Pesti Hírlap, 1928. február (50. évfolyam, 26-49. szám)

1928-02-01 / 26. szám

1928. február 1., szerda. PESTI 1/­ ALAP 1848. A NÉPEK TAVASZA. Az osztrák császár és a magyar király. Irja: Marczali Henrik. (Ötödik közlemény) Már szembenállottak egymással az ellentétek, már fegyverkeznek is,­­le a törvény, melyet V. Ferdi­nánd király április 11-én szentesített, m­­g szilárd, rendíthetetlen alap. Őrzője a király, ki „megtartja és mindenkivel megtartatja". Bécsben vérnek kellett folynia az alkotmányos szabadságért, Magyarorszá­gon minden legálisan folyt le: a király beleegyezé­sével alakult át a rendi alkotmány parlamentárissá. A kormány, a nemzetgyűlés egyformán törvé­nyes: István főherceg nádor, mint a király törvé­nyes helyettese, nyitja meg a parlamentet, mint Já­nos főherceg a bécsit. Igaz, hogy a szerbek máris megtámadják a magyarokat és németeket, igaz, hogy a horvátok megtagadják az engedelmességet, nemcsak a kormánytól, hanem a nádortól is, de a király letette, minden állásától megfosztotta Jella­sicsot. A trónbeszédben az uralkodó, kit miniszte­reink oly sürgetve h­ívtak Budára, kijelenti, hogy a lázongások ellen teljes erővel kész megvédeni ko­ronája egységét és épségét minden támadás és el­szakadás ellen. Formálisan teljesen rendben minden és még sincs bizalom. Báró Vay Miklóst, kit kormánybiz­tosnak követeltek Erdélyben, megkérdeztem, mikor vette először észre, hogy Bécs nem őszinte velünk szemben? Azt felelte, ezzel tisztában volt, már mi­kor útnak indult. Pulszky beszéli, hogy mikor Du­schek a minisztérium megalakulása után lelkesen mondotta, hogy ha a kormány megmarad, Magyar­ország öt év alatt paradicsom lesz, ő azt felelte: örüljünk, ha egy év múlva föl nem akasztanak. Széchenyi biztos afelől, hogy a szlávság elnyomja a gyenge magyart. Egy reményt táplál: azt, hogy a király eljö. Nem csoda, ha a minisztérium nagy többsége engedményekre is kész volt, hogy mentse, ami menthető. Kossuth ellenben csak akkor volt kész hadi segélyt adni Ausztriának, ha a király előbb lefegyverzi Magyarország belső ellenségeit. Akár „kölcsönös", akár „közös" a védelem, az 1722—23. törvény és az 1848:111. t.-c. második szakasza kö­telező, annál inkább, mert nem Ausztria a támadó.. Batthyány a segélyt meg is igérte. De ebbe Kos­suth az ő feltétele megadása nélkül belé nem egyez­hetett és így egy prókátori klauzula jö létre, mely­ben a kötelezettség elismerése mellett mégis kivon­ják magukat a hadseregnek idejében Olaszországba küldése alól. Ebben a helyzetben mondja el Kossuth július 11-iki nagy beszédét, melynek elején kijelenti, hogy meg kell mentenie a veszélyben forgó hazát. Kétszázezer főnyi hadsereg és 42 millió forint megszavazását kéri. A horvát és szerb lázadást nem tartja oly fontosnak. A­z igazi nehézség Ausztriával szemben forog fenn, mely a pénz- és hadügy igazgatását nem akarja kibocsá­tani kezéből. Pedig „akinek keze egy nemzet zsebé­ben és akinek kezében egy nemzet fegyvere van, az ezzel a nemzettel rendelkezik". Jellasics mellett fog­lalnak állást, pénzzel segítik és ha nem engedünk, fölmondják a neutralitást, az ausztriai császár ha­dat szen a magyar királynak. Komoly az az intés is, hogy Magyarország felbonthatja a szövetséget a pártütőkhöz szóló Ausztriával. Ez már iga­zán megsemmisítése a pragmatika szankciónak. Ismeretes az a nagy jelenet, melyben a nemzetgyűlés „mint egy ember" megszavazza az óriás vér- és pénzáldozatot. Ez a jelenet még teljesen egynek mutatja a nemzetet az uralkodócsaláddal, a koronával és azt Kossuth ép oly ékesen domborítja ki, mint a március 3-iki korszakalkotó beszédében. De a másik fél mégis csak a nem­et olvassa ki. Ha Kossuth két hét­tel később, Custozza után beszél, jobban megválogat­ja szavait. A lényeg az, hogy Magyarországot erős­nek akarja és tartja is, Ausztriát pedig gyengének. Ebben állott nagykövetkezésű tévedése. Luxburg a királynak. Bécs, július 28-án. Bécs lakossága nem örven­dett annyira az Itáliából érkezett jó híreknek, mint amennyire megdöbbent a császárnak vagy egy fő­hercegnek meg nem érkezésén Innsbruckból. István