Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 99-110. szám)
1928-05-01 / 99. szám
2 Képzeljen el az olvasó két embert. Az egyik a magas hegytetőn áll s onnan néz el mérhetetlen területekre. A másik a völgy mélységében húzódik meg, s igy szól az egyik: mindaz a terület, amelyet belátok, egy egész világ s ez a világ az enyém s az én szellemem lebeg felette. A másik, a völgy szerény lakója, igy szól: enyime kis ház és udvar és nézek fel a hegyekre s minden hegy és ami azon túl van, a másé. Ha e két ember egymással szóbaáll, meg fogják-e egymást érteni! Az ember a hegytetőn az angol, az ember a völgy egy rejtett zugában a magyar. Az egyik te vagy, e lapok olvasója, a másik én vagyok, e sorok írója: meg fogjuk-e egymást érteni! Kísértsük meg és reméljük a legjobbat. A kérdést így kell feltennünk: Mi érdeke van Nyugateurópának abban, hogy a magyar igazság diadalmaskodjék az európai politikában! A feleletet megadja rá egy tekintet a múltba és egy tekintet a jövőbe s egy szempillantás a jelenre. A magyarok bejövetele a nagy népvándorlás utolsó hulláma volt. Ázsiából jőve, Árpád vezérsége alatt átkeltek a Kárpátokon s itt a Duna völgyében, a Kárpátok nagy medencéjében hódításukat különféle itt tanyázó néptörzseken befejezték 896-ban s ennek ezer éves emlékét ünnepelte meg a magyar nemzet 1896-ban, országos nagy ünneppel, Ferenc József király és hitvese, Erzsébet királyné részvételével, aki tudvalevőleg Genfben gyilkos kéz áldozata lett. A terület, melyet a magyarok elfoglaltak, a római birodalom összeomlása óta úgyszólván gazdátlan volt. Nem volt semmiféle néptörzs vagy népfaj, amely a rómaiak örökébe lépve átvette volna az uralmat itt Európa keletén. A népvándorlás minden hulláma keresztülment keleti kapuján, és tovább vonulva a nyugati nemzetek tengerében olvadt fel. De Pannónia úgyszólván ideiglenes állomása volt valamennyinek. Itt tanyázott favárában Attila, az Isten ostora, aki meglátogatta hadaival Itáliát, s aki az első nagy marnei (Catalaunum, Chalons) csatában tört meg a nyugatrómai birodalom hadvezére, Aétius kardjától. Itt kellett a Duna medrén szembeszállni Nagy Károlynak az avarokkal, hogy elhárítsa betörésüket Nyugateurópára. A magyarok is, mint vitéz, harcias faj, nem állapodtak meg újon szerzett hazájukban, hanem bekalandozták és rettegésben tartották Nyugateurópa nemzeteit, csatáztak Olaszországban, Spanyolországban, francia földön és a német birodalomban. Száz esztendeig tartott ez a kalandozásuk, míg végre a keresztény időszámítás ezredik esztendejében egy szent király, István, a nyugati kereszténység kötelékébe terelte eddig kalandor népét és megalapította a magyar királyságot, ugyanazon a területen, amelyben a most lezajlott nagy háború találta, s odaállította nemzetét ennek a nyugati kapujába. Mert az ázsiai veszedelem még nem múlt el. A XIII. században Attila módjára jött Dzsingiszkhan népe és elárasztotta az országot. De a magyarokkal való mérkőzés után hadai elernyedve nem tudtak eljutni tovább nyugat felé, hanem lassan viszszahúzódtak Ázsiába, mint ahogy partba ütközve visszaömlenek a tenger hullámai. Ám a XIII. század végén jöttek dél felől a törökök, akikkel a magyar nemzet négyszáz évig verekedett, hallatlan kitartással és csodás epopeiába való hősi cselekedetekkel. Ebben