Pesti Napló, 1850. október (1. évfolyam, 169-195. szám)

1850-10-18 / 184. szám

séges tudatlanságnak, vagy nemzetünk elleni keserű gyűlö­letnek és irigységnek eredménye. Nekünk szavunk egyikhez sincs ezek közel, és józanul nem is lehet, mert hiszen miért is beszélnénk a született vaknak a szivárvány színeiről, vagy a siketnek a hangok harmóniá­járól ? Legkevesebb kedvünk sincs taglalni vagy döntögetni az ollyan vádakat, mellyek ellen századoknak történetei, annyi egyeseknek nemes küzdelmei, s magok az illető tárgyak és eredmények a legegyenesebb czáfolatok. Legczélszerübbnek látszik, az illyszerü megtámadók irá­nyában azon véleménynyel és érzülettel lenni, mint épen ide vonatkozólag Mátyási József volt a „Magyar nyelv iránti véle­kedésében“ Pest, 1808. 8­1.: „jól esik mellesleg — úgymond­­, — azon örvendeni, hogy csupán a magyarul teljességgel nem értő idegenek irigységből, és a magunk tanulni nem akaró karcsai tudatlanságból, rágalmazzák miveletlenséggel nyelvünket. Mert az elsők, csak színről ábrándozó született vakok, az utolsók pedig lanthoz szamarak lévén, helytelen ráfogásaik, magoknak az őket ösmerők előtt csufjokra, ne­künk pedig ösztöneinkre válnak, stb. stb.“ Miután azonban, vannak közöttünk is olly kicsinyhitüek, kik minden megtámadtatást tüstint meggyőzetésnek vesznek, s kivált a legközelebb múltak után, nyelvünk s nemzetiségünk felöli kétségbeeséshez olly közel állanak; s miután végezetre nem egy felsőbb iskolában szenvedett nyelvünk az újabb idők­ben tetemes hátrataszíttatást, s talán épen amollyan balvéle­mény következtében , most, midőn kedvem és akaratom jött, a tisztelt szerkesztőség nagy becsü engedelm­ével, időnkint némelly töredékeszméket közleni e lapok hasábjain a magyar nyelv ügyében, — szinte lehetetlen vala, nyelvünk felöli ama balitéletet hallgatással elmellőznöm. Ha nagy buzgalma Horváth Istvánunk életben volna, bi­zonyosan egy egész könyvvel lépne fel ez ügyben nyelvünk védelmére, miként egykor Schwwartner ellenében tévé, ki ne­hány szóban Nagy Lajos és Hunyadi Mátyás királyainknak nemzeti nyelvünk iránti részvétlenségét állítani merészli. Ő túlzó hazafiúi buzgalmában, bizonyosan felélesztené amaz egy­kori véleményét, miszerint az egyptomi pyramisok magyar nemzeti művek, s a cynica philosophia kun vagy magyar nemzeti bölcselet volt; sőt még az első ember is a paradi­csomban nyelvünkön beszélt, s hogyha majd végre eljö ama boldog idő, mellyben az egész emberi nemzet egy nyelven beszélend, ezen egyetemes nyelv más nem lehet, mint a ma­gyar, a mint ezt különben egy újabb nyelvtudósunk is állítani merészli. Azonban nekünk, a tudományos vizsgálódás mezején, soha­sem szabad elfelejtkezni a kritikáról, melly adatokat szintúgy, mint véleményeket, szigorúan és önzéstelenül megbíráljon elébb, mintsem azokat közrebocsátanék, melly nélkül minden­nemű haladás csak vakon tévedezés; soha sem szabad a nem­zeti dicsőség vagy hiúság költői pegasusára ülnünk, habár a vizsgálódás fonala, kietlen és nehéz utakra vinné is különben lépteinket. R. I. London , oct. 9-én. Mi a londoni életet és politikát illeti, olly parlagon hever minden, a dolgok folyama olly rendesen és rendszeresen siet czéljára, mint a slezvig-holsteiniak bukása, az újságírók csak­nem kétségbeesnek. — A királyné Balmard­ban és mindenütt igen jól érzi magát kedves alattvalóinak hódolatai közt. A miniszterek falusi kas­télyaikba vonultak, s szinte nagyban fogadják jobbágyaiknak hódolatait. — A parliamenti tagok nagy része szinte távol van, faluznak, s űzik nagyban a bak- és szarvasvadászatot. — A fényes