Pesti Hírlap, 1928. augusztus (50. évfolyam, 173-185. szám)
1928-08-01 / 173. szám
Az új diplomácia művésze. Az utóbbi napokban némi csodálkozásba ejthettek bennünket a Bukarestből sűrűn eregetett válsághitek. Vagy úgy szólották, hogy Titulescu úr, minekutána nehéz babérkoszorúkkal túlterhelten tért meg genfi optációs viaskodásaiból, szörnyen elégedetlenné vált minisztertársai belügyi politikájával és ez okból büszkén elrúgja maga alól külügyminiszteri tisztsége székét. Vagy megfordítva, azt jelentették, hogy Titulescu minisztertársai megsokallották reklámos dobveréssel beállított külpolitikai sikereit és tehetségét más, hálásabb talajon kívánták érvényesíteni. Akármelyik ok az igazabb, Románia mai válságos hányattatásai között bármily magyarázatot valónak lehet elfogadni. A mai napra már hivatalos formában tudatják a világgal, hogy Titulescu egyelőre elbúcsúzott hivataltársaitól. A hivatalos sablon szerint épen csak szabadságra távozott, ami rekkenő kánikula idején és annyi fárasztó kutyagolás után a Balkán-politikában is elfogadható magyarázat. Más és látszat szerint közvetlenebb hírforrások szerint, Titulescu mint egy új kormány feje, sőt mint új pártalakulások intézője akarna hazájába visszatérni. El is lehet hinni róla, hogy a nyárvégi forróság fantáziákat tüzelő időszakán át a „Nagy kutya“ vezércsillagzata alatt gondolja körülfuthatni Románia politikai horizontját. Csakugyan, sok telik ki Titulescu úrtól. "Amit az ő jelenlegi helyzetében bizonyos meglepetéssel is észleltünk, épen az a körülmény, hogy megismételte felette agilis alkalmi szerepléseit a londoni, párizsi, római színpadokon, főképen pedig a Népszövetség genfi kulisszái között. Azonban drámai jelenéseit épen oláh hazájának állandó közönsége, amely őt saját műértésének szózatos bizonyságául az európai nagypolitika minden centrális gócába kiküldötte, a legeslegkevésbbé látszott a megfelelő elismerésben részesíteni. Hogy az ellenzéki pártok gáncsoskodásáról ne is szóljunk, a kormányhoz közelálló sajtó is óvakodott attól, hogy Titulescu változatos feltűnéseit a nemzeti glória fényében tündököltesse. Hogy ez oly kiváló színészi tehetséget nagyon elkeseríthet, mindenki megérti. A diplomáciai pályán a színművészeti mutatványos tehetségnek a mimika, hangsúlyozás és gesztus jól kiszámított felhasználásával mindig nagy becse volt. A legfőbb adománynak ismerték a hajdani kabinet politika idejében is, amikor jóformán csak bizalmas tanácskozások suttogásaiban érvényesült. Úgy véljük, Titulescu alighanem jól bevált volna a renaissance-stílű diplomaták alakjai között. Ma azonban a huszadik század dicsőségének kezdik hirdetni, hogy a diplomáciának is nagy, nyilvános gyűléseken, parlamentáris meggyőzés célzatával kell a tömegek értelméhez fordulniok. Hát adjuk meg Titulescunak az őt megillető elismerést: ő a modern demokrata stílus mesterének is bizonyult akkép, hogy bele tudta oltani a régi diplomácia minden alattomos fondorlatát és áltató fondorlatait. Szinte azt gondolhattuk, hogy Bukarestben erre a tanulmányra már külön akadémiai képzésről is gondoskodtak, ahogyan kisiklatta biztosan lefektetett logikai vágányukból az Apponyi által megállapított tiszta tételeket, de még a Chamberlain által megfogalmazott irányelveket is. Titulescu úr kedves bukaresti közönségének mulattatására az egész Népszövetség tiszteletreméltó, parókás tekintélyeinek egyre-másra pajzán szónoki fricskákat osztogatott, hírlapi őszintébb interjú-kiszólásaiban egyenest frivol gúny lúgjával öntötte le a békeszerződések