Pesti Hírlap, 1929. április (51. évfolyam, 74-97. szám)

1929-04-03 / 74. szám

1929. április – szerda. PESTI HÍRLAP Mussolini és Chamberlain találkozása. Róma, ápr. 2. (A Pesti Hírlap tudósítójának távirata.) Firenze mellett a Gloiosa villában kedden váratlan találkozó történt Chamberlain angol kü­l­­ü­gyminiszter és Mussolini, között. Chamberlain né­hány nap óta feleségével a Romagna kerülei­ben levő oal­penai birtokán töltötte az Ünnepeket. Korán reg­gel Firenzébe érkezett Rómából Grandi külügyi ál­lamtitkár. Mussolini gépkocsin délelőtt tíz órakor érkezett a villa elé, amelynek kapuja előtt Chamber­lain várta. Az üdvözlés és a Lady Chamberlainnek való bemutatás után a két külügyminiszter a dolgo­zószobába vonult vissza. A megbeszélés félóránál tovább tartott és a kiadott hivatalos jelentés szerint a két államférfi megvitatta az Olaszország és Anglia közötti viszonnyal, kapcsolatos összes kérdéseket és Valamennyi, kérdésben teljes egyetértés volt konsta­­tálható. A megbeszélés után Mussolini a közeli Mon­­talbano kastélyban reggelit adott Chamberlain és felesége tiszteletére. A reggelin Grandi és a ható­ságok fejei is résztvettek. Délután Mussolini vissza­tért Rómába. A megbeszélések anyagáról eddig semmi sem szivárgott ki. Glock Tivadar tábornokot, a Ludovika Akadémia tanárát a pekingi egyetem katedrájára hívják. Elkészítette Kína számára az egységes gyorsírást. — Törökország és Bulgária kitüntetése. A Ludovika tanárának tudós karrierje, aki egyforma biztonsággal kezeli a kardot, a stenografáló ceruzát és az­­ ecsetet... Az egyetemes kitartással dolgozó magyar tudás és erő — mint legutóbb dr. Germanus Gyula egye­temi tanár kalkuttai utazásával is — újabb diadalá­hoz érkezik. A magyar tábornoki kar egyik neves tagja, Glock Tivadar, a Ludovika Akadémia nyelv­tanára, elfogadja a pekingi egyetem meghívását és egyetemi professzor lesz. A messzi Kína tudósainak figyelme már hét évvel ezelőtt terelődött Glock Tivadar tábornokra, már 1922-ben, amikor a Népszövetség képviselői s közöttük a kínai birodalom megbízottja is Budapes­ten tartózkodott. A pekingi egyetem meghívását akkor tolmácsolta első ízben a kínai kormány kép­viselője, a tudós magyar tábornok azonban nem adott azonnali választ. Most az ügy nemsokára ak­tuálissá válik s a pekingi egyetemen a külföldi pro­fesszorok között fel fog tűnni egy szálas magyar katona fez feje, aki hosszú évek emberfeletti munká­jával, a közismerten nehéz és európai ember szá­mára szinte alig elsajátítható kínai nyelv számára Gabelsberger-rendszerű, 12.000 szóbőséget fel­ölelő tökéletes gyorsírást készített, amely a kínai írás- és nyelvtudósok között már az első közlés alkalmával a szenzáció erejével hatott. A negyvenkét értelmű „Fu", Glock Tivadar évtizedeken át foglalkozott a gyorsírás tökéletesítésével. Miután megtanulta anya­­nyelvén kívül a német, francia, angol, olasz, spa­nyol, török, bolgár, tót és­­ a kínai nyelvet s mint­hogy már fiatal tiszt kora óta kitűnő gyorsíró volt, az a szerencsés ötlete támadt, hogy az összes, a ma­gyarral rokon nyelvek számára közös alaprendszerű gyorsírást készít. S mikor 1913-ban a párizsi nemzet­közi gyorsíróversenyen aranyérmet nyert, elhatá­rozta azt is, hogy mint a kínai nyelv alapos isme­rője, Kína számára is megteremti a gyorsírást. Bő erejű kitartással folyt a munka. Közben elkészült a törökök számára tervezett gyorsírással is ... Ez a tel­jesítmény igen sok elismerést szerzett a nevének. A török nagykövet éppen a napokban kérte fel, hogy a