Pesti Hírlap, 1929. július (51. évfolyam, 146-171. szám)

1929-07-02 / 146. szám

f­ lomáciai szokások szerint csak a követeket, a követ­ségek tagjait, a katonai attasékat és ezek családtag­jait illetik meg. A területenkívüliség joga már a konzulokra is csak akkor vonatkozik, ha ezt külön szerződésben megállapították. Mindezeken a szemé­lyeken kívül aztán egészen különleges és kivételes esetektől eltekintve a külföldi államnak egyetlenegy polgára sem igényelheti az exterritorialitás védelmét, amiből az következik, hogy akármilyen bűncselek­ményt követ el, amiatt az idegen állam törvényei szerint kerül feleletrevonásra. A cseh vasutasok és a cseh hatósági közegek tehát addig, amíg magyar területen tartózkodnak, a magyar törvények uralma alatt állanak és minden cselekedetükért a magyar törvények szerint felelnek. A magyar törvények sze­rint a kémkedés büntetendő cselekmény. A magyar hatóságok tehát jogszerűen jártak el, amikor a kém­kedésen rajtakapott cseh vasutast feleletre vonták és miután szökésétől alaposan kellett tartani, letar­tóztatták. A dolog jogi része tehát teljesen tiszta és bárki előtt könnyen kimutatható. Az eset politikai oldala pedig a következő: A csehek attól a perctől kezdve, hogy külön államiságuk megszületett, az egész Csonkamagyarországot elárasztották kémek­kel. A hidasnémeti eset azt mutatja, attól sem riadnak vissza, hogy olyan embereket bízzanak meg kémkedéssel, akik más nemzetközi szerződésben megszabad kötelesség teljesítése céljából tartózkod­nak magyar területen. Ha aztán megtörténik, hogy a magyar hatóságok egy-egy cseh kémet rajta­­csípnek és elfognak, Prágában nyomban világra­szóló sérelmet csinálnak az esetből, magas lóra ülnek, fenyegetőznek. Sőt, amint a hidasnémeti eset mutat­a, az is megtörténik, hogy rögtön a leg­messzebbmenő konzekvenciákat vonják le, mintha ők­et érte volna valamilyen példátlan jogsérelem. • A nemzetközi közvéleményt aligha fogja a csehek feltűnő és a nemzetközi jogszokásokat durván kicsúfoló eljárása megtéveszteni. Ha ez a nemzetközi közvélemény jogi szempontból vizs­gálja a dolgot, azt látja, hogy a magyar ható­ságok telje­­n jogszerűen jártak el. Ha pedig po­litikai szempontból nézi a kérdést, azt látja, hogy a cseh kormány visszaélt a vendégjoggal, antikon ire más céltól kiküldött funkcionáriusokat bízott meg a magyar állam ellen való kémkedéssel. A csehek, tehát sem jogi, sem politikai szempontból nem érik el azt a célt, amit a Prágából rendezett komédia el szeretne érni, hogy maguk iránt rokon­­szenvet keltsenek és a világ szemében a méltat­lanul üldözött szerepét játsszák. Külföldi szemmel nézve így áll a Hidasnémeti­ben történt incidens képe. Magyar szempontból en­nek a képnek a kiegészítéséül még hozzátehetjük a következőket: A magyar közvélemény már torkig van a cseh provokálásokkal és az egymás után ren­dezett botrányokkal. Megelégeltük azt, hogy a kö­zöttünk élő csehek nagy része a cseh kémirodák szolgálatában működik. Ezért a legerélyesebb el­járást követeljük a magyar kormánytól. Még­pedig nemcsak az adott esetből kifolyólag, hanem a kém­kedő csehek ellen általában. Nem vagyunk méltók az önálló állami életre, nem vagyunk méltók a ma­gyar névre, ha mindig újra zsebrerakjuk a csehek provokációját és kötekedését. Mindehhez jogunk van, még a trianoni szerződésben szűkre