Pesti Hírlap, 1928. március (50. évfolyam, 50-75. szám)

1928-03-01 / 50. szám

1928. március 1., csütörtök. PEST® Hí­R1 AP Szegény ember szándékát boldog kormány bírja. Irta: Hegedűs Lóránt. Turistatempó, hogy a bejárt országok­nak olyan nevet adnak, amely után nem felej­tik el őket, így lett Finnország „az ezer tó országa", Amerika „a demokrácia hazája", Pá­rizs „a világosság fővárosa", Stockholm „az észak Velencéje", Bukarest „a keleti Párizs" és — most azt kérdezem, hogy Magyarország­nak milyen nevet adhatnék. Azt hiszem, elta­láltam. Magyarország a személyi kérdések or­szága. Tudniillik, kedves vagy kedvetlen olva­sóm, minden dolog, jó vagy rossz, végeredmé­nyében személyi kérdéssé változik és nem miért, hanem kiért csinálunk valamit. Teszem , megjelent most a kormány törvényterve­zete az öregségi és rokkantbiztosításról. Há­rom szakasz van benne, amely azt szabályozza, hogy ha egy magánalkalmazott (értsd: bank­tisztviselő) szerzetessé lenne, milyen végkielé­gítést kapjon. Azóta nincs nyugtunk. Az ösz­szes budapesti bankok azt keresik, hogy ki lesz az a bankigazgató, aki le fogja tenni a szerzetesi fogadalmat. De egy kis türelem, meg fogjuk találni és akkor meg fogjuk ismerni, hogy miért is alkották meg ezt a három sza­kaszt. Némelyek szerint már csak a felekezeti különbséget kell legyőzni, azután a törvény menni fog. Most azonban tegyük félre a tréfát. Ki ne örülne annak, ha a magyar szociális beren­dezkedés kiépül. A kormány ezt akarja, di­csérjük érte. Javaslatában van jó és rossz is kétszázegynéhány szakaszban. Az összes érde­kelteknek egyben igazuk van: a kormány nem állhat meg ott, hogy egyszerűen paragrafuso­kat csinál, de mutasson ő is jó példát. Az öreg­ségi és rokkantsági biztosítás általános állami cél, tehát annak terhéből az államnak is ki kell vennie a részét, így van ez a világon minde­n­ütt. Ismeretes, hogy Bismarck nagy terve szerint, amely azóta az egész világot meghódí­totta, a balesetbiztosítást a vállalatok fizetik, a betegsegélyezés költségének felét a vállalat, felét az alkalmazott, az aggkori és rokkantsági biztosításnál pedig egyharmadot a vállalkozó, egyharmadot a munkás és egyharmadot maga az állam. Nálunk az állam semmit sem akar adni. Ez nem megy. Külföldön mindenütt így történt, tehát az állam itt is vegye ki belőle a maga részét. Ha Bismarck igazsága igazolt volt a háború előtt, úgy százszorosan igazolt ma, mert mindnyájunk életét a háború rövidí­tette meg és az tett minket rokkanttá, nincs ma egészséges ember Európában; a hábor­t pedig nem a gyárak, vállalatok és mezőgazdák csinálták, hanem az államok. Ennélfogva álla­mi hozzájárulás nélkül csak papirost lehet csi­nálni, de nem szociális reformot az öregségi biztosítás terén. Cikkem azonban nem erről szól, hanem arról, hogy hiányos ez a biztosítás ha az or­szág legfőbb embertörzsét, a mezőgazdaságot kihagyják belőle. Furcsa játékot játszik itt a kormány és pártja. Mikor nagyon helyes szo­ciális érzékű emberek felszólaltak, hogy miért nem terjesztik ki ezt az új javaslatot a mező­gazdasági alkalmazottakra, akik tudtommal ép úgy megöregednek és ép úgy megrokkannak, mint a városi lakók, a felelet az volt, hogy hi­szen azoknak még nincs kötelező baleseti és betegségi biztosításuk sem. Hiszen ez a szé­gyen. Azért írtuk mi már itt a Pesti Hírlap­ban többször, hogy méltóztassék azt megcsi­nálni, amit az ipari munkások, bányászok megkaptak, mert azt megérdemli a mezőgazda­sági munkásság is és végre méltóztassék a mező­gazdáknak is előállni avval, hogy ők is haj­landók szociális terheket viselni. Mert itt van, uraim, a baj. A kormány mögött mezőgazda­sági közvélemény áll és ezért irtóznak a szo­ciális biztosításnak európai értelemben vett ki­terjesztésétől. De ha az egyik oldalon emele­tesre akarják emelni a házat, a másik olda­lon legalább az alapokat meg kell csinálni, mert különben elcsúszik az épület. Ha már egyszer a pénzügyminiszter úr kimutatásából kiderült az, hogy az őstermelők, akiknek