Pesti Hírlap, 1929. szeptember (51. évfolyam, 197-221. szám)

1929-09-01 / 197. szám

4 Híres emberek a montecarlói kaszinóban, írta : lules Levrter• Copyright by Pesti Hírlap and Anglo-American N. S. Ha van valahol a világon olyan hely, ahol az ember hirtelen egy király, egy herceg mellé, vagy egy világhírű személyiség közvetlen szomszédságába kerülhet, akkor Monte Carlo játéktermeit minden bizonnyal ide sorozhatjuk. A „bank“-ba, ebbe a csillogó palotába tódul előbb-utóbb mindenki, aki a földi javakkal megáldott társadalomnak tagja, a farmertől, a földbirtokostól kezdve az egykori uralkodóházak királyai és királynéiig. A farmer és a király között voltaképen csak annyi a különbség, hogy a farmer nehezebben jut el a közép- vagy a főteremig, amelyet az egészen gazdagok számára tartanak fenn. Ha visszaemlékszem az utolsó négy évtized során lezajlott élményeimre, a nevezetes személyek hosszú sora vonul el szemeim előtt. Kiszolgáltam Eugénia császárnét, Alfonz spanyol királyt, Albert belga királyt, Edward királyt, György királyt és a walesi herceget, hogy a számtalan hírneves lordot és ladyt ne is említsem. Koronás vendégek. Eugénia császárné mindig nagyon izgatott volt, ha nyert a játékasztalnál, de a nyereségével nagyon gavallérosan bánt. Emlékszem rá, hogy egy izben sikőrt kért és amikor odavittem, tálcámra tette azt az ötven aranyat, amit azon az éjszakán nyert és kedvesen igy szólt hozzám: — Maga jobb halzát veheti ennek, mint én. Edward király is mindig bőséges borravalókkal jutalmazott. Szenvedélyes játékos volt és Monte Carloban mindenki tudta, hogy „szisztémákkal“ igyekezett a vakszerencsével megbirkózni. Akárhányszor munka közben találtam, amikor valamilyen határozott haditervet dolgozott ki, amellyel a bankot robbantani akarta, de hogy ezt valaha is megvalósította volna, arról senki sem tud. Néha vele volt György király, akkor még walesi herceg, de őt csak a kötelességtudó fiú előzékenysége és nem a játék szeretete hozta oda. Egy ideig nézte a játékot, azután távozott, a terraszon szívta a tiszta, friss levegőt és — amennyire szolgálatom közben megfigyelhettem — a connaughti herceggel beszélgetett. A walesi herceg egyáltalában nem tudta megszokni ezt a helyet és a különös környezetben szinte rosszul érezte magát. Amennyire közvetlen közelből láthattam, úgy viselkedett, mint egy kisfiú és bár később egy órán át részt vett a játékban, még kevesebb érdeklődést mutatott iránta, mint az atyja, 31 királyné kalandja. A spanyol királyné egyidőben rendszeres látogatója volt a játéktermeknek, az utóbbi években azonban ritkábban jelenik meg Monte Carlo-ban és ez talán összefügg egy kellemetlen jelenettel, amelybe nemrég önkéntelenül sodródott bele, amelynek alkalmával azonban páratlan tapintatról és királyi méltóságról tett tanúságot. A rulettasztalnál játszott és azok között, akik magas tétekkel szerepeltek, volt egy amerikai nő, példánya az alacsony rétegekből feltört, megvagyonosodott asszonynak. A krupié éppen nyereséget fizetett a királynénak, amikor a mellette ülő hölgy, aki nyilván nem tudta, hogy szomszédnője Spanyolország királynéja, kezeivel, amelyek ebben a pillanatban inkább egy ragadozó madár karmai voltak, a pénz után kapott és hisztérikusan kiáltozni kezdett: — A nyereség az enyém. Ez a nő itt csaló. Egy pillanatra halotti csönd támadt, azután a krupié udvariasan így szólt: — Madame, ezt a megjegyzést vissza kell vonnia! — Nem fogom visszavonni, — rikácsolta az amerikai asszonyság — mert igazam van. Erre kiment a teremből, a királyné pedig zavartalanul folytatta a játékot. A kaszinó tisztviselői időközben természetesen kioktatták az amerikai nőt, hogy ki volt az, akit oly durván megsértett, de még így is alig tudták belátásra bírni és meggyőzni arról, hogy nincs igaza és szó sem lehet a csalásbról. Talán arra gondolt, hogy az ő gazdagsága épült fel uzsorán és csaláson, vagy a söpredéknek a magasabb társadalmi