Pesti Hírlap, 1928. október (50. évfolyam, 223-248. szám)

1928-10-02 / 223. szám

1928. október 2., kedd. PESTI HÍRLAP Fokozottabb takarékosságot, népszerető gazdasági politikát és korlátlan szabadságjogokat követel Kállay Tibor. , Ellenzéki és kormánypárti programmbeszéd Nagykanizsán. Kállay Tibor vasárnap négyezer főnyi közön­ség előtt elmondotta programmbeszédét Nagykani­zsán. Három képviselő kísérte el kerületébe az el­lenzékhez szegődött volt pénzügyminisztert: Szilágyi Lajos, Berky Gyula és Reischl Rich­árd, s a nép­­gyűlés, amelyen Kállay éles beszédben bírálta a kormányzat tényeit, zajos tetszéssel kísérte kriti­káját. A gyűlést dr. Malek László, a Kállay-párt el­nöke, nyitotta meg. Kállay Tibor azzal kezdte beszé­dét, hogy harmadízben kér mandátumot Nagykani­zsától. Most egyedül áll, párt nélkül és követeli a valódi alkotmányosságot, a polgári társadalom gaz­dasági függetlenségének megalapozását. Az utolsó időkben a kormányzás személyi kapcsolatokon nyugvó kormányzássá lett. A politika mezején pulik őrzik a nagy nyájat. Annyira rendben tartják, hogy a gazdának hosz­­szabb időre is alkalma van pihenésre menni. A köz­­gazd­asági mező azonban nem olyan, hogy általá­nos megelégedést kelthessen a nyájban. A pulik minden gazdát egyformán fognak szolgálni. Ami pedig a gazdát illeti, veszélyes dolog egy kézben összpontosítani minden hatalmat, mert egy bekövet­kezhető változás esetén egy kaotikus tömeg marad, amely irányvesztetten nem tudja, mihez fogjon. A közvéleményre alapított kormányzatot akar. Azt akarja, hogy rendkívüli hatalommal ne éljünk, amikor ezt rendkívüli idők nem indokolják. Kíván­ja, hogy az a többség, amelyből kivált, figyelembe vétessék, mint többség az országházban, különösen a mostani körülmények között, amikor az ellenzék igen kevés számánál fogva kisebbségben van a kép­­viselőházban. Kívánja továbbá, hogy biztosíttassék a választások tisztasága. De kívánja, hogy a szabad­ságjogokat legalább is a békebeli nívóra állítsák vissza, mert tulajdonképen ez jelenti a békére való visszatérést. (Felkiáltások: Éljen a sajtószabad­ság.) Ellene van az állami centralizálás gondolatá­nak. Kívánja, hogy az egész közigazgatási admi­nisztráció első­sorban a kisemberekért, a nagykö­zönségért, az államért dolgozzon és ne akarjon ural­kodni a polárok felett. Az utóbbi évek tapasztalata alapján pedig úgy látja, hogy a mostani kormány­zat gondolkodásában nem jutnak kifejezésre ezek a gondolatok és hogy a hozott törvényekben tulajdon­képen nem a népnek és a nagyközönségnek az ér­dekeit szolgálják olyan törvények valósuljanak meg amelyek megfelelnek a közhangulat kívánságának. Azt látja, hogy a törvényjavaslatokban a többség megnyugtatására a rábeszéléseknek egész sorát kell kitalálni, hogy úgy mondjam, a parlament többségét meg kellett „gyúr­ni“, hogy megszavazzanak olyan javaslato­kat, amelyeket tulajdonképen csakis a ha­talom akar s nem pedig a széles néprétegek szíve. — Úgy van! Úgy van! — kiáltották minden­felől. — A gazdasági kérdések lényegét a drágaság teszi, — folytatta Kállay. — Drága az áru és drága árat fizetünk a kormányzatért adóban és közterhel­­tetésekben. Nincs meg a lehetősége