Pesti Hírlap, 1928. augusztus (50. évfolyam, 186-197. szám)

1928-08-17 / 186. szám

_____1928. augusztus 17., péntek. PESTI HÍRLAP _________________________________________________ Mit mondott­­ közvetlenül a Beszélgetés dr. Pavelics Anteval, a horvát jogpárt elnökével. — „Semmi körülmények között sem tépjük át többé a szkupstina küszöbét?“ — Radics azt mondta, hogy nem lehet többé Belgráddal egy uton haladni. Horvátországnak függetlennek kell lennie.­­*■ Hatalmas alapja az öntudatnak: Horvátország történelme és ezeréves államjoga. — Az amputációs gondolat szülőapja Protics Stojan. — A Pesti Hírlap kiküldött munkatársától. — Zágráb, aug. 14. Radics István már kinn pihen a zágrábi temetőben és sírját alig hantolták el, talán az utolsó kapavágással egy időben, megindul­tak a nagy politikai megbeszélések, hogy a poli­tikai problémák sorozatába belevigyenek bizonyos taktikai sorrendet. Ezeknek a tárgyalásoknak kö­zepette felkerestem a horvát politikai pártok veze­tőit, hogy tőlük információt kérjek a legközelebbi politikai terveikről és szándékaikról, amelyek ré­vén valóra váltják mindazt, aminek teljesítését Ra­dics István szóbeli végrendeletében reájuk bízott. Mindenekelőtt felkerestem dr. Pavelics Ante kép­viselőt, ki jobbpárti programmal Zágráb városát képviseli. Dr. Pavelics a régi magyarbarát Frank­­pártnak egyetlen képviselője a szkupstinában és So­káig Radics Istvántól a legélesebb ellentétek válasz­tották el. Radics tudvalevőleg nagy eréllyel és sú­lyosan kitartó munkával megszervezte egész Hor­vátországot pártprogrammjának, mely céljául tűzte a paraszt-osztályuralom létesítését. Mindenütt si­­kerrel dolgozott, csak az ország fővárosában, Zág­rábban, nem tudott zöldágra vergődni. A legutóbbi választásokon alig háromezer szavazatra tett szert, ezzel szemben a jogpárt és a föderalisták nyolcezer szavazatot kaptak. Ez a kudarc elkeserítette Radi­­csot és többizben annak az óhajának adott kifeje­zést, hogy Zágráb városa ne szavazzon külön, mert ily módon remélte lábát megvetni az ország fő­városában is. Emiatt természetesen a jogpárt és a föderalista párt erős ellenzéke volt Radicsnak. Mikor azonban a szkupstinában eldördült Racsics revolvere, egész Horvátországban ösz­­szeomlottak a válaszfalak, amelyek a poli­tikai pártokat elválasztották egymástól. Zágráb két képviselője: dr. Trumbics, Jugoszlávia volt külügyminisztere és dr. Ante Pavelics, a jog­­párt elnöke, beléptek a parasztpártba és magukévá tették Radics politikáját, amely — mint már meg­írtam — az utóbbi hetekben nem állott már az osz­tályharc alapján, hanem a horvát nacionalizmusért kezdeményezett harcot a belgrádi kormány ellen. Dr. Ante Pavelicscsel való beszélgetésemre már azért is nagy súlyt helyeztem, mert ő volt egyike azoknak, aki hosszabb beszél­getést folytatott Radicscsal, közvetlenül an­nak halála előtt és politikai körökben úgy tudják, hogy Radics István igen fontos és a horvát politikára sorsdöntő beszélgetést foly­tatott a jogpárt reprezentánsával. Pavelics képviselő szíves volt engem irodájá­­­ban fogadni és részletesen nyilatkozni mindazokról a kérdésekről, amelyek ma Horvátországban aktuá­lisak. Zágráb képviselője még aránylag fiatal em­ber,­­­szimpatikus, lekötelező modorral. Előadásából nyomban látni, hogy tanítványa egy régi politikai iskolának, mennek gyökerei a magyar parlamenti életből is­ táplálkoztak. Dr. Pavelics ugyanis első jogi gyakorlatait Horvát Sándor irodájában sze­rezte, aki Frank József halála után vezetője