Pesti Hírlap, 1944. október (66. évfolyam, 223-248. szám)

1944-10-20 / 239. szám

A Pesti Hírlap 1944 ok­t 20. péntek őfelsége intézkedik A­­fényárban úszó porosz királyi opera nézőterének nyüzsgő moraját egyszeriben néma csönd váltotta fel, mikor az uralkodó megjelent a pros­­cénium küszöbén. A közönség k­ato­­nás-merev mozdulatlanságban, állva köszöntötte a királyt. Frigyes könnyed fejbiccentéssel viszonozta a tisztelet­­adást, aztán helyet foglalt. Kényelme­sen hátradőlt karosszékében. Csillogó szemmel, szomjas lélekkel készült a muzsikára. Életének egyetlen és rop­pant szenvedélye volt a zene gyer­mekkora óta. De mi az? A függöny előtt sápadt kis ember jelenik meg váratlanul s ijedten dadog valamit. Kétszer is el kell ismételnie a mondókát, amig végre megértik, hogyhát az igazgatóság leg­nagyobb fájdalmára — Durand kis­asszony, a nagy primadonna, hirtelen támadt betegsége miatt — a mai elő­adás elmarad. Haragos zúgás támad a teremben. — Na tessék! Már megint! Képtelen­ség! Felháborító! — hangzik minden­felől. Frigyes hirtelen előrehajol, egy kéz­mozdulattal helyére inti a távozni ké­szülő közönséget, aztán hu­rasog va­lamit az első hadsegéd­­fülébe. Egy illatos, meleg és félhomályos bu­doár mélyén Durand kisasszony pajkos kuncogások között meséli ko­­m­omájának a történteket. — Hahaha! Csak láttad volna, mi­lyen paff volt az egész társaság! So­pánkodtak, hogy így a király, meg úgy a király. Sokat törődöm vele! Próbáljanak meg nélkülem színházat csinálni! Majd megtáncoltatom én ezt az igazgatócskátt ii rendezővel meg a karmesterrel együtt! Ebben a pillanatban súlyos, döngő férfiléptek közelgő zaja hallatszik ki­vidről. Riadtan figyel fel a két hölgy, de még mielőtt bármit is tehetne, ki­­végódik ez ajtó s egy fiatal gárda­­hadnagy lép be rajta négy marcona c!ruganyos kíséretében. — *Kisasszony — mondja a tiszt ün­nepélyesen — engedje­­meg, hogy a király megbízásából drága egészsége, iránt érdeklődjem. — Nagyon beteg vagyok — rebegi a művésznő. — Ez esetben a­z a kötelességem, hogy önt nyomban a katonai kórház­ba szállítsam. — Micsoda rossz tréfa ez!? — Ő Felsége tisztje­­ szolgálatban sohase tréfál! — szól a hadnagy, — azzal int a drag anyosoknak, azok meg­­mradjá­k a közönség kedvencét s le­­harcolják a kapu előtt várakozó ko­csiba. - Ngy.... úgy érzem, hogy már kis­sé jobban vagyok — mondja Du­rand kisasszony ájuldozva, mikor a fogai elindul. — Ő Felsége úgy kívánja, hogy az ő szeretett és nagyrabecsü­lt művész­nője tökéletesen, sőt: pompásan érez­ze magát! — hangzik a fagyos válasz. — Mégpedig olyan pompásan, hogy az előadást tiz percen belül meg le­hessen kezdeni. — Megkísérlem ... megpróbálom ... — zokog a diva. S tényleg, néhány perc elteltével már beöltözve várja jelenését a színfalak mögött. Mellette ott áll most is a gárdatiszt merev, ki­fejezéstelen arccal. Mint egy szobor. — Hallja maga! — suttog a művész­nő fogcsikorgatva, — hallja, én most itt fellépek halálos betegen, mert kényszerít a­ király. Na de majd meg­látják, hogyan fogok énekelni! Majd meglátják! A hadnagy elmosolyodik és lenyű­göző kedvességgel súgja vissza: — Biztosítom kisasszony, hogy önön­magát fogja felülmúlni. Csak bátor­ság! Minden kijáratnál ott áll egy dragonyosom. A legelső gixernél be­rohanunk a színpadra és kórházba visszük önt... . Izgalmasan szép, lüktető tempójú, feledhetetlen előadás volt. ’A felvoná­sok végén Frigyes király páholyából kihajolva, lelkesen tapsolt a szerep­lőknek. És Durand kisasszony­a életének legnagyobb sikerét aratta akkor este. Toronyai Rigó Csaba. Belgiumban nagy az elkeseredés