Pesti Napló, 1850. november (1. évfolyam, 196-220. szám)

1850-11-22 / 213. szám

1850- első évi folyam.1 213 ! Péntek, novemb. 22-én. TELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Budapesten házba küldve : Egy hónapra 1 fr. 30 kr. p Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre . . 8 „ — „ „ Egy évre • 15 „ — „ „ Egyes szám — „ 4 „ B A lap polit. tartalmát illető minden közlés a szerkesztőséghez ; anyagi ügyeit tárgyaid pedig EMICH G. úrhoz intézendő. Szerkesztési iroda : Uri-utc­a, 449. ex. A havonkénti előfizetés mindig a hónap 1-től számittatik. Megjelen a PESTI NAPLÓ — ünnepeket és vasárnapokat kivéve jelen évnyi alakjában mindennap, délesti órákban. Vidéken postán küldve : Egy hónapra 1 fr. 50 kr. p Évnegyedre 4 „ 40 „ „ Félévre . . . „ 15 B „ Egy évre .17 ,20 „ „ Egyes szám— „ 4 B B HIRDETÉSEK ÉS MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasá­bos petit-sora 4. pengd krajczárjával számitta­­tik. A beigtatási díj elő­re lefizetendő Emich Gusztáv ur könyvkeres­kedésében. M­aga­n v­iták háromha­sábos sora 6 pengő kraj­czárjával számíttatik. A fölvételi díj szinte min­denkor előre letendő, a Pesti Napló szerkesztő­hivatalában. Budapest, novemb. 22-kén. LEGÚJABB. A „Zágrábi újság“ I.nov. 18kai számában imert­e­ja: „Omer basától Szerajevoból szolgálati úton vett tudósítás szerint, a szultán megm­érgeztetett.“ TELEGRAFI TUDÓSÍTÁSOK. Kasszel, nov. 17. — A kurhesszeni udvar készületeket tesz Kurhesszenbe visszutazásra. Berlin, nov. 19. — A Börzenhalle azon jelentése, mintha a slezvig-holsteiniak Berlinből a fegyverek letételére szólit­­tattak volna föl, hamburgi hírek által, mint teljesen alaptalan, megc­áfoltatik. Frankfurt, nov. 18. — 4%% metall: 63%; 5%; 73%; Bécs: 94%; Turin, nov. 16. — A kereskedelmi miniszter a kamara­ülésben ellenmond azon hírnek, melly az állítólag Angolor­szággal kötött kereskedelmi szerződésre vonatkozik. Athene, nov. 8. — A választások jobbadán a kormány ré­szére estek ki. Budapest, nov. 22-én. *_ Napjaink egyik feltűnő jelensége, hogy a milly ritkán találkozunk komoly, tudományos munkákkal, és olly gyakran van alkalmunk válogatni a gyorstermésű röpiratokban. Ez, kétségkívül, nem ép , egésséges , de sőt ellenkezőleg kóros állapotnak jele; az emberi szellem békétlen, nyugtalan voltának szomorú tanúsága! A tudományokkal társalgásra ugyanis, csöndes, higgadt kedély , békés, nyugodt és megelégedett környezet kíván­tatik, mit pedig, úgy látszik, napjaink még mindig nem ké­pesek nyújtani — hanem ha talán a világ zajától elszigetelt zárdák lakóinak ? ... S a gondok és aggályok, legyenek azok bensők, avagy támadjanak környezetünk iránt és miatt: meg­fosztják a szellemet azon nyugodt magábamélyedéstől, melly nélkül lehetlen kívánatos sükerrel forgolódni a tudományok szent hajlékában, lehetlen kívánatos sükerrel áldozni azok szent oltárán. E közben az egymást érő röpiratok, rövid történeti vázla­tok , sat. végtelen serege borítja el a könyvárusi asztalokat, állványfoltokat; felül, hogy a könnyű munka, mellyben egyik vagy másik úgynevezett koreszme felől mondatik el vélemény, vagy valamelly forradalmi esemény vázoltatik, igen jól beillik kétes holnapi napjaink rámájába. Tudjuk, hogy az írók és olvasó közönség kölcsönös viszon­­hatásban állnak egymással, hogy amazok ismerik olvasó kor­társaik vágyait, szükségeit, s többnyire ezekhez alkalmazzák magukat.