Pesti Hírlap, 1928. április (50. évfolyam, 76-98. szám)

1928-04-08 / 81. szám

1928. április 8., vasárnap. PESTI HÍRLAP Winston Churchill könyve a világháborúról Miért vesztették el a németek a világháborút? Winston Churchill a mai angol politikai élet­nek kétségkívül egyik legeredetibb és legérdekesebb egyénisége. Az ötletek, a nagy tervek, az éles meg­látások embere, akiben talán legtöbb van a zse­nialitás adományáb­ól Angolország összes mai köz­szereplői között. Churchill egyik legelőkelőbb, leg­ősibb angol családnak, a Marlborough hercegi csa­ládnak leszár­mazottja. Kora fiatalságától kezdve kanyargós pályát futott végig: volt katonatiszt, új­ságíró, korán lett képviselő és harmincnégy éves ko­rában a kereskedelemügyi hivatal vezetője a nem­rég elhunyt Asquith kabinetjében. Fiatal korában meggyőződéses liberális volt, (könyvet is írt a libe­ralizmusról) de az 1924-iki választások előtt a ma hatalmon levő konzervatív párt vizeire evezett. 191­0-ben átvette az admiralitás vezetését, mint a tengerészeti ügyek polgári lordja s ebben az állásá­ban érte őt a világháború kitörése. Churchill volt az angol kormány tagjai közül 1914-ben az első, aki a Szerbiához intézett ultimátum után rögtön megérezte, hogy nagy események van­nak készülőben Amint az osztrák-magyar ultimá­tum h­íre Londonba ért, azonnal harci készenlétbe helyezte az angol flottát, majd néhány nap múlva hadihajókat küldött a Földközi tengerre, hogy meg­védje Franciaország csapatszállító hajóit a néme­tek esetleges támadásai ellen. Milyen szerepe lehe­tett az augusztusi lázas napokban, mielőtt Anglia megüzente Németországnak a háborút, nem tudjuk, nagyon valószínű azonban, hogy azok közé tarto­zott, akik a háborút Németországgal a­ leghatáro­zottabban akarták Az ő gondolata volt a sikertelen Gallipoli-expedíció, amelynek befejezése után állá­sáról le kellett köszönnie; ekkor a frontra ment és Ilananaban egy zászlóaljat vezetett. 1916-ban Lloyd George meghívta a kormányba és reábízta a muní­ciós minisztérium vezetését. Ebben az állásában ritka energiáról tett tanúságot s Anglia neki köszön­hette, hogy a francia harctéren küzdő angol hadse­reg rövidesen túlszárnyalta a németeket technikai felkészültség tekintetében. A tankok jelentőségét is Churchill ismerte fel; közel másfél esztendős sürge­tésére határozta el az angol hadvezetőség, hogy ezt a találmányt, amelynek bevezetésétől hivatásos kato­nák irtóztak, alkalmazták a nyugati harctéren. A világháborúról szóló nagy munkája, mely­nek most jelent meg két nagy kötetre terjedő máso­dik része, a legalaposabban, a legszebben, s legtár­gyilagosabban megírt háborús emlékirat. Egy ilyen rendkívül széles, horizontális tudású ember, mint Winston Churchill tudta csak áttekinteni teljes egészében a hadvezetés rendkívül bonyolult mecha­nizmusát. Politikus, stratéga, tengerfez, pénzügyi szakember lévén egy személyben, ítéletei és megál­lapításai sokkal alaposabbak, átgondoltabbak, mé­lyebben járók, mint azoké a politikai vagy katonai íróké, akik a nagy mérkőzésnek csak egyik vagy másik oldalát vehették alaposan szemügyre. Di­cséretreméltó Churchill szigorú, azt mondhatnánk, történetírói tárgyilagossága. Harag és gyűlölet nél­kül szól mindenütt a németekről és elismerve az el­lenség rettentő erényeit, nem leplezi sehol sem a saját honfitársai hibáit és baklövéseit. Churchill mélyreható kritikai megvilágításá­ban a világháború úgy tűnik fel, mint valami ret­tenetes és izgalmas hazárdjáték: mindkét fél követ el olyan hibákat, amelyek utólag szinte hihetet­lennek tűnnek fel és helyenként úgy látszik, hogy a szövetségeseknek valami szerencsés véletlen sie­tett segítségére, amelynek megítélésében, nagy okainak kiderítésében a józan kutató ész szinte te­hetetlennek látszik. Csak néhány megállapítását ragadjuk ki. Joffre marsall nevét az angolok 1914. előtt, — mint Churchill írja, — jóformán hírből sem hallották. Amidőn reábízták az egész francia hadsereg vezetését, mindössze csak annyit tudtak meg róla, hogy képzett stratéga, jó idegzetű, igen megfontolt ember, de nagy hadvezéri képességeket senki sem sejtett benne. A német hadsereg jelenté­keny fölénnyel rontott neki a franciáknak a moz­gósítást követő napokban s a helyzet súlyosságát fokozta az is, hogy a francia hadsereg ilyen arányú háborúra fel sem