az élelmiszerhiány miatt Amsterdam, okt. 19. (Német TI) Belgiumban az utolsó 24 órában mind erősebben megnövekedett a lakosság elkeseredése a miatt, hogy az ellátási helyzet igen komoly és a legfontosabb élelmiszerekben, így húsban, kávéban és vajban igen nagy a hiány — jelenti az angol hírszolgálati iroda brüsszeli beültntudósítója. A tudósító rendsze­rint jól tájékozott körökből úgy érte­sül, hogy Pierrot kormánya rövidesen nagyobb válsággal fog szembenézni, bár Brüsszelben még korainak tekintik azokat a híreszteléseket, hogy Pierrot máris benyújtotta lemondását. Hiva­talos körökben kiemelik, hogy a ne­hézségek csaknem kizárólag az élel­mezési kérdés körül mozognak. Brü­sz­­szelben lépten-nyomon hallani olyan nyilatkozatokat, hogy a kormány nem volt képes élelmiszert előteremteni, bár az országban megvolt minden élelmiszer, s ezek a kijelentések egyre izgatottabb hangnemet öltenek. (MTI) Valósággal csodákat művelnek a növénynemesítés tudósai Ha egy jól képzett gazda a múlt szá­zad végéről, aki már jó ideje elpihent az örökszép mezőkön, valamiképpen felébredne és végigtekintene Európa vagy Amerika növénytakar­ój­án, nagy meglepetéssel állapíthatná meg, hogy a régi növényektől eltérő, teljesen új növényeket termesztenek. Ezek gyak­ran alig hasonlítanak a régiekhez, de az is előfordul, hogy a szántóföldeken és mezőkön eddig nem ismert új nö­vények dugják k­i fejecskéiket. Ennek a nagy átalakulásnak majdnem olyan érdekes a története, mint valami új világ megszületésének. Egy szelíd pap nagy öröksége Gregor Mendel brünni tanár, a ké­sőbbi prágai apát, nagy természet­­tudós h­íráben állott. Már kispap ko­rában is nagy előszeretettel foglalko­zott olyan kísérletekkel, amelyekről csak ő maga tudta, milyen és mek­kora titkokat árulnak el a természet rejtélyeiből... Ő volt az, aki fehér és piros borsóvirágokat „házasított ösz­­sze“ és tágra meredt szemmel figyelte azt az évek során állandóan megis­métlődő törvényszerűséget, amely a későbbi unokák, déd- és ükunokáknál is valami csodálatos szabályszerűség­gel ismétlődött meg. A szerény Men­del beszámolója a tudományos körök számára nem volt igazi tudományos siker. Lassanként úgy megfeledkeztek róla,­­mint szirmait hullató borsó­virágairól ... Aztán vagy 35 év telt el, amikor Carl Erich Corrers tübingeni egye­temi tanár a szelíd apát nagyszerű elméleteit újra „felfedezte“. Egy ki­csit leporolta, felfrissítette, igazságait újabb kísérletekkel bizonygatta és a világ egy csapásra behódolt a „men­­delizmus“ vagy magyarosabban: az átörökléstan tudományának. Aztán, bármennyire különös, sietve, újra el­felejtkeztek róla... Tizenegy év múlik el ismét, amikor a tudomány friss bajnoka, dr. Ervin Baur lép a porondra. Orvos volt, egy vidéki patikus fia, aki pontosan is­merte Mendel apát felfedezésének nagy jelentőségét. Ő volt az első, aki megsejtette, hogy a paptudós valami olyasmire bukkant, ami rövidesen nemcsak a világ növénytermesztését, hanem az állattenyésztést is megvál­toztatja. Tudós, kutató és harcos egy személyben Baur professzor egészen más fából volt faragva, mint Mendel. Pompás szervező és értett hozzá, hogyan kell fölrázni az embereket veszedelmes kö­zönyükből s megmutatni, mekkora károsodás éri őket, ha nem hallgatnak a tudomány szavára ... Legelső dolga volt egy olyan intézet felállítása, amelyben az öröklődéstan ismeretlen törvényeit tanítják. De még ez nem elég. A bebizonyított igazságokat tovább kell fejleszteni és gyakorla­tilag is alkalmazni! Tudjuk, Baur nagyon lelkiismere­tesen végigkísérletezte Mendel összes alapvető kísérleteit. Vagy 500.000 