Pesti Hírlap, 1930. július (52. évfolyam, 146-172. szám)

1930-07-01 / 146. szám

BUDAPEST, 1930. Előfizetési árak: Egy hónapra 4 pengő, ne­gyedévenként 10 pengő 80 fillér. Egyes pél­dányszám ára (pálya­udvarokon is) 16 fillér, vasárnaponként 32 fil­lér. — Külföldön az előfizetési ár kétszeres "A MM ! "Tn­ e­k ( XII//?. KEDD, JULIUS 1. LVI. ÉVFOLYAM, 146. (17.211) SZÁM. Szerkesztőség: Vilmos császár-ut 78. Telefon: Aut. 122—95. Főkiadók: Vilmos császár-ut 78 Tel. mint a szerkesztő­ségnél, Erzsébeti körut 1 Tel. J . 352—96. A fiókok jegyzékét az apróhir­detések élén közöljük Pestírlap Viszonyunk szomszédainkkal. irta: Báró Szterényi József. Nem múlik el hét, hogy a súlyos gazda­sági viszonyok enyhítésére ne javasolnák ná­lunk valamely oldalról a szomszédokkal való jó viszony ápolását. Sőt vérmesebb reménynek a szorosabb gazdasági közeledést azokkal. Ajánlják pedig ezt itthon éppen úgy, mint a külföldi sajtóban. Nem csoda, ha ez szomszé­dainkat elbizakodottságukban erősíti. Pedig ennek már elég jelét érezhettük eddig saját testünkön. A költségvetési vitában is hallhat­tuk ezt a megoldási javaslatot. Mely így oda­állítva úgy fest, mintha Magyarország, illetve a magyar kormány volna az oka annak, ha ez a viszony nem jobb, mint aminő és mintha a kormány volna az oka, hogy szorosabb gazda­sági érintkezés nem tudott kialakulni közöt­tünk és szomszédaink között. Pedig szó sincs róla, hogy így volna. Egyáltalán nem. A ma­gyar kormány egyetlen kínálkozó alkalmat sem mulasztott el a jó szomszédi viszony ápo­lása érdekében. Sőt szerintem még indokolat­lan gazdasági áldozatokat is hozott azért, csak­hogy szembeszálljon a jó szomszédok által a külföldön bőségesen elterjesztett annak az ál­lításnak megcáfolására, mintha ennek a jó szomszédi viszonynak a kialakulását Magyar­­ország akadályozná. Úgy járunk ezzel is, mint jártunk a ro­mán optánsü­ggyel, melyről a kisantant-sajtó azt hirdette a külföldön — és pedig nem ered­mény nélkül —, hogy a magyar kormány nem is akarja azt megoldani, politikai célokra van szüksége arra. És most, hogy ez az áldatlan ügy meg van oldva, úgy tüntetik azt fel, mint részükről hozott nagy áldozatot, melyet kény­telen-kelletlen meghoztak, csakhogy szabaddá tegyék az utat a jó szomszédi viszony megte­­remthetésére. Ugyanakkor azonban szinte nap­­ról-napra a legdurvább támadások látnak nap­világot, egyszerre a külföld különböző helyein, ami azok központi irányítását elárulja. A sikeres szceneria kedvéért azonban gondoskodás történik arról — az alibi igazol­­hatása érdekében —, hogy a támadásokkal egyidőben a kisantant külügyminiszterei, Ro­­mániában ezenfelül a miniszterelnök is, vál­lát veregessék Magyarországnak: ha jól vi­seli magát, akkor számíthat az ő jó szomszéd­ságukra. Azoknak, akik itthon folyton azt a hírt pengetik, ajánlanám szíves figyelmükbe ezt a csúnya játékot és országunknak a kisantant­­kormányok részéről ezt a felülről való keze­lését. Nincs talán senki ebben az országban, aki reálpolitikai alapon áll, aki ne számolna az adott helyzettel és aki ennek keretében ne óhajtaná azt a sokat emlegetett jó szomszédi viszonyt. Nincs senki, aki gazdaságilag gon­dolkodik, hogy ne kívánna sűrűbb gazdasági érintkezést, az érdekek lehető kiegyenlítését. Ami azonban — és ezt ne feledjük el soha —, legalább ugyanolyan érdeke azoknak, mint nekünk, nekik tehát legalább olyan buzgalmat kellene ennek érdekében kifejteniük, mint amit nálunk az illető köröknél tapasztalunk. Mit látunk ezzel szemben? Politikailag mi vagyunk az a kötőanyag, mely a különben elég laza kötésű kisantantot összetartja. Elle­nünk és kizárólag ellenünk jött létre és miat­tünk áll még mindig fenn. Ha ez a kötőanyag