Pesti Hírlap, 1928. május (50. évfolyam, 99-110. szám)

1928-05-01 / 99. szám

1928. május 1., kedd.___ PESTI HÍRLAP HUNGARY’S DISTRESS IS WESTERN EUROPE’S DANGER.­ By EUGENE DE RÁKOSI, The famous Hungarian novelist, dramatist, and writer on public -affair», who, at the age of 86, is •till Hungary’» leading publicist. Lord Rothermere’s campaign fox the vindi­cation of my country’s justice is one of the strangest things in the history of peoples and nations. Down to the very last moment, the leading politicians of Hun­^ea °* a war; beinS unable to prevent tlie been our allies, but Eugene de Rákosi. had. left us in the lurch and gone over to the enemy, obtained rich spoil—for the most part Hungarian territories—as their reward; while our country was cut up and dismembered so cruelly that two-thirds of our territory and of its population were taken away from us, and well-nigh four million Magyars were transferred to countries inhabited by foreign nationalities. Európa nyugata felé, mert a Magyarországtól elcsatolt részekben a szó szoros értelmében tűzzel-vassal folyik az orthodoxia háborúja a nyugati kultúra és civilizáció ellen. A kiter­jesztett Balkán a kiterjesztett tűzfészket je­lenti. Ehhez járul, hogy a magyar nép bár ma még birtokában van ezeréves történelme öntudatának, Trianon bilincseiben széttépve, igaztalanul és oktalanul károsítva, és sokféle­képen megalázva elkeseredésében fogékonyabb és csak hajlamosabb lesz a felforgatások iránt­i fizikai erejének is csökkenésével elveszti his­tóriai hivatásának érzékét és öntudatát s akit a Gondviselés őrszemnek rendelt ki egy fon­tos állomásra, kényszerittetik épen azok által, akiknek biztosságát, kultúráját és kincseit őrizni és védeni volt hivatása, hogy aléltan megadja magát és ellenségei kezében fegyver és eszköz legyen régi barátai veszedelmére, romlására. Ez a jelentősége Európára nézve a tria­noni békeszerződésnek. Mi magyarok tudjuk és érezzük ezt. És tíz év óta fájdalmasan és megdöbbenve tapasz­taljuk, hogy Európa úgy tesz, mintha sem nem tudná, sem nem érezné. Ezért nekünk szinte divinációnak látszik, hogy egy angol ember is azon a ködön és feketeségen keresztül, melyet a trianoni békeszerződés jelent, meglátta, meg­érezte és Európa szeme elé tárta. Rothermere lord e cselekedetében hihetetlen férfierkölcs, kimondhatatlan államférfi, bölcseség és elbe­­szélhetetlen angol becsület van. P outbreak of the war, szó időt töltött a fürdőjében. Szépítési műveletei­nek is hosszabb időt szentelt. Mintha tündérszép­ségét lehetne még valamicskével is fokozni. Ma hódítani akar. . Kedvesen b­ámosolyog a farizeusra. — Mi a neved? — Saulnak hívnak, — dadogja ez — míg szeme szögletéből akaratlanul előszivárognak könnyei. Andromeda ideges lesz. — Miért sírsz mindig? — kiált rája riadtan. A bennszülött pap összerázkódik. — Bocsáss meg, de a­rra gondolok, mily szörnyű kár, hogy tündéri tested, amely szebb és kívánatosabb a mezők liliomainál, a föld, a homok, a hangyák és a férgek martaléka lesz egykor. Hogy el kell pusztulnia az Isten legszebb remek­művének is. Hát én azért sírok. Könnyei váltig omolnak arcán keresztül, szája szegélyét ellepi a tajték. — Mily borzalmas! — üvölt föl. — Habfehér testedből csak a csontok és a csupasz koponya marad meg. Hát én emiatt sírok! Andrea elkedvetlenedik. Gyorsan a szavába vág: — Ostobaságokat fecsegsz, mint valami gö­rög filozófus. Csak még gonoszabbul fejezed ki megad. De azért kegyelemben elbocsátotta Sault. *­s Andromeda korábban tért nyugovóra, mint máskor. Hosszan eltűnődik. — Ezek az ostoba bennszülöttek azért bol­dogtalanok, — igyekezik megvigasztalni magát — mert nem bíznak az istenekben és nem hisznek a szépség