haj­nalkavirágot tenyésztett ki. Minden egyest pontos megfigyelés alá vett és megállapította, hogy mindegyik más és más,­­valósággal anyakönyvezte valamennyit... Riadó — a növények védelmében Nagyon jól ismerte a gazdaember természetét és jól tudta, hogy ezek az adatok jók arra, hogy felrázzák. Ő volt az, aki kiszámította, hogyha a madarak csak 7 éven át sztrájkba lépnének, akkor a rovarok garázda milliárdjai annyira elszaporodnának, hogy kivétel nélkül mindent fel­falva, éhhalál uralkodna el a föl­dön ... Persze ezeket a­­ „meg- és felrázó" statisztikai adatait sem rej­tette véka alá. Kiszámította és köz­hírré is tette, hogy pl. Németország egy év alatt 3 milliárddal lenne gaz­dagabb, ha növénypusztítói kivesz­nének ... Közölte, hogy az Egyesült Államok-­­­ban a rágcsálás percenként 3000 dol­lárba kerül. Szép csillagászati számot írhatunk le, ha egy esztendő perceit beszorozzuk 3000-rel! Ez volt statisz­tikájának leghatásosabb érve. Kapott is hamarosan néhány milliócskát, hogy általa néhány milliárdot taka­ríthassanak meg. így született meg a hosszúnevű, azóta világhírű „Züch­tungsforschungsinstitut“ — Münche­­bergben. Laboratóriumok és melegágyak világában A kísérletek ezreinek leírásához vas­kos könyv sem volna elegendő. Csak­ néhányat ismertethetünk meg tehát, amely mégis megvilágítja a legna­gyobb vonalú kutató munkát. Az 19116-os tél alatt ehetetlenné vált Németország teljes burgonyaállomá­nya. Az egész ország abban az évben kararábét evett... Vagy semmit... Ezen a télen a burgonyát új krumpli­betegség pusztította el. A burgonya­­bokor levele egyszerűen lerothadt és az alatta növekvő termés az utolsó szálig elpusztult... E-;*",el jöttek Baurék. Hosszas kisérletezés után sikerült nekik egy olyan burgonyafajtát kiter­melni, amely e rettenetes betegségnek, a burgonyaráknak tökéletesen ellenáll. Hosszas kísérletezés közben Baurék arra jöttek rá, hogy Costaricában és Guatemalában olyan vadnövények él­nek, melyek szegről-végről ro­konai az európai burgonyafajtáknak, csak éppen ehetetlenek. Ezzel szem­ben van egy nagyszerű tulajdonságuk: leveleik furcsa izétől annyira „undo­rodnak" a burgonyarák kórokozói, ■hogy inkább éhen pusztulnak, mint­sem megkóstolják... Fejvesztve ke­rülik el a velük beoltott burgonyapa­lántákat ... mint ördög a tömjénfüs­töt... Az így keresztezett burgonyá­nak azonkívül volt még egy nagyszerű tulajdonsága — fagyálló volt. Ehetetlen gazból a legnagyszerűbb takarmányt „nemesítik“ ... Baurék sohasem zárkóztak el a mindennapi élet köznapi problémái elől. Hogyan lehetne — tették fel a kérdést — olyan nagy táperejű és olcsó takarmányfélét kitermelni, amelytől az állatok gyorsan felhíz­­nak. A csodában ők sem hittek, de azt jól tudták, hogy egy lupine nevű növény, amelyet mi magyarok „csil­­lagfürt" néven ismerünk, nagysze­rűen felhasználható lenne, ha nem lenne olyan átkozottan keserű, akár az epe... Miként millió háromlevelű lóhere közt akad egy négy levelű is, akként a legkeserűbb csillagfürt­ös mezőn is akadhat egy szál, amely — nem kese­rű. Ezt az egyet, ezt az édes lupinét kell megkeresni — adták ki a paran­csot. Tűz a szénakazalban!... Jól tudták a vegyészek, hogy a lu­pine hatóanyaga, amely miatt any­­nyira keserű, egy alkaloida okozza, a lupinin meg egy másik rokon, a lupi­­nidin. Megkóstolni minden egyes nö­vényt lehetetlenség ! A vegyészek ki­találták a lupinin reagensét, vagyis azt a szert, amely a lupinin jelenlétét azonnal jelzi. Most már kezeik között volt a megoldás. Kiválasztottak előbb 10, majd 20 éves csillagfürt növény­két és azt melegágyakban kitenyész­­tették