főherceg, Magyarország főkormányzója, két nap óta itt van, vele jött gróf Batthyány Lajos minisz­terelnök és nagy ellenfelük, Horvátország volt­ bán­ja, Jellasics is itt van. János főherceg nagyon fárad békeszerzésen a magyarok (Magyaren) és Horvát­ország közt, hogy elkerüljék az irtó nemzetiségi harcot. A szláv párt felül áll a magyaron. ET küzde­lemből az kerü­l ki győztesen. Mialatt István főher­ceg azon volt, hogy szétszedje és gyöngítse a mon­archiát, a volt bán és egész népe hű maradt a csá­­szárhoz és 50.000 kiváló harcost (??) ajánl föl trón­ja támogatására és segíti elhalványult tekintélye visszaállításában. Ez okból a Bécsben levő nem-magyar tisztek ma reggel testületileg fejezték ki hódolatukat a derék Jellasics tábornoknak. Ez a tüntetés eleget mond. Minél lazább a monarchia belső szervezete, 10-­­ nál nagyobb súlyt kell helyezni arra, mi összetart­ja és a külellenség ellen biztosítja. Ezt a mindenfelől megtámadott, belsejében zilált birodalmat csakis ka­tonai ereje tarthatta össze. Teljes joggal írhatta Grill­parzer Radetzky seregéről: Táborodban van Auszt­ria — mi mások csak lényegtelen roncsok vagyunk. Luxburg Brau grófnak. Bécs, julius 20-án. A minisztérium és a biro­dalmi gyűlés visszaköveteli Bécsbe a császárt. Ha akár ő, akár Ferenc Károly főherceg nem jönne, az rossz vért szülne. A császár mindenek fölött bizton­ságot akar. Jó újság a magyarok és horvátok közeli és valószínű kibékülése. Tegnap és ma reggel két tárgyalás volt János főherceg jelenlétében gróf Batthyány Lajos, a ma­gyar miniszterelnök és Jellasics tábornok, a horvá­tok főnöke között. Biztosítanak engem arról, hogy már majdnem megvan a béke, hogy a magyarok több igen fontos pontban engedtek a császár érdeké­ben és átengedik a császári kormánynak a magyar és horvát haderővel való rendelkezést. Ha János főherceg még ma estére tervezett el­utazása előtt ki bírja egyenlíteni ezt a nagy szét­különbözést, végtelen nagy szolgálatot tett a mon­archiának. Mi lesz, ha nem lesz itt államfő, vagy legalább a császári család egy tagja! Luxburg, augusztus 1-én. Most azon múlik minden, mit tesz a császár, vagyis inkább, mit tesz öccse, Ferenc Károly és ennek idősb fia, Ferenc József. Itt olyan a lelki állapot, hogy kiszámíthatatlanok lennének a követ­kezések, ha a császár mégegyszer elutasítaná a ké­relmet, hogy térjen vissza fővárosába. A császár értesítése, hogy Innsbruckban ma­rad, a nemzetgyűlésen három napi heves vitára adott alkalmat. Deputáció ment tegnap Innsbruckba, Hornbostel vezetése alatt. János főherceg 30-án a legrövidebb úton Innsbruckba ment. A schleswig­holsteini ügyből általános háború fejlődhetik. Mégis a rend győz: Cavaignac, Radetzky, Windischgraetz, Luxburg, augusztus 7-én. Herceg Schwarzenberg Félix Itáliába megy, hogy békét szerezzen a jelen birtoklás alapján. Ezt­ a békét egész Európa garantálja, úgy mint a bécsi kongresszus megállapította, Franciaország nem avatkozik be. János főherceget a schleswig-holsteini ügy tartja lefoglalva, mely Angliát, Oroszországot és Svédországot is érdekli. Az innsbrucki hírek jók. Ferenc Károly fő­herceg, fiától kisérve, nemsokára Bécsbe jő. A csá­szári ház visszatérése erősíti a minisztériumot. Magyarországon és Galiciában kitört a kolera. Még csak ez kellett Bécsnek. Schwarzenberg Félix, Prokenbosten és Colloredo a külügyi jelöltek. Luxburg, augusztus 11-én. Javul a helyzet Bécsben. A polgárság megfor­dulna, de a nemzetőrség még demokratikus érzet- Az ál­arcos Béka. Regény. — Irta : Edgar Wallace. 