merült ki a török ereje úgy, hogy Bécs alól már könnyebben visszaverték a vitéz lengyel Szobieszky segítségével. De sajnos, e küzdelmekben kimerültek a magyarok is, úgy, hogy Ausztria fejedelmében, aki németrómai császár is volt, szövetségest kerestek, hogy hasonló inváziók esetére nagyobb erővel rendelkezzenek. Fájdalom, a német császárok nem így fogták fel a szövetséget, hanem a magyar függetlenség és alkotmányosság elnyomásával, a magyar nyelv kiirtásával próbálták a német hatalomba beolvasztani a magyar királyságot és birtokukba venni a Duna medencéjét, a kelet felé vivő országutat. E törekvés ellen négyszáz évig védte magát a magyar nemzet, s e rettenetes hadjáratnak, mely a háború s a béke minden fegyverével folyt állandóan, az osztrák-magyar 1867-iki kiegyezés vetett csak véget, ami azáltal vált lehetségessé, hogy Bismarck Ausztriát 1866-ban kiszorította Németországból. Ezek a dolgok értendők az alatt, hogy Magyarország védőbástyája volt Európának. (Azt ritkábban emlegetik, hogy egyszersmind bástya volt a germán világ keleti törekvéseivel szemben is.) Az mindenesetre különös, hogy mióta a magyar királyság megalakult, azóta semmiféle ázsiai betörés Európa felé a magyar határokon túl nem jutott, így, Európa nyugatának nem csekély érdekében, egyfelől mint egy vasék szilárdan állott választófalképen az északi és déli szlávok között és másfelől állott megdönthetetlenül mint bástya a német keleti törekvések előtt. Ez ime a múlt. És mint állunk a jövővel szemben! Lesz-e Nyugateurópának a nyugati kultúrában felépült magyar várnégyszögre ezentúl is szüksége? Fenyegeti-e a jövőben is Európát valamely invázió Ázsia titokzatos mélyéből! Hogy az európai behatás alatt álmukból ébredő ázsiai néptömegek mily fordulatot adnak a világtörténetnek, arról gondolkozni lehet, ma még beszélni korán volna. De hogy Európának számolnia kell az ázsiai veszedelem ama részével, amellyel közvetlen érintkezésben van, és hogy fegyverkeznie is kell ellene nemcsak karddal és ágyúval, hanem rátermett és próbát tett nemzetek fentartásával, az bizonyosnak látszik. Ez a rész pedig Oroszország és a Balkán. A mi szomorú korszakunk bőven megmutatta, hogy a szláv lélek a nyugati eszmék, a szabadság, az alkotmányosság iránt semmi fogékonysággal nem bír, s hogy minden uralomnak, legyen az cári autokrácia vagy tanácsköztársaság, csak kicsapongásait ismeri és gyakorolja. Két egymással ki nem békíthető világnézet áll itt szemben: a nyugati alkotmányos gondolkozás és a szláv orthodoxia despotizmusa. Ez a két világáramlat itt Európa keletén fog megütközni s Magyarország testén keresztül fogja első harcait megvívni, ha Európa elejét nem veszi e világháborúnak, mely az idők méhében érlelődik. Azorthodox vallás mindenütt azonosítja magát a nemzetiséggel. A nemzetiség és vallás mindenha gazdag forrása volt a háborúknak. Hogy pedig mily átalakító ereje van az ortodoxiának, mutatja Románia példája. A román, nyelve szerint nem szláv, de gondolkozása, szokásai, erkölcse szerint ép oly bizantinus, mint egyháza, az orthodox keleti egyház. Ez magyarázza meg a most folyó harcot is Erdély és Ó-Románia politikusai között. Erdély politikai vezérei a magyar kultúra növendékei s a román testvéreikkel való kibékülés és ölelkezés után ma kiábrándulva, gyűlölettel