kötelezettségeit. Nyilván meg volt győződve arról, hogy az új modern diplomácia színpadi világában valaminő dédelgetett primadonna nőies kiváltságai illetik meg. Micsoda szégyenletes elmaradottságnak tűnhetik föl előtte, hogy Bratianu Vintilla és más minisztertársai túlságos pazaroknak találták külföldi misszióinak költségeit. Egészen méltó volna hozzá, ha kecses lábrúgással intézné el ezt a gázsikérdést, akárcsak a trianoni békeokmány papirosába lett volna foglalva. Nehéz volna azonban eldönteni, mennyiben lehet a román kormánypolitika egyes jelenségeiből és fordulataiból komoly következtetéseket levonni. Nem is vesszük bizonyosra, hogy Titulescu végleg eljátszotta hírhedt intrikus szerepét. Annál kevésbbé gondoljuk azt, hogy ha ő letűnnék is a szintérről, ez valamelyes számbavehető változást idézne elő Romániának szerződésszegő packázásában ellenünk. Bukarestben megmaradnak a trianoni kötéseknek oly értelmezése mellett, hogy az Magyarországnak teljes kiszolgáltatásával jár együtt. Titulescu, ha a háttéri kulisszák között amolyan csendesebb szincerizálásra alkalma nyílt, ezt legkevésbbé sem tagadta. Mint ahogy római augurok tették a vallásos szentségek említésénél, ő is, amikor a békeszerződésekre hivatkozott, nagyot kacagott utána. Ezt az aránylagos őszinteséget érdeméül is vagyunk hajlandók beszámítani. A síró leány. Irtai Nagy Lajos. A krémszinű automobil megállt a Bajza utcai palota előtt. A soffőr tülkölt, kétszeri jelzéssel jelentette, hogy már visszaérkezett a banktól, ahova az udvari tanácsos urat szállította. Lucy a hís, homályos szobájában öltözködött, már teljesen el is készült, csak még a keztyűjét kereste. — Hamar a keztyümet, Erzsi! — sürgette a szobalányt. — Már itt az autó. Erzsi átnyújtotta a keztyüt a kisasszonynak. — Nem tiszta. Adjon elő mást, adja ide az egész skatulyát, majd én kiválasztok egyet. Azalatt szaladjon ki az udvari verandára és hozzon nekem három szál gyöngyvirágot. Erzsi indult, Lucy még utána kiáltott: — De csak három szálat! Lucy éppen a keztyüs skatulyában válogatott, mikor az őszhajú, hajlott termetű mama benyitott a szobájába: — Megy már lányom? Itt az automobil. — Igen mama, megyek. Csak még keztyüt veszek fel. — Mit festesz most, gyermekem? — Lefestem a Mestert. Már csaknem készen vagyok a képpel. Nagyszerűen fog sikerülni. A Mester nem győz dicsérni. Azt mondja, hogy már kész művésznő vagyok, eredeti és önálló, már nem is kell tanulnom, mehetek a magam útján. Ha látná a mama, hogy milyen nagyszerűen tudok ősz szakállt festeni! Direkte ösz-szakállfestő talentum vagyok. A mama boldogan mosolygott: — Örülök, kedvesem, örülök. Nem bánom, légy szorgalmas. Még ma elmehetsz egyedül, holnap nincs óra, holnapután már teljesen egészséges lesz a kisasszony, ő különben már ma is fel akart kelni, hogy elkísérjen, de én nem engedtem. Erzsi belépett: — Tessék kisasszony a gyöngyvirág. Már alig néhány szál van a cs miech—■ A mama gyönyörűséggel még egyszer végignézte szép leányát, mintha a saját hajlott háza miatt csodálkoznék annak sudár termetén, azután kifordult a szobából. Erzsi a Lucy kezébe adta a három szál gyöngyvirágot, de mellette egy levelet is átnyújtott: — Éppen most hozta a postás. Lucy rápillantott a levélre és egyszerre izgalom öntötte el az elméjét. A Levél: válasz: gyorsan jött, mára még nem, csak holnapra várta, vagy — semmikorra. Belső remegését leplezgetően, erélyes hangon rendelkezett: — Fusson csak le, Erzsi és mondja meg a soffőrnek, hogy szükség van rá, de várjon még pár percig. A szobalány, bár fölöslegesnek