aristocraták is megunták az angol gőzt, s költik paza­ron a continensen fényes fontjaikat. — — Mennyi csalódás — a királyné azt hiszi, hogy az izlandi arczok mindig olly mo­solygók, millyenek a diszhintó körül tolonganak: üdvözlen­­­dők, látandók, a valóban kedves, és népének boldogságát szi­vén hordozó királynét! — a vadászok azt hiszik, hogy ha­­ családi köreikben a puskaport mind ellődözik, nem marad egy­­ lövetnyi sem, a jövő parliament baklövéseire, és az utazók, ■ ezek járják még csak meg igazán, tiszta jég után sóvárognak,­­ s a continensre sietnek, pedig itt sem ragyog mindig a nap,­i fellegek is itt borongnak, s tán épen most sűrűbben, mint­­ egyébkor! Cobden, Bright, Hume, Walmesley a nagy agitátorok szinte ■ visszavonultak a színtérről, csak a chartisták, e tüzes barátai­­ az általános szavazásnak, és kiengesztelhetlen ellenei minden­­ parókának, akik a mesterséget szakadatlan­ il: meetingeket­­ tartanak, s izgatják jelenleg a nép alsóbb rétegeit, a munká-­­­sokat.­­ A műipar olly tevékenységet fejt ki, min­t eddigelé tán so- s ha. A százezernyi szövőszék Glasgowban a milliónyi orsó , Manchesterben, s a megszámlálhatlan kalapács Shhepfeldben­­ olly zúgást tesznek, mintha a világot akarnák összeszőni, vagy üllőiken simára kalapálni. A munkaidő félórával meghosszab­­bíttatott, s a gyárak és műhelyek még sem győznek eleget előteremteni, mintha az összes világ minden népei, angol véd­­ő­egyleti tagokká szegődtek volna. Glasgowban nagyszerű meeting tartatott a rabszolgakeres­kedés ellen, a philanthropicus szónokok szivrázólag festék ez embertelen kereskedés gyalázatát, de meg van mindennek a maga tulajdon oka és gyenge oldala.-------A keletindiai co­loniák, a rabszolgakereskedés megszüntetése után, egyáltalá­ban nem bírják ki a versenyt Gubával és Brazíliával, hol a feketéket még javában korbácsolják, s keserítik él­öket, hogy az európai fejér rabszolgák és tulajdonosaik édes kávét ihas­sanak. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. LVI . Bécs, oct. 15. Mióta a belügyminiszter útjából visszaér­kezett, a múlt hetekben fölmerült különféle hírek egy kevéssé háttérbe szorultak , de még mindig nem történt határozottabb lépés, melly szerint biztosan lehetne mondani, melly ponton állunk. Senki sem kételkedik azon, hogy a császár visszajö­­vetele utáni napok több tárgyra felvilágosítást hozandnak, an­nyival inkább, minthogy mindenki sürgeti az eldöntést, és egy pártnak sem volna kedves néhány hónapok múlva magát ugyan­azon téren találni s talán gyöngébb erővel. Hogy az aristocra­­tia nem hanyag, és Magyarországban épen úgy, mint Csehor­szágban működik bizonyos, és ha azon ténynek, hogy Win­­dischgrü­tz­ig a telet Tepliczen hajlandó tölteni, nagyobb nyo­matékot nem tulajdonítunk is, de mégis egy kissé feltűnő, hogy a legújabb időben több oldalról bizonyosnak mondják, miszerint Teplitz ősszel azon congressusnak folytatását látandja falai közt, melly már 1849-ben ott tartatott. Más részről hal­latszik, hogy a nemesség egyik fiatalabb töredéke, több sza­badabb szellemű elemeket foglalva magába. Coalitioról gondol­kozik, melly szerint a monarchia minden tartománya képviseltet­vén, az alkotmánynak központosítási iránya inkább szövetségire változtassék, melly minden országnak nagyobb autonómiai kifejlődést engedjen. E párt vezérének Bécs egyik legszel­­lemdúsabb publicistáját mondják, és tudni akarják, hogy a ma­gyar conservativekkel a legszorosabb egybeköttetésben van. Mellyik pártnak van nagyobb kilátása és általában van-e ? és várjon az utolsó időnek fenyegető jelei