­­ A közönség divatos ízlése, szüksége határozza meg rendszerint az írók, s még inkább az elszaporodott köny­v­­csinálók irányát. A kor tehát közös, írók- és olvasóknál egy­­iránt. Ezt mi jól tudjuk, s bár, nálunk kivált, természetes­nek is találjuk, fájlaljuk mégis kimondhatlanul, mert szinte mélyen érezzük , milly végtelen nagy szüksége volna Magyar nemzetünknek a tudományos tárgyak buzgó felkarolására, a valódi tanulásra, a komoly tudományos művelődésre!... A vég nélküli röpiratokat azonban , megvalljuk, nem győz­nék olvasni, annál kevésbbé azokról véleményt mondani, s megbocsátják­­. olvasóink, ha talán vágyaikkal ellenkezőleg, nyíltan kimondjuk , miszerint mi nem tudjuk hivatásunknak s még kevésbbé kötelességünknek tekinteni e szomorú iránynak annyira hódolni, hogy a röpirat-zápor ismertetésének özö­nével borítsuk el komolyabb irányú lapjainkat. Mit e részben teszünk és tehetünk, s mit a közönség s min magunk irányában tennünk köteleségünkül ismerünk, csak annyira megy, hogy a jobbakat átfutjuk, az érdekesbeket és alaposbakat figye­lemmel átolvassuk és — hely­i idő engedvén — megismer­tetjük, a legtöbbnek pedig csak czimét nézzük meg, s egy egy szomorú mosolylyal visszautasítjuk a könyvárushoz, ki azt hozzánk küldeni szives volt. Az újabb röpiratok közös, tárgyának mind fontossága, mind érdekes és tanulságos volta tekintetéből, nemcsak említésre, de ajánlásra is méltónak tartjuk a következő czimet: „A Josephinismus és az egyházat illető legújabb császári rendelvény. Bécsben, Jasper, Hügel és Manz sajátja. 1851." Szerzője nevét nem írja ki, s igy mi, tiszteletben tartván névtelenségi akaratát és jogát, kilétét nem fürkésszük; csak­­azon általános hirt említjük meg, melly szerzőt a Magyar Anya­­szentegyház fényesb tudományu főpapjai egyikének állítja. S hogy e hit nem alaptalan, mutatja a könyvnek tartalma, mellyben a történeti és politikai tudományokban­ jártasság olly megragadó ékesszólással, a tárgy rendszeres előadása olly szoros logikával van összekapcsolva, hogy olvasván azt, szerző magas, mind egyházi, mind világi tudományos képzettségéről, s egyszersmind nemesi dialektikai és parlamentáris ügyessé­géről, lehetlen meg nem győződnünk. A könyv czíme elég világosan mutatja a tárgyat, mellyet szerző kidolgozásul magának tűzött. — Kifejti t. i. a Josephi­nismus értelmét, melly, mint t. olvasóink szinte tudni fog­ják , egyházi tekintetben nem egyéb, mint a II. József csá­szár által megkezdett egyház körüli reformok, s különösen az egyháznak a világi állodalmi fő hatalomtól polgári viszonyok­ban függővé tétele, és sajátlag azon tanok összege, mellyek előbb Febronianismus név alatt voltak ismeretesek, s védi annak f. évi aprilban, most uralkodó fejdelmünk által közbejött meg­szüntetését. Nem czélunk, de nem is szoros hivatásunk, e munkát bő­vebb itészettel mutatni be t. olvasóinknak. Mi a kir. tetszvény megszüntetése iránt, melly e könyvben olly ritka ékesszólás­sal védetik, elmondottuk annak idejében véleményünket, s arra most visszatérni sem időnk, sem kedvünk nincsen. A miénkkel merőben ellenkezik a t. szerző véleménye, s mi azt, a legnemesb hangon, a legmagasztosb türelem szavával elő­adottat , őszintén tiszteljük, s ha visszaemlékezünk a polémiá­ra , mellybe min meggyőződésünk miatt akkoriban kevere­­dünk, szinte fájlaljuk, hogy vitatkozásunkban nem illy ma­gas szellemű, illy apostoli szelidségü és valódi keresztyén tü­­relmü férfiúval találkozónk! Fő tárgyát bevégezvén , néhány sort szentel még a t. szer­ző a szerzetes társulatok védelmének, s a házassági törvény­­hozásról mond el némellyeket, szerinte, az egyház és állam közös érdekében. A munkához függelékképen adott okiratok közöl, mint a magyar egyházi történetre nézve legérdekesbet, kiemeljük az I. sz. alattit: „II. József császár leiratát a magyar Kanczellá­­riához“ 1782. május 9-ikéről. PARLAGI LEVELEK. XVIII. Szép egy csomó