Pesti Hírlap, 1928. október (50. évfolyam, 223-248. szám)
1928-10-02 / 223. szám
1928. október 2., kedd. PESTI HÍRLAP Fokozottabb takarékosságot, népszerető gazdasági politikát és korlátlan szabadságjogokat követel Kállay Tibor. , Ellenzéki és kormánypárti programmbeszéd Nagykanizsán. Kállay Tibor vasárnap négyezer főnyi közönség előtt elmondotta programmbeszédét Nagykanizsán. Három képviselő kísérte el kerületébe az ellenzékhez szegődött volt pénzügyminisztert: Szilágyi Lajos, Berky Gyula és Reischl Richárd, s a népgyűlés, amelyen Kállay éles beszédben bírálta a kormányzat tényeit, zajos tetszéssel kísérte kritikáját. A gyűlést dr. Malek László, a Kállay-párt elnöke, nyitotta meg. Kállay Tibor azzal kezdte beszédét, hogy harmadízben kér mandátumot Nagykanizsától. Most egyedül áll, párt nélkül és követeli a valódi alkotmányosságot, a polgári társadalom gazdasági függetlenségének megalapozását. Az utolsó időkben a kormányzás személyi kapcsolatokon nyugvó kormányzássá lett. A politika mezején pulik őrzik a nagy nyájat. Annyira rendben tartják, hogy a gazdának hoszszabb időre is alkalma van pihenésre menni. A közgazdasági mező azonban nem olyan, hogy általános megelégedést kelthessen a nyájban. A pulik minden gazdát egyformán fognak szolgálni. Ami pedig a gazdát illeti, veszélyes dolog egy kézben összpontosítani minden hatalmat, mert egy bekövetkezhető változás esetén egy kaotikus tömeg marad, amely irányvesztetten nem tudja, mihez fogjon. A közvéleményre alapított kormányzatot akar. Azt akarja, hogy rendkívüli hatalommal ne éljünk, amikor ezt rendkívüli idők nem indokolják. Kívánja, hogy az a többség, amelyből kivált, figyelembe vétessék, mint többség az országházban, különösen a mostani körülmények között, amikor az ellenzék igen kevés számánál fogva kisebbségben van a képviselőházban. Kívánja továbbá, hogy biztosíttassék a választások tisztasága. De kívánja, hogy a szabadságjogokat legalább is a békebeli nívóra állítsák vissza, mert tulajdonképen ez jelenti a békére való visszatérést. (Felkiáltások: Éljen a sajtószabadság.) Ellene van az állami centralizálás gondolatának. Kívánja, hogy az egész közigazgatási adminisztráció elsősorban a kisemberekért, a nagyközönségért, az államért dolgozzon és ne akarjon uralkodni a polárok felett. Az utóbbi évek tapasztalata alapján pedig úgy látja, hogy a mostani kormányzat gondolkodásában nem jutnak kifejezésre ezek a gondolatok és hogy a hozott törvényekben tulajdonképen nem a népnek és a nagyközönségnek az érdekeit szolgálják olyan törvények valósuljanak meg amelyek megfelelnek a közhangulat kívánságának. Azt látja, hogy a törvényjavaslatokban a többség megnyugtatására a rábeszéléseknek egész sorát kell kitalálni, hogy úgy mondjam, a parlament többségét meg kellett „gyúrni“, hogy megszavazzanak olyan javaslatokat, amelyeket tulajdonképen csakis a hatalom akar s nem pedig a széles néprétegek szíve. — Úgy van! Úgy van! — kiáltották mindenfelől. — A gazdasági kérdések lényegét a drágaság teszi, — folytatta Kállay. — Drága az áru és drága árat fizetünk a kormányzatért adóban és közterheltetésekben. Nincs meg a lehetősége sokaknak arra, hogy kielégítsék szükségleteiket, melyekre társadalmi helyzetüknél fogva jogosultak. A szanálás óta ezer millió pengő külföldi kölcsön jött be az országba, ez mutatja, hogy nem vagyunk képesek a magunk erejére támaszkodni. Vigyázni kell a külföldön, hogy el ne veszítsük hitelünket. Ezt pedig könnyen kockáztathatjuk az úgynevezett „gavallérkölcsönökkel", amineknek én a Talbot-kölcsönt és a gyufa monopóliumért kapott kölcsönt tartom. Az állam járjon elöl a takarékoskodásban jó példával. Felkiáltások: Lillafüred! Kállay: A megélhetést a drágaság teszi szinte elviselhetetlenné. A nemzetek társaságában csak úgy állhatjuk meg helyünket, ha termékeinket értékesíteni tudjuk. Kereskedelmi szerződéseink nem váltak be, mert sokkal többet importálunk, mint amennyit kiviszünk. Elérkezett az ideje, hogy határozott orientációt kezdjünk gazdasági életünkben és ez az irány Németország felé mutat. Külkereskedelmi deficitünk főként abból adódik, hogy a németmagyar behozatal és kivitel nem arányos egymással. A hatalmas német iparral meg