halhatatlanságában. Kinyitja az ajtót. A tükörhöz lép, hogy a csillogó fémnek még egyszer megmutassa testét, amelyet bevilágít a nyílt oszciumon át beszűrődő holdfény földöntúli ragyogása. Az egész ország osztatlan szeretetéből, tiszte­letéből ismét egy hódoló fénysugár esett Magyaror­szág nemes barátjának, lord Rothermere-nek alak­jára: a Magyar Nemzeti Szövetség vasárnap délelőtt dísztagjává választotta őt. Tizenegy órakor kezdődött a Nemzeti Szövet­ség díszközgyűlése a Szövetség Géza­ utcai helyisé­gének nagytermében. A Magyar Hiszekegy után dr. Rakovszky Iván, ny. belügyminiszter tartott elnöki megnyitóbeszédet, amelyben aranyvértezetű Grál­­lovaggá hasonlította a lordot, kit hiszül, jelképül, szimbólumul kell odaállítani annak a szövetségnek élére, amelynek munkássága örökké kell, hogy tart­son. Azután szűnni nem akaró tapsvihar közben Rákosi Jenő állott fel, hogy ünnepi beszédét el­mondja: — Felesleges dolog itt Rothermere lordot di­csérnem és ajánlanom, hiszen Hiányán itt vagyunk, sőt akik nincsenek is itt, ebben az országban min­denkinek a szíve annyira nyitva áll Rothermere lord előtt, hogy besétálhat parádésan minden aka­dály nélkül. Nem kell tehát őt bekonferálnom, bekí­sérnem. És ha ez a közgyűlés megválasztja disztag­­nak, — mert ez a terv — akkor ez csakugyan nem egyéb, mint szimbolikus jelenség. Szimbolizálja azt, hogy Rothermere lord disztagja lett ennek a nem­ í­zetnek, históriánknak, ahova bevonul, s ahol örök életet fog élni a mi hálás utókorunk szivében. — Nem lehet markánsabban, s élesebben jel­lemezni azt a helyzetet, amelyben Magyarország volt, minthogy méltóztassék képzeletben meglátni egy nagy árvizet, ahol mezők kerültek víz alá, fal­vak dűltek össze a víz ostroma alatt és nem maradt egyéb, csak egy templom és torony, amely az égre mutat isteni ujjával. Ilyen vízözön árasztotta el Ma­gyarországot, a szerencsétlenségek, a balsors, szen­vedések, igazságtalanságok, gazságok oly özöne, melyből kell, hogy lassan-lassan kiemelkedjenek azok az égremutató tornyok, amelyekkel a vízözön nem bir. Ilyen torony a Nemzeti Szövetségnek az intézménye. — Én első gyermekkoromban szintén láttam egy nemzeti katasztrófát. A világosi katasztrófa idején az éjszakából indultam és végigmentem egy óriás ivén, egy nagy hídon, amely mint szivárvány emelkedett felém. S hova érkeztem el? A világosi katasztrófából, első gyermekkoromból második gyermekkoromba, a trianoni katasztrófába érkez­tem. Súlyos helyzet ez, egy balsors, amely kevés nemzetet ért. De én láttam vándorlásom alatt ezen hídon, — melynek két végső cölöpje két katasztro­fális idő talajába van beleverve — a nemzeti virág­zást, dicsőséget, nagyságot, feltörekvést, példátlan erőfeszítést, ami a magyart a sötétségből ismét fény­be emelte és méltó versenytársává tette az európai nemzeteknek. Ennél fogva semmi kétségem sincs abban, hogy a Nemzeti Szövetség és hasonló haza­fias intézmények, lerakják az uj oszlopot, amelyen új híd keletkezik, új íveléssel, uj dicsőséggel és ta­lán a maihoz hasonló katasztrófák nélkül. — A mai idő a katasztrófák ideje. Az emberek egy öt éves háborúban kidühöngték magukat, nem­zetek marcangolták egymást, gyilkoltak, öldöstek és felpörkölték úgyszólván a saját maguk által alko­tott civilizációikat. És amikor ebbe belefáradtak és a békét csinálták, már nem voltak képesek erkölcsi­leg olyan békét csinálni, hogy a gonoszt, a szeren­csétlenséget helyrehozzák, hanem megtetézték a sze­rencsétlenséget úgy, hogy a béke rosszabb, mint a háború volt. — Ma, ha körülnézünk, rut látványok kerül­nek elénk, de ebben a sötétségben lát­tunk egy imbolygó fényt felénk közeledni. Egy embert, aki egy lámpással jön, egy modern Diogenest, aki jön az