lett a jogpártnak, Frank Ivóval. Itt szívta magába a fiatal Pavelics Nyugat -Európa parlamenti leve­gőjét. " Mindjárt az aktuális politikán kezdtük. Mindenekelőtt megkérdeztem, hogy az ő vé­leménye szerint Radics halála milyen befolyással lesz a horvát politika legközelebbi fejleményeire. —­ Radics szelleme — válaszolta szilárd hangon Pavelics képviselő — az egész horvát nemzetet öszekovácsolta teljes keménységgel,­­győzni akarásának összhangjával és­ egységé­vel. Az ő kilátásait és irányelveit pontosan is­meri a vezetőség és azok szellemétől semmi kö­rülmények között sem fog egy hajszálnyit sem eltérni. Nem gondolja képviselő úr, hogy változott politikai viszonyok esetleg mégis lehetővé tennék a horvát pártoknak visszatérését a belgrádi parla­mentbe. Egyáltalán milyen feltételek mellett men­nének a horvátok ismét a szkupstinába? Pavelics képviselő erre a kérdésre kissé el­gondolkodott, aztán minden szót megnyomva ki­jelentette: — Az általános hangulat ma az, hogy semmi körülmények között ne lépjük többé át a szkupstina küszöbét. Ennek folytán a politikai érintkezés Belg­ráddal csak delegációk révén képzelhető el. Szíveskedjék képviselő úr megmondani rész­­letesen, melyek Horvátország kívánságai? — A horvát nemzet kívánságát Radics a halála előtt már megformulázta abban az inter­júban, amelyet a Tel. Unionnak adott. Ebből az interjúból kiviláglik, hogy Horvátországnak belpolitikailag függetlennek kell lennie és olyan helyzetbe jutnia, hogy viszonyai szomszédai­hoz, amennyiben az Horvátország érdekeit érinti a saját érdeke szerint rendezhesse. Most áttértem a kérdések legérdekesebb részére.­­ Úgy tudom, képviselő úrnak alkalma volt Il­dics Istvánnal beszélnie közvetlenül halála előtt. Szíveskedjék megmondani, amennyiben az köteles diszkrécióját nem érinti, mi volt beszélgetésüknek a lényege? Dr. Pavelics Arn­é nyomban válaszolt: — Radics kimerítő részleteket közölt ve­lem politikai koncepciójából. A legfontosabb ebből az a nyilatkozata, amelyet én most szó szerint ismétlek meg ön előtt... azt mondta: „Az események bebizonyították, hogy nem lehet többé Belgráddal egy uton ha­ladni. Horvátországnak függetlennek kell lennie. A Szerbián kívül eső részek önmaguk ha­tározzanak, hogy Horvátországhoz vagy Szer­biához akarnak tartozni. Horvátország és Szer­bia között csak egy összekötő kapocs lehetsé­ges: a personal unió. Ma nem csináljuk többé a horvátok politikáját, hanem Horvátországét. Engedjen meg képviselő úr egy közbevetett kérdést, — jegyezzem meg, — hogy képzelte el Radics a personal uniót? — Radics Istvánnak az volt a felfogása, hogy az SHS államot a nemzetközi békeszerző­dések alkották. Horvátország és Szerbia közötti personal unió nem sértené meg ezeket a szerző­déseket. A nemzetközi jog szempontjából mi sem áll útjában a megvalósításnak. Ehhez a gondolatmenetéhez Radics még a következőket fűzte hozzá: Megtörténhetik, hogy Szerbia nem megy bele ebbe a megoldásba. Ebben az esetben helyzetünk ugyan nehezebb lenne, de végered­ményében győzni fog a mi jogos ügyünk, mely nemcsak Horvátország ügye, hanem alapja az egész nyugati civilázió érdekeinek. Mi történik akkor — kérdeztem erre ha Belgrád ridegen visszautasítja a horvátok követelé­sét? Milyen eszközök állnak rendelkezésre ennek a követeléseknek a megvalósítására? — Először: mindenekelőtt a horvát nemzet hatalmas öntudata, — felelt büszkén Pavelics képviselő, — amelynek fellobogásáról önnek is alkalma volt meggyőződni Radics temetését. Ennek az öntudatnak