Pesti Napló, 1850. december (1. évfolyam, 221-244. szám)
1850-12-03 / 222. szám
nagyobb garantiáját fogják látni. Először maga a fontos heszszeni kérdés — a viszályok egyike — megoldást nyert; azután nem félhetni többé, hogy egy baleset által a két egymás ellenében álló sereg összekoccannék, míg a diplomaták csak tollal viszik a háborút. — Végre hiszik, hogy a német nép koncessióként fogja tekinteni, hogy sem az egyik, sem a másik a hesszeni beldolgokba nem elegyedik , hanem a kibékülést az ottani népre és a herczegre hagyják. S ha a mai általános hangulatot vizsgáljuk, az békésnek mondható mindamellett, hogy városunk zsúfolva van fiatal harczosokkal, s egyes katonai csapataink már öszpontosulnak kijelölt helyeiken. Szóval, a mai külhírek is békét lehelnek. Úgy Francziaországban is a hadikészületekkel felhagynak. Gottschakoff herczeg Frankfurtból visszamegyen előbbi helyére, Stuttgartba, s Londonban a pénzkirályok nagy csöndességben vannak , — Lauenburg, hir szerint, visszahivandja követét a Bundestagtól, mi által Ausztriának könnyebbitendi a frankfurti gyűlés feladását démenti nélkül, minthogy a mostani Bundestag végzésre nem képes, ha a mostani tagok csak egyike is kilépne. Ezáltal Ausztria látszólagosan kényszerittetnék a szabad conferentiákhoz hajolni. Manteuffel és Schwarzenberg urak tehát alkalmasint barátságosan fognak egymástól elválni. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. LXXV. « Bécs, dec. 1. — Mai levelemtől alkalmasint az olmützi tanácskozásra vonatkozó híreket várnak e lapok olvasói; e várakozást, fájdalom, aligha ki fogom elégíthetni. Ama tanácskozmány eredményét, a legközelebbről érdekelt személyeket kivéve, eddig még senki nem tudhatja. A két conferáló külügyminiszter nem volt korlátlan felhatalmazással felruházva, úgy hogy az általuk hozott határozatok végképeni érvényessége az illető kabinetek jóváhagyásától függ. Annyi bizonyos, hogy Schwarzenberghy és Manteuffel báró urak , miután az alkudozás már egészen sükeretlennek látszott, s Manteupel úr útra készült, végre mégis megegyeztek. Mi pontokban állapodtak meg, mint mondom, nem tudhatni, minthogy a két miniszter ennek titokban tartását kölcsönösen megígérte, míg a békealku az illető kabinetek által jóváhagyva nincsen. E ratificatio, mint mondják, a mi udvarunk részéről már megadatott, s mihelyt ugyanez Berlinből ideérkezik, az ügy állása azonnal hivatalosan közzé fog tetetni. A slezvig-holsteini ügy alkalmasint úgy fog eldöntetni, hogy a háború előtti status quo fenmarad. Poroszország arra emlékeztető a slezvig-holsteini helytartóságot, hogy a szövetségi executionális sereget a poroszok vissza nem tartóztathatják, hacsak háborúba nem akarnak bonyolódni. Braunschweig egymaga igen gyönge az ellenállásra, Hannovera pedig közönyös; ennek következtében a helytartóság egyenes alkudozásba bocsátkozott a frankfurti gyűléssel, s nevezetesen a dán király „nyílt levelének“ visszahuzatását követelte. Az alkudozás eredménye szinte e napokban fog nyilvánosságra jutni. Békés előjelnek tekintik azt is, hogy a Reichszeitung ma a porosz védalkotmányra—Wehr-Verfassung—vonatkozó czikket hoz, valamint a tegnapi színháztörvény megjelenését is. Ez utóbbi már önök kezei közt vagyoni valósulását mutatja annak, mit már több hónappal azelőtt az illető törvényjavaslatról közlöttem. E lapok szerkesztősége alkalmasint hozzá fog szólni e törvényhez, csak egy futólagos észrevételt engedjenek ! Az igen szoros centralisatio barátjai nagyon megdöbbentek e törvény bizonyos részén, mellyben t. i. meghatároztatik, hogy az egyik koronaországban megengedett darab előadása, a többiekben azért még korán sincs megengedve. Természetes is. Ha péld. Bécsben Rákóczyt színpadra hozzák , vagy Innsbruckban Kosciuskot, a jó sógorok nagyot ásítanának mellette, mit talán magyar vagy lengyel közönség nem tenne, mert — e birodalom nemzetiségei mindegyikének külön története, külön emlékezetei, külön rokons ellenszenvei