kell egyeznünk, ha nem akarjuk, hogy alul maradjunk a konkurrenciában, a megállapodásnak nincsenek elháríthatatlan akadályai. Félek, hogy a közgazdasági miniszter nem a kormánynak ad programmot, hanem a termelőknek és félek attól is, hogy a politikailag kedvest ölelik majd magukhoz. E tekintetben keserves tapasztalataim vannak. A kormányban ma is megvan a tendencia arra, hogy új hivatalokat állítson föl, most állami építészeti hivatalt akarnak szervezni. A különböző alakulatokat, amelyekről a múltban annyit hallottunk, olyan szálak kötik a kormányhoz, amelyek nélkül az állam életét el sem tudja képzelni az ember. — Move! Kogsz! Faksz! — kiáltozták minden oldalról. — A nagy deprimáltságnak — folytatta Kállay — elsősorban a nép csekély jövedelme az oka. Ékesebb, korgóbb a gyomrunk, mint más nemzeteké és az éhes ember hajlamosabban reagál az idők járására. Az adminisztráció drágasága mindjobban nő. A szanálási tervezet szerint 58 pengőben limitálták a fejenkénti évi adóterhet és ma 9- nél tartunk. A városok és vármegyék autonóm terhével együtt ma 150 pengő fejenként az évi adóteher. Ki kellett lépnem a kormánypártból, mert e kérdésekben nem találtam meghallgatásra, most nagyobb hallgatóságra apellálok és ez a tudat megtízszerezi erőmet. Követelem, hogy szüntessék meg az adókezelés visszásságait, járják be adóinspektorok az országot és a helyszínen intézkedjenek a szegény kisemberek ügyében. („Most csak végrehajtók járnak!“ — kiáltják.) Ha már fizetni kell, mondjuk ezt meg szépen és barátságosan, legalább a módszer ne keserítse az embereket. A kormányzat kiadási rendszere is rossz. Két ágazata van a kormányzatnak, amely felhúzta magára a meseországok hétmérföldes csizmáját és abban megy előre. Mellette a gazdasági szakok nem tudnak lépést tartani, de félek, lesz még valaki, aki mezítláb fog szaladni a hétmérföldes csizmák nyomában. — Olyan kormányzat kell, — fejezte be Kállay programmját — mely nem protezsál, mely nem igazságtalan, nem viselkedik gyanakvással a polgárok iránt és amelyik igyekszik megadni mindenkinek a mindennapi kenyerét, igyekszik megadni azt a jogot, amely mindenkit megillet. Amely nem szolgálja saját hatalmi érdekeit, hanem csak a nemzet érdekeit, amely a nemzeti egységet szolgálja és ebből az öszefogásból senkit ki nem hagy. Ehez a programmhoz kérem Nagykanizsa választóinak támogatását. (Éljenzés.) A nagy tetszéssel fogadott programmbeszéd után Szilágyi Lajos azt fejtegette, hogy a pártok megkérdezése nélkül kormányoznak, burkolt diktatúra van. Berky Gyula azt mondotta, hogy ez az ország, amely szembe mert nézni császárral és királlyal, szembe fog nézni a másik őfelségével, aki a királynál sokkal elbizakodottabb. Reischl Richárd után P. Mathés Hilár szentferencrendi plébános beszélt. Ne dobjon senki követ a papságra, — mondotta — ha a pazarló és önkényeskedő kormányt nem támogatja. A kormánypárti jelölt programmja Vasárnap mondott programmbeszédet Bazsó József, az egységes párt jelöltje is. Ujváry Géza elnök nyitotta meg a gyűlést, amelyen Bazsó József a következőket mondotta: — A szívem és a lelkem Nagykanizsáé, ezért vettem föl a harcot. Eddig zászlóvivője voltam Kállaynak, most azonban eltávoztam tőle, mert látom, hogy nem akar ennek a jobb sorsra érdemes városnak ügyeibe beleavatkozni. Elég volt az általános nagy koncepciójú politikából Nagykanizsával is törődni kell. Kállay kamatoztatja tudását, de ne tegye ezt Kanizsa tönkretételével. A nyomor nagy, ezt nem lehet tovább tűrni, ezért támogatjuk a kormányt. Csongrád vármegye csatlakozott a békerevíziós mozgalomhoz. Csongrád vármegye törvényhatósági bizottsága Farkas Béla főispán elnöklete mellett tartott közgyűlésén tárgyalta Veszprém vármegyének a békeszerződés elleni revízióra vonatkozó köriratát. Cicatricis Lajos nyug. főispán felsőházi tag kiemelte, hogy a magyar nemzet soha nem nyugodhatik bele a mai állapotba. — A békeszerződés őrei — úgymond — azt hiszik, hogy ez az egyoldalú szerződés az emberiség öröktörvénye lesz és az országunkat tönkretevő állapot örökké megmarad. A magyar nemzetnek önmaga iránti kötelessége, hogy az ily törekvéssel szemben férfias bátorsággal és nyíltsággal felemelje és világgá hirdesse