talán még hatalmasabb alapja a horvát történelem és az ezeréves horvát államjog. Nagyasszony. Irta: Lantos Judit. Hét óra volt, mikor Gyarmath Gáborné becsön­getett a fia pesti lakásának előszobáján. A szoba­lány meglepetten köszöntötte: — Kezét csókolom, méltóságos asszony, a fiatal úr még alszik! Gyarmatiné megunta már az örökös tiltako­zást a méltóságos titulus ellen, hát ezúttal szó nél­kül zsebrerakta, hisz tudta jól, hogy nem neki, ha­nem a tíz pengőnek szól, amit borravalóul a lány markába szokott nyomni látogatásai alkalmával. — Róza, — szólította meg halkan — szeretnék magától valamit kérdezni. Mondja, mikor jár haza a fiam esténként? — Oh, méltóságos asszony, nem jön soha kapu­­­zárás után! Gyarmathné megérezte ezen a feleleten a reme­gést a nyomorult kis bankó után, azért így foly­tatta: — No, talán mégis, itt-ott. Nézz a Róza, ne fél­jen, mondja meg. Tudja én szeretek mindent tudni a gyermekeim felől és nekem megérne egy pár pen­gőt, „ha megtudnám“. — Az Isten áldja meg a méltóságát, de rám férne egy kis­­pénzmag, de még száz pengőért sem tudok a fiatal úrra semmit mondani. Van már vagy három hete, hogy későn jött haza azzal a barátjá­val, aki vidéken lakik és ilyenkor itt szokott hálni, a látcsőről és színlapról láttam, hogy színházban voltak. Néhányszor voltak fiatal urak nála, másról nem tudok. — Jól van, Róza. Köszönöm. És hogy véget vessen a szegény lány gondjának, odaadta a borravalót előre, aztán halkan benyitott a f­­a szobájába. Letette bundáját és a kis kézitáskáját és balépett az ágyhoz. A fiú még mélyen aludt. Egy pillantás az álomtól rózsás, egészséges arcra, meg­győzte az anyát, hogy a cseléd igazat mondott. Láb­­ujjhegyen odament a szekrényhez és kinyitva, szem­lét tartott a benne levő öltönyök felett. A szemle eredménye három kis függőleges ránc volt a hom­loka közepén. Becsukta a szekrényajtót, széket hú­zott az ablakhoz és várta, hogy a fia felébredjen. — Anyuska, — csodálkozott el a fiú — mikor érkezett? — Most jöttem, Bandi, mi újság van? — Semmi anyuska, — de hirtelen zavartan hallgatott el. Az anyja figyelte, ha nem siett semmit. Beszél­tek erről, arról, míg a fiú öltözködött, de mikor ké­szen volt, megszólalt Gyarmathné: — Most ülj le ide velem szembe, Bandikéra! Úgy! És most mond meg nekem, hogy mire kell ne­ked az ötszáz pengő? A fiú lesütötte a szemét és halkan, zavartan fe­lelte: — Megírtam. — Megírtad. De amit irtál, az nem igaz. Sajnos, megértem, hogy a fiam lesüti előttem a szemét, mert hazudott nekem. Kérlek, ne szólj közbe. Meg­győződtem róla, hogy először — nem igaz, hogy kénytelen vagy hálózni, ide-oda eljárni, költeni, má­sodszor — nem igaz, hogy a frakköltönyöd ezáltal tönkrement és újat kell csináltatnod. Szóval, az ok, amit megadtál — mint már otthon is sejtettem — hazug. Most azért vagyok itt, hogy az igazságot megtudjam. A fiú arca, hol sápadt, hol vérvörös volt a be­széd alatt. Kínosan feszengett a székén és három­szor is kinyitotta némán a száját, míg végre ki­nyögte: — Nem mondhatom meg, anyuska. — Nem mondhatod meg? Jó. Szóval tényleg nő van a dologban. Jó. Nem kérdezek többet semmit. Le-föl járt a szófiában, elgondolkozva, míg Bandi ott maradt ülve a széken és belebámult a levegőbe. Egyszerre újra leült az anya. — Nem kérdezek tőled többé semmit, de vala­mit el akarok — valamit el kell mondanom neked. Te vagy a legkisebb, tőlem egy szót sem hallottál róla, nem tudom a két fivéred beszélt-e felőle s ha igen, hogy mennyit tudtak mondani. Szóval... az