Pesti Hírlap, 1938. október (60. évfolyam, 221-246. szám)
1938-10-11 / 229. szám
2 PESTI HÍRLAP KOMAROMI NAPOK Vasárnap HARSÁNYI ZSOLT TELEFONTUDÓSÍTJÁSA Komárom, okt. 10. A vasárnap reggelre virradó Komáromot valósággal üldözte a tájékozatlanság. Minden, amit tudni, az, hogy Magyarország és Csehszlovákia kiküldöttei először hét órára ülnek össze, hogy a két ország új közös határairól, tehát többek között Komárom sorsáról is döntsenek. De hogy a kiküldöttek mikor és hol érkeznek, azt nem tudja senki. Megkérdeztem az Egyesült Magyar Párt elnökét, Kállay Endrét, mikor érkeznek a magyarok. — Fogalmunk sincs — felelték. Azután a csehszlovák vezető hatóságnál érdeklődtem, mikor érkeznek a szlovák kiküldöttek. — Fogalmam sincs — felelték. A városban a legkülönbözőbb találgatások nőttek ki a földből. Volt, aki biztosra vette, hogy a magyarok hajóval érkeznek délben és a csehszlovák oldalon kötnek ki. Mások azon vitatkoztak, hogy az ellenfél képviselői vonaton jönnek-e, avagy gépkocsival. Biztos adata nem volt senkinek. De mindenki az utcán ténfergett, hátha megtud valamit. Magam is tétlen járkálással töltöttem az időt és nézegettem a várost. Hamar megállapítottam, hogy a gazdasági helyzet nem valami rózsás. Cukrot, dohányneműt és gyújtót alig kapni. A forgalmat a bankzárlat is bénítja, csak az alkalmazottak fizetésére adnak pénzt, azonfelül a betéteknek csak három százalékát lehet kivenni. Takarékkönyvvel nem lehet adósságot fizetni. Boltok és vendéglők ■ igen nehéz napokat élnek át. Vannak kereskedők, akik be is zártak. Általában lázas mozgolódás volt észlelhető már a müncheni napok óta. Csehek, kiknek vaj van a fejükön, létrás szekérré való holmijukkal és családjukkal együtt elsiettek valahová messze, cseh földre. De legfeltűnőbb volt a katonaság elköltözése. Minden katonai intézményt az utolsó szalmazsákig kiürítettek. A lakosság számos éjszakán,, olykor hajnalig a kövezeten vonuló lovak és hadiszekerek dübörgését hallgatta. Minden összeesett a mozgósítással, amely a teljes fejetlenség jegyében folyt le. A bevonultakat nem tudták felöltöztetni. Huszárokat lehetett látni otthonról hozott csizmával, piros kincstári nadrággal, polgári kabáttal és kalappal. A többit elvitte a hadseregben viruló panama. — Ha már ebben az országban kell élni valakinek — mondotta egy vidéki földbirtokos —, a világért sem laknak a szlovákok, hanem csakis a csehek között. A szlovákok nem igen veszik el a pénzt, ha kenni akar az ember, de a cseh közigazgatással mindent el lehet intézni. Az utca képén minden jel türelmetlenül hirdeti, hogy a csehek már nem sokáig közigazgatnak. A magyar zászlók száma szombatról vasárnapra megint megsokasodott. A kirakatok szalagdísze is. A cégek táblái alig látszanak ki a nemzetiszinű szalagok alól.Növeli mindezt a házak szokott virágdísze. Komáromban húsz éve minden ablak piros-fehér-zöld virággal és azok zöld leveleivel tüntet. A nemzetiszinti díszt nem bántja most már senki, a rendőrök is, a katonák is beletörődtek a piros fehér-zöld szinekbe. Csak néha hallani hírét egyes rendőröknek, akik haragjukban belehasítanak a nagyon mélyre lelógó zászlóba. A környékbeli javakból is hallani, hogy itt-ott egy-egy haragos csendőr, mint például Aranyos községben egy csendőr őrmester, leszedte a magyar