és a lehető legnagyobb mér­tékben elszaporították. A nagy pro­bléma véglegesen megoldódott. Ma az egész művelt világon nagy mennyi­ségben termelik az édes csillagfürtöt. Növénycsodák a melegágyban Baurék újfajta és a német viszo­nyokhoz alkalmazott új növényekkel lepték meg a világot, így született meg a híres „topinambur“, amely legjobban a burgonyához hasonla­tos kitűnő izű és nagyon értékes táperejű gumós növény, sokkal sza­porább a krumplinál Ezután egy koraérő búza kiterme­lésére vetették magukat. A Földközi­tenger mellékén termő fűfajtát össze­házasították romániai búzával. Aztán „készítettek“ a münchebergi tudós laktanyában olyan rozst is, amelyet csak­ egyszer kellett elvetni és utána 5—6 évig akár feléje sem kellett nézni! Maga Müncheberg látványosság an­nak számára, aki a természettudomá­nyos kutatómunka szépségét élvezni tudja. Müncheberg egy órányira van Berlintől. Gyönyörű klinikához ha­sonlatos épületeivel közel 800 hold területen fekszik. Kisebbfajta egye­temhez is lehetne hasonlítani, amely­ben csak kétféle ember lakik. Az egyik fajta, aki tanítja, a másik, ame­lyik tanulja az átöröklés tudományá­nak titkait. Hallgatóiban a világ min­den nemzete képviselve van. Baur doktor, a nagy alapító már 1934-ben meghalt ugyan, de tudományos örök­ségének végrehajtói tovább folytatják nagyszerű munkáját. Újabban egy másik kutatóintézetet is alapítottak, Kleinblumenauban. Aki még emlékszik Reviczky. Gyulára Kálvária­ utca 25. Régimódi kéteme­letes ház, a vakolata penészzöld. Macskaköves udvar. Sötét és ka­nyargós lépcsőn megyünk az első emeletre és közben arra gondo­lunk, hogy bizony ez a környezet nem volt valami előnyös a beteg költő számára . . . Mert az ő nyomát kutat­juk itt, a régi kis hónapos szobát, ahol annyit nyomorgott, írt, lázongott és reménykedett . . . Sápadt, sovány fiatalember szobát keres ... Mintha megállt volna az idő a két­szobás kislakás felett, éppen olyan itt minden, mint a múlt században, csak az albérlők változtak s a bútorok kop­tak meg egy kicsit. Még most is Ber­­tus Károlyné a főbérlő, csak már nem húszéves mint Reviczky idejében, ha­nem hetvennyolc. De kora ellenére is meglepően élénk, nagy örömmel ve­zet be bennünket az almaszagu, csip­­kefüggönyös szobába és fiatalos ele­venséggel emlékszik vissza a híressé vált „költő úrra“. — Emlékszem, hogy ne emlékezném még rá — kezdi —, hiszen olyan más volt, mint az előtte és utána követke­ző szobaurak. Vidékről jött fel Pestre, kis, elnyűtt táskával állított be hoz­zám, leült a konyhaszékre, a kanári­kat nézte és azt mondta, egész délután lakást keresett, de most­­ már nem megy tovább egy lépést sem, mert majd összerogy a fáradtságtól. Sápadt, nagyon sovány, nagyszemű fiatalem­ber volt — emlékszik vissza—, és azt mondta, nem tud előleget adni, mert kevés a pénze és csak most keres majd elhelyezkedést valamelyik lapnál. Úgy megsajnáltam szegényt, hogy a kávéval meg kaláccsal kínáltam és nem tö­rődve az uram ellenkezésével, kiad­tam neki a szobát. Ezt r­e tipeg oda az egyik ajtóhoz és kitárja. Ahol a szebbnél-szebb versek születtek Udvarra nyiló sötétes kis szoba, a hónapos szobák minden jellegzetessé­gével. Az egyik sarokban makett ta­karás díván áll, mellette fényezett dió­faszekrény, bádogmosdó porcellán­­kancsóval, és a falon színes másolatok meg darázsderekú nők és bajuszos férfiak elsárgult arcképe. Az ablak között papirosba csomagolt felvágott, a jelenlegi lakó vacsorája... — Itt la­kott Reviczky költő úr több mint egy félévig, — mondja kicsit dicsekedve és sejtjük, hogy azóta sem volt ilyen illusztris lakója. — Nappal nagy pak­­samétákkal járta a szerkesztőségeket, éjjel itt, — folytatja. — Néha lopva bevittem neki egy kis főtt ételt, leg­többször töltött káposztát, mert ezt szerette legjobban. Azért csak lopva, mert szegény uram nem szívelte se­hogyan sem az uj albérlőt, azt tar­totta róla, hogy haszontalan dolgokkal tölti az idejét s egyszer felajánlotta neki, hogy besegíti tisztviselőnek ab­ba a gyárba, ahol ő is dolgozott. De a költő mosolyogva utasította vissza: — „Ki ima akkor verseket?