követségén, vagy bármely nyilvános csarnokban tartsa meg szemléltető előadását a török gyorsírás­ról, amely az ő módszerével időben és munkában kétszerte gyorsabb, mint az eddigiek. A széles folyamként előretörő munka idejéből három szakaszt foglalt le a kínaiak számára ké­szülő stenográfia. Ez a különös, szinte titokzatos nyelv óriási feladatok elé állította a tábornokot. Hallatlan akadályokkal kellett megküzdenie a ho­monim szavak miatt. A kínai nyelvben ugyanis ren­geteg az olyan szó, amely azonos betűösszetétele mel­lett harminc-negyven fogalmat jelent. Egyik ilyen érdekes szó például a „Fu“, amelynek negyvenkét értelme van és kizárólag a kiejtésen múlik, hogy az elhangzott szóval a beszélő a negyvenkét jelentés közül mit akar kifejezni. Méltó párja a „Fu‘-nak a „Dau amely amellett, hogy kést, tengeri kalózt, hadosztályzászlót s a „ledönteni“ igét jelenti, még 35 fogalom kifejezésére alkalmas. Glock tábornoknak tehát a három hangból álló Dau-val szemben 30 gyorsírási képet kellett megszerkesztenie, hogy a be­szédet stenografáló kínai könnyen, gyorsan és meg­tévesztés nélkül vesse papírra a Dau-t akkor is, ha az szerves mondatban tengeri kalózt, vagy éppen hadosztályzászlót jelent. Már 1922-ben bámulattal tanulmányozták a kínaiak az egy évtizedet igénybe­vevő munkát. Azóta évről-évre felkeresik a pekingi egyetem megbízottai, de még eddig Csock Frigyes tábornok nem tudott megválni hazájától . . . A kínai szakkörök közölték a tábornokkal, hogy otthon már sok kísérlet történt gyorsírásuk megte­remtésére, de a tónusfinomságokat még senki sem tudta olyan precízen megoldani, mint ő. És ime, a távol kelet szellemi világától idegen országban, éj­szakánként, amikor nem kellett a Ludovikán taníta­nia, vagy a festékes palettát sem tartotta kezében,d­e egy magyar tábornok hajnalig tanult és dolgo­zott, hogy egy 300 milliós nép számára a mai élet­ben már szinte nélkülözhetetlen gyorsírást megte­remtse . . . És a munkát a pekingi egyetem egyre ismét­lődő meghívásai koszorúzzák elismeréssel. Négy világrész egy kis kávéházi asztal körül. A török és kínai gyorsírás mellett Clock Tiva­dar még a bolgár gyorsírást is tökéletesítette. 1928 ban részletesen kidolgozott könyvét Brüsszelbe vitte, allot a nemzetközi kongresszus ezüstéremmel tün­tette ki. Brüszelben, amint megérkezett, körülvették a törökök, bolgárok és kínaiak, másnap már a többi nemzet képviselői is és megtörtént, hogy rövid két óra alatt Glock Tivadar kilenc nyelven fejtegette újítási törekvéseit ... Ez a kulturbábel itt Budapesten számtalanszor megismétlődött. A Rákóczi-úti Pannonia-kávéházban hosszú évek óta­ tartja fenn törzsasztalát a tábornok. A szomszéd,­asztaloktól kíváncsian fülelnek át az emberek, mert egyszer német, egyszer francia, majd angol, máskor török vagy spanyol és később kínai nyelvű társalgást hallanak. Glock Tivadart állan­dóan keresik és nincs az a Pekingből jött tanulmány­­utazó, tudós, diák vagy professzor, aki ugyancsak ne keresné az odakünn már közismert nevű,­ előkelő magyar katonatisztet. De ennél a kis kerek asztalnál a tábornok nem­csak mint az inte­rnacionál­is gyorsírás-tudomány képviselője van jelen, mert neves festő is, akinek már 1009 ben Bécsben tartott kollektív kiállításáról a sajtó az őszinte elismerés hangján számolt be. — Igen — mondja Glock Tivadar, mialatt egy hosszú török mondatot vet papírra — végtelenül szeretett hivatásom mellett, bár sok időt töltök festé­szettel is, életem egyik fő ideája megteremteni a turáni népek közös gyorsírását. — Érdekes