sokaknak arra, hogy kielégítsék szükségleteiket, melyekre társa­dalmi helyzetüknél fogva jogosultak. A szanálás óta ezer millió pengő külföldi kölcsön jött be az or­szágba, ez mutatja, hogy nem vagyunk képesek a magunk erejére támaszkodni. Vigyázni kell a kül­földön, hogy el ne veszítsük hitelünket. Ezt pedig könnyen kockáztathatjuk az úgynevezett „gavallér­­kölcsönökkel", amineknek én a Talbot-kölcsönt és a gyufa monopóliumért kapott kölcsönt tartom. Az állam járjon elöl a takarékoskodásban jó példával. Felkiáltások: Lillafüred! Kállay: A megélhetést a drágaság teszi szinte elviselhetetlenné. A nemzetek társaságában csak úgy állhatjuk meg helyünket, ha termékeinket érté­­kesíteni tudjuk. Kereskedelmi szerződéseink nem váltak be, mert sokkal többet importálunk, mint amennyit kiviszünk. Elérkezett az ideje, hogy hatá­rozott orientációt kezdjünk gazdasági életünkben és ez az irány Németország felé mutat. Külkereske­delmi deficitünk főként abból adódik, hogy a német­­magyar behozatal és kivitel nem arányos egymással. A hatalmas német iparral meg kell egyeznünk, ha nem akarjuk, hogy alul maradjunk a konkurren­­ciában, a megállapodásnak nincsenek elháríthatat­lan akadályai. Félek, hogy a közgazdasági minisz­ter nem a kormánynak ad programmot, hanem a­ termelőknek és félek attól is, hogy a politikailag kedvest ölelik majd magukhoz. E tekintetben keserves tapasztalataim vannak. A kormányban ma is megvan a tendencia arra, hogy új hivatalokat állítson föl, most állami építészeti hi­vatalt akarnak szervezni. A különböző alakulatokat, amelyekről a múltban annyit hallottunk, olyan szá­lak kötik a kormányhoz, amelyek nélkül az állam életét el sem tudja képzelni az ember. — Move! Kogsz! Faksz! — kiáltozták minden oldalról. — A nagy deprimáltságnak — folytatta Kál­lay — elsősorban a nép csekély jövedelme az oka. Ékesebb, korgóbb a gyomrunk, mint más nemze­teké és az éhes ember hajlamosabban reagál az idők járására. Az adminisztráció drágasága mind­jobban nő. A szanálási tervezet szerint 58 pengő­ben limitálták a fejenkénti évi adóterhet és ma 9- nél tartunk. A városok és vármegyék autonóm terhével együtt ma 150 pengő fejenként az évi adó­teher. Ki kellett lépnem a kormánypártból, mert e kérdé­sekben nem találtam meghallgatásra, most nagyobb hallgatóságra apellálok és ez a tudat megtízszerezi erőmet. Követelem, hogy szüntessék meg az adó­kezelés visszásságait, járják be adóinspektorok az országot és a helyszínen intézkedjenek a szegény kisemberek ügyében. („Most csak végrehajtók jár­nak!“ — kiáltják.) Ha már fizetni kell, mondjuk ezt meg szépen és barátságosan, legalább a mód­szer ne keserítse az embereket. A kormányzat ki­adási rendszere is rossz. Két ágazata van a kor­mányzatnak, amely felhúzta magára a meseorszá­gok hétmérföldes csizmáját és abban megy előre. Mellette a gazdasági szakok nem tudnak lépést tar­tani, de félek, lesz még valaki, aki mezítláb fog sza­ladni a hétmérföldes csizmák nyomában. — Olyan kormányzat kell, — fejezte be Kál­lay programmját — mely nem protezsál, mely nem igazságtalan, nem viselkedik gyanakvással a pol­gárok iránt és amelyik igyekszik megadni minden­kinek a mindennapi kenyerét, igyekszik