éjszakában és keresi az embert, bejárja azokat a vidékeket, végig ván­dorol az úgynevezett utódállamokon, megnézi, meg­kopogtatja, megtapogatja őket és elfordul tőlü­k, to­vább megy a lámpával, s hozzánk érkezik, s ezt mondja: itt találtam végre egy embert. Ez Rother­mere lord, aki embert talált Magyarországon, embe­reket, akikért méltó valamit tenni, embereket, akik a világ hasznára vannak, akikért érdemes kiállni egy britt embernek, annak a britt embernek, akinek hazája mindig az okosság, a józan önzés és az igaz­ságszeretet jelszavát tűzte maga elé. — Magyarország fekvésénél, történeténél és emberanyagánál fogva van arra hivatva, hogy itt legyen az az oszlop, aki rendet tart, tekintélyt tart ezeken a tájakon. Ez a hatalom kiveszett ma Kelet-Európából. Ennélfogva Rothermere lord a maga újságírói zsenijével — mert újságírónak kell lenni, hogy egy ember ilyet meg tudjon tenni — meglátta azt, hogy itt csak a magyarban van meg az erre való készség, akin pedig a legnagyobb gazság történt a világon. Ennélfogva angol nyel­ven hirdeti világszerte a mi igazságunkat, nem szen­­timentalizmusból, hanem igazságszeretetből, nem önzetlenségből, hanem önzésből; önzetlen abban, hogy a mi ügyünket önként, jutalom nélkül, biz­tatás nélkül vállalja és szolgálja; önző abban, hogy nemcsak minket szolgál, hanem szolgálja Európát, az emberiséget és szolgálja a civilizációt. Tapsviharral jutalmazta a közönség Rákosi Jenő beszédét, amelyért az elnöklő Rakovszky Iván meleg szavakban mondott köszönetet. Ezután Ajtay József, a Magyar Nemzeti Szö­vetség ügyvezető alelnöke nyújtotta be határozati javaslatát, amely kimondotta, hogy Rothermere lordot tiszteleti taggá választja a Magyar Nemzeti Szövetség. A közgyűlés nagy lelkesedéssel és fel­állással ünnepelte Rothermeret. Az elnökség a vá­lasztásról Rothermere lordot sürgönyileg értesíti. Dr. Szathmáry István, a Petőfi Társaság tagja adta elő ezután saját szerzeményű ódáját „Rothermere lordhoz“, majd dr. Milotay István terjesztett be indítványt Rothermere lord sajtóak­ciójának megörökítéséről, amelyet a közgyűlés egyhangúan elfogadott Rákosi Jenő Rothermere lord magyarbarátságáról. A Magyar Nemzeti Szövetség dísztagjává választotta lord Rothermeret.­ ­ Hr a Emil válasz­ul a belügymin­isztern­ek Scitovszky Béla belügyminiszter vasárnapi cikkére a következő sorok közlésére kérték meg lapunkat: Igen Tisztelt Szerkesztő Úr ! A Pesti Hírlap vasárnapi számában Scitovszky Béla belügyminisz­ter úr válaszol arra az én cikkemre, amelyet „Ne mutogassuk sebeinket“ cím alatt a Pesti Hírlap ápr. 25-iki számába írtam. Elolvasván a belügyminiszter úr válaszát, teljes lejalitással kijelentem, hogy a belügyminszter úrnak tökéletesen igaza van abban, hogy a kérdés lényegében egyetértünk. Ez a válasza olyan szépen domborítja ki a kérdés­ helyes beállítá­sát, amelyhez én teljes lélekkel csatlakozom, de az eredeti beszédből ugyanezt a beállítást nem tudtam kiolvasni, miután a lakomán nem voltam jelen, s a belügyminiszter úr ünnepi beszédét csakis a lapok­ban olvastam. Nagyon örülök annak, hogy kritikámmal az illusztris szónok számára megadtam azt a lehető­séget, hogy válaszában gondolatát ilyen szervesen és ilyen szépen kifejtse, amint azt most olvasom, amire valóban szükség volt, mert magában a beszédében az a bizonyos mondat csakugyan igen sokféle fájó félreértésre adott alkalmat. Ez a kis példa is mutatja azt, hogy milyen helyes dolog az, ha a publicisztika kritikai szemmel foglalkozik az ország vezetői egyéniségeinek cselekedeteivel és beszédeivel. Ha mindig szolgalelkűen meghunyászkodnánk minden előtt, ami felülről jön, akkor egy nagy hazugság fér­kőznék bele a közéletbe, mert hisz sohase tudhatnák

Next