Pesti Hírlap, 1929. május (59. évfolyam, 98-120. szám)

1929-05-01 / 98. szám

y Az Ipari Jelzálog Intézet adókedvezménye. Az Országos Magyar Ipari Jelzálog Intézet adó- és illetékkedvezményeiről szóló javaslatot Neubauer Ferenc és Wekerle Sándor felszólalása után Temes­vári­ Imre módosításával elfogadták. Eszerint, ha egyéni vagy társascég azért, hogy ipari jelzálogköl­csönt kaphasson, részvénytársasággá alakul, a pénz­ügyminiszter kedvezményt ad. Visszaalakulás esetén az illeték elengedhető. A kedvezmény csak az 1929 május elején már meglevő vagyonra adható. Az OEB ítéleteiből eredő ingatlanszerzések, to­vábbá vitézi telkek illetékmentességéről szóló javas­lat vitáját szerdán kezdik. Napirenden vannak a többi adójavaslatok is.­ ­HORTOBÁGYI JUHTURÓ/#­­ 4 A képviselőház elfogadta a földadó mérséklési törvényjavaslatot A fővárosi képviselők tiltakozása a nyugdíjasok keresetadójának elvonása ellen. — Zsitvay igazságügyminiszter a rehabilitációs törvénytervezetről. A képviselőház keddi ülésén Zsitvay Ti­­b­bor igazságügyminiszter kijelentette, hogy az igazságügyminisztériumban előőkészítés alatt van a rehabilitációról szóló törvényjavaslat. A földadó mérsékléséről szóló törvényjavas­latnál a főváros képviselői energikusan tá­madták azt a rendelkezést, amely a főváros­tól négyszázezer pengőt von el a segélyre szo­ruló községek támogatására. Indítvány a rehabilitációról. Az ülésen Gál Jenő megokolta rehabilitációs indítványát, amelynek az a lényege, hogy az igaz­ságügyminiszter terjesszen a Ház elé törvényjavas­latot a rehabilitációról. Ha bírói tévedés történt, vagy ha nemzeti érdek, hogy valaki visszatérhessen a társadalomba, ne államfői kegyelem alapján, ha­nem bírói igazságszolgáltatás útján tehesse ezt meg. Gyakorlati adatok ismertetésével mutatott rá olyan törvényes intézkedés szükségességére, amely szerint az, aki bíróság által rehabilitált egyént megsért, súlyos büntetésben részesül. Az indítvány szerint a királyi ítélőtáblák színe elé járulhasson az, aki revíziót kér. Kérte annak kimondását, hogy a Ház a revízió elvét törvénybe kívánja iktatni. Zsitvay igazságügyminiszter felszólalása. Zsitvay Tibor igazságügyminiszter kijelentette, hogy foglalkozik a rehabilitációs törvény előkészíté­sével, amit azonban nem tart a leghalaszthatatla­nabb teendőnek. Ha valamennyien a krisztusi ma­gaslatra tudnánk emelkedni, megkövetelhetnénk a társadalomtól, hogy a kiállott büntetés a maga teljes egészében jóvátételnek minősítse és a bünte­tést soha senki szemére ne vethesse. Rehabilitáció­val kötelezhetjük az embereket arra, hogy ne 10%­himnamine, hozzáadásával a tej tápér­tékét 60%-kal emeljük. Az kellemes mondják ki lesújtó véleményüket, de bizalomra és elismerésre nem kötelezhetjük az illetővel szemben, ha ennek nincsenek meg a különös erkölcsi okai, ötvenegy törvényünk van, amely az elítéltek bizo­nyos kategóriáira különböző következményeket hárít. Mindazáltal behatóan foglalkozni kíván a kér­déssel s szemébe mer nézni, vájjon helyes-e az. Azt hiszi, az ötvenegy törvény között talál 20—25 olyat, a­mellyel szemben a revíziónak érvényesülnie kell. A Csemegi-féle kódex szerint a kiszabott mellék­­büntetések — ellentétben a külföldi törvényekkel — meghatározott időre szólnak; ez adja az indokát annak, miért nem beszéltek nálunk rehabilitációról. Van azonban egy vonatkozás, ahol