zászlót. Másnap arra ébredt, hogy ismeretlen tettesek befestették vadászkutyáit piros-fehér-zöldre. Szeretnének a zsolnai gyűlés óta zászlót kitűzni a Hlinka-pártiak is, de nem tudnak, mert ez a zászló nagyon komplikált. Kék mezőben fehér kör és ebben kettős vöröskereszt. Általában zászlót nem könnyű hamarjában csináltatni. A magyart összeállítani könnyebb, de már a magyarok is kifogytak a lehetőségből. Már a városházi tanácskozó asztal szövetét és az olcsó zöld függönyt is felszabdalták. Egy élelmes kereskedő gyorsan elszaladt Brünnbe, hozott nagy rakomány szövetet, elkapkodták azt is. Ma Cseh-Komárom — mert még mindig annak kell nevezni —, olyan képet nyújt, mint a budapesti utca március 15-én. Minden járókelő kokárdát hord, a kerékpárosok kerekeiket pirosfehér-zöld papirossal ragasztják le. Fiatal emberek modern ruhájukhoz aranyrojtos magyar nyakkendőt hordanak. És nyüzsögnek az utcán és egymást faggatják, mikor jönnek Kányáék? Választ senki sem tud adni. Egyet biztosra vesznek: Kánya követeléseinek első pontja két határszéli város jelképes átadása. Egyik kétségkívül Komárom lesz. Ebbe a csehek bizonyára belemennek, hiszen a csehek sohasem tarthatták megtarthatónak. Mesterségesen sorvasztották húsz évig a várost. Ha most könnyűszerrel lemondanak róla, akkor hétfőn reggel bevonul a magyar katonaság. Ez a közös remény izgat mindenkit, az emberek idegállapota olyan, hogy viharzó reményt ölt. Örömük már nem józan többé. Múlnak az órák és még mindig nem tudni semmit. Kora délután elterjedt , a hír, hogy a csehszlovákok fél négy órára szándékoznak megjönni, de másfél órát késnek. A magyarok hajón jönnek, a hajó e pillanatban állítólag Párkánynál halad. Félhat tájban már többet tudtam, mint mások. Kollégám, aki a két Komárom között az öszszeköttetést tartja és állandóan ide-oda közlekedik, elmondotta nekem, hogy diplomáciai megbízást kapott. A cseh delegáció már megérkezett, de Tiso miniszterelnök még hiányzik. Telefonforgalom hííján a magyar újságírót kérte meg a cseh hatóság, menjen át magyar oldalra és kérje meg Alapy Gáspár polgármestert, hogy a magyar delegációt tartsa vissza még egy darabig, a szlovákok nem akarják azt az udvariatlanságot elkövetni, hogy kormányelnökük a magyarok érkezésekor hiányozzék Mert a magyarok ekkor már megérkeztek magyar Komáromba. A magyar oldalon kivilágított Zsófia hajó fényét megláthattam a cseh parton. Oda állottam a kikötő közelébe, hol már serényen hordták a kiszállásra szolgáló szőnyegeket. Körülöttem zsúfolt sokaság. Zajgás, ideges izgalom. Feszült várakozás, de már fél hét és még mindig nem látni odaátról semmit. Hirtelen sok kiáltás egyszerre. Mindenki ugyanabban a pillanatban látja meg, hogy két fénypont közeledik a hídon, gépkocsi lámpái. Utána még egy kocsi, azután még több, összesen tizennégy. A lámpák megállnak, feszült várakozás. Akkor a magyar részen megindulnak a kocsik, felriad az első éljenzés. A csukott kocsik egymás után haladnak el a hídon. Egetverő kiáltás: — Éljen Kánya! Éljen Teleki! Fiuk betanult kórusa ritmikusan harsogja: — Min dent vissza! Min dent vissza! Mindent vissza! Egy másik csoport harsogja: — Hor-thy, Hor-thy, Hor-thy! Sokan sírnak. Az emberek megölelik egymást. Most, pont hét órakor a Szent András-toronyból mintegy véletlen üdvözlésül megkondulnak