által nem képez-e tü­­möttebb alkotmányi phalanxot, mint eddig; ezek a kérdések mellyek most sokakat foglalkoztatnak, s mellyek megoldását mindegyik máskép várja. Bár­mennyire is hihetlen, hogy ez ősszel Németországban a béke megzavartassék, mégis Ausztria részéről minden ese­mények figyelembe vétetnek, és mi sem mulasztatik el, misze­rint a cseh határoknál álló és a vorarlbergi figyelősereg nagy hadtestté kiegészítessék. A cseh sereg, mellybe a szabadsá­­­gon lévőknek már be kellett rukkolni, 85,000 főből áll, és 140­­ álgyuból, a vorarlbergi épen most kapott volna 25,000 fő- és­­ 50 álgy­uból álló segédsereget. De e készületek daczára senki , sem gondol háborúra, és a salonokban Manteuffel miniszter , mondata köröztetik, ki az Ausztria és Poroszország közti , háborút japáni párbajnak nevezte, hol mindkét fél testét felú­­ hasítja. Az esküdtszéki bírók névsorozata elkészíttetett és az első 3 esküdtszék november hó folytán fog megnyittatni. Jól esik lát­­­­ni, hogy a reformok legalább ez után haladnak, s ha a törek-­­­vés szemléltetik, mellyel az alkotmány ígéretei egymásután­­ valósíttatnak. A nyilvános törvénykezési eljárás mélyen ha­­­tott népünkre, és a nyilvános törvényszékek irányában tanúsí­tott részvét világosan mutatkozik; látszik tehát, miszerint a tör­­­vényes szabadság értelmét csak fel kell ébreszteni, hogy lé­­­­tezzék.­­ Hogy a császár ez évben Magyarországba utazzék, arról szó­­ sincs többé. Ellenben mondják, hogy a kereskedelmi és igaz­■ ságügyi miniszter Magyarországot meglátogatni szándékozik. • Hogy egy külön bizottmány fog egybelépni a Magyarország­■ ban építendő s szabályozandó utakra nézve, hihetőleg tudni fogják önök. A­mit eddig e tárgyban dolgoztak, úgy látszik ■ meg nem egyez a kereskedelmi miniszter nagyszerű terveivel. Debreczen, oct. 13. Lássuk törvényszékünknek a polgári ügyek körüli teendőit. A segédbiró előtt fölvett perben ő maga egyedül működik. Ö teszi a tanúhallgatást, s azokat a kihallgatáskor rendesen nyomban meghitelteti, ö ítél, és ö, a vizsgáló és ítélő, egy­szersmind végrehajtó bíró is. Ezen alkalmazása az új rend­szernek még a táblabirói korból ismeretes szolgabirói intéz­ménynél is sokkal roszabb, mert a szolgabiró mellett rende­sen esküdt is volt, s a szem mégis csak többet látott, mint kettő! — A segédbiró ezen itt előszámlált teendőin kívül még a felsőbb törvényszékek ítéleteinek is végrehajtója; sürgetős ügyekben, mind a főbíró, mind a megyei törvényszék által rendelt biztosítási és kielégítési végrehajtásnak egyedüli gép­­szerü mindeneset­e mellett még vásári biró is. De ez nem elég. Ő még a haldoklók végrendeletének kivételével — melly különös halaszthatlan teendőinek egyike — is megbizatik; majd a járás távolabb első helyeire gyakran rögtöni intézkedés végett akkor küldethetik ki épen, midőn a peres felek lesik szájából az ítéletet, vagy biztosítási, végrehajtási vagy végren­deletkivételi rendeletet kap, melly pedig mind igen sürgetés. — Mi aztán ezen tömérdek teendőkkeli elhalmozásnak ered­ménye ? Az, hogy az igazságszomjazók húzzák a rövidebbet, és ezen rendszer által kitűzött elv, t. i. a gyorsaság és költ­ségkímélés elve csak úgy lép életbe, mint ezelőtt, vagy né­ha csupán elv marad az! — A végrehajtásra szintolly nehezen és későn kerül a dolog, mint ezelőtt . Tehát csak a szép elv van kimondva , hanem az csak írott malaszt marad mindaddig, mig, kivált a népesebb helyeken, a járásbíróságok személy­zete nem szaporíttatik. Hát az úgy­nevezett igtató? Erről elég annyit mondani, hogy ez egy személyben igtató, jegyző, pertárnok, levéltár­nok , kiadó, és a kincstári díjak kezelője! A telek könyvvi­­vő 2. írnokkal! És pedig a régibb időkből is pontos combina­­tiot kell tennie, hogy csak valamennyire is hű osztályozást te­hessen. Egy véletlen eset kell csak, mellyben igaztalan bizo­nyítványt adjon valakinek a zavarban levő birtokviszonyok közt, és becsülete vagyonával együtt oda van! A járásbíróságoknál még az a felötlő, hogy a dijak némelly helyen a váltótörvénykönyv szerint, másutt a régi szokás alap­­ján, ismét másutt épen semmi részben sem vétetnek. Itt már sem a centralisatio eszméjének kivitelét, sem az egyenlőséget nem látván: legjobbnak tartanám, ha a miniszteri biztos urak ollykor meglepnék a járásbírákat, vagy általános utasítást bo­­csátanának ki a kormánylap , illetőleg a váltótörvény folytán, de éjszakát“ akart kívánni, ha az ágy meglett volna számára vetve s azonfelül még egy fontos kérése nem lenne a nemzetes asszonyhoz, melly abban állott, hogy szokása szerint bor­­zsufát reggelizhessen. Pospes úr, a mérsékleti egyesület tagja volt, azért itta a bort is főve, egyébb szeszes italokkal pedig csak kivételképen élt, ki is vette a maga részét, ha valahol illyesmihez jutott. Mártha néni felettébb örült a „nemzetes asszony“ megszó­lításnak , mellyet életében csak két ember mondott még neki, egy szép bogárszemü béres, ki özvegykorában megkérette, hanem aztán összezörrentek és hátat fordítottak egymásnak; meg az angyalfalvi orgonahúzó, ki a tütüt szerette; most pedig Pospes orvos-tanár úrtól kell azon kedves megkülönböz­tetést hallania , ki ugyan , az orgonahúzáshoz nem értett, de nem is flótázott. Ha az ember, még illyen késő vénségében sem szabadul meg a hiúságtól, jele annak, hogy feles benne az életerő, épen úgy mint Pospes urban feles volt a nyeg­leség. Vala pedig az urasági ház elején egy fészer­ forma épület, mellynek két deszkatáblás ablakát, ember emlékezete óta nem igen nyitották ki, be is lepte a pókháló, mint a zöld inda , az állóvizet. Igen régi időben, a Liliputok társalgási terme lehe­tett , midőn az egész házkészségnek még más formája volt, t. i. nem horpadozott ennyire. Fakó, kétféle nyíló ajtajának szárnysarkait, a kuvaszok rágták össze, az újabb korban, midőn szalonnás kamarának használtatott. Későbben borházzá, kendertörő helylyé, raktárrá alakitatott át; de mivel nem volt bele mit rakni, pusztán állott, az ősi bútorok korhadt marad­ványaiból, tiltul felbóbitázva. Ezen kizsarolás, kefélés és felmálházás az utósó főispáni instellatio alkalmával történt, midőn még minden a boldogult nagyságos mama ízlése szerint ment a háznál. Tiszteletben is tartatott a liliputház fényűzésé­nek ezen végső öröködése, mert a nagyságos kimultával, a terem ,­­az udvarban , nagy elugatónak hitták) illetetlen ha­gyatott, mint a császárné hálószobája Gödöllőn; be is lepte a pókháló, por, és pipa-füst, maradványa a boldogabb időknek. E volt a vendégszoba. Egyenetlen barna falán egy pár régi kép, termet­nagyság- és kopott aranyzalu rámákban függött. Az egyik még hajadon, alig 16 éves, tojásdad alabástrom homlokkal, mellyről a gesztenyeszin fürtök hátra vannak fé­sülve , s púderrel behamvazva; a termet kifejlett és teljes, eleven kék szemei a selyem ivek árnyában, mint esteledéskor az ég, midőn rajta a nyughajnali csillag egyedül halad; sze­líd , ömlő tekintete, mellynek sugáraitól, arczának hava verőfényt kap, hogy a pir futos rajta , mint a leveles mezőn a délibáb ; ajkai első mosolyra nyílva, mint a kiboruló ró­zsabimbó ; pihegő mellét gazdag aranycsipkézet folyja körül, melly habos atlasz öltönyének