állanak a román királyságbeli politikusokkal szemben. Oroszország ma ugyan harcképtelen. De azért Európának be kell rendezkednie a védelemre, arra az időre, amikorra Oroszország ismét visszanyeri harcképes állapotát s újra kinyújtja kezét a háborúban elvesztett országaiért s felveszi újra régi játékait a Balkánon, s ismét megindítja titkos és nem titkos hadjáratát e céljainak itt Európa keletén egyetlen komoly akadálya, a magyarok ellen, mint tette a háború előtt. Természetesen mind a romboló erők ellen Magyarország még helyreállítva is egymagában nem elégséges védelme a nyugatnak. Ellenben a nyugat a helyreállított Magyarország nélkül csak annál könnyebb prédája lesz az előretörő szláv orthodoxiának. És a jelen idő borzalmas veszedelme az, hogy a régi Magyarország kétharmadát a nyugat a párizsi békékkel kiszolgáltatta ennek az új ázsiai szellemnek. Hiszen a Balkán, szláv hatalmaskodó szelleme folytán állandó tűzfészke Európának, máris messze kitolta előőrseit olajokkal dörzsöltette hableányfehérségű bőrét még finomabbá. Vagy fésülködött hullámos csigákba kisüttetve haját, ahogy rejtelmes bűvösségü egyiptomi istennők szobrain látta egykor. Néha tükör előtt táncolt meghitt magányosságban, ahogy festett mimuszoktól látta még gyermeklányka korában. Szerette rabszolganői áradozó dicséretét hallgatni, míg megfürödhetett szép szavak kábító özönében. Mert tudott gyönyörködni a saját szépségében, s csaknem szerelmes volt önön testébe. A kisváros cirkuszi játékai, az együgyű állatviadalok és kezdetleges gladiátor mérkőzések is untatták, az elmúlt héten is csak azért ment el az amfiteátrumba, hogy hallja a tömeg ajakéról a csodálkozás moraját fölviharzani, mikor aranyló ruhájában, férje oldalán megjelent a szőnyeggel borított tribunáliszon. Alkonyatkor gyaloghintón néha levitette magát a kikötőbe is, nem mintha vízi élet szórakoztatta volna, de szerette látni a vad, farkassóvárgású tüzet fölgyűrni, messziről jött matrózok szemében. Most kissé fáradt volt és unatkozott. Egyik rabszolganő finom parányi késeket hozott és lekuporodva úrnője elé a földre a körmöket csiszolta még rózsásabbra. A másik sötétszínü efezusi kenettel dörzsölte a körmök körül a bőrt, hogy semmit se veszítsen kábító pirosságából. Parányi rabszolgafiú a vaspálcikákat tüzesíti. Chloe a haját fonja be. — Milyen szép vagy! duruzsolja valamennyi. Majd aranyszegélyü bibortopánt csatolnak föl lábára s égő, sötét szalagokkal csatolják át a bokák alatt. Azután a leheletkönnyü pepiont adták föl, selyemlenből, lenge ókori fátyolszövet, amelyből úgy csillant föl bőrének meleg fehér fénye, mint a hold a tejszinti felhők alól. A chlámuszt a vállán aranyló fibula csatolta össze. Nyakára félhold alakú ékszert csatoltak föl, amelyben titokzatos sötétségű zafír csillogott. Mikor elkészült — sokáig tartott az öltözködés, — még egyszer megnézte alakját az ezüsttükörben. Kilép a palota elé. Arcába süt a caesareai nap kábító sugárözöne. Hamvas meleg szín árad el arcán a déli ég kábító sugárözönében. — A téli táborba fogok menni, — jelenti ki bizalmas rabszolgájának a servus dotális-nak. — Férjem valami mulatságot rendez a katonáknak- Nekem is kinn kell lennem. Rudvivő rabszolgák hangos ostorpattogtatás között már vontatják elő a virágokkal elborított