a harangok. Az ünnepi lelkesedés és öröm kimondhatatlan. Nagy üggyel-bajjal átvágom magam mellékutcák oszladozó sokaságán, valamint a szigorúan igazoltató csendőrkordonon és belépek a régi vármegyeházára, felsietek az első emeletre. Az üdvözlések már megtörténtek. A delegációk tagjai már tárgyalnak a kisteremben az új magyar térkép sorsáról. Az előszobában vendégsereg. Két Az első, amit reggel megtudtam: Tiso, a szlovákok miniszterelnöke, aki tudvalévően katolikus pap, ma reggel hat órakor misét mondott a Szent András-templomban. Éppen abban, amely ma egy hete először tűzte ki a magyar nemzeti szinű lobogót. Van egy magánértesülésem. Tiso beszélt valakivel a tárgyalásokról. Kénytelen vagyok indiszkréciót elkövetni. Ezt nem hallgathatom el. — Meggyőződésem — mondta az illetőnek Tiso —, hogy a nagyvonalú és általános kérdésekben mindkét fél megelégedésére hamar megegyezünk. De mivel nekem nemcsak néprajzi, hanem gazdasági szempontjaim is vannak, a részletekben alig végzünk ilyen gyorsan. Egyes vidékeken minden kis falunál külön-külön fogunk tusakodni. A város külső képe a nagy vasárnap után megváltozott. A falusiak hazamentek, az utcán gyér a közönség. A zászlók sokasága tovább tarkállik, de némi különbséggel. Tiso miniszterelnök úgy intézkedett személyes döntéssel, hogy magyar zászlókat háborítatlanul szabad kitűzni, de olyan magyar zászlók használata, amelyeken rajta van a magyar országcímer, tilos, mert az impérium átadása nem történt meg. A delegációk ma külön dolgoznak. A magyarok odaát vannak a Zsófia fedélzetén, a csehszlovákok kora reggel óta itt tanácskoznak maguk között. Hallomás szerint az első tárgyalás napján úgy meghökkentette őket Teleki Pál földrajzi és térképészeti felkészültsége, hogy még az éjjel két új cseh szakértőt hozattak le Prágából. Délután már ezekkel megerősödve akarják folytatni a tárgyalást. Délután két órakor valami mozgolódás észlelhető. A tárgyalások folytatására eljöttek a maország újságírói, szakértői, mindenféle kiküldöttek. Boldogan ölelem meg gróf Esterházy Jánost, régi barátomat és boldogan ismerkedem Jaross Andorral, a Csehszlovákiai Magyar Párt elnökével. Sok ismerős és sok idegen arc. Feltűnést kelt két cseh-német képviselő: a budapesti német képviselet tagjaival tárgyalnak. Fotóriporterek nyaggatják Kolosváry-Borcsa Mihály sajtófőnököt, hogy hivassa át a túlsó parton rekedt kartársainkat. Zsivaj, vastag cigarettafüst, a fogadtatás csodálatos lelkesedése túltesz mindenen. És a csoportok között egy-egy ismeretlen cseh arc igyekszik nyájas kifejezést ölteni magára. Mesélik a magyarok, hogy egy öregasszony kiugrott a kordon elé és megcsókolta az egyik lassan haladó gépkocsiból integető kezet. Ezt a kézcsókot Balla Borisz, a magyar miniszterelnökség sajtóosztályának ifjú munkatársa kapta. Hogy odabent mit tárgyalnak, arról ide nem szivárog ki semmi. Baráti házhoz megyek vacsorára. Itt csak a nagy reménységről van szó: holnap reggel bevonulnak - magyar katonák. A rádió vacsora közben állandóan nyitva. Tíz órakor híre jön, hogy az első transzportban megegyeztek. A magyarok huszonnégy órán belül bevonulnak a sátoraljaújhelyi kispályaudvarra és harminchat órán belül Ipolyságra. Az asztalnál csupa komáromi, boldogság és megdermedés egyszerre. Hát Komáromról nincs szó? És már hevesen lángol a vita. Az egyik párt végtelen keserűséggel: „Nem bírjuk tovább! Nem bírjuk tovább!