megadni azt a jogot, amely mindenkit megillet. Amely nem szolgálja saját hatalmi érdekeit, hanem csak a nem­zet érdekeit, amely a nemzeti egységet szolgálja és ebből az öszefogásból senkit ki nem hagy. Ehez a programmhoz kérem Nagykanizsa választóinak támogatását. (Éljenzés.) A nagy tetszéssel fogadott programmbeszéd után Szilágyi Lajos azt fejtegette, hogy a pártok megkérdezése nélkül kormányoznak, burkolt dik­tatúra van. Berky Gyula azt mondotta, hogy ez az ország, amely szembe mert nézni császárral és ki­rállyal, szembe fog nézni a másik őfelségével, aki a királynál sokkal elbizakodottabb. Reischl Ri­­chárd után P. Mathés Hilár szentferencrendi plé­bános beszélt. Ne dobjon senki követ a papságra, — mondotta — ha a pazarló és önkényeskedő kor­mányt nem támogatja. A kormánypárti jelölt programmja Vasárnap mondott programmbeszédet Bazsó József, az egységes párt jelöltje is. Ujváry Géza el­nök nyitotta meg a gyűlést, amelyen Bazsó József a következőket mondotta: — A szívem és a lelkem Nagykanizsáé, ezért vettem föl a harcot. Eddig zászlóvivője voltam Kállaynak, most azonban eltá­voztam tőle, mert látom, hogy nem akar ennek a jobb sorsra érdemes városnak ügyeibe beleavatkoz­ni. Elég volt az általános nagy koncepciójú politi­kából Nagykanizsával is törődni kell. Kállay kama­toztatja tudását, de ne tegye ezt Kanizsa tönkre­tételével. A nyomor nagy, ezt nem lehet tovább tűrni, ezért támogatjuk a kormányt. Csongrád vármegye csatlakozott a békerevíziós mozgalomhoz. Csongrád vármegye törvényhatósági bizottsá­ga Farkas Béla főispán elnöklete mellett tartott köz­gyűlésén tárgyalta Veszprém vármegyének a béke­szerződés elleni revízióra vonatkozó köriratát. Ci­­catricis Lajos nyug. főispán felsőházi tag kiemelte, hogy a magyar nemzet soha nem nyugodhatik bele a mai állapotba. — A békeszerződés őrei — úgymond — azt hiszik, hogy ez az egyoldalú szerződés az emberi­ség öröktörvénye lesz és az országunkat tönkretevő állapot örökké megmarad. A magyar nemzetnek ön­maga iránti kötelessége, hogy az ily törekvéssel szemben férfias bátorsággal és nyíltsággal felemelje és világgá hirdesse tiltakozó szavát. A népek lelki­ismerete nem tűrheti, hogy az emberi kultúrának ez a szégyenfoltja megmásíthatatlanul maradjon. Nincs egyebünk, mint az örök isteni igazságba vetett tör­hetetlen bizalmunk, a magunk bátorsága és önérze­te szava, melyet az egész világon meg kell hallani, hogy ébren tartsuk vele a világot kormányzó minde­­nekfölötti hatalmat, a népek lelkiismeretét. Dr. Rásonyi Papp Pál Csongrád városi tiszti ügyész méltatta még lelkes szavakkal a revíziós mozgalom nagy jelentőségét és a hála érzésével em­lékezett meg lord Rothermere és Harmsworthról, a magyar nemzeti ügy nagy angol pártfogóiról. A bizottság dr. Rásonyi Papp Pál indítványá­ra elismerését nyilvánította dr. Csergő Károly al­ispánnak azért, hogy a szombathelyi kongresszuson síkra szállott a tanyavilág népének könnyebb sorsa­­ és a tanyai viszonyok javítása érdekében, azzal, hogy gombostűkkel tűzdeljen tele egy vezér­kari térképet, ugyanazt, amelyen azelőtt játszot­­tunk. — Elég sok időt vesztettünk el, — szólt. Újból hozzá kell látnunk a munkához, még­pedig komolyan!