Pesti Napló, 1850. szeptember (1. évfolyam, 144-168. szám)

1850-09-21 / 161. szám

1850. első évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Budapesten házba küldve : Egy hónapra 1 fr. 30 kr. p. Évnegyedre 4.­,„ Félévre . . . „ — „ „ Egy évre . 15 „ — „ „ Egyes szám— „ 4„„ Vidéken postán küldve : A lap polit. tartalmát illető minden közlés a szerkesztőséghez; anyagi ügyeit tárgyszó pedig EMICH G. úrhoz intézendő. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen ívnyi alakjában mindennap, délesti órákban. Egy hónapra 1 fz. 50 kr. , Évnegyedre 4 „ 40 „ „ Félévre . . 9 , 15., Egy évre .17,20,, Egyesszám— „ 4 „ „PESTI mm Szerkesztési iroda : Uri­ntcza, 449. sz. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. 161. Szombat, sept. 21-kén. HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­bos petit-sora 4. pengő krajczárjával szám­itta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő Emich Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. M­a­g­á­n­v­i­t­á­k három ha­sábos sora 6. pengő kraj­czárjával számíttatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre leteendő, a Pesti Napló szerkesztő­hivatalában. Budapest, sept. 21-kén. TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Paris , sept. 15. Az elnök visszaérkeztekor, kísére­tét bántalmakkal illették. Paris, sept. 17. — 5 prc. rente 93 fr. 45 cent. 3 prc. 58 fr. 50 cent. Az elnök visszajövetelekor történt eseményekért nyomozás rendeltetett. Frankfurt, sept. 16. Semmi üzlet. A hesszeni nagy­­herczeg ma ideérkezett. Azt mondják, Hassenpflug is. — Tegnap Kasszelben az alkotmányünnepet megülték. Schwerin, sept. 17. — A feloszlatott kamarák elnöke, a kamarák önálló összegyűlésére sept. 24-két tűzi ki. Berlin, sept. 16. — A király Münchebergbe ment, hogy az ötödik hadosztály gyakorlatán jelen legyen. Düsseldorf, sept. 14. Hassenpflug ma ideérkezett, s különvonaton Frankfurtba tovább utazott. A pálya­főnél csak rendőrség menthette meg a sokaságtól. Darmstadt, sept. 17. A kamara indítványozza,hogy a herczegségeknek a tartozás mihamar kifizettessék. Cagliari: Az érsek és a szárd hatóságok közt egye­netlenkedések törtek ki. Azon hir terjed, hogy a fran­­czia kormány Franzoni, turini érsek, szabadonbocsá­­tatását kívánja. Frankfurt, sept. 18.— Ké­met. 80%, 40%, 70%. Váltófolyam Bécsre: 101%. Verona, sept. 17.— Radetzky tábornagynak az olaszországi hadseregtől emlékül adott tábornagyi pál­­áza tegnap nyujtatott át. Tábori misét tartottak, s több díszlövések történtek. Délben 160 teritékü ebéd, estve tánczvigalom. Turin, sept. 16. — Tegnap az Opinione ismét le­foglaltatott. A Gazzetta Piemontese hivatalosan meg­­czáfolja a Cagliaribani véres összeütközést: egy zász­lóalj Genuából még régebben oda volt rendelve. Az ottani érseknek be kellett fogatnia. Paris, sept. 18. — 5% rente 93, 70; 3% 58, 15. A nyomozó­biztos a hírlapok fősegédeit a 12-kei ese­mények felöl kihallgatta. — A baloldalból alakítandó minisztérium hire nagyon terjed. Berlin, sept. 19. — A börze igen csöndes, keveset változott. Bécsre: 85%. Frankfurt, sept. 19. — 5 prc. met. 81%, 4% prc. 71. Váltófolyam Bécsre: 101%6. Amsterdam, sept. 18. 5 prc. met. 77%, 2% prc. 41%, uj 5 prc. 82%. Schwerin, sept. 17. — Beszélik, hogy Both tábornok, mint szövetségi követ, Frankfurtba megy. Wetzlar, sept. 16.— Nem messze Butzbachtól, a hesszeni határokon, porosz csapatok táboroznak. Budapest, sept. 21-én. .