és izgalmas munka. Különösen, ha olyan azonos mondatokkal találkozom, mint a követ­kező: Anyám, zsebemben jó alma van... Ezt a török szóról szóra így mondja: Amim, dzsebinde éji el ma var... — A’turáni nyelvekbe való elmélyülésem sok-sok érdekes meglepetéssel járt, amikről ugyan kutatá­saim folyamán tudományos forrásokból tudtam, de az egyéni meggyőződés esetenként is végtelen örömet szerzett. — A piktúra, a nyelv- és gyorsirótudomány énemben szomszédként élnek a mondhatom, jól meg­férnek egymással. Nagy ambícióval festek s egyik, a Hadtörténelmi Múzeumban lévő nagyobb képem Türr István és Garibaldi együttes harcának­­ részletét ábrázolja, olasz földön. — Most foglalkozom nagybányai Horthy Sza­bolcs huszárfőhadnagy hősi halálának megfejtésével is, akit egy galiciai erdőszélen igen hősies harc köze­pette ért a halálos golyó. A Ludovika katedrájáról a pekingi egyetem felé... Glock Tivadar tábornok még nem határozott afelől, várjon mikor indul a messzi Keletre. Évek óta várja az új pozíció, de a szinte állandósult belső har­cok súlyos indokkal tartják vissza a külföldieket. Elindulásával azonban bizonyos, hogy a ma­gyar tudás fáklyája fényesen fog lobogni a pekingi egyetem aulájában s mikor egy-egy felavatott kínai fiatalember meglátogatja Budapestet, ferdén met­szett, sötét szeme tekintetéből kicsillan a tudat: ez az a város, ahonnét a magyar tábornokot Pekingbe hívták... Bay. A névtelen levél. Irta: S. Bokor Malvin. Klára már lefelé ment a lépcsőn, mikor isme­rős illat ütötte meg az orrát. Ez a furcsa keverék, mely a sáfrányra és az akácvirágra emlékeztetett, mindig olyan hatással rá, mint a hintósparipára az autóbenzin füstje. Undorodott tőle és egyúttal rossz sejtelmek fogták el. Csakugyan ő volt: Marietta, astt­iált nevével, affektált illatával és affektáltan hűvös lényével. A harmadik emeletről tartott lefelé. Gyönyörű volt, de hidegebb és előkelőbb, mint valaha. — Te vagy? — kérdezte azon az unott, közö­nyös hangon, mely Klárának már kislány kora óta arcába kergette a vért. — Persze, a Kracsek-nővé­­reknél voltál. Mit csináltatsz? — Nem várt feleletet, gyorsan folytatta. — Én a harmadik emeleten jár­tam, felfedeztem egy kis kalaposnőt. A lakásán dol­gozik . . . kitűnő. No, csókollak, sietek. Pá. Klára utána nézett. Olyan karcsú és bájos volt, mint valami fiatal leány. Pedig harmincnégy éves volt már, akárcsak Klára. Ezt biztosan tudta, hiszen valamikor egymás mellett ültek az iskola­padban. Ott szövődnek az egész életre szóló barát­ságok és az egész életre szóló ellenségeskedések Klára nem is tudta volna megmondani, hány éve gyűlöli Mariettát. Régesrégen kezdődött. Ma­rietta fogaton járt az iskolába, igaz, hogy a gyár fogatján, de az már egyre megy. Klára villamoson ment és keserűen gondolta, hogy pedig néki talán jobban tennék . . . Marietta selyemblúzban járt. Klára kartonban, meg flanellben. Klára kitűnően tanult, Marietta ellenben házibált adott és teásdél­utánokra járt, amelyeken olykor a tanárokkal is találkozott. Ezért-e vagy másért, de sohasem bukott meg, ami pedig némiképen lehűtötte volna Klára lángoló keserűségét. Egymáshoz kapcsolt ellenségek voltak az isko­lában és azok maradtak az életben is. Egy társasá­guk volt. Folyton találkoztak. Most már Klára is megkapta a maga selymeit és kreppszaténjait, de Marietta egészen másképen tudta a ruháit viselni. Megdöbbentő nemtörődömséggel fogta fel a helyzetét: a nagyralátó, nagy igényekben felnőtt leány szerepét, akinek semmije sincs, de mégis olyan gőgös, hogy