tiltakozó szavát. A népek lelkiismerete nem tűrheti, hogy az emberi kultúrának ez a szégyenfoltja megmásíthatatlanul maradjon. Nincs egyebünk, mint az örök isteni igazságba vetett törhetetlen bizalmunk, a magunk bátorsága és önérzete szava, melyet az egész világon meg kell hallani, hogy ébren tartsuk vele a világot kormányzó mindenekfölötti hatalmat, a népek lelkiismeretét. Dr. Rásonyi Papp Pál Csongrád városi tiszti ügyész méltatta még lelkes szavakkal a revíziós mozgalom nagy jelentőségét és a hála érzésével emlékezett meg lord Rothermere és Harmsworthról, a magyar nemzeti ügy nagy angol pártfogóiról. A bizottság dr. Rásonyi Papp Pál indítványára elismerését nyilvánította dr. Csergő Károly alispánnak azért, hogy a szombathelyi kongresszuson síkra szállott a tanyavilág népének könnyebb sorsa és a tanyai viszonyok javítása érdekében, azzal, hogy gombostűkkel tűzdeljen tele egy vezérkari térképet, ugyanazt, amelyen azelőtt játszottunk. — Elég sok időt vesztettünk el, — szólt. Újból hozzá kell látnunk a munkához, mégpedig komolyan!* Axelle még nem tért vissza az állomásról, mikor nekem már vissza kellett mennem a táborba. Reméltem, ez a nap nem múlik el anélkül, hogy ne beszéljek vele, s most el kellett indulnom anélkül, hogy viszontláttam volna őt. Hazafelé menet az öreg landsturm, csúnya brandenburgi tájszólásában, mesélt nekem valamit, amiből semmit sem értettem ugyan, de ami mégis igen izgatott. Arról beszélt, hogy valami felülvizsgálóbizottság jön hamarosan a táborba; nem sikerült megértenem, miféle bizottságról van szó s hogy milyen célból küldik hozzánk. Alig léptem át a drótsövényt, Claverne zászlósba botlottam, barakunk parancsnokába. Már nagyon várta érkezésemet. Arckifejezése még nyugtalanabb volt, mint rendesen. — Mi a baj? — Gyere csak — szólt. — Beszélnem kell veled. — Jó, hát gyerünk a barakba. — Nem, nem, inkább maradjunk kettesben. A foglyok legnagyobb része már szállására tért s a vacsorát várta. Nem került sok fáradságunkba, hogy egy meglehetősen elhagyott sarokra találjunk, az egyik golyószóró mögött. Én kezdtem a kérdezősködést. — Mondd csak, miféle bizottság az, amelyről ez az ostoba őr az előbb beszélt nekem? Szomorúan leszegte a fejét. — Magára is erről akartam veled beszélni. Semmi jó. Alighanem semleges állambeli orvosok. Engedélyt kaptak rá, hogy meglátogassák a tábort s kijelöljék azokat a foglyokat, akiket egészségi állapotuk miatt Svájcban kell internálni. Ismétlem, ebből is csak baj lesz. — Miért csinálják? — Hogyan, nem érted? Fogadok veled, hogy ki fogják kérni a véleményemet a barakunkbeli fiukról. Azok, akiket ki fogok jelölni, nem lesznek hálásak nekem. A többiek meg haragudni fognak. Majd meglátod, hogy igazam van. De nem erről van szó. — Hát miről? Egy pillantást vetett köröskörül, de nem vett észre semmi gyanúsat.» — Audemardról, — szólt lehalkítva hangját. — Mi van vele? — Tudod, micsoda bogarat vett a fejébe, mióta a bocheok becsukták. Most aztán befejezte az előkészületeket. S ami még rosszabb, Vandaelet is rávette, hogy tartson vele. — Megpróbálják a szökést? — Csitt! Szent isten, ne olyan hangosan! Igen, már szereztek maguknak iránytűt, pénzt, civilruhákat. — Hát aztán? Mit tehetek én ebben? — Micsoda hát aztán? Nem emlékszel már, mit mondott Elbing kapitány? Ha a fiúk megszöknek, én vagyok felelős értük, és újabb hat hónap szigorított tábort sóznak a nyakamba. — Amit a kapitány mondott,, az rám is áll. — Ó, terád!... Ki sem találhatott volna semmi olyat, ami kellemetlenebbül hatott volna rám. Semmit sem éreztem oly sértőnek, mint azt a gyanút, hogy valami titokzatos hatalom védelme alatt állok. — Figyelj rám, — szóltam ridegen — amit tehetek, nem egyéb, mint hogy beszélek Audemarddal. Ki fogom fejteni neki, milyen veszedelemnek teszi ki magát, hogy nem érdemes megpróbálni, stb. De meggyőződés nélkül fogom tenni ezt is, mert nem szeretném, ha azt képzelné, hogy azért helytelenítem a tervét, mert magamat féltem. Különben nem is helytelenítem olyan nagyon a dolgot. Claverne égnek emelte karjait. — Ezt mindjárt gondoltam, — szólt siránkozó hangon. — Nem számíthatok senkire! Ó jaj, ilyesmi sem történik senki mással, csak velem. (Folytatjuk.) 3