Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 99-110. szám)

1928-05-01 / 99. szám

2 Képzeljen el az olvasó két embert. Az egyik a magas hegytetőn áll s onnan néz el mérhe­tetlen területekre. A másik a völgy mélységé­ben húzódik meg, s igy szól az egyik: mindaz a terület, amelyet belátok, egy egész világ s ez a világ az enyém s az én szellemem lebeg fe­lette. A másik, a völgy szerény lakója, igy szól: enyim­e kis ház és udvar és nézek fel a he­gyekre s minden hegy és ami azon túl van, a másé. Ha e két ember egymással szóbaáll, meg fogják-e egymást érteni! Az ember a hegytetőn az angol, az ember a völgy egy rej­tett zugában a magyar. Az egyik te vagy, e lapok olvasója, a másik én vagyok, e sorok írója: meg fogjuk-e egymást érteni! Kísért­sük meg és reméljük a legjobbat. A kérdést így kell feltennünk: Mi ér­deke van Nyugateurópának abban, hogy a magyar igazság diadalmaskodjék az európai politikában! A feleletet megadja rá egy tekin­tet a múltba és egy tekintet a jövőbe s egy szempillantás a jelenre. A magyarok bejövetele a nagy népván­dorlás utolsó hulláma volt. Ázsiából jőve, Ár­pád vezérsége alatt átkeltek a Kárpátokon s itt a Duna völgyében, a Kárpátok nagy me­dencéjében hódításukat különféle itt tanyázó néptörzseken befejezték 896-ban s ennek ezer éves emlékét ünnepelte meg a magyar nemzet 1896-ban, országos nagy ünneppel, Ferenc Jó­zsef király és hitvese, Erzsébet királyné rész­vételével, aki tudvalevőleg Genfben gyilkos kéz áldozata lett. A terület, melyet a magya­rok elfoglaltak, a római birodalom összeom­lása óta úgyszólván gazdátlan volt. Nem volt semmiféle néptörzs vagy népfaj, amely a ró­maiak örökébe lépve átvette volna az uralmat itt Európa keletén. A népvándorlás minden hulláma keresztülment kelet­i kapuján, és to­vább vonulva a nyugati nemzetek tengerében olvadt fel. De Pannónia úgyszólván ideiglenes állomása volt valamennyinek. Itt tanyázott favárában Attila, az Isten ostora, aki meglá­togatta hadaival Itáliát, s aki az első nagy marnei (Catalaunum, Chalons) csatában tört meg a nyugatrómai birodalom hadvezére, Aétius kardjától. Itt kellett a Duna medrén szembeszállni Nagy Károlynak az avarokkal, hogy elhárítsa betörésüket Nyugateurópára. A magyarok is, mint vitéz, harcias faj, nem állapodtak meg újon szerzett hazájukban, ha­nem bekalandozták és rettegésben tartották Nyugateurópa nemzeteit, csatáztak Olaszor­szágban, Spanyolországban, francia földön és a német birodalomban. Száz esztendeig tartott ez a kalandozásuk, míg végre a keresztény idő­számítás ezredik esztendejében egy szent ki­rály, István, a nyugati kereszténység kötelé­kébe terelte eddig kalandor népét és megalapí­totta a magyar királyságot, ugyanazon a te­rületen, amelyben a most lezajlott nagy há­ború találta, s odaállította nemzetét ennek a nyugat­i kapujába. Mert az ázsiai veszedelem még nem múlt el. A XIII. században Attila módjára jött Dzsingiszkhan népe és elárasz­totta az országot. De a magyarokkal való mér­kőzés után hadai elernyedve nem tudtak el­jutni tovább nyugat felé, hanem lassan visz­­­szahúzódtak Ázsiába, mint ahogy partba üt­közve visszaömlenek a tenger hullámai. Ám a XIII. század végén jöttek dél felől a törökök, akikkel a magyar nemzet négyszáz évig vere­kedett, hallatlan kitartással és csodás epo­­peiába való hősi cselekedetekkel. Ebben