vannak. Az ultra-centralisták erről eddig mit sem akartak tudni, s nagyon fáj nekik, hogy a praxis kényszerítésénél fogva egyszerre elismerve látják azt, mielőtt szemöket olly igen örömest bezárnák. •— ha lehetne! Aleppo, oct. 20. C Tegnapi levelemet szerencsésen postára adtam, s remélem, már önök meg is kapták; most napló-alakban jegyzem föl az eseményeket, mellyek közlésre még érdemesek lehetnek. Mindenekelőtt sajnosan kényteleníttetem visszavonni az általam érintett 5.000 fegyver visszaadatását. A kaszárnyában volt foglyok szabadonbocsátása azonban igaz, mit azzal értek el a lázadók, hogy egy török törzstisztet elfogván, felakasztással fenyegették. Egyébiránt meg nem foghatom, hogyan tudott a katonaság foglyokat csinálni, midőn a rablás színhelyétől magát olly távol tartotta, ha pedig véletlenül egy kirabolt házhoz eljutott, csöndesen nézte, mint vitte el a nép zsákmányát sorai közt! A tegnapi est csöndesen folyt le, egynéhány puskalövést kivéve, mi azonban itt nem ritkaság, de midőn ma reggel kimentem, a város alakja sehogysem akart tetszeni. Az utczák emberekkel és teherhordó állatokkal telvek, mellyek mindenféle holmikat vittek a khanukba. Itt—ott egyes csoportozatokat lehetett észrevenni, mellyek félénken társalganak egymás közt; mások ismét vészjós pillanatokat vetének az átmenő vagyonos után. Elmentem a franczia consulatusba, s otthallam, hogy a basák haditanácsot tartanak a kaszárnyában, hová Bem-et is meghívták. Ez utolsó arra szavazott, hogy a lázongó város tüszint támadtassék meg, melly tanács tetszett is, és már annyira voltak, hogy a seregek vezénylését Bemre akarták ruházni. A consulok erről értesülvén, minden kobzódásokat felejtve, összeültek, s ildomossággal párosult határozottsággal iparkodtak egyrészt a zavarnak véget vetni, másrészt pedig a keresztényeket megmenteni. Küldöttséget alakítanak tehát a franczia, orosz, osztrák és angol consulokból állót, melly a kaszárnyába menvén, előterjeszté, miszerint a város megtámadtatása nem vezetne egyébre, mint az összes kereszténység legyilkolására. A muzulmánok és keresztények közti viszonyok igen bonyolódottak és igen nehezen foghatók meg, ha az ember e különös ország történetét és sajátságait nem ismeri. A keresztények általában itt igen gyűlöltek és megvetettek, de tudják azt is, hogy a külföldi keresztények az illető consul pártfogása alatt állnak, a benszülöttek pedig Francziaország védelmében részesülnek, és ámbár alkalmilag a keresztények elnyomatnak, néha bántalmakkal illettetnek, sőt ki is raboltatnak, azt mégis mindenki tudja, hogy egy keresztény meggyilkoltatása a legszigorúbb vizsgálatot és büntetést vonja maga után. Másfelől azonban, ha véletlenül egy muzulmán gyilkoltatnék meg valamelly keresztény által, minden tekintet kétségtelenül háttérbe szorulna, s egyetemleges hoszúállást vonna maga után. Jelen körülmények közt a vakbuzgó törökök, megtámadtatás esetében, a keresztényeket fognák okozni, minek kétségtelen következménye az lenne, hogy olyanok, kik most a keresztényeket éltek és vagyonokkal védelmezik, az esetben a gyilkosok részére állanának. A basák ezt belátván, megígérték a consuloknak, hogy az alkudozás útját fogják választani. Míg én a franczia consulnál valók: Abdallah Bey, az összes városrészek főnökeivel látogatására jött. Miért nem volt itt egy német Horácz, hogy e társaságot lefesthette volna ! E látogatás nem volt egyéb, mint: une comédie de haute diplomaire. Abdallah Bey a janicsárok maradéka, s meggyilkoltatásuk alkalmával mint gyermek megmentetett. Azoknak, kik megmaradtak, s vagyonukat képesek valának megmenteni, csakhamar sükerült ismét hatalomra vergődni, s a janicsárok pártja most ismét leghatalmasabb a városban. Ibrahim basa eltávozása, és a városnak törökök által lett elfoglalása közti hosszú időszakban Aleppóban nem volt törvényes felsőbbség, és Abdallah Bey ildomossága és befolyása által kormányzott. Midőn a törökök bejöttek, kinevezték öt városi