­. Némelly tekintélyesb bécsi lapok, mellyek számai újab­ban kezembe kerültek, keserű hangokan szólnak rólunk Ma­gyarokról. E keserű hangok pedig hazánkból jutnak hasábjaikba ! Ha­zánkból , s talán magyar tollakból ?!...,­­ mert rég meg vala már írva, hogy köztünk roppant száma az ismeretes ka­­kukfajuaknak. És e faj, úgy látszik, nemhogy enyészetben volna, de sőt szaporodik. Pedig most épen nem vádolhat bennünket senki alaposan azzal, hogy nemzetiségünket, s különösen nyelvünket, a ve­lünk lakó idegen ajkúnkra erőszakoljuk. Hiszen, ha akarnók sem tehetnék azt, miután jelen viszonyaink bizony nem ollya­­nok, hogy erőszakos prozelíta-gyűjtésre alkalmasak volná­nak. A megyei teremek zárvák, és az időszaki sajtó orgánjai sem számra nem olly kiterjedésüek, sem irányra nem olly hatal­masak és szabadok, hogy prozelita-gyűjtésre kellő hatást gyakorolhatnának. És mit szóljak irodalmunkról ? Nem akasztatott-e ez meg­haladása legundorabb, legfényebb szakában a hatalmas politikai forrongások által ? Avagy meg­­nyittatott-e, a nagy catastropha bevégzése után, mai napig előtte az út, mellyen megszakadt pályáját újból felfogva , olly terjedelmet, olly lengületet nyerhetne, melly prozelita-gyüj­tésre alkalmas, hatásos lehetne ? Részesül-e fen, részesül-e alant kellő pártfogásban ? A bírád, kormánynak bizonyosan más teendői vannak, mint hogy a magyar irodalomra fordíthatná gondjait; de talán még­­m­ost nem is látja a nagy birodalom közös érdekében: különös részvéttel lenni a magyar nemzetiség és irodalom iránt? S a nemzet?... Igaz, van sok és nagy vesztesége, melly felett fájdalma tartós lehet. De kell éreznie azt is, s érzi kétségkívül, hogy nemzeti nyelve, féltékenyen őrzött nemzetiségének ezen leg­szentebb , legbiztosb, legmaradandóbb kincse, egy idő óta, legalább irodalmilag , nemcsak nem emelkedik, de sőt két­ségtelen hanyatlásnak indult! És hát teszen-e valamit e drága ősi kincsnek a nagy hajó­­törésbeli megmentésére, egykori vidor életének visszaidézésére, további tenyésztésére, virágoztatására ? ... Nem i­s mint nem­zet , jelenleg nem is tehet. A kebel sajgása lehet nagy; folyhatnak a részvét könyv­­gyöngyei a lankadó, elhalványuló kincs felett; de ezek nem adják, nem­ adhatják annak vissza letarolt zománczát! — Azonban legyünk igazságosak. A kincs gondos, hivatásos, munkás ápolói a körülmények hatalma által nagy részben örök, avagy legalább hosszas némaságra lőnek kárhoztatva ; s a nemzet legbuzgóbb részvétü fiainak nemcsak fájdalma nagy,­­ de az, anyagi vesztesége is. Pedig a kebel részvéte egymaga itt még nem elég. Idejárult neme az ösztönszerü bizalmatlanságnak is a sajtó mindennemű terméke iránt — tudván mozoghatásának szoros korlátait. Mindezt figyelembe véve, úgy hiszem, nemcsak természe­tes , de menthető is a pangás, a hanyatlás, mellyre a magyar sajtó , mind időszaki, mind egyéb irodalmi ágában, a lefolyt borús hónapokban, az elháríthatlan viszonyoknál fogva, kény­szerükig jutott. Hanem illy érezhető hiányában, illy szomorú helyzetében az eszmeterjesztő módok és eszközök leghatalm­asbikának, még mindig vádoltatunk és gyanusíttatunk ama régi—nem egészen, nem is általánosan, és nem is föltétlenül nekünk tulajdonítha­tó — bűnről, hogy nyelvünk és fajunk terjesztésében erőszak­kal élünk! Ugyan milly módja az erőszakolásnak volna tehát jelenen ha­talmában a Magyarnak ?... A mondottak