színvonal elleni gyűlölete szólalt meg benne. Végül mégis kijózanodott és a királyné elé lépett, akitől bocsánatot kért. Őfelsége csodálkozó pillantást vetett rá és ezt felelte: — Észre sem vettem, hogy engem itt ma megbántott volna valaki. Sohasem láttam még nőt oly mélyen elpirulni, mint akkor ezt a newyorki ismeretlent. Hadvezérek találkozása» Rendkívül érdekes esemény volt az a beszélgetés, amely a volt német trónörökös, von Kluck tábornok és Miklós orosz nagyherceg közt folyt le 1913- ban, tehát a háború kitörése előtti esztendőben. Ez a beszélgetés, amelynek akaratlanul fültanúja voltam, pontosan kilenc hónappal a hadüzenet előtt esett meg, amikor tehát még senki sem számíthatott a közeli kirobbanásra. A három úr között mégis az európai háború problémájáról folyt a vita és azt mondották, hogy az újkori civilizáció miatt az csak rövid ideig tarthatna. Apró, mulatságos eset történt egy izben, amikor Károly pármai hercegnek egy pohár pezsgőt töltöttem. A hercegnek hamis fogai voltak, de még bizonyára nem szokta meg, mert amikor a poharat ajkához emelte és inni kezdett , az egész fogsora kiesett. A legnagyobb erőfeszítésembe került, hogy a belőlem kitörni akaró nevetést elfojtsam. pesti Hírlap 1929. szeptember 1., vasárnap. Nagy játékosok• A kaszinó gyakran látott nagy játékosokat. Emlékszem rá, hogy Duse Eleonora, a nagy tragika, egy éjjel kétmillió frankot nyert, de nem sikerült a bankot felrobbantania. Sir Harry Singh-t úgy hívták: „a férfi, aki nem tud veszteni“, ő is másfélmillió frank nyereséggel hagyta el egyik este a palotát. Nagy összeget nyert báró Hirsch, a hírneves bankár. A Dolly nővérek csakugyan felrobbantották a bankot. A szép Otero, a legszebb nő, akit valaha is a kaszinóban megfordulni láttam, mindig nagyon kedves volt hozzám, bár az egész világ körülrajongta. Ha találkozott velem, mindig megkérdezte: — Jules, hogy van a felesége és a kisbaba? Se szeri, se száma azoknak az embereknek, akik szisztémákkal jöttek Monte Carlo-ba, azzal a feltett szándékkal, hogy a bankot felrobbantsák, de csak nagyon kevésnek sikerült jelentékeny eredményt elérnie. Az egyetlen férfi, akire emlékszem, egy Jaggers nevű úr volt, aki Észak-Angolországból érkezett. Két alkalmazottat foglalkoztatott, akik minden nyerést feljegyeztek és miután egy héten át minden nyerési esélyt összeállítottak és összekombináltak, Jaggers munkához látott és kereste azt az esélyt, illetve számot, amelyet legtöbbször kisért a szerencse. Miután ezt megállapította, a játékasztalhoz ült és először kis összeget tett. A tétje megháromszorozódott és ekkor újra tett. Ismét szerencséje volt és ez egész este ismétlődött. Csakhamar hire terjedt, hogy egy játékos robbantani fogja a bankot és mindenki az asztala mellé csődült, hogy játékában résztvegyen. Az éjszaka elmúltával Jaggers 20.000 angol font (több mint félmillió pengő) nyereséget vitt haza. Másnapra a bank vezetősége is értesült az új szisztémáról és azonnal kicserélte a rulettet, de Jaggers észrevette a csalafintaságot és tovább nyert. A bank végül elhatározta, hogy a rulettet váltakozóan úgy fogja üzembehelyezni, hogy Jaggers ne számíthassa ki a golyó futását és ez az eljárás végül magával hozta a tehetséges játékos kudarcát. Amikor távozott, fejedelmi borravalót adott, de tehette is, mert még mindig maradt több mint 80.000 font nyeresége. agy csalódások. Ő egyike volt a kevés szerencsésnek. Sokan, akik rendületlenül hitték, hogy rendszerükkel, amelyet kieszeltek, nyerni fognak, fájdalmasan csalódtak és sok esetben egész vagyonukat elveszítették. Nem egy követett el a kaszinó közelében öngyilkosságot, de a jelenlevő vendégek közül ezt alig vette észre valaki. A bankvezetőség mindig gondoskodott róla, hogy ezek az esetek titokban maradjanak. Egy ilyen tragikus eset hőse megmérgezte magát a játékszobában. Még mielőtt a kijáratot elérte volna, támolyogni kezdett és összeesett. Az alkalmazottak felemelték, kivezették