levelet összeábdáltam már, aztán mégis csak akadok itt ott egy csomóra, a mit oldatlanul sehogysem­ hagyhatok. Szó nélkül pedig azért sem hagyhatom, mert annyi az a kezdőhivatalnok, ki a sok mindenféle dolog között úgy összekeveredik, hogy ha tükröt mutatnának neki talán, még a maga képét sem ismerné meg! Hajdan, mikor a földesúrnak még ollyan tulajdona volt a jobbágytelek, hogy akkor vehette el a jobbágytól, a mikor az egy magának tetszett, és odaadhatta annak, a ki neki leges­­legjobb tetszett, — mondom, abban a világban az is nem egy­szer megtörtént, hogy a melly jobbágyember nem birt a telkével, de legkivált az özvegyasszony, keresett magának egy kenyérkeresőt, legtöbbnyire pedig az ollyan özvegy­asszony , ki még szemrevaló is volt, férhezment, és húzta aztán férj uram a terhet, és ha került miből, a hasznát is vette! Azt­­án nem is kéne mondanom, hogy mindez a földesúr­nak tudtával történt, mert akkorában az volt még a minden­parancsoló. Történt igen sokszor, hogy az i­lyen beházasodott ember helyrerántotta a pusztult gazdaságot, sőt némellyik egypár forintocskát is szerzett magának. Azt is akarom még az előbbihez mondani, hogy mikor ab­ban a régi világban valamelly jobbágy bitangjára hagyta csak a telket, a földesúr egyszer másszor rá is szólongatott, s ha nem használt, azt is értésére adta, hogy, jó barátom , ha a munka után nem látsz, szedd-vedd, a mid a földemen van, aztán pusztulj innét, és adj helyet ollyannak, a ki majd a földnek tenáladnál jobb hasznát is veszi! így jött elő az az eset, hogy az özvegyasszony kezén ma­radt jobbágytelek pusztulásra jutván: a földesúr megintette az özvegyet, ha nem bírja megmunkálni, odábbadnak rajta! Illyenforma üzenetre a legtöbb asszony férfi után nézett, s a­kit kapott, annak a nevére ment át aztán a telek! A­mint én tudom, nagyon­ jó gazdák kerültek ezen em­berekből , s van ollyan, a­ki már 40 esztendő alatt szép jócs­kán is szerzett, és éli békében az élete javát. Hanem 1848-dik esztendő óta számtalan helyt úgy meg­termett a pereskedő ember, mintha szalmaszálon nőne. Akad ollyan ember, a­ki vagy a maga eszéből, vagy másoknak fel­biztatásából elszaladgál a járásbiróhoz, és bepanaszkodja, hogy ez meg ez, Varga János, bennül egy telekben, melly ez­előtt negyven esztendővel a panaszos fél édes apjáé volt, és a miért Varga János egy krajczárt sem adott, hanem csak átírták a nevére, és most minden haszon, de még a birtok is mindegy szálig az övé, — kéri tehát, hogy őkérmét verjék ki a házból, pereputnyával együtt, és hadd legyen a birtok a panaszosé , mint az első férj fiáé! Ennyi volt a panasz, — hanem hadd szóljak most én is! Negyven esztendő előtt a telek a földesuré volt, — és ha a jobbágy kellően nem mivelte, továbbadott rajta. — Nehezebb is volt ám­ ezelőtt negyven esztendővel az igában lenni, a mi­kor az uraságnak a bárány farkához is megvolt az ő jussa; és volt annyi teher egy-egy jobbágytelken, hogy ugyan néz­hetett ám a gazda mind a két szemével, m­ig meglátta: hol kellene egy font sónak árát megkeresni ? Tudta ezt jól a panaszos fél is, hanem hallgatott is ám egész negyven esztendeig; m­ig tudniillik sok aprólékos teher, meg a dézma és robot megvoltak. Hanem 1848-ban szabad lett a telek, és a panaszos félnek az ötlött eszébe, hogy most talán ingyenfejben könnyebb kézzel állna ki a munka­, azért szaladj prókátorhoz, és járj el a bíróhoz. Némelly faluból tíz illyen per is kikerekedik most. Van ollyan járás, a­hol valami tapasztalt ember a bíró, az aztán könnyen talál feleletet, a­mi ilyent a panaszos nem tesz az ablakba, hanem dugja szép csendesen a szarujjába, és szé­gyen fejjel haza ólálkodik. De