szerint nincs egy is. Avagy bün-e az, ha — élve e joggal, mellyet a martiusi chartának 5. §-a minden osztrák­ birodalmi polgárnak nemze­tisége ügyében megad — nyelvünk s ezáltal fajunk életét min­­dazánkban, minden szabad úton és módon fentartani igyek­­szünk ? És a mi bűnünk-e az, ha a századok óta velünk lakó, ve­lünk élő külön ajkú népiségek, tudván, hogy e föld magyar, hogy ez ország magyar, hogy fejdelmünk magyar király is, a fajhoz, melly itt mindenesetre fő, ön lelke sugalatából ra­gaszkodik , s hozzá tartozni — részint erkölcsi kötelességé­nek , részint politikailag jónak, czélszerünek és talán hasz­nosnak is látván — magát feljogosítottnak, egyszersmind kö­telezettnek érzi? Ez bünül nekünk Magyaroknak csakugyan senki által nem tulajdonítható! Nem szóltam volna e tárgyról , ha az érintett bécsi lapok magyarországi leveleiben, nemzetemet még ma is rész érte­lemben vett magyaromániáról vádoltatni nem tapasztaltam vol­na. De e vádat, e gyanúsítást visszautasítni, úgy hiszem, szo­ros erkölcsi kötelessége minden jóravaló Magyarnak. S higyük el, az volt korábbi időkben is egyik fő oka an­nak, hogy a külföld rokonszenve falunktól elfordult, mert előtte az illy vádakat s gyanúsításokat elmosni, a dolgok va­lódi állását kellen felvilágosítni, tunyán igyekeztünk; míg el­leneink fürge nyelvessége sietve­ sietett epét teremteni az ide­gen felvilágosult népekben irántunk. S vájjon mi kedve telhetik bizonyos embereknek abban, még ma is, hogy a Magyarban minden legkisebb nemzetiségi életjelt kárhoztatnak ? s e nemzetet a kormány és külföld előtt még most is gyanúsítják ? A PESTI NAPLÓ mTAHA. KÖNYVISMERTETÉS. A KUNOK EREDETE. Vizsgálta: Fejér György. — Pest, 1850. Kiadja Edelmann Károly. N8­ adrét. 104 lap. Ára 1 fz. 20 kr. p. p. A hon most elborult vidék , mellyre kényes szemmel néz az ég. Határán kel fel a nehéz sóhaj, melly a bánat kebléből fakad. — Mert mindenütt sír, és mert mindenütt rom borong felénk. A romon ül a bús emlékezet; a síron ül a sújtó fáj­dalom. Mint lombjafosztott erdő él a nép. Mélyen alszik most a rengeteg, melly ezer karával vitt a förgeteggel. Elhalt a nagy erdő zúgása, mellyre a közel bérez koronája és a tenger s a föld megingott. Elröpült fájáról a madár, mert zöld lomb közt él a csalogány. A hon csendes, mint az elhagyott ház; hallgatag mint az Ur bezárt egyháza. A hazának népe visszanéz a múltra, elmereng eszével a messze jövőre, és míg egy pillanat meghozza a vigaszt , a másik pillanatban öt csüggedés fogja el. E gyászoló hazában él azonban többek közt egy férfiú, ki­nek szivében nem lakik csüggedés, ki egy élet tapasztalási­­val mérlegeli a múlt napok szenvedését, ki erős hittel tekint a jövőbe. S mig vándorutjában a sírokon mulat, mint a múlt időknek tündér ösregéje, vigasztaló hangon beszél az erdő­nek gazdag zöld lombjáról, mellyet egykor-máskor megszag­gatott a szél, de az erős tölgyet ki nem sodorhatá, és elhinti magvát a hit ezédrusának, hogy a Magyar élni fog! E férfiú az ősz FEJÉR GYÖRGY. Tisztelet nevének. Fejér György , mint tudjuk, egy hosszú életet szentelt a hazának és a tudománynak. Az ő napjainak legjobb része ne­héz kutatásban telt el. Ő a múlt időkből fenmaradt nyomokon visszaáll a hon azon napjaira, midőn a magyar név hét ország­ra szólt, midőn nemzeteket rendítő karával járta be a Magyar nyugatot, keletet. Ő megőrzi nekünk e hagyományokat, mely­­lyek az ország fénykoráról