az életet közel­ről érinti ez a kérdés. Ez az erkölcsi bizonyítványok se­rzésének kérdése. A belügyminiszter annak idején kiadott egy rendeletet, amely ha haladást is jelent, őt nem elégíti ki. Arra akarja a súlypontot he­lyezni, hogy emberek, akik jóvátették a múltat, akik fiatalkori tévedés áldozatai­ elháríthassák maguktól a veszélyeket. Pártpolitikai szempontok egy pillana­tig sem irányítják ebben a székben, s most is gya­­­­korlati szempontból kéri az indítvány visszavonását. A mi büntetőtörvénykönyvünk ismeri a büntetésért kiállott bűntettes becsületét és védelemre alkalmat ad neki. Ha hajlandó lesz is a rehabilitációhoz való jogot elismerni, nagyobb terjedelemben inkább a lehetőséget kívánja biztosítani. Az igazságügyminisz­tériumban már élénken előkészített javaslat van, ez idő szerint azonban sürgősebb teendő lebonyolítá­sára kívánja munkaerejét fordítani. Gál Jenő a megnyugtató kijelentések után visszavonta indítványát. A fővárosi és vidéki képviselők vitája négyszázezer pengő elvonása körül. Ezután a föld-, jövedelem-, vagyon-, kereseti adóra, és a közadóra vonatkozó törvények módo­sításáról szóló javaslatot Orfly Imre előadása után általánosságban elfogadták. A­­részletes vita során Farkas István azt indítványozta, hogy a lét­minimumot vonják le az adóalapból, mire Wekerle Sándor pénzügyminiszter kijelentette, hogy ha elvben el is fogadja a létminimum felemelését, az 8—10 milliós terhet jelentene az államra. Annál a rendelkezésnél, amely arról intézkedik, hogy az állami nyugdíjasok illetményeiből kereseti adóra levont összeget a községi háztartások segélye­zésére fordítsák. Wolff Károly ép úgy igazságtaalannak tartja, hogy a kérdéses összeget a vidék céljaira fordítsák. Veszedelmes dolog, ha a vidéket a fővárossal állan­dóan szembe akarják állítani. Egyre több terhet hárítanak a fővárosra. A halálsorompók eltávolítá­sának költségeit is a fővárossal akarják megfizet­tetni. A­ főváros lakossága tartja fenn azokat a kór­házakat, amelyekben az egész ország betegeit ápol­ják. A polgárok teherbíróképessége lassanként fel­mondja a szolgálatot. Nem lehet négyszázezer pengőt egyszerűen törölni a fővárosi költségvetésből. A sza­kasz törlését indítványozta. Bródy Ernő az utolsó szóig aláírja Wolff fel­szólalását. Hiábavaló kísérlet ellentétet szítani a vi­dék és a főváros között. Tizenhatmillió pengővel tar­tozik ma is az állam a fővárosnak betegápolási adó címén. A főváros képviselői között ebben a kérdés­ben pártkülönbség nélkül egyetértés van. Krisztián Imre azt magyarázta, hogy a négy­­százezer pengőt egy napon, Szent István napján itt­hagyja a vidék. Csizmadia András is a szakasz fenntartását kérte. Szerinte a kereskedők Szent István napján si­lány árut adnak a falu népének. Farkas István után Csontos Imre szerint a községek nem bírják az adminisztrációs költségeket. A vidék termelésének minden jövedelme a fővárosba folyik be. Friedrich István kis összegnek tartja a négy­­százezer pengőt a mai milliókkal dobálódzó kor­mányrendszernél, amely mellett egy holland gróf megjelenik és mindjárt kap váltóra nyolcszázezer pengő vámhitelt. Ha egy bank zavarba jön, nem szá­mít ma pár millió. Várjuk a beígért összefoglaló pénzügyi gondolatot Bod főminiszter úrtól. Van ar­ról fogalmuk, mi az a csend, amely az országban honol? Reszketek az önök sorsáért, mi lesz, ha