Pesti Hírlap, 1939. január (61. évfolyam, 1-25. szám)

1939-01-01 / 1. szám

BUDAPEST, 1933_________________________________LHI. ÉVFOLYAM. 1. (19.731) SZÁM / ^ » VASÁRNAP, JANUÁR 1 Előfizetés a Képes Va­­txamtm, j/fíttk JfilJI'g'J M ÜLI HUI ■■ MMk ■tett ion (MBBk Szerkesztőség: Vilmos sswajt» *1 P |P 1 SyS i­IA tv, fsaira M m %¥ I HID I N­W fSlPf dányszám ára 8 fi’lér. pisa.­ »■ SS® jfjöj rasig afsP KW luioVJárL k0lC leSy^éket vasar­vasárnap 12 fillér &■ P§13S fRgffiff fu Hä pD H|­röT«®, kM^Mi 09 naponként az apróhb­­(a mellékletek nélkül) Wai SSBbW KSH ««3 CSS MM Idi RM BSft'itrtl a 133 HB detesek élén közöljük Szerencsehozó malac visítása, boros poharak összecsendülése: hallani még ilyen hangokat? Mikor is volt az, hogy Szilveszter éjszakája uj­jongó és tomboló jókedvvel ereszkedett a vá­rosra? Hová lett a polgári jólét, a biztonság ér­zésének, a könnyed élvezetek kora? A mai ember olyan bizonytalan és gyanakvó léptekkel járja az élet útját, mintha a talpa alatt állandóan rengene és mozogna a föld. Mozog is! Az európai talaj, amelyet botorul ki­vájtak és aláaknáztak a páriskörnyéki béke­szerzők, lassanként enged a nehézkedés törvé­nyének és a földrétegek keresik a végleges el­helyezkedést. A talaj ijesztően és furcsán süp­ped és púposodik alattunk és még jó ideig el­tarthat, míg a nyugalom állapotába jut. A Clemenceau és Wilson teremtette kis ál­lamok, miután egy pár évig parádéztak és csör­tették a kölcsönpénzen szerzett kardjukat, teg­napról mára elcsendesedtek, megfakultak és sorvadásba estek. Ki beszél ma még a kisantant­­ról? A hatalom, melyet a győztes nyugati orszá­gok pecsétes levélben biztosítottak neki, kisik­lott a kezéből, átpártolt azokhoz, akiké az igazi erő. A csúcsára állított piramis önmagától visz­­szafordult a lapjára. Ebben a nyugtalan, vulkanikus világban idő­­közönként akkora feszültség támad, hogy általá­nos robbanástól lehet tartani. A cseh kérdésben a müncheni­ értekezlet vette elejét annak, hogy tűz- és vérvihar pusztítson végig a földrészün­­ ­? M­IT­­H­OZ 1939? IRTA HERCZEG FERENC kön. A négy nagyhatalom összefogása ezúttal jó munkát végzett, amire a Népszövetség sohasem lett volna képes. Nekünk a négyhatalmi paktum gondolata igen rokonszenves; kis népeknek kivánniok kell valamiféle legfőbb európai fórumot, amely a po­litikában az emberiség nagy eszméinek letéte­ményese. A békeszerzők régi bűnei idézték fel az olasz-francia feszültséget is. Reméljük, ezt ha­sonló bölcseséggel fogják elintézni, mint a cseh kérdést, ha nem is formaszerinti négyhatalmi tanáccsal, de mégis négyen lesznek, mert Né­metország nem fogja magára hagyni Itáliát, va­lamint Anglia sem Franciaországot. A müncheni értekezleten győzedelmesen emelkedett föl a népi eszme és rögtön nyilván­való lett, hogy a jövőben mind nagyobb befo­lyással lesz az államok sorsának alakulására. Mi magyarok ezt kiegészítjük egy másik elvvel, amely erkölcsi szempontból épp oly kevéssé tá­madható: a népek önrendelkezési jogával. Meg vagyunk róla győződve, hogy ennek a két eszmének az érvényesítésével meg lehet ol­dani az összes európai kérdéseket, meg lehet gyógyítani az összes fájó sebeket, nyugalmat és állandóságot lehet teremteni a földrészünkön. Másrészről pedig azt hisszük, amíg megtagad­ják ezt az elvet, nem lesz rend a Duna völgyé­­ben, nem lesz béke