tudta a ráparancsolt dolgot és megérezte, hogy kisasszonya csupán elküldi őt, mégis vidám örömmel indult, rohant le, hogy pajkos szavakat váltson az egyenruhás, csinos legénnyel. Lucy feltépte a levelet, az ablakhoz sietett és izgalmas gyorsasággal futott át rajta. Mire elolvasta, már sápadt volt és szédülön támaszkodott az ablakfóliához. Keze a levéllel, mint fárasztó sulylyal, lehanyatlott és ajkait sóhajszerűen hagyták el a szavak: — Vége mindennek! Nem szeret, nem szeret. A szobalány, teljesítvén a kapott parancsot, ismét megjelent, arca ragyogott az egyszerű boldogságtól : — Az automobil vár. Parancsol még valamit a kisasszony? Lucy a leány örülő arca és fürkészőnek tűnő tekintete elöl szó nélkül átsietett a szomszéd szobába. Ott — az anyja szobájában — megállt, gyötrődve lihegett, mintha futás után érkezett volna meg. A harmadik szobából hangokat hallott, a kis húga csevegett a mamával. Valami ilyenfélévé ömleszthető gondolatsor futott át az elméjén: — Milyen boldogság gyermekleánynak lenni, szépeket remélni, jóságra készülni és szerelemmel még senkit nem szeretni. Már indulnia kellett volna, de ő rettenetesen vivődött: — Nem, nem mehet most a Mesterhez, nem lenne képes most festeni és nem tudná rettenetes gyötrelmét elpalástolni, összeszorított ajakkal lépett az édesanyja elé, elkészülve arra, hogy könnyű fejfájással mentse ki előtte itthonmaradását. De ahogy anyjának jóságos és kissé melankólikus arcára tekintett, alig elűzhető kényszerűsége lepte meg a zokogó hangos sinásnak és egyszerre elviselhetetlen helyzetben érezte magát: itt előtte anyja és a kis húga, amott a cseléd, köröskörül lezáratlan, mindenki számára zárt szobák, sehol nincs biztos magány, mindenki járhat-kelhet, mindenkinek vizsga a szeme és kérdezős a szája. Már-már aggódóra válhatott az anyja rajtafüggő tekintete, amikor Lucy fájdalmát elnyomva, könnyedén és kedvesen elmosolyodott és csevegő, szinte vidám hangon, mintha csak elköszönni jött volna, szólt: — Kezeit csókolom, mama, Szervusz, Ellácska. Ellácskát meg is csókolta, azután a teljes önuralomtól áthatott mozdulatokkal, könnyed eleganciával, semmi sejtést maga után nem hagyva, elsietett. Csaknem rohant a lépcsőn, mert mihelyt egyendül érezte magát, első gondolata ismét a zokogó sírás volt. Lent a barnaruhás sofför tiszteletteljesen könszöntötte. Lucy még mindig ösztönszerűen iparkodván lelke indulatát elleplezni, annyira vidám és barátságos mosollyal fogadta a sofför köszöntését, hogy az a mosolyt már talán nem is gépies kedvességnek, hanem a csinos férfihoz szólónak érezhette. Lucy helyet foglalva a párnás ülésen, sóhajos lélegzetekkel szagolgatta a kezében szorongatott gyöngyvirágszálakat. A gép zörgött, a soffer a kormánykerékre tette a kezét és az automobil könnyed kanyarodással megindult. Kifordult az Andrássy-útra, lágyan, mintegy" úszva-repülve gördültek tova. Lucy arcát gyengéd szellő simította, ő a szemeit félig lehunyva bánatára gondolt. Az ajkai megvonaglottak, a szeméből két könnycsepp tört elő, már sirt is. Hirtelen föleszmélt: a nyílt utcán van! Két perc múlva az öreg festőművésznél lesz! Szemei mögött pedig könnyek feszülő árját érezte, lelkét a viharosan megvonaglani vágyó hullámok feszítő ereje kínozta. Nem, nem, sírás nélkül el nem bírja a lesújtó gyalázatot, if* BUDAPEST, 1928._______________________L. ÉVFOLYAM, 173. (16.646) SZÁM_______________SZERDA, AUGUSZTUS 1. »«twtíri árak: Egy jj3H& «BHB1 fmm « ||| ||| f®§ fflgafo ^E*.' . MB SA AS mm PESTI ni Dl ffl P “is jssmsi'u hd I gggpi I K« fljr »a