes volt, egy kandallószikra gyehennává lobbanthatta volna az egész szanaszét rakott gyehennát. Ugy maradt minden — tavaszig. Vettem a három dobozt és neki a napvilágnak. És az őszi napfény halódó sugarainál betűztem, sokszor csak találgattam, aztán luppával boncoltam Justh Zsiga naplóját. Se láttam, se hallottam mást. Csinálatosan varázslatos ember ez a Justh Zsigmond. Lenyűgöző, finom, érdekes, korképet ad és zabolázhatatlanul őszinte. Vertem az Írógépen finom sorait. A „Keleti Újság" fordult hozzám Gara Ernő útján: — Méltóságod, kérem, egy intervjút a kisebbségi nőegyletek diplomatájától — mi a programm, — a kolozsvári kongresszus ... — Egyszerre szeme az írógépre villan. — Mi ez, kérem, ez az írás, ha szabad érdeklődnöm? — Justh Zsiga naplója. Itt az életrajza, ezek a levelei, fényképei, holmija, — okirat haláláról Cannes-ban Franciaországban, 33 éves korában. ... És már repült az újságírói ceruza, és a gépben friss naplósorokat gyorsírással lekapta a kis zsivány. Bródy Sándorról, aki kolozsvári útja előtt felkereste Justh Zsigát és írásról, kortársaikról, irodalomról beszélgettek hajnalig, és pontosan leírta, mit... És a kolozsvári Keleti Újság nem a kongresszusról, de erről hozott gyors, szép cikket, szépen, finoman irtat. Megfogta őt is. A lokális beidzsurnál az Aradi Közlöny újdondásza még most is haragszik rám, mert az ő keféjéről Réthy főszerkesztő segítségével levakartuk a nagybetűs szép címet, „Exhumáltak egy naplót" és az exhumálás helyett, ami pedig „olyan jó" volt, a cikkíró távollétében közmegegyezéssel egy polgáribb címet írtunk. (De köszönheti ezt annak, hogy egyszer egy olyan intervjút adtak a számba, hogy a hajam égnek állt belé. Azóta, ha lehet, mindig megkaparintom a kefét.) Justh Zsga varázsának hulláma gyűrűzött tovább"."" Az aradi Minorita Kulturház avató ünnepélyén, félredobva témáimat, csak róla tartottam előadást és amikor a vetített képek elseje, Justh Zsiga ifjúkori díszmagyaros képe, egy vékonyka derekú, sudár, finomtérdű ifjú legényke — alig pelyhedző selymes szőke szakállal finom arcán — lebbent a vetítővászonra, csendes, érdeklődő moraj futott végig a dísztermet zsúfolásig megtöltő, színe-java magyar közönségen. És mikor Munkácsy, Liszt, Zala György, Feszty Árpád, Coppée, Sully Prudhomme, Ricard, Barbey d'Aurevilly, Taine, Hérédia, Paul Bourget, Sarah Bernhardt és sok-sok más néven átfutott az előadás és a vetítővászonra sorra lebbentek képeik, az érdeklődés tetőfokra hágott. Mert kit nem érdekelne — magyar kultúrakedvelet — egy karácsonyest Munkácsynál? Vagy Liszt párizsi napjai? Vagy Taine estélye, melyre csak még tizenegy „halhatatlan" volt hivatalos. Vagy egy tavaszi délelőtt milyen volt Coppée kertjében, ahol Coppée híres macskái a kőkerítésen pihentek, mint holmi miniatűr-sphynxek és a ritkás, halvány, tavaszian gyenge lombok között átszűrődő napsugárban sütkérezve Coppée hogyan mesélt? Sok levél keresett fel Erdélyből és mindenhonnan, — nem ismerhettem életében, de e levelek mesélik, mily szuggesztív egyéniség kellett, hogy legyen Justh Zsigmond, ha halála után három évtizeddel szeretettel emlékeznek reá — ami mindennél több. Két testvér emlékét őrzi a tornai könyvű . két édestestvérét, kik gyéniségükben oly véghetetlenül különbözőek. — Justh Gyula, a bátya, maga a nyers erély, Justh Zsigmond, az öccs, finomlelkü, gyengéd poéta. Csak egyben voltak mélyen egyek — magyar hazájuk szeretetében. Közben a röpiratok aztán előkerültek. Egészen másfelől, egészen váratlanul, egy Pestről jött íróasztal mélyén és mikor már teljes meggyőződéssel lemondtam arról, hogy még valaha egy is látható lesz belőle. Ott pihentek szépen egy csomó árjegyzék, meghívó, üres és nem üres névjegyes doboz és partecédula között, már amilyen lem egy vén íróasztalban felgyülemleni szokott. — Szépen spárgácskával átkötve várták az elszállítást. Bár a „kefe" még most sincs sehol és magammal való fogadásom addig tiltja az irást, — aminek különben Justh Zsiga naplóját köszönhetem, — de lévén az írás olyan, mint a bárányhimlő, hogy akarata ellenére üt ki az emberen azzal a jó tulajdonsággal, hogy senki sem hal bele, — elindul ez a levél elsőül egy régi kastélyból, régi dolgokról, előbb régi írásokról, amint illik, hogy aztán helyet adjon hetenként annak, mit csinálunk mi itt Erdélyben, Bánátban, hogy élünk, mint szivárványt hogy kergetjük a kultúrát, takarékoskodunk, mert azt hisszük, hogy az még segít, esszük az újságot és az újság nem esz meg minket, — rossz dolog az már kérem, tessék elhinni, és ahogy kinőtt az erdélyi sorsirodalom, kifejlődött közöttünk az erdélyi lélek gyűjtőneve alatt az a mentalitás, amelyik, félek, idegek maguknak odaát, és amelyik babonásan összefűz itt mindnyájunkat egyetlen, de elszakíthatatlan szállal, a magyar szóval. Mert politikára, ilyen luxusra, Erdélyben, Bánátban nekünk itt most nem telik. Tomva, 1928 január. Justh Jánosné Baross Katinka: Keresztutaknál Sok-sok út, messzi út, rongyban, fagyban, éjben Bejártam, itt vagyok, ide vissza értem. Ez itt a keresztút, egymást seregeidül Itt szeli minden út mindőnkön keresztül, testünkön lelkünkön, szivünkön fut végig Minden tájék útja, pokoltól az égig, Kezdettől a végig, léttől nemlevőig, Béláthatótól a fel nem érhetőig. Ez megy az időben, ez kivül időkön, Ez a harcba, vészbe, ez békés mezőkön, Ez a mindenségbe, ez a semmiségbe, Ez a boldogságba, ez a szenvedésbe. Az a pokol utja, az az Isten utja, Az a magányba visz, az a vágyat futja, Az a csüggedés, vég, az a remény, álom . . . Amaz átalvezet élve a halálon. Ki tudna mind jobban a világon nálam ! Elvetettem mindent, hogy mindet bejárjam S megtudhassa ki-ki könny, verejték nélkül, Melyiken hová jut, mi érheti végül? Itt állok, őrt állok, tért, időt se tudva, Lelket osztogatok minden, minden útra, Mutatom az utat: „Ez a semmiségbe . Ez a boldogságba ... Ez a szenvedésbe ...!" Boross Sándor.