kissé felhigittatnék és ezzel vesztene ragasztó erejéből, nem sok kellene hozzá, hogy a hár­mas egység három alkotó részére esnék szét. Évek óta figyelem minden — előre nagy gar­­ral hirdetett — összejövetelüket. Amit ezek világrengető programmjuk gyanánt hirdetni szoktak, az kivétel nélkül mindig összezsugo­rodik azzá, hogy a három külügyminiszter egy­másnak tartott külpolitikai expozékat, melyek­nek tartalmáról azonban más még nem szivár­gott ki — igaz, hogy a diplomácia titkaiból nem is szokott —, mint ami még nem is egy­mással szövetségben lévő külügyminiszterek időszaki találkozásainál kivétel nélkül történni De azt elfutja a méreg. Kilobban egyszere, mint a villámlás: — Nem azt kérdeztem, hanem azt, hogy mi a neve? — Kothencz István — veti oda egykedvün a szót. — Hol lakik? — Átokházán. Most olyat kérdez a biró, amire kinyílik István, mint a pipacs a búzában. — Volt-e katona? — De voltam ám — mondja nagy őszintén — Nyolc évig. Háromig a fronton, ötig orosz fog­ságban. Én megtettem a magamét, tekintetes űrt A biró rápillant, de nem szól. Ezúttal komo­lyabb ügyről van szó. Istvánnak számot kell adni arról, mert nem vigyázott jobban a lovára, mikor azt a pár harapás lucernát megette ott a Sátán Jóska földjén. A biró ismerteti hát a tényállást, hogy ekkor meg ekkor — így történt a dolog. István néz, hallgat. A szeme is kimered, annyira figyel. Aztán ő kérdez, mikor a biró be­fejezi a mondókáját: — Melyik lovam, tekintetes ur? — Melyik lova? — néz rá meglepetten a biró. Majd oda tekint az ajtóra, melyen épp eb­­ben a pillanatban huzódik be egy vastag, tömzsi, nagyhasu ember — Sátán Jóska. — Hát több is van? Egy szempillantást István is Sátán Jóskára vet s aztán nyugodtan mondja: — Nincs énnekem, csak egy. — Hát akkor az a lova! — lobban ki a ha­rag a bíró ajkán. — Ne komédiázzon itt velem! István persze nem jön zavarba. Hiszen nem azért volt­­ nyolc évig katona, hogy mindjárt meg­ijedjen. Bizony nem. Nono. Tudna­k sok mindent beszélni abból az időből, de most hallgat, nincsen rá alkalom. Ellenben ártatlan, tiszta kék szemét ráemeli Sátán Jóskára s attól kérdezi: — Hát melyik lovam volt az, Jóska bácsi? Rendnek tudni kell, szokott, tudniillik a teljes egyetértése a felfo­gásoknak és nézeteknek. Még a hires buchlaui találkozásakor az osztrák-magyar és orosz kül­ügyminisztereknek is, mely később annyi fél­reértés és baj kurforrása­ lett, ilyen kommüni­két adtak ki. De éppen úgy megmaradt évek óta ezeknek az összejöveteleknek egy másik stereotyp tárgya: Magyarország. Ezzel azon­ban tudtak a külföldön még valamelyes ha­tást elérni. Velünk szemben való ferdítések nem okoznak nagy skrupulusokat nekik. Erre külön diplomáciai chiffre-kulcsuk is van. . . Hát engedelmet kérek, lehet ilyen körül­mények között tőlünk követelni, hogy mi a jó szomszédi viszonyt ápoljuk? Hát arra talán még­sem vagyunk alkalmas médiumok, hogy kézcsókra járjunk azokhoz, akik azt hiszik, hogy úgynevezett győztes voltuk — mely győ­zelemben nekik egyetlen jottányi részük sem volt — jogot ad nekik a velünk való fennhé­jázó viselkedésre, jóakaró vállveregetésre és akik jogot vélnek maguknak formálhatni még a belügyeinkbe való beavatkozásra is. A há­gai konferencia alkalmával erős mérkőzés volt a francia és német kormányok tagjai között. A német pénzügyminiszter nagyon keményen tartotta magát, sikerült is álláspontját meg­védenie. A harc megegyezéssel végződött. Az ülés után a francia miniszterelnök odalépett a német pénzügyminiszterhez és vállát barátsá­gosan veregetve fejezte ki neki elismerését. Ez a vállveregetés — pedig őszinte volt és nem akart lekicsinylés lenni — megütközést váltott ki német politikai körökben. A német