örülhet, akivel szóba ereszkedik. Klá­rának a neve is jobb volt, vagyonos szülei is voltak, iskolatársnője mégis háttérbe tudta szorítani. Olyan­formán viselkedett, mintha Klárára nézve lenne nagy kitüntetés, hogy kénytelenségből, a múltakra való tekintettel tegezi és olykor meg is látogatja . . . Ebből lett a legnagyobb baj. Klára ugyanis örü­letesen beleszeretett egy fiúba. A fiú szép volt, érdekes, gazdag. A kedves arcú, jól nevelt kislány nagyon tetszett neki. Úgy látszott, nem lesz semmi kifogása ellene, ha valahogyan, véletlenül belecsep­pen­ ebbe a házasságba . . . Akkor jött Marietta. Mikor fehér arca először ragyogott fel Kláráék­ kopott ampir-szalonjában, a lusta és elkényeztetett fiú akkorát ugrott, mint egy labda. Mindjárt első este hazakisérte Mariettát Kláráékhoz el sem jött többet. És egy hónap múlva eljegyezte szegény Klára riválisát . . . Hogy ez mit jelent: hiába magyaráznánk an­nak m­ajd nem ment keresztül rajta. Akivel pedig meg­esett, hogy leggyűlöltebb barátnője elvitte előle az Egyetlent, aki nélkül nincs élet és napvilág, annak fölösleges magyarázni. Persze, Klára is férjhez ment később, nyugod­tan, lemondóan, megalkuvással. De a szívébe min­dig belehasított, ha együtt látta Mariettánkat. A férj úgy imádta a feleségét, amint csak ezeket az üres­­szívü, gőgös szépasszonyokat lehet imádni. Marietta pedig gyönyörű ruhákat hordott, flörtölt és unat­kozott. Utóbbi időben lehetett róla egyetmást hallani. Ezért volt az, hogy Klára megcsóválta a fejét és pár percnyi habozás után visszament a belvárosi házba, melynek kapualját ellepték a különböző szalonok márványos táblái. Volt ott ruhaszalon, ka­lapszalon, ékszerszalon és fehérnemüszalon. A harmadik emeletről semmiféle szalont nem jelzett a tábla. Klára beült a liftbe és végigment a fo­lyosón. Az utolsó üveges ajtón kézzel írott névjegy szerénykedett: „Kapuhegyi Kapuhegyi Imre dr.“ Az asszony fejében gonosz és átható világos­ság gyulladt ki. Ez a kettős Kapuhegyi egy ragyogó semmittevő volt, egy felséges Senki, egy jó szárma­zású, de homályos múltú, remek fiatalember. Voltak, akik azt állították, hogy földbirtokos, sőt álnév alatt versenyistállója is van. Mások szerint festőművész, akinek külföldön nagy sikerei vannak. Többen azonban úgy vélekedtek, hogy asszonyok pénzéből él. Klára egyszer látta őt Marietta mellett, ősszel, a Zugliget egy elhagyatott útján. Szorosan össze­simulva tűntek és az asszony jéghideg arca valami ismeretlen, alázatos mosolygásba melegedett, amig a szeme a férfi ajkát leste. Kl­ár akkorra már eléggé tapasztalt volt ahhoz, hogy megsejtse: a gőgös Marietta mesterére talált ebben az emberben. Most pedig mindent tudott Szinte fölösleges volt, hogy betérjen a házmesternéhez. Nem, odafönt sohasem lakott kalaposnő. Garzonlakások vannak, előkelő lakókkal . . . Klára, míg hazaért, azzal áltatta magát, hogy nemes felháborodás dúl benne. Egy asszony, akit a férje szerelemből egyetlen fillér nélkül vett el és imádja, mint a szenteket szokás! Megszűnne az ember hite mindenben, ha ez megtörténhetnék! A belsejében azonban egy őszinte és vérszom­jas hang egyre ezt kiáltotta: bosszú, bosszú ! Bosszú mindenért. A kocsiért. A selyemruhá­­kért. A leereszkedő fej biccentésekért, és főképen a férfiért, akit elvett tőle. Klára korrekt és úri gondolkodású asszony­nak hitte magát. Azonban mindenkiben ismeretlen mélységek rejtőznek és egy asszony se tudja ma­gáról ma, mi lesz belőle holnap). Klára megírta becsületes életének első névtelen levelét. 3

Next