gyaloghintót, amelynek bársonyülésén a szép nő elhelyezkedik. Mint valami tündéri bárka a hullámos tengeren, úgy vonul át a hatalmas hexaphoron a sűrü tömegen keresztül. Néha torlódás támad Egy tevehajcsár lehajol a nyeregből és úgy megcsodálja a prokurátomét, hogy még köszönni is elfelejt. Valaki felsóhajt, a bazárok felöl. — Életemet adnám érte, ha csak egyszer is megcsókolhatnám. Valami szőnyegkereskedő mondta ezt, de ijedten elhallgat. Lappal kémleli szomszédai tekintetét, nem készülnek-e föladni szentségtörő kijelentéséért. Az óvárosba érnek, ez a régi zsidónegyed, erre már ritkul a tömeg. A hekaphofon szűk utcába ér. Andromeda leszáll a kocsiból, mert gyalog kíván végigvonulni a napfényes illatos után. A rabszolgáktól cipelt alkotmány messziről követ. Andromeda sietve lépdel. Lába karcsú, könnyű és kecses, mint a táncosnőké, vagy sivatagban nevelt gyorslábú paripáké. Régi templom előtt vonul el. Talán kétszáz év előtt épült. Annyira titokzatos volt. Kopadt libanoni oszlopának egy fiatal férfi támaszkodott. Imaszil volt a karjára csatolva. — Valami zsidó szent, gondolja Andromeda elmerengve. A férfinek hosszú ápolaban szakálla volt. Úgy öltözködött, ahogy ebben az időben a farizeusok jártak. Magas csúcsos süveget viselt. Homlokát ércpánt fonta át, belevésve a törvény valamelyik idézete. Az idézet, amit a fiatal hitharcos viselt a következő volt : „Ne legyenek neked idegen isteneid !“ Nem sütötte szemét a földre, ahogy farizeusok szokták, ha nővel találkoznak az utcán, de nem is köszönt Andromedának mikor ez illatos öltözéke, bent elvonult előtte , de tekintete mégsem volt kihívó, inkább mély szomorúság borongott abban. Nézése majdnem fájdalmas volt. Azután torkához kapott, s mintha nem tudna uralkodni fájdalmán, hirtelen hangos sírásra fakadt. Andromeda riadtan megfordul az utcaszögletről. — Mért sir ez a bolond, tűnődik, kiváncsiságát alig türtőztetve. De künn a katonai táborban annyi szórakozásba volt része, a népmulatság annyira lekötötte figyelmét és érdeklődését, hogy az utca szentjét csakhamar elfelejtette. De másnap újja véletlenül újra elvitt a régi templom előtt. Az Írástudó újra ott állott, mintha valami fogadalom tiltaná onnan elmozdulni. S Andromedát fölismerve újból hangosan zokogni kezdett. Ez alig tudta türtőztetni magát, hogy meg ne szólítsa a csirdogáló férfit. — Ki lehet ez az ember? — tűnődik — és miért sir. Valami jós talán, s a végzet leányai elárultak valamit neki jövendőm felöl. Izgatottan tovasiet. De délután visszatért újra. A régi templom fiatal szentje most már erősen érdekelte. Várjon újra sírásra fakad-e. Nem kellett sokáig találgatnia. A farizeus megint ott állott a lépcsők alatt és a prókátorné láttára sötét arcán végigcsorogtak újra maró könnyei. — Talán szerelmes a boldogtalan? — habozik magában Andromeda. Somló könyeinek el titkolhatatlan értelme a forrása. S mert alapjában jószívű nő volt, elhatározta, hogy magához fogja rendelni a bennszülött papot és meg fogja győzni érzelmeinek hiábavalóságáról. Megvigasztalja s azután gazdagon megajándékozva útjára fogja bocsátani. De a farizeusnak, akit fegyveres poroszlók állítottak elő, mégis sokáig kellett várakoznia, míg Andromeda fogadta. E délutánon különösen kosz- PESTI HÍRLAP ■ ■ mi, ■■■■■■mai— 1928. május 1., kedd.