Európában. Ebből a szempontból a volt Szent István birodalma helyén ma még elég zavaros a hely­zet. Mit tartsunk arról, hogy Nagyváradon, egy színmagyar nagyvárosban, egy havasalföldi professzor előadást tart, amelyben azt iparko­dik kimutatni, hogy a magyarság alantas faj? Mit szóljunk ahhoz, hogy Romániában az egy­­párt­rendszerrel olyan helyzetet iparkodnak teremteni, amely elsikkasztja és letagadja két­millió erdélyi magyar ember életét? És hogy Erdélyben ismét csapatosan hurcolják börtönbe az embereket, akiknek az a bűnük, hogy ma­gyaroknak vallják magukat? Ámulva kérdezzük: Hát ők még ott tarta­nak? Náluk még ilyen politikai módszer járja? — A határokon innen mi már tudjuk, a fák egyáltalában nem nőnek az égig. A románok oly kevéssé, mint a csehek. Kis államok impe­rializmusa fából vaskarika, Európa megválto­zott légköre pedig napról-napra kevésbé ked­vez az idegen fajok elnyomásának. Egy ősi néplélektani törvény érvényesülé­sét látjuk abban, hogy a román imperializmus az erőszakos és kihívó politikájával maga siet­teti a saját feloszlását. Ez a rendszer túlélte magát, csak idő és alkalom kérdése, hogy el­földeljék abban a temetőben, ahol a cseh nagy­hatalmi hóbort a feltámadás reménye nélkül alussza örök álmát. A népek nyugalma és a világbéke érdeké­ben reméljük, az alkalmat meghozza az 1939-iki esztendő! Babona írta Harsányi Zsolt Szilveszter éjszakáján, vagy inkább az év első napján, hajnalban fél ötkor Láczayékhoz új vendég érkezett. Ez az új vendég, fáradt arcú, meglett korú, de koránál már deresebb férfi, szintózanon cseppent az emelkedett hangulatú tár­saságba. A háziasszony a grammofon-zenére tán­coló vendégek csoportján át a sűrű füstben is meglátta és odasietett hozzá. — Isten hozta, Zoltán, már azt hittük, el sem jön. Tavaly bezzeg sokkal korábban jött. — Ó, tavaly — legyintett a férfi gyenge mo­sollyal —, az más volt. Akkor valaki miatt siet­tem ide annyira. — Valaki miatt? Ki miatt? Egy pillanatig tűnődött a háziasszony, majd vidáman felsikoltott. — Szent Isten, most már emlékszem. Tudja, mi az érdekes? Hogy Franciska itt van. — Hol? — kérdezte a férfi megrendülve. Láczayné kézenfogta a vendégét és szó nélkül a szomszéd szobába vezette. Ott három csoport­­­vendég kártyázott. Az a hölgy, akiről beszéltek, ötödik lévén az egyik asztalnál, tétlenül ült a maga játszmájának egyik játékosa mögött. — Nézz ide, Franciska, kit hozok neked. Hagyd abba a kártyát, itt úgyis megvannak né­gyen, beszélgessetek egy kicsit. Ott a sarokban le tudtok ülni, majd küldök nektek pezsgőt. A hölgy rögtön felkelt és különös mosollyal nyújtott kezet. S már mentek is a sarok felé. Ott leültek és kutatóan, kissé zavartan néztek egy­másra. — Ez bámulatos — szólt végre a férfi tette­tett könnyedséggel —, mi már, úgy látszik csak Szilveszterkor tudunk találkozni. Most egy éve ugyanebben a sarokban ültünk. Maga reggel in­dult Bécsbe és elhatározta, hogy nem is fekszik le, majd alszik a vonaton. Emlékszik? — Hogyne emlékezném. Milyen különös az élet, hogy azóta nem is láttuk egymást. Mikor a nyáron Pesten jártam, azt hallottam, hogy nincs itthon. — Úgy van. Amerikában voltam két hónapig. Mire hazajöttem, maga már nem volt itt. Visz­­szament Brüsszelbe. — Igen, nagyon sajnáltam is, hogy nem ta­lálkozhattunk. Hát mesélje, hogy megy sora, hogyan telt az