“ — kér­dezte. Pedig igazán ráfért volna egy kicsit több keveset is, egy szál ruhában járt, az ingeit maga mosta a konyha­széken és minden fillért megnézett, mielőtt kiadta. Néha napokig tejen élt, maga járt le érte a boltba s már a lépcsőn iszogatta. Hiszen ezért segítet­tem titokban, megfoldoztam az ingeit, szappant adtam neki meg melegvizet és semmit sem fogadtam el érte. Jó és hálás is volt érte, sokszor leü­lt a konyhába, míg én főztem és felolvasta a legújabb költeményeit. Igen szép és szomorú verseket írt és én már akkor gondoltam róla, hogy valamikor híres ember lesz belőle . . . Akkor is meglátogatott, mikor már jól ment a sora — Bizony, abban az időben nagyon sokat nélkülözött, — bólogat sajnál­kozva özvegy Bertusné —, de mindig bízott abban, hogy egyszer csak felis­merik a tehetségét és megváltozik az élete. Nemhiába bízott! Egyik nap örömmel újságolta, hogy leszerződött az egyik legnagyobb napilaphoz, a Pesti Hírlaphoz. Az előlegből ki­fizette a lakbértartozását, ruhát csináltatott magának, aztán elköl­tözött tőlünk,­mert ez a hely messze esett a lapjától. De még később is sokszor felkeresett bennünket és el­hozta a megjelent cikkeit meg ver­seit. Ekkor nélkülözései múltával egy kicsit összeszedte magát és én már bíztam benne, hogy meggyógyul. De nem gyógyult meg, pár év múlva a kórházból írt, hogy nagybeteg, menjek el, ha látni akarom . . . Alig ismertem rá, csak a szeme csillogott a régi fénnyel, az arca fehér volt és beesett. Ekkor láttam utoljára — fejezi be könnyes hangon — és a temetésen. Régen, nagyon régen volt, de még most is látom őt magam előtt, a szép szo­morú szemét és nem felejtem el, míg élek Reviczky /költő urat, aki nem­csak szép verseket irt, hanem nagyon jó ember is volt,,, k.­­. , Vegyészeti papírgyár keres azonnal­ belépésre vegyészmérnököt, vagy technológiát végzett vegyészt, üzemvezetőt ló javadalmazás. — Menekültek előnyben. — Ajánlatokat fizetési igény megjelölésével a főkiadóba, len­ge: „Papirszakma 6388.“ II. hifi Pilné . szds. neje Tompáról (Bács mi zonnal értesítse hollétéről dr. Valác­sjost. Bp., XII., Németvölgyi­ ut 1! Telefon: 552—907. 638 Nagyüzem 350 munkásénak köz­­ellátása Intézésére g ii re­r ■ _ közellátási vezetet tart azonnali lelép® „Exisztencia" jeligére a Központi Hirdető Irodába, Budapest, VII., Erzsébet­ körút 23. 6385 Lönyves György menekült Csongrádb­ól ké: »Colima iniest­rion Budapest, Szondy­ utca 8«. alá. . S3 • . Amikor még „főtt kenyeret** ettek az emberek Ma, a modern világban, amikor a legkorszerűbb eljárással, villanyerőre berendezett malmokban és kenyér­gyárakban készítik az ember minden­napi kenyerét,­­ még mindig vannak a földön olyan primitív népek, ame­lyek kövek között, kézi erővel őrlik lisztté a búzát, mint hatezer évvel ezelőtt az ókori egyiptomiak. Ezek az afrikai négerek. De Palesztinában is kézimalmon őrlik még a búzát. A Hawaii-szigeteken pedig a bennszülöt­tek a napon, egyszerű deszkalopon gyúrják a kenyértésztát Szíriában a törökök ma is kovásztalan, lepény­­szerű kenyeret sütnek és a kameruni négerek most is földbeásott tűzhelye­ken