és nagy bankjegycsomót lobogtatva, hangosan, hogy mindenki hallja, megjegyezték: — Monsieur rosszul lett, elszédült a nagy nyereségtől! Az igazság az volt, hogy a szerencsétlen játékosnak egész vagyona elúszott a kaszinó asztalán. TUNGSRAM VASÁRNAP Zár. Novella. — Esti egy nyár végén Olaszországból jött haza, fejében kilométerek zengő dallamával, szivében napfényes piacok, lármás utcagyerekek, Tizianok emlékével. Amikor háza elé érkezett, már ősz lett. Csöpörgött az eső. A vízcsöppek fényesen gurultak le átlátszó gumiköpenyére. Sötét, szomorú vasárnap délután borongott az elhagyott budai utcán, hasonló azokhoz, melyeket gyermekkorában élt át vidéken. Egy ablakból rekedten ordított valami hektikás grammofon. Miután letette őt a bérautó, mely a pályaudvarról idehozta s tovarobogott, egyedül maradt, előtte két bőrönddel. Csöngetett a kapuján. Senki se jelentkezett. Házvezetőnője — úgy látszik — nem kapta meg sürgönyét, melyet Velencében adott föl. Percekig várakozott, aztán dörömbölni kezdett. A ház mély titkával öblösen morajlott vissza. Kutyája a fal mögül ugatott. Kellemetlen volt így kizárva, bitangul ácsorognia az esőben, mint holmi ágrólszakadt csavargónak, mint egy nem kívánatos elemnek, akit senki se vár. Szomszédjai sem ismerték föl útisapkájában. Gyanakodva méregették. Hogy kinyittassa lakását, átment a mellette lakó lakatosmesterhez. Az tisztára mosdva, ünnepi ruhájában ült a vacsoránál, családja körében. Azonnal magához vett egy álkulcsköteget s követte őt. A kapu, az ajtók egymásután nyíltak föl. Csak egy-két kulcsot próbált a lakatosmester, nyomban kattant a zár, fordult, engedett. — Tessék, — mondta minden alkalommal a lakatosmester. — Köszönöm, — mondta minden alkalommal Esti. Két percen belül már a legutolsó szobájában volt, a dolgozószobájában, hol még a nyár melege rekedt meg, csukott ablaktáblák mögött, nyitvahagyott könyvek, elhányt, régi újságok társaságában. Az, ami az imént történt, annyira hatott rá, hogy le se vetkőzött, hanem vállán az ázott köpennyel csak állt-állt, a szoba közepén s igy tűnődött: — Én az előbb voltakép egy barátságos betörést követtem el, önmagam ellen. Sohase hittem, hogy ilyen könnyű egy betörés. A zárra általában babonás tisztelettel tekintünk. Mi mindent nem merünk művelni egy szobában, mihelyt tudjuk, hogy be van zárva s milyen fölényesek, biztonságosak vagyunk ilyenkor. De az egész csak öncsalás. Egy kisgyermek is ki tudja nyitni az összes zárakat, pár könnyed mozdulattal. A zár csak tilalmi jelkép, melyet az emberek csodálatos módon elfogadnak egymás között, akadály, mely lelkiismeretüket ébresztheti. Olyanforma, mint a pentagram, az a bűvös ötszög, melyet a középkorban a küszöbök elé rajzoltak, hogy az ördögöt elriasszák. Hajdan, amikor az Istent imádták, elsősorban az ördögöt akarták távoltartani. Most, amikor a Pénzt imádják, elsősorban a betörők, a rablók, az éhenkórászok ellen védekeznek ezzel a varázslattal. Mától fogva tudom, hogy nem a zár oltalmaz meg, — sem a szobám zára, mely elszigetel tőlük, sem a börtön zára, mely őket csukja el a társadalomtól — hanem inkább a belátásuk, hogy engedniük kell másokat is élni, az az igazság, melyet borús pillanataimban gyakran tagadni szoktam, hogy az emberek jobbak, mintsem hisszük. Mindenesetre ki vagyok szolgáltatva nekik, kényre-kegyelemre. De ők ezzel a helyzettel legtöbbször nem élnek vissza. Híres magányom, elvonultságom is merő káprázat. Láttam, mennyit ér a zár. Maguk a falak is csak ilyen tünékeny díszletek. Azok a munkások, akik hetekig rakják össze, téglát illesztve téglára, házbontások alkalmával pár óra alatt összedöntik, lábukkal rugdalják széjjel. Mindig a szabad ég alatt alszunk, a csillagok alatt, ahol az emberek lelke lebeg. A jövőben majd igyekszem úgy élni, hogy megháláljam türelmes közönyüket. Mint testvér akarok élni, akinek csak egy széllel bélelt sátra van, más semmije ... Kosztolányi Dezső. )