apádról akarok neked beszélni... Nem vette észre, hogy a fiú ezekre a szavakra ijedten kapta fel a fejét és várakozva nézte őt. — Nyugodtan, majdnem boldogan éltünk együtt, apád jó, csak könnyelmű és gyengeakaratú ember volt. Te körülbelül 7—8 hónapos lehettél, mi­kor találkozott azzal a nővel, aki a­­végzete — a végzetünk — lett. Vénülő grand kokott volt, aki odavetődött a mi kis városunkba és mikor vissza­jött Pestre, magával hozta az apádat is. Otthagyott engem a három kis­gyermekkel, otthagyta az állá­sát, elvesztette a becsületét. Néhány hét múlva azon­ban beállított egy este. Fogadkozott, esküdözött, bocsánatot kért és­­ reggelre újra eltűnt. Csak éppen magával vitte az ékszeres kazettámat, amely­nek a tartalmából sokáig élhettünk volna. Elvitte, mint egy tolvaj, elküldötte a démona haza pénzért. Én nem tettem feljelentést és akkor sem szóltam semmit, mikor bemutattak egy váltót, ellátva az én aláírásommal, mely­­ nem volt az enyém. Nem­ értem rá szólni, mert dolgoznom kellett, meg kellett a kenyérkére és tejecskére valót keresnem. Mást nem tudtam, csak kézimunkázni, azt pedig nem fizették jól, tehát meg kellett a nappalt az éjszakád­val toldani. Sokszor akkor raktam félre a hímző­­rámát, mikor virradt és hozzá kellett látni a reggeli elkészítéséhez. De nem panaszkodtam soha előtte­tek és most sem dicsekvés, sem panaszként mon­dom ezt el neked, még azt sem mondom, hogy a Julia néni, ha már rátok akarta hagyni a nagy va­gyonát, adhatott volna életében is valamit. Nem adott és én nem képtem. Sem tőle, sem mástól. Fel­neveltelek benneteket a két — sokszor véres — ke­zem munkájával. De megkaptam érte a jutalma­mat, az Isten egyszer levette rólam a sajtó kezét és rám tette a másikat, az áldót, a jutalmazót. Nem az lett a jutalmam, hogy gazdagok lettünk az örökség által, hanem az, hogy ti derék, szorgalmas, becsüle­tes emberek lettetek. Legalább... eddig úgy láttam, de most... ara kell gondolnom, hogy... te, talán örököltél valamit az apád könnyelműségéből, arra kell gondolnom... Hát azért mondtam el ezeket neked, hogy miután elindultál ezzel a hazugsággal azon az útón, amelyen az apád eltűnt — azokra a kin­keserves éjszakáimra kérjelek, hogy vigyázz! — Anyuska! — sápadtan állt előtte a fia és lassan peregtek a könnyek végig az arcán — anyuska! Téved, én nem... A pénz... a pénz... anyuska... apának kell. Gyarmath Gáborné felugrott a székről. Tágra­­nyílt szemmel bámult a beszélőre, azt hitte, hogy rosszul érti. — Apádnak? Hol van? Hol találkoztál vele? — Felkeresett. A bejelentőhivatal útján akadt rám. Rongyos, éhes volt, akkor jött ki valami kór­házból. Nincs se cipője, se ruhája és az enyémet nem tudja viselni. Minden reggel feljön, elteszem neki a vacsorámat és a reggelimet és adok neki pénzt ebédre. Oh, ha­ látná anyuska, hogy néz ki! Szánalom ránézni. A pajsz ruhára, lakásra kell neki. De könyörgött, hogy meg ne írjam anyuskának­, mert­­ elmondott ő is mindent, miért. Gyarmathné behunyta a szemét és úgy hall­gatta a fiát. A meglepetés után az első érzése csúnya, nagyon csúnya, de édes volt, elégtétel a múltért. De csak egy pillanatig tartott. Végig simí­tott lassú mozdulattal a homlokán, aztán ugyan­ilyen lassú mozdulattal a kézitáskája után nyúlt. Kivette az ötszáje pengőt belőle és odaadta a fiának: — Bandi, itt a pénz. Én bemegyek a házias­- Szonyodhoz, mert nem akarok — nem tudok — vele találkozni. Add oda neki és... és mondd meg neki, hogy mindem elsején feljöhet hozzád egy pár pengőért.

Next