szabott jog keretei között is. Sashalom és környéke a felsőkereskedelmi iskoláért. A vallás- és közoktatásügyi miniszter, amint ismeretes, elrendelte a sashalmi négyévfolyamú fiú felsőkereskedelmi iskola megszüntetését. A rendelet kézbesítése után a község és környéke egyházi, tár­sadalmi és politikai érdekeltségeinek monstre­ kül­­döttsége Csiszarik c. püspök vezetésével megjelent a kultuszmiii­­isztériumban, hogy Kornis államtitkárt fölkérje a rendelet visszavonására. Az államtitkár azonban nem fogadta a küldöttséget, amely erre a nyilvánossághoz fordult, hogy a kultuszminiszter azonnali intézkedését kérje az iskolát megszüntető rendelet visszavonására. Illetékes helyről részletes nyilatkozatban mu­tattak rá ezután azokra az okokra, amelyek a köz­­oktatásügyi minisztérium megítélése szerint a sas­halmi felsőkereskedelmi iskola megszüntetését szük­ségessé tették. Ennek a nyilatkozatnak következmé­­nyeképen a Pestvármegyei Felsőkereskedelmi Iskolai Egyesület június 29-én közgyűlést tartott, amelyen tömegesen jelentek meg a sashalmi és környékbeli községekben lakó érdekelt szülők is. A közgyűlés pontokba foglalta az illetékes helyről elhangzott ki­jelentésekre adandó válaszát. Többek között kijelenti, hogy „az érdekelt szülők megdöbbenéssel értesültek az illetékes nyi­latkozatról“. Tiltakoznak az ellen, mintha az iskola­­fenntartó egyesületben vagy ennek vezetőségében egyenetlenségek volnának. A közgyűlés nem látja megokoltnak a kultuszminisztériumnak azt az állás­pontját, hogy az iskola zavartalan menete nincsen biztosítva. Tiltakozik a közgyűlés az ellen a beállí­tás ellen is, amely szerint az iskola fölszerelése nem megfelelő... Az érettségi jegyzőkönyvekre utalással tiltakozik továbbá az ellen a megállapítás ellen, hogy az iskola tanulmányi eredménye nem kielégítő. Különösen tiltakozik pedig az ellen, mintha Sashal­mon a kereskedelmi iskolára nem volna szükség. Igazolni óhajtja, hogy az iskolát a váci püspök ké­résére a római katholikus egyház alapította és hogy sohasem fordult elő olyan momentum, amelynek alapján az iskola ellen valláserkölcsi szempontból kifogást lehetett volna emelni. Kijelenti a közgyűlés, hogy a minisztériumnak minden személyi kérésre vonatkozó óhajtását teljesíteni kívánja. Kijelenti to-A csehek újra olyan affért provokáltak, amelyben nem övék, hanem a méltatlanul kihívott magyar államé lesz az erkölcsi győzelem. Egy eset­tel több, a fiaikat Európa és az egész világ meglát­hatja, kik azok, akik állandó akadályai Közép- Európa végleges megbékélésének és kik azok, akik kerékkötői annak, hogy tűrhető viszony alakuljon ki Magyarország és az úgynevezett utódállamok között.­vábbá, hogy Rothermere lordot örömmel választotta díszelnökévé és egy pillanatig sem gondolt arra, hogy ezt a minisztérium ellenezni fogja. A tények­kel ellenkezőnek mondja a közgyűlés azt az állítást, mintha az iskola­ háromféle pecsétet használt volna. Végül határozatilag kimondotta a közgyűlés, hogy mivel Sashalom és a környékbeli községek lakói gyermekeiket máshol, mint a sashalmi felsőke­reskedelmi iskolában elhelyezni nem tudják, azon­nali intézkedést kérve, táviratilag fordul a kultusz­­miniszterhez, akitől százhárom aggódó szülő és a környékbeli községek nevében kéri a megszüntető rendelet hatályon kívül helyezését. Sztrany avííz k­i a munkásság nemzeti alapra helyezkedését sürgette. 