* Axelle még nem tért vissza az állomásról, mi­kor nekem már vissza kellett mennem a táborba. Reméltem, ez a nap nem múlik el anélkül, hogy ne beszéljek vele, s most el kellett indulnom anélkül, hogy viszontláttam volna őt. Hazafelé menet az öreg landsturm, csúnya brandenburgi tájszólásában, me­sélt nekem valamit, amiből semmit sem értettem ugyan, de ami mégis igen izgatott. Arról beszélt, hogy valami felülvizsgálóbizottság jön hamarosan a táborba; nem sikerült megértenem, miféle bizott­ságról van szó s hogy milyen célból küldik hozzánk. Alig léptem át a drótsövényt, Claverne zász­lósba botlottam, barakunk parancsnokába. Már na­gyon várta érkezésemet. Arckifejezése még nyug­talanabb volt, mint rendesen. — Mi a baj? — Gyere csak — szólt. — Beszélnem kell veled. — Jó, hát gyerünk a barakba. — Nem, nem, inkább maradjunk kettesben. A foglyok legnagyobb része már szállására tért s a vacsorát várta. Nem került sok fáradsá­gunkba, hogy egy meglehetősen elhagyott sarokra találjunk, az egyik golyószóró mögött. Én kezdtem a kérdezősködést. — Mondd csak, miféle bizottság az, amelyről ez az ostoba őr az előbb beszélt nekem? Szomorúan leszegte a fejét. — Magára is erről akartam veled beszélni. Semmi jó. Alighanem semleges állambeli orvosok. Engedélyt kaptak rá, hogy meglátogassák a tábort s kijelöljék azokat a foglyokat, akiket egészségi állapotuk miatt Svájcban kell internálni. Ismétlem, ebből is csak baj lesz. — Miért csinálják? — Hogyan, nem érted? Fogadok veled, hogy ki fogják kérni a véleményemet a barakunkbeli fiuk­ról. Azok, akiket ki fogok jelölni, nem lesznek há­lásak nekem. A többiek meg haragudni fognak. Majd meglátod, hogy igazam van. De nem erről van szó. — Hát miről? Egy pillantást vetett köröskörü­l, de nem vett észre semmi gyanúsat.» — Audemardról, — szólt lehalkítva hangját. — Mi van vele? — Tudod, micsoda bogarat vett a fejébe, mi­óta a bocheok becsukták. Most aztán befejezte az előkészületeket. S ami még rosszabb, Vandaelet is rávette, hogy tartson vele. — Megpróbálják a szökést? — Csitt! Szent isten, ne olyan hangosan! Igen, már szereztek maguknak iránytűt, pénzt, civil­­ruhákat. — Hát aztán? Mit tehetek én ebben? — Micsoda hát aztán? Nem emlékszel már, mit mondott Elbing kapitány? Ha a fiúk megszök­nek, én vagyok felelős értük, és újabb hat hónap szigorított tábort sóznak a nyakamba. — Amit a kapitány mondott,, az rám is áll. — Ó, terád!... Ki sem találhatott volna semmi olyat, ami kel­­lemetlenebbül hatott volna rám. Semmit sem érez­tem oly sértőnek, mint azt a gyanút, hogy valami titokzatos hatalom védelme alatt állok. — Figyelj rám, — szóltam ridegen — amit tehetek, nem egyéb, mint hogy beszélek Audemard­­dal. Ki fogom fejteni neki, milyen veszedelemnek teszi ki magát, hogy nem érdemes megpróbálni, stb. De meggyőződés nélkül fogom tenni ezt is, mert nem szeretném, ha azt képzelné, hogy azért helyte­lenítem a tervét, mert magamat féltem. Különben nem is helytelenítem olyan nagyon a dolgot. Claverne égnek emelte karjait. — Ezt mindjárt gondoltam, — szólt siránkozó hangon. — Nem számíthatok senkire! Ó jaj, ilyesmi sem történik senki mással, csak velem. (Folytatjuk.) 3

Next