önér­zetet látták benne sokan érintve. Mit szóljunk mi ezekhez az állandó ke­gyes képletes vállveregetésekhez, melyekkel bennünket hol Maniu, hol Mironescu, hol Ma­­rinkovics és — legsűrűbben — Benes úr kitün­tet, mindig föltételezve, hogy jól viseljük ma­gunkat? A gazdasági közeledés van előtérben. Ez szerepelt a költségvetési vitában is. Nem két­séges, hogy ez kívánatos volna mindhárom agrárország érdekében. Csakhogy aki olyan Istvánból erre kitör az önérzet. Érzi, hogy nyeregben van, most már az ő oldalán van az igazság. Széles, nagy derűvel, akár odakint a haj­nalhasadás a pusztát — megvilágítja a helyzetet: — Hát lássa, nekem nincs is szürke lovam. Az én lovam pej. Itt a sógor, majd ő is bizonyítja. Merthogy tüle vettem. Azzal odalép István az ajtóhoz, kinyitja és kiszól: — Sógor, gyök­kend be! Harcsabajuszu, fekete képű magyar lép a szobába. Bár már jól benne vagyunk a nyárban, mégis szinehagyott, koshedt csizma van a lábán. Dehát az nem baj. Mindenki olyan lábbeliben jár, amilyen van neki. A sógornak csizmája van, hát a sógor talán még kánikulában is abban, kegyes­­kedik. Most persze nem erről van szó. István épp azért másra fordítja a beszédet. Azt kérdezi nagy fennszóval: — Hát mondja meg kend igaz lelkire, milyen lovam van nekü .n? Mintha trombita recsegne, úgy szól a sógor hangja: — Pej! — Kendtül vöttem-e? — Tülem. — Mikor? — Két hónapja már annak. Tessék, itt van róla a paksus — húzza elő a zsebéből s teszi le az írást a bíró elé a sógor. István csak áll, mint a jegenyék a tanyák körül. Néha pislant a szeme, máskülönben nem moccan. Ellenben Sátán Jóska vörösödik, mint­­ paprika. A szeme előtt fátyolok lengenek, hogy az indulatát alig tudja visszatartani magában. Izeg­­mozog, topog, mert a méreg, mint a szesz a hordót, majd szétveti. Csak , a sógor közömbös. Éjsötét szeme kibámul az ablakon, nézi az eget, ahol fel­hők kergetik egymást. Lehet, hogy gondolatban ott jár a tanya körül, de azt nem lehet bizonyosan tudni. Mostan zaj támad a szobában. A biró széke reccsen, ahogy hátrább tolja maga alatt. Mind a Baj a ló miatt irta: Gracza János. Istvánnal hiba történt. A lova tilosba tévedt. Napszállat után, mikor már hullani kezdett a har­mat, ott érték a Sátán Jóska lucernájában. Döly­­fös, vad paraszt ez a Sátán. Van kétszáz hold örök birtoka, meg valami ötven hold árendás földje, mégis lenyúzná bőrét a szegénynek, ha te­hetné. Istvánt is előbb agyoncsapni akarta, de mi­vel nem adott neki rá alkalmat, följelentette. A dologról írást küldtek Istvánnak, pecsétes írást, hát ma áll István a bíró előtt. Kissé aka­dozó beszédű, piros arcú, csillogó szemű ember a bíró. Nem is nagyon öreg még, fiatal, csak a ha­lántéka táján csillognak ezüstösen a hajszálak. Most éppen, az írások között babrál, mikor István egyik lábáról a másikra ereszkedik. Gyű­rött, soványkás arcán persze aggodalom látszik. Le­nyomban élénk ábrázat ül ki rá, mikor a bíró rápillant a szemével. — Hogy hívják? István megátalkodik. Tűnődik. Nem szól mindjárt. Arra gondol, megmondja-e most a ne­vét, vagy ujjat húzzon a bíróval? A bíró ekkor keményebben adja föl a kér­dést: — Nem hallja, hogy hívják? István fölpaltant: ■— Engem? — Hát ki mást? — pattan fel a bíró. — Ma­gát ám. Hogy hívják, azt kérdeztem. István most ártatlan képpel felel, miközben huncut kis mosoly játszik az ajka körül, amit a bíró persze nem lát meg. Csak István érzi, meg a szeme derűje mutatja, amikor szól: — Hát hogy hívnának ? Hun kendnek, hun szomszédnak, hun meg édes , apámnak... Csönd, amelyben szinte hancúrozik a neve­tés. De István komoly, mint odakint a síkon a nyárfák. Hallgat, néz a bíróra és vár, m­á!- A szürke! —, fuj nagyot Sátán gazda.­­

Next