meg­inognak. A zálogházakban ötvenöt százalék a kamat. Wekerle Sándor pénzügyminiszter: A képvi­selő úr bizonyára nem tudja, hogy leszállítottam a kamatot. Friedrich István: A miniszter úr olyan gesz­tust csinál, mintha kisebbségi részvényekről volna szó. Hiányzik az összefoglaló gazdasági koncepció és akkor jön a kormányzati intézkedés, hogy a nyug­díjas tisztviselő kereseti adóját adjuk a falunak. A Házban tárgyalták Balatonfüred ügyét és senki sem mondta, hogy vegyék meg azt. Amint azonban egy bankvezérről van szó, mindjárt van rá néhány millió. Ne vásároljanak olyan nagy szeretettel erdő­ket, amelyekben kevés a fa. A négyszázezer pengős ügy csak arra alkalmas, hogy a fojtott csendből né­hány hangot pattantson ki. Ne bántsák a fővárost, amely a vidék betegeit ápolja kórházaiban. Egyik oldalon áll a négyszázezer pengő, másik oldalon a parádéra, luxusra, fürdőkre kidobott milliók, ame­lyekkel még el kell majd számolni. Várnai Dániel azt fejtegette, hogy nem lehet a városok jövedelmét elvenni. Wekerle pénzügyminiszter beszéde, Wekerle Sándor pénzügyminiszter sajnálattal látja, hogy Wolff fulmináns beszéde fájó sebek fel­­szakadására szolgáltatott alkalmat. Ha ebben a csonka országban ilyen másodrendű kérdésben ,ilyen szenvedélyes vitát provokálunk, valóban aggodalom­mal kell nézni az ország sorsát. (Gál Jenő: Kis okok és nagy következmények!) Kis okok csak kisszerű embereknél okoznak nagy következményeket. A múlt­ban súlyos adókat engedtek­ át községeknek, váro­soknak, hogy segítsenek rajtuk. Ez a gyors segítség nem volt elég a rendezésre. A kérdés reformálandó lesz a vármegyék, városok és községek háztartásáról szóló törvényjavaslatban, amelynek előkészítése hosz­­szabb időt vesz igénybe, ezért kell átmenetileg segí­teni a vidéken jelentkező égbekiáltó bajokon. Az, hogy egyes községek nem tudják tisztviselőiket fizetni és legelemibb kultúrszükségleteiket kielégíteni, nem nézhető tovább. (Felkiáltások: Százötven száza­lékos pótadót fizetnek!) Ezzel a segélyezési alappal elérhető, hogy egyetlen község sem lesz, ahol 50 szá­zaléknál magasabb pótadót kell fizetni. Az ország szívének, fejének mondták a fővárost. Miért tiltakoz­nak hát az ellen, hogy abból a vérkeringésből, ame­lyik a szívet táplálja és ezt a fejet emeli, az ország testének, az a négyszázezer pengő jusson. Tiltakozik olyan beállítás ellen, mintha az egyik része a főváros érdekeit viselné, a másik nem. Csak egy érdek vezeti, a nemzet érdeke. A főváros 1928. évi költségvetése 7.000.000 pengő felesleget mutat. Tény, hogy ez a fe­lesleg úgy állhatott elő, hogy a főváros nem használ­hatott fel igen jelentékeny összeget. Petrovácz Gyula: Ez nem lojális kijelentés. (Zaj.) Wekerle Sándor: Sohasem fogom a képviselő úrtól megtanulni, hogy mi a lojalitás. A nagy felzú­dulás a költségvetés két ezreléke miatt támadt. Sok­kal nyugodtabb a főváros életképessége felől, semhogy ez a kérdés aggasztaná, amelynek nem tulajdonít fon­tosságot. A Ház a javaslatot Wolf Károly és Petrovácz Gyula felszólalása után részleteiben is elfogadta. Friedrich István: Hát a sárospataki­­ erdőben nincs sokkal több fa! (Derültség.) — Tudja, az a Tigris, aki néha elfoglalja a maga helyét . . . — Tőle fél tehát? — Nem, — de titokban az én lelkemben is ott rejtőzködik a tigris. Jack felállt. A leány tétova mozdulattal a hom­'­lokához