volt teljesen készülve. A hadmű­veletek első napján 3 : 2 volt a német-francia had­sereg aránya; Párizs valósággal menthetetlennek látszott. Gallieni, a francia főváros parancsnoka, a haditanácsban azt hangoztatta, hogy a várost az utolsó emberig kell védeni, Joffre ellenben kijelen­tette, hogy Párizs nyílt város. Mikor a német had­sereg szédületes iramban vonult dél felé, majd a Kluck tábornok által vezetett jobbszárny délkeletre elkanyarodott, Joffre valami csodás intuícióval megérezte, hogy elérkezett az ellentámadás pilla­nata: teljes erővel, biztonsággal és nyugalommal hajtotta végre az oldaltámadást a Marnetól észak­ra, nem délre, mint a haditanács tervezte, és a csatát megnyerte, vagy mint Churchill mondja, megmentette Európát. Ezzel eldőlt a világháború sorsa. Moltke tábornok, a német vezérkar főnöke, a csata és a német hadsereg visszavonulása után ezt jelentette a császárnak: „Felség! Elvesztettük a háborút!" Churchill kifejti, hogy az egész német stra­tégia egy elhibázott gondolatra volt felépítve. A franciák már 1911-ben tudták, hogy a németek nem fognak megbirkózni a régi Vauban-féle várgyűrű­vel, amelyet közvetlenül a háború előtt hatalmas, szinte bevehetetlen modern erődítményfallá épí­tettek ki, hanem megrohanják Belgiumot, onnan fordulnak délre a francia főváros ellen. Ez az el­gondolás végzetes naszy hiba volt. Észszerű az lett volna, ha nem az erősebb felet, Franciaországot, hanem a gyengébbet, Oroszországot támadják meg teljes erővel. Ha nem gázolnak a névreet°k T­ol­giumon keresztül, hanem védik Németország nyu­gati határát a franciák ellen, nem avatkozik be Anglia, s ebben az esetben Németország kerül ki győzelmesen a világháborúból, mert Franciaor­szággal és Oroszországgal könnyű szerrel elbánik. Ennek a stratégiai elgondolásnak helyességét bizo­nyítja az, hogy a központi hatalmak a gyenge Oroszországgal szemben a következő esztendőben káprázatos sikereket értek el. Churchill feljegyzéséiből kitűnik, hogy a köz­ponti hatalmak hadvezetősége, ha követett is el hi­bákat, csaknem egész végig fölényben van a szövet­ségesekkel szemben. A német vezetőség stratégiája volt rossz, taktikája azonban mindvégig kitűnő. Churchill elgondolása volt, bevenni a Dardanellákat és elszakítani a központi hatalmaktól Törökországot, ami valószínűleg Bulgária sorsát is eldöntötte volna. A stratégiai gondolat kitűnő volt, de a szövetsége­sek gyöngék voltak arra, hogy ezt az ő szempont­jukból nagyszerű tervet végre is hajtsák. Igen nagy veszteséget jelentett és nagy hiba volt a központi hatalmak részéről, hogy nem tudták megtartani szö­vetségi hűségben Romániát, amelyet az 1883-iki szer­ződés arra kötelezett, hogy Ausztria-Magyarország megtámadtatása esetén köteles fegyveres segítséget is nyújtani. Itt azonban a szövetségesek diplomáciája működött jobban, mint a mienk. Verdun ostromát (1916 elején) a németek sem tartották a legszeren­csésebb vállalkozásnak. Churchill megállapításaiból kiderül, hogy a franciáknak az ostrom szörnyű vesz­teségeket okozott. A franciák összes vesztesége ugyanis a halottakkal és sebesültekkel együtt 460 ezerre rúgott, ugyanakkor a németek vesztesége 278 ezer. A jütlandi tengeri csatára, a világháború legnagyobb tengeri ütközetére, azt jegyzi meg Chur­chill, hogy itt Jellicoe tengernagy igazolódott. Mert miért volt óvatos Jellicoe? Egy kártyára nem merte feltenni Angolország egész jövőjét. Ha az angol hajó­had, amely­ védte Anglia partjait és később oltal­mazta az amerikai csapatszállító és élelmiszerszál­lító hajókat, Jütlandnál elpusztul, Anglia ki lett volna téve annak, hogy a németek az anyaországban támadják meg s akkor már hiába lett volna az ame­rikai segítség. Igaz, hogy teljes győzelem esetén Anglia tengeri összeköttetést kapott volna Orosz­országgal s ha az angol hajóhad az Északi-tenger és a szorosok birtokába jut, könnyebben és hama­rább kiéheztetheti Németországot, de Jellicoenak di­cséretére válik, hogy jóformán semmit sem kockáz­tatott. Rettentő nagy, öldöklő csaták után, amikor már mindkét oldalon milliókra rúgott a veszteségek száma, a nagy mérkőzés az 1917. év második felében dőlt el. Az 1917. év elején a németek olyan hibát kö­vettek el, me­ret az ő szempontjukból menteni lehe­tetlenség. Ez volt a korlátlan tengeralattjáró harc. A szerencsétlen ötlet