me­rült ki a török ereje úgy, hogy Bécs alól már könnyebben visszaverték a vitéz lengyel Szo­­bieszky segítségével. De sajnos, e küzdelmek­ben kimerültek a magyarok is, úgy, hogy Ausztria fejedelmében, aki németrómai csá­szár is volt, szövetségest kerestek, hogy ha­sonló inváziók esetére nagyobb erővel rendel­kezzenek. Fájdalom, a német császárok nem így fogták fel a szövetséget, hanem a magyar függetlenség és alkotmányosság elnyomásá­val, a magyar nyelv kiirtásával próbálták a német hatalomba beolvasztani a magyar ki­rályságot és birtokukba venni a Duna meden­céjét, a kelet felé vivő országutat. E törekvés ellen négyszáz évig védte magát a magyar nemzet, s e rettenetes hadjáratnak, mely a háború s a béke minden fegyverével folyt ál­landóan, az osztrák-magyar 1867-iki kiegyezés vetett csak véget, ami azáltal vált lehetségessé, hogy Bismarck Ausztriát 1866-ban kiszorította N­émetországból. Ezek a dolgok értendők az alatt, hogy Magyarország védőbástyája volt Európának. (Azt ritkábban emlegetik, hogy egyszersmind bástya volt a germán világ keleti törekvései­vel szemben is.) Az mindenesetre különös, hogy mióta a magyar királyság megalakult, azóta semmiféle ázsiai betörés Európa felé a magyar határokon túl nem jutott, így, Európa nyugatának nem csekély érdekében, egyfelől mint egy vasék szilárdan állott választófalké­pen az északi és déli szlávok között és másfe­lől állott megdönthetetlenül mint bástya a né­met keleti törekvések előtt. Ez ime a múlt. És m­int állunk a jövővel szemben! Lesz-e Nyugateurópának a nyugati kultúrában felépült magyar várnégyszögre ezentúl is szüksége? Fenyegeti-e a jövőben is Európát valamely invázió Ázsia titokzatos mé­lyéből! Hogy az európai behatás alatt álmukból ébredő ázsiai néptömegek mily fordulatot ad­nak a világtörténetnek, arról gondolkozni lehet, ma még beszélni korán volna. De hogy Európának számolnia kell az ázsiai veszede­lem ama részével, amellyel közvetlen érintke­zésben van, és hogy fegyverkeznie is kell el­lene nemcsak karddal és ágyúval, hanem rá­termett és próbát tett nemzetek fentartásával, az bizonyosnak látszik. Ez a rész pedig Orosz­ország és a Balkán. A mi szomorú korszakunk bőven megmutatta, hogy a szláv lélek a nyu­gati eszmék, a szabadság, az alkotmányosság iránt semmi fogékonysággal nem bír, s hogy minden uralomnak, legyen az cári autokrácia vagy tanácsköztársaság, csak kicsapongásait ismeri és gyakorolja. Két egymással ki nem békíthető világnéz­et áll itt szemben: a nyu­gati alkotmányos gondolkozás és a szláv or­­thodoxia despotizmusa. Ez a két világáramlat itt Európa keletén fog megütközni s Magyar­­ország testén keresztül fogja első harcait meg­vívni, ha Európa elejét nem veszi e világhá­borúnak, mely az idők méhében érlelődik. Az­­orthodox vallás mindenütt azonosítja magát a nemzetiséggel. A nemzetiség és vallás min­denha gazdag forrása volt a háborúknak. Hogy pedig mily átalakító ereje van az ortodoxiá­nak, mutatja Románia példája. A román, nyelve szerint nem szláv, de gondolkozása, szokásai, erkölcse szerint ép oly bizantinus, mint egyháza, az orthodox keleti egyház. Ez magyarázza meg a most folyó harcot is Erdély és Ó-Románia politikusai között. Erdély poli­tikai vezérei a magyar kultúra növendékei s a román testvéreikkel való kibékülés és ölelkezés után ma kiábrándulva, gyűlölettel