kormányzónak, melly hivatalt majd nagyobb, majd kisebb befolyással — mint ez Törökországban már szokás — máig is viszi. Ő Alepwnak Foucheja, s anélkül, hogy írni vagy olvasni tudna, mindent tud, mindenkit ismer, s egy csodálatosan — nagyobb részt gazemberekből szerkezteti — rendőrsége van. Baráti és a szegények irányában igen bőkezű, a kormánynak pedig fölvett, haszonbérleti adóért 2 millió piaszterrel tartozik, magának pedig semmije sincsen. Ha csend van, zaklatják a fizetésért, de minden zavarnál kénytelenek neki hízelegni, s közbejárását keresni. Azt állítják, hogy mindjárt első este bement volna a Djuddaidába, hogy a rendet helyreállítsa, de e szándékában a nagyok által gátoltatott. Mindenesetre lehetséges, hogy a népnek rablási szándékáról nem volt tudósítva. Ma tehát a consulhoz jött, állítólagosan azért, hogy biztosítsa, miszerint ő a keresztyének védelmére mindent elkövetett és elkövetend, mi csak tőle telhetik; — tulajdonkép pedig csak azért, hogy adandó alkalommal a kormánynál a franczia consulban jó és befolyásos pártfogóra találjon. Estre. Az egész nap rendetlenség nélkül folyt le, de a keresztyén és zsidó közönség még mindig nagy félelemben van. A khanok — mellyek száma Aleppoban mintegy 300 — telvék menekültekkel, s mindenki iparkodik azokat élelmi és más szükséges szerekkel ellátni. Azon tiszt, ki múltkor a Kitabban Kmetytól az engedelmességet megtagadd, felváltatott, s megbüntettetése megígérve van; azonban ma délelőtt, midőn Kmety haza, Stein pedig Bemhez lovagolt, az engedetlen tiszt az egész őrséggel együtt elszökött. Stein észrevette őket Bem lakása előtt, tüstint rájok rontott s bajuszánál fogván az örvezetet, parancsold neki, hogy tüstint őrhelyére térjen vissza. Egy katona meg akarván a tisztet, s vele magát is az őrségtől menteni, Ster ököllel arctulcsapta, hogy a vér tüstint elbobtá, de mégis kénytelenek voltak visszatérni a Kitabba. A szolgálatomra rendelt katona olly félénk, hogy nem is eszik, s alig használható azon csekély szolgálatra is, mellyel általam megbizatik, és semmi áron nem lehet et a kimenetelre, vagy, ha kimegyek, kisérésemre bízni. Masher Beg biztosunkat, kinek kötelességévé tétetett, hogy ránk vigyázzon, és biztosságunk fölött őrködjék , nem láthattuk eddig; azt mondják, hogy a kaszárnyában bújt volna el. Folytatjuk. Szombathely, nov 17. Vége az ideiglenességnek! — Azonban, hogy olvasóinknak, — hiszen, nem ok nélkül gyanítom — kandiságát megszüntetnünk sikerüljön, nem lehetett nem jelentenünk , miként várost, megyét, sőt szeretjük hinni, miszerint az összes hont érdeklő ügyréli értesítéssel van alkalmunk szolgálni, mégis városi és megyei hivatalnokaink ideiglenességének megszűnése vagy talán szilárdításáról hallgatva, ez egyszer más hatóság körébeni ideiglenesség megszűnését illető értesítéssel kedveskedünk. De minthogy ezúttal koránsem azok kedvéért emelek fel tollunkat, kik a hírlapi czikkek homlokizatait, a dőlt betűket s aláírást átfutva , befejezettnek tekintik az egész lap olvasását, azért rövidke történelmi közlésünk előbocsátása után, megfejtendjük rejtélyünket. Jól emlékszünk, mikép a t. olvasók e lapokban ama megnyugtatásunkul szolgáló körülményt, hogy t. i. a szombathelyi 8 osztályú főgymnasium tanári testülete a volt helybeli lyceumi tanárokból — világi papok, kiket a szentkereszti apát úr mindmáig csak évi 500 pfttal fizet — és 8 prémontrei áldotból alakult, kik az új rendszer szellemében minden tanulmányt nemzeti nyelvünkön adnak elő. Ezeken kívül rendkivülileg hetenkint három nap Engelsrath Alajos úr adand leczkéket tanulni kívánóknak a franczia nyelvtanból, igen csekély díj mellett. — Ennyit a tanári testületről vélnénk megjegyzendőnek. De az igazgatóságról mit sem olvasónk, azért majd kizárólag ennek szenteljük levelünk többi részét. Az új rendszer m. h. elejével életbelépvén, a kormányfőt, Bitnicz Lajos kanonok, volt lyceumi, és Uzsay Ágoston gymnasiumi (premontrei rendű) urakat