nyúlt. — Néha úgy érzek valamit a tor­komban, — olyan különös — mintha énekelnem kellene, vagy sírnom, — nem is tudom, mi lehet. Szavakkal nem lehet ezt kifejezni. Hirtelen lecsúszott az Íróasztal széléről és megragadta a férfi kezét. Az arca lángba borult, a szemei ragyogtak. — Tigris, Tigris, Tigris! — suttogta. Az utcán egy nyomorúságos kintorna valami divatos shimmyt nyekergett. De Jack úgy érezte, hogy a világ legcsodálatosabb muzsikáját hallja, mintha ujjongó szimfóniát zengne a leghatalmasabb zenekar. Mintha ragyogó aranyfolyam hömpölyögne előtte, és ez a töméntelen gazdagság mind az övé volna. Közelebb hajolt a leányhoz. Mary kissé hátrahajtotta a fejét. Közel jutott félig nyitott ajkai­hoz. Hirtelen mélyen a szemébe nézett és ezekben a nagy, tiszta szemekben egyszerre meglátta, hogy az a csodálatos, gazdag világ, amely Dover Mary lelkében él, csupa fény, csupa zene, csupa ragyogás. Ekkor váratlanul elhalt az utcán a kintorna zenéje. — Tigris! — kiáltotta a leány. Jack felegyenesedett. Az ijedtség, amely a leány szeméből áradt felé, képtelenné tette őt arra, hogy tovább is fogva tartsa Maryt. Elengedte a kezét­— Tudtam, hogy ez veszélyes, — suttogta Mary. — Menjen! Jack megremegett. Háromszor egymásután úgy érezte, hogy újra elveszíti saját énjét, mint akkor, amikor Gonzalessel került szembe. Háromszor egy­másután lobogott fel a rémület Mary szemében. De végül mégis győzedelmeskedett az ember a tigris felett. Jack az ajtó felé indult és onnan még egyszer visszanézett. A leány az íróasztalra borult és arcát kinyújtott karjaira hajtotta. Jack lábujjhegyen kilépett a szobából és gyön­géd áhítattal halkan becsukta maga mögött az ajtót. XVII. FEJEZET. Figyelmeztetés. Jack, amint visszatért a szobájába, nagy mun­kában találta Sanfordot. A komornyik csomagolt. A szekrényeket már kiürítette, az ágyakat teleszórta becsomagolnivaló ruhaneművel. Amikor Jack belé­pett, az inas összerezzent és fehér lett, mint a fal. — Hál’ Istennek, hogy maga az, uram — só­hajtott fel aztán megkönnyebbülten. — Miért? Kit vár? — E­n ... — És mit jelent ez a csomagolás, Sanford? — Uram, itt az idő, hogy menjünk. — Ejnye, Sanford, félrebeszél talán? — Oda­lépett a komornyikhoz, az álla alá nyúlt, a világos­ság felé fordította arcát és belenézett rémülettől tágra nyílt szemeibe. — Mi baja? Mi történt? — Olyan dolog, uram, ami lehetetlenné teszi, hogy akár egy percig is itt maradjunk még! — Ugyan ne mondja. — Szörnyű veszély fenyeget! — Mi történt? Talán egy új Boynton Larry jelent meg a színen? Vagy új Gonzales és Hagen? — Gonzales? Hagen? — ismételte Sanford és megvető mozdulatot tett, mintha azt akarná mutatni, hogy egyetlen legyintéssel két tucat ilyen jelenték­telen embert is leráz magáról. A gazdája leü­lt és cigarettára gyújtott. A füst­­felhőn át tanulmányozta Sanford arcát. — Érdekes. Mit történt hát? Sanford az ajtó felé sandított. Aztán az ablak­hoz lépett és összehúzta a függönyöket. Mégegyszer végigkémlelte a szoba minden sarkát. Félhomály volt, csak egy kis lámpa égett a szoba közepén. Sanford Jackhez lépett és a fülébe súgta: — Itt a Pávián! — Ne beszéljen így, az Istenért, — szólt Jack és összeborzadt — hisz libabőrös lesz a hátam. Ki az a Pávián? No, jöjjön, üljön le és gyújtson rá. Ez majd megnyugtatja egy kissé. (Folytatjuk.) PESTI HÍRLAP 1929. május 1., szerda.

Next