kezé­ben van az ország vagyonának legalább két­harmada, az összes hadikölcsönjegyzésekből csak 900 milliót, vagyis tíz százalékot jegyez­tek, akkor nemcsak az tűnt ki, hogy a többi milliárdokat a városi lakosság vesztette el, ha­nem kezdjük megérteni­ azt is, hogy miért akad meg oly rettenetesen a valorizáció kérdése. Ugyanezt a játékot folytatni még egyszer nem lehet. A szociálpolitika nem tűri, hogy itt vállaljon terhet a mezőgazdaság, mert itt már nem az ország vagyona, hanem az ország em­b­erállománya fog elpusztulni. Mennyi toaszt, mennyi öndicséret, meny­nyi díszpolgár! És akkor nem merjük megírni azt, ami igaz, hogy 1926-ban Magyarország népszaporodási feleslege csak 86.000 lélek volt, Romániáé pedig 242.000. Hol lesz itt integri­tás, hogyha így nő a románok száma és ilyen lassan csiperedik a magyar? Nem gondolják azt, hogy ember is szükséges a politikához, nemcsak frázis? Végre a magyar mezőgazda­ság uraina­k is meg kell érteniük, hogy a szí­vüket keressék meg, mert különben mind el­pusztulunk. Ezt nem lehet ünneplésekkel el­fedni, ez kiált magától, még­pedig az egész világ előtt. De még egyet kérek. Ha igaz, hogy ez agrárország, akkor először is az agrárlakosság jólétéről kellene gondoskodni. E jólét legmi­nimálisabb része az, hogy ha betegség bántja, vagy baleket éri, róla kötelezőleg gondoskod­jék az állam. Ez hiányzik. Várjon miért? És miért nem lehet rájuk húzni az öregségi és rok­kantsági biztosítást? A válasz minden gazda­ggyűlésen az, hogy a mezőgazdasági foglalko­zás egészen más, mint az ipari. Hát először is az úgynevezett ipari foglalkozásban benne van­nak a házicselédek, a banktisztviselők, a szita­kötők, kocsmárosok és a legnagyobb vállalatok kereskedelmi alkalmazottai. Mi közük van ezeknek az iparhoz? Nagyobb különbség van köztük, mint az ipari és mezőgazdasági alkal­mazottak között, tehát ha ezek beleférnek a biztosításba, akkor belefér abba a mezőgazda­ság is, aminthogy külföldön mindenütt belefér. De nem is a foglalkozásról van szó, hanem a betegségről és a nyomorról. A tífusz ép úgy hagymáz a vidéken, mint Budapesten, a láz ott is láz és aki megöregedett, ott sem tud dolgozni ép úgy, mint a városokban. Csak nem fogunk külön kórházakat csinálni a különféle foglal­kozásiaknak. Még valami betegségi numerus clausust fogunk kitalálni a legújabb kombiná­ció szerint, melyben végre a parlament összes pártjai megegyeztek, miután semmi értelme nincs. Ha valahol, úgy Magyarországon össze van kapcsolva a mezőgazdasági embervédelem az ipari embervédelemmel, még­pedig azért, mert ismmnt minden magyar kisiparos egyúttal szőlő­tulajdonos is, azonképen ipari munkásaink leg­nagyobb része épen az Alföldön a nyáron me­zőgazdasági munkát végez, tehát félig ipari. Az álarcos Réka. Regény. — Írta : Edgar Wallace. 50 A Browning nagyszerű fegyver még akkor is, ha nincs megtöltve. Gordon a revolver agyával fej­beütötte támadóját, azután elrohant. Most vette ész­re, hogy tévedett, amikor azt hitte, hogy csak hat ember van a házban. Húszan voltak és a legtöbben hallási távolságban. Dick az útra akart kijutni, amelytől csak egy sor bokor zárta el. Ezzel követte el a hibát. A bokrokban drót­sövény volt elrejtve, a neki a göröngyös úton kellett tovább futnia. Cipő nélkül, az éles köveken, rette­netes fájdalommal. Olyan lassan tudott előbbre jut­ni, hogy üldözőinek sikerült őt elérniök. Gordon most nagy kanyarulással visszaszaladt a második gyárépülethez. Üldözői nyomában. Hal­lotta az üldözök vezetőjének nehéz hörgését, s az ő ereje is fogytán volt már. Ekkor észrevett a falon egy nagy, kerek tűzjelző készüléket és agyában villámcsapásként cikázott végig egy közönyös be­szélgetés. Puszta öklével szétzúzta az üveget és meghúzta a vészharangot. De ebben a pillanatban már ufói is érték üldözői. Kétségbeesetten küzdött, de a túlnyomó erővel szemben hiábavaló volt az ellenállás. Időt kellett nyernie. — Hagyjátok abba, fiuk! — kiáltotta. — Hagn meghalt. Ez bizony nagyon