30 A két férfi közül Elk állt hamarább talpra. A szoba megtelt fekete füsttel, annyira, hogy a ke­zét sem látta s az első lépésnél belebotlott az altiszt élettelen testébe. Első pillanatra azt hitte, hogy meg­halt. A riasztócsengők megszólaltak az egész ház­ban, mindenünnen rendőrök rohantak oda, azután tűzoltók jöttek, akik hosszú gummicsöveket húztak maguk után. A tüzet hamarosan eloltották, de Elk szobája romhalmazzá változott. Még a safe iszonyú súlya ajtaja is kirepült sarkából. Egyetlen bútor­darab, egyetlen ablak sem maradt épségben s a padló közepén hatalmas gödör tátongott. — Balder, mentse meg a táskákat! — kiáltott Elk, aki a szerencsétlen altiszt életrekeltésével volt elfoglalva. Amikor a mentők elvitték az altisztet, Elk szemügyre vette a romokat. — Valóban, ez nagyon súlyos bomba lehetett, — állapította meg. A folyosón idősebb rendőrtisztek álltak egy csoportban és a pusztulás képét nézték. — Valóban csoda, hogy még élek és Balder­nak az életét én mentettem meg. Kiküldtem a szo­bából egy éles késért, amellyel a táskákat akartam felvágni. — Hát előzetesen nem vizsgálták meg a tás­kákat? — kérdezte haragosan a rendőrfőnök. Elk igenlően intett. — Tegnap valamennyit átvizsgáltam, különö­sen azt, amelyet Paddingtonból hoztunk. Minden darabot, ami benne volt, ide tettem az asztalomra és leltároztam. Azután a safe-ba zártam. Bomba nem volt közte. — Akkor hogyan került bele mégis? — kér­dezte a főnök. Elk a fejét rázta. — Azt nem tudom. Kívülem csak egy ember­nek van kulcsa a safehez, Mc­ Clintock ezredesnek, az ügyosztályomban levő helyettes tanácsosnak, ő azonban most szabadságon van. Az a szerencse, hogy Baldert elküldtem, mert hét gyermeknek az apja. — Miféle robbanóanyag volt? — kérdezte a főnök. — Dinamit, — felelt Elk. — Lefelé robbant. A felügyelő a padlóban támadt gödörre mu­tatott. Azután így folytatta: — A nitroglicerin fölfelé és oldalt robbant. Egészen kétségtelen, hogy ez dinamit volt. Amikor az irodát átkutatta, vékony acélból készült és összenyomott csövet talált, később pedig egy olcsó ébresztőóra agyonnyomorított mutató­lapját. — Tehát időre volt beállítva és bekapcsolták a kontaktusba, — állapította meg. Amit a saját holmijából megtalált, átvitte Bal­der szobájába. Nagyon kevés reménysége volt ahhoz, hogy a lapok elhallgatják a merényletet. A robbanás ki­vetette a falnak egy részét, s a Themze partján sok kíváncsi ember csoportosult, hogy megbámulja a hatalmas nyilást. Amikor Elk eltávozott a rendőr­ségről, az utcán már mindenütt rohantak az újság­árusok a rendkívüli kiadással. Elk legelőbb is a kórházba ment, hogy meg­látogassa a szerencsétlenül járt altisztet. Érdeklő­dött az állapota iránt, s az orvosok azt mondták, hogy k­is szerencsével megmenthetik az életét, sőt valószínű, hogy semmi komolyabb nyoma nem ma­rad a sebesülésnek. — Meglehet. — mondta a sebész — hogy egy vagy két ujját le kell operálnunk, mégis azt kell mondanunk, hogy szerencséje volt. Megfoghatat­­­lannak tetszik, hogy a robbanás nem szakított a­­ darabokra. — Én pedig azt nem tudom megérteni, hogy engem nem szakított darabokra, — jegyezte meg Elk. — Ezek a nagyfeszültségű robbanóanyagok csodálatos játékot űznek némelykor, — mondta az orvos. — Nem találom különösnek, ho­­y a robba­nás ereje kiröpítette sarkaiból a safe ajtaját és ezt a papirosdarabot, amely szintén ott volt,, alig per­zselte meg. Egy papírszeletkét vett ki a zsebéből, amely­nek a sarkai kissé megpörkölődtek. — Látja kérem. — mondta az orvos — ezt a sebesültnek a ruhájában találtam. Elk kisimította a papirost és ezt olvasta: „Sok üdvözlettel, a hetes szám." Elk gondosan összehajtotta a papirost. — Ezt szeretném megtartani, — mondta és bájos mosollyal tette el szemüvegének tokjába. — Hisz ott a sejtelmekben? — kérdezte Elk. — Bizonyos mértékben igen, — felelt az orvos. Elk mosolyogva bólintott. — Úgy sejtem, hogy rövidesen nagy öröm fog érni. XXV. Balder előléptetése. Egy hét telt el a robbanás óta, s a hivatalban már a múlt legendái közé sorolták ezt az esetet. A m­egs­érült altiszt állapota állandóan javult, s a Békákról semmi sem hallatszott. Elk optimizmusa némi csalódást okozott a kollégáinak. A robbanás után való hatodik napon ismét átkutatták a pályaudvarok ruhatárát, s aho­gyan Elk megjósolta, mindenütt találtak egész új kézitáskát ugyanolyan tartalommal, mint a lefog­lalt táskák. A robbantási szakértő vette először kezébe valamennyit, ő is csak a leggondosabb óger intézkedések után. A táskában azonban a belga revolvereken kívü­l semmi veszedelmes jószágot sem találtak, az útlevél pedig ezúttal Clarence Fiel­­ding névre szólt. 3

Next