esztendeje, hogy van? — Az elejét még tudja — felelte a férfi bele­nézve a levegőbe —, az autóbalesetet megírtam. Arra válaszolt is. Még a második levelemre is válaszolt. Aztán a többire már nem. Most mondja meg, hogy miért nem válaszolt. Hozták a pezsgőt. Ittak egy-egy kortyot mind a ketten. — Boldog új évet, — mondta az asszony. — Boldog új évet. Miért nem válaszolt? — Ez k­ésőbbi kérdés. Egyelőre magánál tar­tunk. Mondjon el mindent magáról. — Szívesen. Bár nem hiszem, hogy ez na­gyon érdekli magát. Nem, nem, ne legyen udva­rias. Inkább beszámolok az esztendőről. Tehát az autóbalesetet megírtam. Emlékezhetik, hogy ak­kor éjjel itt lent várattam a kocsit. Túl soká ma­radtam itt, pedig a sógoroméknak megígértem, hogy legkésőbb kettőkor náluk leszek. Kettő volt, mikor magától elbúcsúztam, leszaladtam és ráparancsoltam a sofőrre, hogy lóhalálában ro­hanjon a Fortuna­ utcába. Útközben is folyton no­szogattam, hogy siessen; ha a rendőr felírja, vál­lalom a felelősséget. A Lánchídon elcsúszott a kocsi és beleszaladt egy másik taxiba. Nekem nem lett semmi bajom, de a másik taxi két utasa csú­nyán összetörte magát. Szanatóriumba kellett­­ vinni őket. Két hétig feküdtek, azt én fizettem.­­ De ez még semmi. Az én sofőrömtől elvették a­­ hajtási igazolványt, mert az előélete nem volt­­ már rendben. Hát mondhatom, az egész évem ezzel a sofőrrel telt el. Mivel „vállaltam a fele­lősséget“, kénytelen voltam állást szerezni neki. Hosszú időn át minden áldott nap jelentkezett nálam. Pénzt adogattam neki, de elhelyezni nem tudtam. Tavasszal aztán az inasom, aki kertész is volt a villában, meghalt. Felvettem inasnak és kertésznek ezt a sofőrt. Most is nálam szolgál. Kiállhatatlan, részeges fickó, de nem tudom ki­tenni. Hiszen az állását csakugyan miattam vesz­tette el. Azazhogy tulajdonképpen maga miatt. — Miattam? — Úgy van. Én magát akkor éjjel minden­áron látni akartam, még­pedig úgy, hogy éjfél­kor maga legyen az első, akit látok. Babonából tettem. ■ A babona úgy szól, hogy az elsőt, akit újév percében meglátunk, egész esztendőben sok­szor látni fogjuk. Család nem érvényes. Talán emlékezhetik is, mi volt a megállapodásunk: maga az előszobában lesz, és mikor csengetést hall, maga nyit ajtót, így is történt. Maga volt az első, akit éjfél után megláttam. A családom meg is sértődött, hogy éjfél után egy perccel már elrohanok. De én nem törődtem velek. Minden­áron magát akartam látni. Láttam is. Itt ültem két óra hosszat maga miatt. Maga miatt késtem el úgy, hogy aztán hajszolnom kellett a sofőrt. Ké­sőbb aztán kiderült, hogy amit akkor képzeltem kettőnkről, füstbe ment. Naiv szamárság volt. Maga Bécsből nem jött vissza. Elfelejtett. Csodá­lom, hogy most, mikor beléptem ide, még rám is­mert. Ez az én évem története. Most halljuk a magáét. Az asszony szelíden és bocsánatkérő mosoly­­lyal kezdett beszélni. — Egészen őszinte leszek, talán akkor nem fog rám haragudni. Én úgy utaztam el tavaly újév reggelén Bécsbe, hogy magához fogok menni feleségül. Tudtam, hogy nem vagyok szerelmes magába, de úgy láttam, hogy még lehetek. Bécsben megismerkedtem egy belga úrral, aki­ről kitűnt, hogy egy nagy brüsszeli divatszalon tulajdonosa. Elmondtam neki, hogy ez éppen az én szakmám, elég jól rajzolok jelmezterveket. Raj­zokat kért tőlem. Adtam neki. Azonnal szerződ­

Next