“ A másik párt konok optimizmussal: „Nem szabad önzőnek lenni és csak Komáromra gondolni. Az ország a fontos. Komárom úgyis kétségtelenül magyar.“ A vitából elsietek a Centrál-vendéglőbe. Igazolványom van, hogy kilenc óra után is járhassak az utcán. A Centrál tömve. Itt is ugyanaz a vita. A városuk miatt elkeseredett komáromiak, a hazájuk első sikerétől boldog magyarok. Egyik asztalnál sugárzó arccal egy szőke hölgy, Esterházy Lujza grófnő, a magyar párt vezérének nővére. A szomszédos teremből cseh szavak, itt magyar szó. Látom Tiso miniszterelnököt is, nyájas arculatú, tisztes papi típus, derűs vidéki plébános. Hallom, hogy valamikor gróf Batthyány Vilmos püspök titkára volt. Az én asztalomnál valaki meséli, hogy a mozgósításkor a csallóközi legények ezzel a nótával vonultak be: Nincsen pénzem, de majd lesz, Mikor Bratislava Pozsony lesz. Azután valaki említi, hogy a komáromi temetőben Tuba János hajdani Tisza-párti képviselőnek sírján olyan márványdarab áll emlékül, amely a csehek által szétdarabolt Mária Terézia-szoborból való Pozsonyból. A társalgás csivaja fülsiketítő mindenütt. De azután a vendégek gyorsan fogyatkoznak. Új hír érkezik. A két város átadásának időpontját módosították: a csehek mind a két városból szerdán éjfélkor vonulnak ki. Éjfél van most is és az utolsó vendégek fizetnek. A komáromi csehszlovák tartományfőnök nem találja a kabátját. Elvitte valaki. Egy magyar úr odaszól neki: — Kiáltsa el magát, főnök úr, hogy: Mindent vissza igyarok. Négy kocsin jönnek, mégpedig saját kocsijaikon. A csehek végre megemberelték magukat és a komáromi hidat elzáró drótakadályokat részben felbontották. Ez a négy kocsi át tudott jönni a nyíláson, de más kocsik forgalmát a cseh hídfő nem engedi meg. A két delegáció tehát összeül. Negyedháromkor kezdett tárgyalni. Jómagam elmentem a múzeumba. Működik Komáromban egy bizonyos Jókai-egylet, amely még a világháború előtt két régebbi kulturális egyesület összeolvadásából alakult. Elnöke most Szijj Ferenc volt polgármester. Ez a Jókai-egybee a cseh éra alatt is kitűnő munkásságot tudott kifejteni, bár a magyar felolvasásokat, magyar művészek vendégszereplését a cseh hatóságok fokról-fokra nehezítették s végül teljesen elnyomták. Az egylet azonban mindig minden lehető módon tovább dolgozott. Két éve például mozgalmat indított, hogy összegyűjt vagy harmincezer cseh koronát, amiből egy kisebb méretű Jókai-mellszobrot már fel lhet állítani. A mozgalom váratlan eredménnyel járt: a szlovenszkói magyarság százötvenezer koronát adott össze. Ebből díszes talapzatú nagyméretű szobrot tudtak csinálni. A pályázaton Berecz Gyula komáromi művész nyerte a megbízást. Akkor jött az új feladat:megőrizni a szobor felállításának magyar jellegét. Hodzsa Milán akkori miniszterelnök sietett bejelenteni azt az óhaját, hogy az ünnepi beszédet ő akarja mondani. A Jókaiegylet erre kieszelte, hogy a miniszterelnököt nem a leleplezésre, hanem az alapkőletételre hívja meg. Az alapkőletételt pedig az egylet keretein belül rendezték, közönséget nem hívtak, az „ünnepségre" csak egyleti tagok jöhettek. Hodzsa tehát igen szűk körben tartotta meg beszédét, amely Hétfő 1938 október 11 kedd