állanak a román királyságbeli politikusokkal szemben. Oroszország ma ugyan harcképtelen. De azért Európának be kell rendezkednie a véde­lemre, arra az időre, amikorra Oroszország is­mét visszanyeri harcképes állapotát s újra ki­nyújtja kezét a háborúban elvesztett orszá­gaiért s felveszi újra régi játékait a Balkánon, s ismét megindítja titkos és nem titkos had­járatát e céljainak itt Európa keletén egyet­len komoly akadálya, a magyarok ellen, mint tette a háború előtt. Természetesen mind a romboló erők ellen Magyarország még helyre­állítva is egymagában nem elégséges védelme a nyugatnak. Ellenben a nyugat a helyreállí­tott Magyarország nélkül csak annál könnyebb prédája lesz az előretörő szláv orthodoxiának. És a jelen idő borzalmas veszedelme az, hogy a régi Magyarország kétharmadát a nyugat a párizsi békékkel kiszolgáltatta ennek az új ázsiai szellemnek. Hiszen a Balkán, szláv ha­talmaskodó szelleme folytán állandó tűzfészke Európának, máris messze kitolta előőrseit olajokkal dörzsöltette h­ableányfehérségű bőrét még finomabbá. Vagy fésü­lködött hullámos csigákba ki­­süttetve haját, ahogy rejtelmes bűvösségü egyiptomi istennők szobrain látta egykor. Néha tükör előtt tán­colt meghitt magányosságban, ahogy festett mimu­­szoktól látta még gyermeklányka korában. Szerette rabszolganői áradozó dicséretét hallgatni, míg meg­­fürödhetett szép szavak kábító özönében. Mert tudott gyönyörködni a saját szépségé­ben, s csaknem szerelmes volt önön testébe. A kisváros cirkuszi játékai, az együgyű állat­viadalok és kezdetleges gladiátor mérkőzések is untatták, az elmúlt héten is csak azért ment el az amfiteátrumba, hogy hallja a tömeg ajakéról a cso­dálkozás moraját fölviharzani, mikor aranyló ruhá­jában, férje oldalán megjelent a szőnyeggel borított tribunáliszon. Alkonyatkor gyaloghintón néha le­vitette magát a kikötőbe is, nem mintha vízi élet szórakoztatta volna, de szerette látni a vad, farkas­­sóvárgású tüzet fölgyűrni, messziről jött matrózok szemében. Most kissé fáradt volt és unatkozott. Egyik rabszolganő finom parányi késeket hozott és le­kuporodva úrnője elé a földre a körmöket csiszolta még rózsásabbra. A másik sötétszínü efezusi kenet­tel dörzsölte a körmök körül a bőrt, hogy semmit se veszítsen kábító pirosságából. Parányi rabszolgafiú a vaspálcikákat tüzesíti. Chloe a haját fonja be. — Milyen szép vagy! duruzsolja valamennyi. Majd aranyszegélyü bibortopánt csatolnak föl lábára s égő, sötét szalagokkal csatolják át a bokák alatt. Azután a leheletkönnyü pepiont adták föl, selyemlenből, lenge ókori fátyolszövet, amelyből úgy csillant föl bőrének meleg fehér fénye, mint a hold a tejszinti felhők alól. A chlámuszt a vállán aranyló fibula csatolta össze. Nyakára félhold alakú ékszert csatoltak föl, amelyben titokzatos sötétségű zafír csillogott. Mikor elkészült — sokáig tartott az öltöz­ködés, — még egyszer megnézte alakját az ezüst­­tükörben. Kilép a palota elé. Arcába süt a caesareai nap kábító sugárözöne. Hamvas meleg szín árad el arcán a déli ég ká­bító sugárözönében. — A téli táborba fogok menni, — jelenti ki bizalmas rabszolgájának a servus dotális-nak. — Férjem valami mulatságot rendez a katonáknak- Nekem is kinn kell lennem. Rudvivő rabszolgák hangos ostorpattogtatás között már vontatják elő a virágokkal elborított