van megint arra is már példa, hogy valami gyerekember bíróságra kapott, és csak ott veszi fel a dolgot, hogy ki volt a te apád? te annak fia vagy, a mostohád nem adott pénzt a telekért, tehát az a tiéd. Persze, hogy a másik is aztán megfutja a várost, és nem hagyja a dolgát illyen kurta végre, hanem fogad magának A PESTI NAPLÓ MŰTÁRA. A HUSZÁR BOSZÚJA. irta PETŐFI JÚLIA. II. A bünhödés. Folytatás. (l) Másnap reggel templomba hivá a népet a harangok messze elhallatszó zúgása. A rendes templomjárókon kívül még tömérdek kiváncsi nép is tolult a templom felé, mert a helységben állomásozó hu­szárok is ki voltak rendelve a szokott ünnepi tisztelgésre. Többen maradtak künn a templom előtti téren bámulni a hu­szárokat , mint kik bementek hallgatni az isten igéjét. De gyönyörűség is volt e fiatal vitézeket látni, mert mind egy szálig lóratermett, büszke, szép fiúk voltak. Legszebb volt köztük Bandi. Kis pörge bajusza alatt mosolygó ajkain .­­) Lásd : PESTI NAPLÓ 211. 212. számát, életkedvtől ragyogó szemein nem egy leány tekintet andalo­­dott el. Tüzes, prüszkölő lovát lábainak egy szorításával föl­­ágaskodtatá, m­íg ő maga úgy megült rajta, mintha minden izma aczélból volna. De ő nem sokat törődött a rá bámuló leánysereggel. Közéjök nézett egyet egyet, de csak, hogy Erzsit keresse köztük. De azt mindig hiába kérése kutató te­kintete, s így előbbi jó kedve is mindig alább alább szállott, mert igen számított reá , hogy majd miilyen szerelmes pillan­tásokat fog reá vetni a szép leány, ha majd ő lesz a legbát­rabb , legszilajabb legény az egész században. Most vette észre, hogy a legénység közel is hibázik egy. Ez utáni kérdezősködéseire azt felelék neki, hogy Barna Jan­csi ma reggel hirtelen megbetegedett s úgy kényszerült ott­­hona maradni. Bandinak szíve sebesebben vert, mikor az jutott eszébe, hátha Jancsi megtudta tegnapi találkozásukat, és most talán kérdőre vonja Erzsit, s ez oka elmaradásuknak. Barna Jancsi reggel csakugyan, mikor indulóra kiállt a legénység, betegnek jelenté magát s az istállóban lova mellé feküvén, otthon maradt. Szó nélkül, néha néha egyet nyög­ve feküdt szalmanyughelyén, míg a fiúk mind egytől egyig el­­távozának. Ekkor fölkelt, az istálló ablakához fölkapaszkodott és für­készve tekintett az utczára. Szemügyre vett minden leányt, kik ünnepiesen felöltözve haladtak a templom felé. Végre láta közeledni egyet messziről, piros kendőrei fején, rövid roko­­­lyában és magassarku kopogós csizmában. Ez volt a legszeb­­bik, a legnagyobbik. Jancsinak egész testét reszketés fogá el ennek láttára , leereszté magát az ablak párkányzatáról s az ajtónak rohant. De a felindulás annyira erőt vett rajta, hogy az ajtóhoz érvén, egy lépést sem tudott tovább tenni, lábai mintha földbe gyökereztek volna, nem bírált őt egy lépésre sem tovább vinni. Pár perczig állt ott lélekzet után kapkodva, meredt szemekkel, mozdulatlanul. Aztán nagy erőmegfeszí­­téssel fölemeli két karját, kezeivel végig simító arczát, s ván­­szorgó lépésekkel haladt ki az utczaajtón Erzsi után, mignem­ utóléré­st. Jéghideg kezeivel érinté Erzsi kezeit, ki ez érin­tésre ijedve hátra tekintett, és csodálkozva látá itt Jancsit, kit szinte a kirukkolt legénység közt vélt tenni. „Mi bajod , Jancsi, hogy ollyan halovány vagy, mint a me­szelt fal?“ kérdé­st Erzsi részvéttel. „Nagyon beteg vagyok , szép galambom , alig tudtam ma­gamat ide vonczolni, de tudtam , hogy erre jösz , hát ide jöt­tem utánad, hogy kérjelek, ne menj a templomba, gyere hoz­zám, ülj le mellém, ha öledbe hajthatom fejemet, úgy hiszem, majd jobban leszek.“ Erzsi Bandira gondolt és kérőleg monda Jancsinak.

Next