2 A lángész. Irta: Szekula Jenő. Uj tisztiszolgát kaptam. Arbinger Mihálynak hívták. A régit hátra kellett hagynom még Lemberg­­ben, mert koleragyanus körülmények között hirte­len megbetegedett. S megfigyelésre valami barakk­kórházban helyezték el. Nem tudom ugyan megma­gyarázni, hogy mitől lett kolerás. Vizet nem ivott soha, elvből, mindig az én boromat és konyakos pa­lackjaimat dézsmálta meg. De néha a mankó lecsap a csalánba is. Arbingert azért vettem magamhoz, mert nagyon ijedtarcú fiatalember volt, s bizonyára szörnyethalt volna az ijedtségtől, ha valahol rohamra vezénylik. S ettől szerettem volna megkímélni. Ártatlan és tiszta tekintete volt, régi zárdák falára kifestett, ha­lálra kínzott szenteknek van ilyen ibolyaszínű, meleg és értelmes szemük. Amellett olyan szomorúan tu­dott nézni, hogy az embernek a szíve megesett rajta. Hogy milyen nemzetiségű, azt sohasem tudtam meg. Magyarul csak törve és akadozva beszélt, tó­tul is alig gagyogott, legerősebb még a német nyelv­ben volt. De ebben sem tökéletes. Eredetileg keres­­kedősegéd volt egy trencséni fűszerüzletben, mikor a trombiták hivó szavára ő is bevonult. Mikor magamhoz hivattam és megkérdeztem, hogy akar-e nálam tisztiszolga lenni, eleinte szabad­kozott. «» Hacsak lehet, mentsen föl a hadnagy úr. Csodálkoztam. A pucérség idekü­na a fronton irigyelt foglalkozás volt. Azt szívesen vállalták volna előkelő emberek is. Nem értettem meg Árbin­ger úr vonakodását. Hiszen egyetlen felhívásomra százan meg százan jelentkeztek volna szívesen. — Ez­t nem vállalja? Árbinger makog. — Tetszik tudni, én nazdrovicei ember vagyok. És ott nagyon csúfondároskodó emberek élnek Könnyen kifigurázzák az embert. — Hát aztán. — S itt is vannak nazdroviceiek. Sokan vannak a falumból. Könnyen a nyelvükre vehetik az embert, már puszta irigységből is. Még nótát is csinálnak rólam, hogy én szolga voltam, és hátul a podgyászt és a zsákokat őriztem, míg ők szuronnyal és pus­kával harcoltak. Komisz fráterek ezek nagyon. So­hasem mehetnék a hazámba vissza. S nem kapnék onnan feleséget. A legszegényebb lány sem merne hozzám jönni. — Iiát ahogyan gondolja, Arbinger. Én csak jót akartam. — Huszonnégy órai meggondolási időt kérek Megadom neki. Másnap nagy zavarban mégis jelentkezik. Ötös­­hatol, végre nagynehezen kinyögi. — Mégis fölcsapok pucernek. Bánom is én­, akármilyen csúfságot is csinálnak velem. — Hát meggondolta a dolgot? — Igenis. Egész éjszaka törtem a fejemet rajta. És végre, arra a meggyőződésre jutottam, hogy in­kább leszek én egy eleven szolga, mint egy halott hős. — Mégis csak okos ember maga. Vigyorog. — Ezt mindenki mondja, — jelentette ki elége­detten. — Nono... Egészen más volt róla a közvéle­mény. Némelyek még hülyének is tartották. De talán csak azért, mert néha elgondolkozott, tudja az Isten, hogy micsoda világraszóló nagy problémákon törte a fejét, s ilyenkor, ha megszólították, értelmetlen és zavaros feleleteket adott, mintha holdkóros lenne. Egyik altisztem még szemrehányásokat is tett nekem, mikor meghallotta, hogy a választásom Ár­­bingerre esett. — Kár volt ezt a kelekótya embert fölfogadni. — Egy pucernek nem kell lángésznek lennie. — De ahhoz is kell egy kis ész. Talán igaza van a káplárnak. Lám, a múltkor is, mikor egy kis galíciai faluban