Tirpitz admirálistól származott, ezzel provokálták a németek maguk ellen Amerikát. Churchill adatai szerint a német birodalomnak nem volt több ebben az időben ötven tengeralattjárójá­nál. Igaz, hogy ez az ötven tengeralattjáró érzékeny veszteséget okozott, de naivság volt azt­ hinni, hogy ennyivel sikerül kiéheztetni Angliát és sikerül el­zárni az óceánt az amerikai csapatszállító hajók elől. A németek valóban nem tudtak elsüllyeszteni az amerikai csapatszállító hajók közül egyet sem. A német hadvezetőség három olyan hibát köve­tett el, amelyek logikusan maguk után vonták a birodalom teljes leveretését. Az első az volt, hogy bevonultak Belgiumba, anélkül, hogy számot vetet­tek volna azzal, hogy beavatkozik-e Anglia; a máso­dik volt a korlátlan tengeralattjáró harc szerencsét­len gondolata; nem gondoltak arra, hogy az Egye­sült­ Államok beléphetnek a hadviselők közé. A har­madik hiba volt 1918-ban az Oroszországban sza­baddá lett csapatokat átvinni a nyugati frontra és ott döntő offenzívát kezdeni. N­a a németek nem kö­vetik el az első hibát, mondja Churchill, könnyűszer­i­vel megverik Franciaországot és Oroszországot. A­­ korlátlan tengeralattjáró harc nélkül 1917-ben elfo­gadható egyezményes békét köthetnek, ha pedi£ nem kezdenek offensívát 1918 elején, hanem az összes haderőket védelemre állít­ják fel a Maas és a Haina mellett, szintén sikerül egyezményes békét kötniök. Ezekért a végzetes nagy hibákért felelős a német vezérkar, amely csodás erővel tudott harcolni és bi­zonyos nehéz pillanatokban­ tudta, mi a megoldás, de nem volt megáldva az előrelátás tehetségével. A szövetségesek az 1917. év első felében igen gyengén állanak. Az áprilisi nagy offenzíva a n­éme­tek ércfalain mindenütt véresen összeomlott. A fran­cia hadseregen erőt vett a kétségbeesés, maguk a katonák sem bíztak többé a vezetésben . O­lyan jelek voltak a francia hadseregben észlelhetők, hogy a fegyelem teljesen felbomlott. Szerencsétlenségre át­vittek vagy 15 ezer főnyi orosz gyalogságot, amely már a bolsevizmus mérgével meg volt fertőzve. Nagy­nehezen tudták csak a hadseregben a rendet és fe­gyelmet helyreállítani. Május 15-én Nivelle tábornok visszalépett és Petain vette át a fővezérséget. A meg­bízható csapatok körülvették a lázadókat és a fel­keléseket mindenütt elnyomták. Petain ekkor szem­lét tartott az összes csapatok fölött, enyhítette a szolgálat szigorúságát, több szabadságot adott a frontkatonáknak, így az év vége felé a rend és fegye­lem újból helyreállt. Az 1918-iki tavaszi offenzíva alkalmával már kitűnt hogy a németeknél az offenzív szellem mélyen aláhanyatlott. Győzelmük és előhaladásuk Párizs felé álsiker volt, amelyet borzalmas áldozatokkal fizettek meg. Májusban Foci­­marsal lesz az összes szövetséges haderők fővezére s ekkor már az általá­nos helyzet olyan volt, hogy matematikai módon ki lehetett számítani, hogy a németek kimerít­nek úgy emberanyagban, mint egyéb háborús segélyforrásban és a szövetségesek győzelme biztosra vehető Foch marsall Churchil nyugodt, higgadtan számító em­bernek rajzolja, aki teljes tudatában volt a valódi helyzetnek és a fejleményeket nagyon jól látta. Ludendorff a tavaszi offenzívával, amely igen nagy áldozatokba került, de valódi sikert nem hozott, voltaképen eldöntötte a háborút az ellenség javára. Megnyerni a háborút a szövetségeseknek, ehhez már nem kellett nagy stratégiai tudomány, mert az egész háború gépek csatája volt s a tankoknak, ágyuknak, lángszóróknak, repülőgépeknek ebben a harcában előrelátható volt, hogy az győz, aki tovább bírja hadianyaggal. Churchill rendkívül elismeréssel adózik a német bátorságnak, áldozatkészségnek és hősiességnek. A világ összes nemzeteinek össze kellett fogni, hogy Németországot legyőzzék. Óriási néptömegek, határ­talan erőforrásokkal, mérhetetlen áldozatokkal, ötven hónapos előkészülés után tudtak csak eredményt el­érni. Húszmillió ember ontotta vérét, hogy a kardot a legfélelmesebb ökölből kiüssék. A világtörténelem­ben ehhez a teljesítményhez csak a napoleoni Franciaországé fogható. Balla Antal. Wt*: •• ' -i * . , , mm. adtcL _ a„ 'Ttorcagyár­­onműkodö- masósz&roKiah­a. JJleií JlQVQt % olyan­­azondus, mint­ a Sóira- IpDogöje Emi ép ugy kimagaslik - társai közül Vhrt oly fehérre- mas minta- Sátra- hava Tibrí- WINSTON CHURCHILL 41

Next