gyaloghintót, amelynek bársonyülésén a szép nő el­helyezkedik. Mint valami tündéri bárka a hullámos ten­geren, úgy vonul át a hatalmas hexaphoron a sűrü tömegen keresztül. Néha torlódás támad Egy teve­­hajcsár lehajol a nyeregből és úgy megcsodálja a prokurátomét, hogy még köszönni is elfelejt. Valaki felsóhajt, a bazárok felöl. — Életemet adnám érte, ha csak egyszer is megcsókolhatnám. Valami szőnyegkereskedő mondta ezt, de ijedten elhallgat. Lappal kémleli szomszédai tekintetét, nem készülnek-e föladni szentségtörő kijelentéséért. Az óvárosba érnek, ez a régi zsidónegyed, erre már ritkul a tömeg. A hekaphofon szűk utcába ér. Andromeda leszáll a kocsiból, mert gyalog kíván végigvonulni a napfényes illatos után. A rabszol­gáktól cipelt alkotmány messziről követ. Andromeda sietve lépdel. Lába karcsú, könnyű és kecses, mint a táncosnőké, vagy sivatagban nevelt gyorslábú paripáké. Régi templom előtt vonul el. Talán kétszáz év előtt épült. Annyira titokzatos volt. Kopadt­­ libanoni oszlopának egy fiatal férfi támaszkodott. Imaszil volt a karjára csatolva. — Valami zsidó szent, gondolja Andromeda elmerengve. A férfinek hosszú ápolab­an szakálla volt. Úgy öltözködött, ahogy ebben az időben a fari­zeusok jártak. Magas csúcsos süveget viselt. Hom­lokát ércpánt fonta át, belevésve a törvény vala­melyik idézete. Az idézet, amit a fiatal hitharcos viselt a következő volt : „Ne legyenek neked idegen isteneid !“ Nem sütötte szemét a földre, ahogy farizeusok szokták, ha nővel találkoznak az utcán, de nem is köszönt Andromedának mikor ez illatos öltözéke­, bent elvonult előtte , de tekintete mégsem volt ki­hívó, inkább mély­ szomorúság borongott abban. Nézése majdnem fájdalmas volt. Azután torkához kapott, s mintha nem tudna uralkodni fájdalmán, hirtelen hangos sírásra fakadt. Andromeda riadtan megfordul az utcaszög­­letről. — Mért sir ez a bolond, tűnődik, kiváncsi­­ságát alig türtőztetve. De künn a katonai táborban annyi szórako­zásba volt része, a népmulatság annyira lekötötte figyelmét és érdeklődését, hogy az utca szentjét csakhamar elfelejtette. De másnap újja véletlenül újra­ elvitt a régi templom előtt. Az Írástudó újra ott állott, mintha valami fogadalom tiltaná onnan elmozdulni. S Andromedát fölismerve újból hango­san zokogni kezdett. Ez alig tudta türtőztetni magát, hogy meg ne szólítsa a csirdogáló férfit. — Ki lehet ez az ember? — tűnődik — és miért sir. Valami jós talán, s a végzet leányai el­árultak valamit neki jövendőm felöl. Izgatottan tovasiet. De délután visszatért újra. A régi templom fiatal szentje most már erősen érdekelte. Várjon újra sírásra fakad-e. Nem kellett sokáig találgat­nia. A farizeus megint ott állott a lépcsők alatt és a prókátorné láttára sötét arcán végigcsorog­tak újra maró könnyei. — Talán szerelmes a boldogtalan? — habo­­­zik magában Andromeda. S­omló könyeinek el titkolhatatlan értelme a forrása. S mert alapjában jószívű nő volt, elhatározta, hogy magához fogja rendelni a bennszülött papot és meg fogja győzni érzelmeinek hiábavalóságá­ról. Megvigasztalja s azután gazdagon megaján­dékozva útjára fogja bocsátani. De a farizeusnak, akit fegyveres poroszlók állítottak elő, mégis sokáig kellett várakoznia, míg Andromeda fogadta. E délutánon különösen kosz- PESTI HÍRLAP ■ ■ mi, ■■■■■■mai— 1928. május 1., kedd.

Next