néhánynapos pihe­nőnk volt, odaadom Árbingernek a zubbonyomat. Vasárnap Tóth Pál képviselő beszámolóján, Szarvason beszédet mondott Sztranyavszky Sándor államtitkár. — Békés megyében — mondta többek közt — kísérletek történnek arra, hogy a nemzetiségeket szembeállítják a magyar hazával. Meggyőződésem, hogy nem lesz szükség a magyar államhatalom ere­jére, mert ezeket a kísérleteket a nemzetiségek ön­maguk fogják kiirtani. Számítok arra, hogy a nem­zetiségek a haza szeretetében versenyre fognak kelni a magyarokkal, mert érzik, hogy az ő sorsuk és létük is e hazának sorsától és jövőjétől függ. A felekezeti kérdésről szólva, azt hangsú­lyozta, hogy a többség ereje nem a türelmetlenség­ben rejlik, hanem a kisebbségnek, a gyengébbnek megbecsülésében és a gyengébb érdekeinek felisme­résében is. Azután a közigazgatási reform inten­cióját fejtegette. A megye kapuit — mondta — nem azok számára kell megnyitni, akik a közgyűlést a maguk érvényesülési területének tartják. A megye­háza kinyitott kapuján ne a csörtetők vonuljanak be, hanem azok ,akik a megyében is önzetlenül kí­vánnak dolgozni. Lesz titkos választójog a törvény­­hatósági válaszásoknál kiváncsi vagyok arra, hogy miként fog ezzel élni a magyar falu társa­dalma, mert a m­agyar ember jelleme az ezeréves múlt után nem kívánkozik a titkossághoz, a magyar ember nyíltan is meg meri mondani azt, amit akjar. — A magyar munkásságnak — fejezte be sza­vait az államtitkár — a magyar egységen belül a nemzeti eszme talaján van a helye. Szabad-e lelki­ismeretes embernek szembeállítani a munkásságot a magyar társadalom többi rétegével? Nincs szük­ség arra, hogy mások szónokoljanak nekünk de­mokráciáról, a nemzet ezt maga valósította meg, hogy kefélje ki, és egy pár bakancsot is adok neki, hogy pucolja ki c­ipőfénymázzal, visszahozza. De mikor föl akarom venni a zubo­nyt, azon gyanús foltokat veszek észre. Mintha előbb valami kenőcs­­eset bedörzsölték volna, s utóbb vizes kefével pró­bálták volna eltüntetni a sötét nyomokat. Előszólítom Arbingert Mi történt ezzel a blúzzal? — kérdezem gya­nakodva. Dadog. — Tévedésből előbb a blúz akadt a kezembe, 3­021 közt nem bedörzsölni cipőkenőccsel. — Megőrült ? — Nagy­on elgondolkoztam valamin ... s ilyen­kor egy kicsit szórakozott vagyok. Méregbe gurulok. — Maga csak ne gondolkozzon soha és mindig csak azon legyen az esze, amit a föllebvalója paran­csol. Megértette? Haptákba vágja magát. Kihúzza szikkadt mellét. — Igenis, hadnagy úr. Talán el is csaptam volna a szolgálatból, de iz­mos és inas ember. Az Isten is teherhordónak te­remtette. Pedig mikor fölfogadtam, éppen azért ag­gódtam, hogy nem bírja majd el a podgyászomat. Magas, de nagyon sovány fiú volt, halovány arcán keresztülvilágítottak a kék erek. — Azután elbír-e maga két hátizsákot? — Erős vagyok, akár a teve — mondja moso­lyogva. Kipróbáltam. Mikor a kettős zsákot a hátára il­lesztettem, játszi könnyedséggel mozgott vele a szo­bában, sőt könyörgött, hogy terheljem meg még né­hány terniszterrel. — Mikor boltoslegény voltam, százkilós ládákat is emelgettem, — jelenti ki kevélyen. Különös ember volt. Néha úgy tűnt föl, hogy os­tobább az utolsó közlegénynél is, máskor meg azt a benyomást tette, hogy több esze van, mint magának a zászlóaljparancsnoknak. A vonaton egyszer meg- PESTI HÍRLAP 1929. Julius 2. kedd.

Next