szólnak, s mint a fáradt vándor sö­tét romok közöl várja a keleti ég pirosulását: ez ősz hazafi is eként reméli az épülő égen a hon nap támadatát. Mennyi boldogság fekszik ez ősz hitében, mennyi nyuga­lom rejlik a gondolatban, hogy a nép, melly a múltban illy erős volt, mellyet meg nem tört a századok veszélye, élni fog; meg nem halt, csak erőben lankadt! E hitet találjuk fel azon művében, mellyet „A politikai for­radalmak okairól“ nemrég közrebocsátott. E hitet találjuk fel minden szavában. Ha egy ősz férfiúval fogtok találkozni, kinek vállaira nyolcz­­vannál több év terhe ül, és ha ez ősz férfiú szelíd tekintetét egy átmenő ifjún nyugodni látjátok, mialatt ajkain az öröm mosolya látszik: tudjátok meg, hogy ez ősz férfi FEJÉR GYÖRGY, s hogy szemében a melegség azért árad, mert az ifjúban látja a jövőnek zálogát. És az irodalom e tisztes Nesztora, becsülettel végzett hosz­­szú munka után sem vonul el tőlunk, nem teszi le tollát. Szól a vigasztalás, a reménynek hangján s egyegy fát ültet iro­dalmunk kertébe. Fejér György a magyar történeti irók sorában az elsők kö­zött áll. Codex Diplomatikus czimű, 40-nél több kötetre ter­jedő, gyűjteményében hosszas élet­ímvázlatának kincsét rakta le. Tanulmányának, munkájának tárgya a Magyar nemzet története. Ö őseink történetében azon küzdelmek, azon vér­csaták emlékeit kívánja bennünk felkölteni, mellyek által e föld megszereztetett, megvédetett. Hogy aztán el ne felejtse a késő utód: milly drágán szereztetett e hon! Fejér György mindannyiszor felszólalt, valahányszor a nemzet becsülete, őseink emléke, vérünk tisztasága rosz aka­rat , vagy otromba tudatlanság által megsértetett. Ifjú hév­vel látjuk i­lyenkor ez ősz hazafit a küzdtéren, és látjuk, mint tárja fel ismeretének gazdagságát a magyar név becsülete mellett; felszólalni látjuk azon bátorsággal, mellyet a becsü­letes embernek a védett ügy szentsége nyújt; azon nyuga­lommal , melly állításunk igazságából s az említett hitből tá­mad. E nézet, e czel adott életet azon munkának is, mellyet ezennel megismertetni szándékunk. Ugyanis, Neumann Károly­ Frigyesnek „Die Völker des südlichen Russland in ihrer geschichtlichen Entwickelung“ czimű s a párisi régiség-nyomozó Akadémia által koszorúzott munkájában „a Magyarokról, Kunokról és Kazárokról, szer­ző szerint, alaptalanul, hibásan és sértőleg szólván nemzeti hagyományaink nem ismeréséből vagy megvetéséből legin­kább és miután „a Hunnokat, az attilaiakat is, a közép­keleten feltűnt Hy­nonkkal azon egy nemzetnek vitatja szerző, nemzeti becsületünk érdekében, ez állítás megczáfo­­lását tűzte ki jelen tudományos műve feladatául; e munká­ban egy ollyan nép (a hunok) eredetét kutatván, melly a mi testünk teste és a mi vérünk vére; melly velünk együtt egy azon törzsnek két rokonsága, mellynek vére együtt omlott a mi vérünkkel e haza földére, melly dúló csatákban megosztá a magyar fegyver dicsőségét, s a Magyar hazának egyik leg­szebb éke. A KUN és a MAGYAR, mint az egybeömlő két folyam, egygyé len, amint hogy egy forrásból is fakadt a két ág. Egy a története, nyelve és szokása. Midőn tehát szerző a Ku­nok eredetére vezeti az olvasót, nem kis fényt dorít akkor a Magyarfaj eredetére is. E munka tehát reánk nézve nem csak tudományos érdek­kel bír. Mi azonban e munkának csak rövid ismertetését adandjuk. A forrásokat, az adatokat bírálatunk alá nem veendjük. E­n. Folytatjuk.

Next