felső nyílásait fedezi; fehér pa­tyolat vállujjai széles fodrokban szorulnak gömbölyű kezecské­ihez , mellyek egyikén drága mozaik karpereczet visel; hat­­tyunyakáról háromsoros gyöngyök folynak, egészen a mell­­közepéig, hol egy pompás mell­ék két ölelkező angyalaira, kék szalag bokrai, vetnek árnyékot. A kép lebegésben mutatja a fiatal leányt, egy aranyos szárnyú pillangó után, mellyel a kezében levő liliomszállal igyekszik leütni s azon pillanat van a festő által vissza adva, a mint a hajtásban a liliomszál eltörik. A megrettenésnek ama mosolygó kifeje­zése , melly ártatlan dolgok illanása felett szokott támadni, és soha gond­ árnyékot az arezon , pillanatnál tovább vissza nem hagy, azon játszi kellem, melly magának a fátyolt keresi, mint leveles bokrát a fülemile; és végre ama szelíd átható öröm , melly a lépe szabadulásán, mintegy a tekintetben elő­ szökik, mesteri kézzel volt a képen átvive. Különösen kitűnt ez az árnyékozásban és szinvegyitésben. A másik egy körrajz volt, melly a Róma utczáin verekvő Barbarossa Frigyest ábrázolta, a mint oroszlán szivü Henrik segítségére siet. Remeke a másolatoknak, s tisztán kivive. Mind a két kép, becses régiség volt, hanem mivel senki sem viselte gondját, biz egy kissé belepte azt a piszok. Eb­ből állott a fal ékessége, meg egy ketreczes órából, melly vagy másfél esztendő óta mindig fél-egyet mutat, s ha nem jár, de nem is kityeg-kotyog. Ezenkívül egy pár tábori — egy fénymázos ágy, medvebörös pamlag, fakarszékek, két fiókos asztal, és egy álló tükör, melly előtt nehéz, virágos szőnyeg — darab hevert. Sok viseltes jót és szépet lehetett volna biz­ott még összeszedni egy pesti házalónak. Megjegy­zendő, hogy a szoba kettős boltívén három vas­sin vonult ke­resztül, mellyekről nem tudta az ember zsirosak-e inkább vagy rozsdásak. Lehet képzelni hogy már kolbász is lógott azokon a síneken; középen pedig egy olasz fal-féle glkotipány állott, melly hármas szárnyával az összetartó vasak irányában a termet, három apró boudoirera osztotta. Ezek egyikében vettetett ágy, a különösen kedvelt Pospes urnak , ki a nem­zetes nagyasszonynak most már kezet is csókol, ha Mártha néni nem huzakodik. — Nagyon is ellátja kend azt a titokust, szólalt meg Za­kariás , a­mint a pitvarból az istálló felé kifordult. — Hát már az is az orrán akad, — felelt az öreg néni. — Nem biz­a, hanem csak úgy tartom, hogyha orvos, ül­jön a beteg mellett. — Lelkem adta, hiszen úgy kifáradt, mindig gyalogol, hogy a kocsijuk a szomszéd határban összetört. — Azért jött hát az apostolok lován. Ezalatt Svatopluk lefordult a patkáról. A kandúr pedig oda kuporodott a válla közé és ott dorombolt. Pospes, a cseléd­szobába viszszament, vagy inkább akart menni, mivel az ajkí­tó, a neki nyújtózkodott laboráns lábai miatt nem nyílt, addig próbálgatta, addig próbálgatta, hogy egyszer az ajtó egész sarkával kiemelkedett, Pospes pedig ajtóstul a szegény pati­kai aprószeresre dőlt. Bozse­moi, bozse moi — kiáltott ez az istenadta, a fel­riadt macska pedig úgy bele­vágta körmeit bal pofájába, hogy a fájdalomtól elbödülve, egész ököllel csapott a reázuhant ajtó fölé, s Pospest úgy fültövön vágta, hogy nem is nyikkant, hanem csak elnyúlt a szoba hideg földjén. Zakariás már künn volt az istállóban, Mártha néni ott szun­dikált a Tóbiás ágya mellett, s nem hallott semmit a zuhanás­ból. így történt hogy a két bajvívót, azon helyzetben érte a hajnal, a­mellyet maguk találtak maguknak. Pospes mikor magához jött és feltápászkodott, a kuvaszok miatt nem mert a fészeres terembe kimenni. Folytatjuk.

Next