sütik „kenyerüket". A művelt emberiség őrlési és ke­nyérsütési eljárása igen kezdetleges alapokról indult. Az indulás előtt azonban évezredek teltek el, míg az ember megismerkedett a gabonafélék­kel. Az ősember főtápláléka ugyanis a vadhús és a hal volt. Ehhez járult még a növényi eledel és a gyümölcs. Hogy mikor történt a gabonamagvak­kal való megismerkedés, azt nem lehet megállapítani. Előbb nyersen, aztán pörkölt állapotban ropogtatta fogai között az ősember a gabonamagvakat. Nyilvánvaló azonban, hogy az őrlés módjára az új­kőkorban jött rá az em­ber. Két lapos kő közt dörzsölte, mor­zsolta, őrölte a kiszárított magvakat. A durva, korpás lisztet aztán péppé főzték. Az ásatások során szerte a világon számtalan ilyen kőkorszakbeli kézi malmot találtak. Többek között Magyarországon is,­­ az aggteleid barlangban. A rómaiak és a görögök is­ igen hosszú ideig csak a „főtt“ kenyeret, a pépkenyeret ismerték. Sok idő telt el addig, míg rájött az ember, hogy a durva liszt és pép­­keveréket nemcsak főzni, hanem süt­ni is lehet. Köveket tüzesítettek át és ezen sütötték meg a pépet. Az így nyert lepény már élvezhetőbb volt valamivel, de még nagyon mesz­­sze járt a „kenyértől“! Hogy milyen sokáig volt népszerű eledel a „főtt“ kenyér, arról az egyik történetíró, Valerius Maximus írása beszél a Krisztus utáni első századból, mely szerint: „A régi rómaiak nagyon mértékletesen éltek, mert szíveseb­ben ették a pépet, mint a kenyeret.“ Ez azt jelenti, hogy a rómaiak már nagyon jól ismerték a „kenyeret“ az első században. A liszt és víz keverékéből készült főtt, vagy sült kenyérpép tésztája nagyon kemény volt és nehéz. Egyiptomban jöttek rá, hogy a ke­nyér akkor jobban élvezhető, ha a tésztát sütés előtt dagasztással és kelesztéssel meglazítják. A kelesz­­tett tésztából készült kenyérről a zsidók történetírásában, az Egyip­tomból való kivonulás után esik elő­ször szó. A kelesztés előidézéséhez­­ az egyiptomiak erjedésnek indult mus­tot használtak. (Egyes magyar vidé­keken még ma is szokásban van.) A kenyér készítési módja tehát kialakult, így az őrlési eljárást kel­lett fejleszteni. A kőkori, kézi mor­zsoló eljárás alapja megadta a gon­dolatot a zúzó kövek forgatására. Amikor pedig már forgatták is a felső (lehetőleg köralakú) kőtömböt, vagy lapot, készen állt a kézimalom őse. A kézimalom­ aztán hosszú év­századok alatt nagy fejlődésen ment át. A magyarok kézimalom haszná­latáról már az Árpád-korban is em­lítés esik a történelemben. A kézimalmot aztán az elemi erők­kel hajtott malmok követték. Ezek voltak a romantikus vízi-, szél- és szárazmalmok. Ezek a malmok már „finom“ lisztet őröltek. Eleinte ugyan kézi szitálással választották szét a lisztet a korpától, de később a szi­tát is az ingyenerő mozgatta. Az Alföldön, mint vízszegény területen szélmalmokat állítottak, de mivel a szél, mint hajtóerő, nem volt állan­dó, inkább a lovak által hajtott száraz malmokat szerették. Nagyapáink és dédnagyapáink te­hát' víz-, szél- és szárazmalmokba­ jártak búzát őröltetni mindaddig, míg ezeket a lassú ütemű, őrlő üze­meket felváltotta a gőzmalom. Ma azonban már a gőzmalom is bucsukorszakát éli, mert lassan a vízturbinás és a villamosüzemű mal­mok lépnek előtérbe. (sz. f.) Budapesti önellátással ren­delkező nagyüzem keres Jól gyakorlott FÉRFI VAGY NŐI KÖNYVELŐKET Részletes ajánlatokat „Ko­moly munkaerő" jeligére Magyar Hirdető Irodához kérjük. Sándor­ utca 7. 6367 Szállít helyben és vidékre lovaskocs személyt, csomagot, árut, bútort, és tüzelőt „TÁLTOS“ FUVAROS VALLALAT, Budapest, IV., Szarka­i Telefon, 186—422. ,

Next