szerencsétlen kijelentés volt, mert Hagn ebben a pillanatban megjelent a szemben levő gyárépület előtt. Bágyadt volt, de élt. Arca egészen sápadt volt a fájdalomtól és a harag­tól s olyan nyelven hadart valamit, amit Dick nem értett meg. Azt hitte, svédül beszél. — Ezért meglakolsz! Te is megkóstolod a­­villamos áramot, te kutya! öklével Gordon arcába ütött, de Dick elfordí­totta a fejét s az ütés a falat érte. Iszonyú dühvel rontott most neki Hagn és mind a két kezével ütni kezdte. És ennek köszönhette Gordon a megmene­külését. Azok az emberek, aki eddig a karját le­fogták, most elengedték, hogy Hagn könnyebben elbánhasson vele. Gordon ebben a pillanatban jól kiszámított ütést mért Hagn gyomrára és Hagn irtózatos ordítással terült el a földön. Mielőtt va­laki útját állhatta volna, Gordon elrohant, egyenest a kapunak. Már el is érte, amikor egy kéz meg­ragadta. Lerázta magáról és kitámolygott a kapun, éppen abban a pillanatban, amikor a hosszú­ utcán meghallotta a tűzoltók harangját és észrevette skar­látvörös ruhájuk és sárgaréz felszerelésük csillo­gását a felkelő nap sugaránál. A tűzoltók autója eszeveszett sebességgel ro­hant a gyárhoz. A Békák egy pillanatig önfeledten bámultak a tűzoltókra, azután otthagyták zsákmá­nyukat és elmenekültek. Gordon megmagyarázta a tűzoltóparancsnok­nak, hogy mi történt. Másik tűzoltókocsi is érke­zett, sok emberrel, s a tűzoltók bátor fickók, akik nem ijednek meg a Békáktól. Amíg Hagnt megkötözve az egyik autóra dob­ták, Gordon megnézte az óráját. Az óra a hatos számon állt. Gordon az autójához rohant és el volt ké­szülve a legroszabbra. De Hagn nem is próbálta használhatatlanná tenni az autót. Arra gondolt nyilván, hogy neki is szüksége lehet rá. Három perccel később az autóra ugrott Gordon, hajadon­fővel, piszkosan, Haga karmainak a nyomaival az arcán és Gloucester felé vágtatott. Akkor sem re­pülhetett volna sebesebben, ha tudta volna, hogy az órája megállt. Nyaktörő tempóban száguldott Swindon utcáin keresztül és már a Gloucesterbe vivő úton volt, amikor ismét az órájára nézett. Elállt szivének a dobbanása, amikor látta, hogy az óra most is hatot mutat. Még gyorsabban száguldott, de az út nagyon rossz volt és sok volt a kanyarodó. Egy ízben csak­nem felborult az autó, az egyik gummikeréknek volt valami baja, de Gordon röptében rendbehozott min­dent és vágtatott tovább. Izzadott és fázott, amin egy egyik mérföldet a másik után elhagyta, anél­kül, hogy látta volna a város házait. Amikor megpillantotta Gloucester templomá­nak tornyát, elpukkant a második kerék is. De ő nem állhatott meg. Tovább kellett robos­nia, akárhogyan. A tempó azonban egyre ag..kirz­tóan lassúbb lett. Végre beérkezett a város külső utcáira, óriási felfordulást látott. A közúti vasú­gyik koc­­a út­ját állta, s amikor a rendőr figyelmeztetését nem vette figyelembe és tovább ak./. \ itatni, csaknem egy úthengerelő gőzgép alá kr . . Most látta csak, hogy milyen későn van. F.­­ perc hiányzott nyolc órától. És a fogház még fél mérföldm­ir­e van, ösz­szeszoritotta fogait és­mádkozott. A­mi­kor beért a Fő­ utcára és meglátta a fogház kapuját, nyolcat ütött a székesegyház ,orn­­inal, órára. Gordont iszonyattal töltötte el ez hang, mintha az utolsó ítélet harsonáit h­alaná. Tudt­a, hogy Bennett Ray halála másodpercnyi pontossággal bekövetkezik. Hamuszürkére vált az arca, amikor erre gondolt. A fogház kapujánál megállította bukdácsoló kocsi­ját és odatámolygott a csengőhöz. Kétszer is csön­getett, de a kaput nem nyitották ki. Most lehúzta a harisnyáját. A teljesen átázott és bepiszkolódott dekrétum tele volt­ vérrel, mert a lába vérzett. A kétségbeesés dühével csengetett ismét. Ekkor ki­nyílt egy ki­­rácsos ablak s egy sötétarcú börtönőr megszólalt­— Nem szabad bejönni. Nem­ tudja, mi törté­nt itt? -- A belügyminisztériumból! — mondta Gor­do, rekedt hörgéssel. — Üzenet a belügyminiszté­riumból! A kivégzés elhalasztásáról! A rácsos ablakot betették s egy örökkévalóság !

Next