ideiglenes igazgatói minőségben kinevezte, meghagyván egyszersmind a csornai és szentkereszti szerzetes főnököknek , miként kijelölési joguk az igazgatóra nézve megmaradván, siessenek mielőbbi megerősithetés végett alkalmas egyént kijelölni és fölterjeszteni. Jelen állapotunkban, úgy látszik, a kormány nem akarja meglehet, hogy el is vérzett. Tóbiás, egész pályáján, soha nem részesült ilyen megkülönböztetésben , mint ezen marsch alatt. Hinni kezdte, hogy ama vezér példájára cselekszik, kitől elvetetvén a vezéri palota , a sorokba állott, mint közkatona , és erről annyival inkább meg volt győződve, mivel szálas ember lévén, a sor szárnyára állíttatott, amit ő megkülönböztetésül vett. A legelső ismerős, kivel Tóbiás a seregnél találkozott, Pospes volt, ki, még mindig jó húsban levő Svatoplukjával sebész szerepet vitt egy zászlóaljnál, mindaddig, míg az ellenséghez át nem szökött. Tóbiás ugyan egy egész világért sem ismert volna reá, mivel ő, új pályáján, az egész világról megfelejtkezik , hanem ebben Zakariás volt a mester. Ő ráakadt István és Mihály barátja is, kik szinte a táborban voltak , fegyvertelen szolgálatban, azaz, mint számvevők. Ott találta Machbeth , Garrick, Romeo, Caesar, Wellington , Richelieu s. t. urakat Liliputfalváról, mint közvitézeket. Tóbiás, magán kívül volt a gyönyörűség miatt, a mint tudtára esett, hogy ilyen nagy emberekkel áll egy sorban. Ezzel még nem , volt vége, mert ott kelle találnia Zakariásnak, az ő nagy sze-rencsétlenségére, Rébéket is, mint markotányosnőt, lady Machbeth , Julia, Esmeralda és egyebek társaságában, s Tóróbiás a legelső rangú notabilitások által látta magát környezve, kik, vele együtt, nagy elszánással, a gyalog dicsőség nehéz pályájára vetették magukat. Hősünk azt hitte, hogy bizonyosan , ama nagy férfiak iránt is háladatlan volt a világ, azért keresik magas lelkesedésekben a hírnevet, a havezmezőn. Azután Napoleon, a kiskáplár jutott eszébe és ismét Napoleon a császárra emlékezett. Gondolt Nimródra, eszébe jutott Sir Patrick. — Ollyan dolgokat viszek véghez, hogy a világ megrendül félelmében, a csillagok mosolyogni fognak , és megállítom a napot, mint azt Jesue megállította, midőn seregét, bevezette az igéret földére; kiáltott fel Tóbiás tüzes elragadtatással , hévvel szorítván a Zakariás kezét s balvállához, a mangánétól. Történt ezalatt Lilipálfalván, hogy a ráczok Tóbiás udvarát kirabolták. Elvittek az uriházból mindent, ami csak elvihető volt. A mit el nem vihettek, azt elhajtották, így került a Ráró, egy szerb trombitás kezére, mellynek a Zakariás távolléte alatt, a Deressel együtt, az öreg Somolygó viselte gondját; hanem ez a szegény pára, t. i. a Deres, kimúlt békével a világból, mielőtt azon szerencsétlenséget megérte volna, hogy szerb kézre kerüljön. Az öreg Mártha néni, ki szinte megérte e zenebonás napokat, túl a Maroson, egy régi jó ismerőséhez ment X. faluba , és ott tartózkodott, míg a zivatar elmúlt, azaz élete mécsének utolsó lobbanásáig. Az első alvidéki táborozásban ott lehet látni Kriegs von Bebenberget is, még pedig mint előkelő katonát, oldala mellett rendesen egy szép, sima arcza ifjú lovagolt. Sokan azt rebesgették, hogy a vitéz ezredesnek segéde nő volna. A fiatalember arcza nagyon is hasonlított a Rózáéhoz. Egy pár héttel azután, hogy amaz önkéntes csapat az alvidékre megérkezett, mellyben Tóbiásunkat találjuk, mindenoldalról támadás intéztetett Sz. Tamás ellen. A sereget B. tábornok vezényelte. A mi hősünk Turia alatt állott. Először életében tapasztalta, hogy képzelődése erősebb akaratánál, t. i. akkor is tündér Ilonán járt az esze, mikor az ágyuk megdördültek. Javában folyt a harcz, ropogott az apró fegyver, villámlottak az ágyuk, s rengett a levegő az iszonyú csatazajban, porfelleget vertek a küzdők paripái. „Előre rohamba,“ „rohamban előre!“ hangzott a vezényszó. A pergő dobok megeredtek. A sorok egymáshoz nyomultak. Sűrű vonalakban ragyogtak ki a szuronyok, mint egy ezüst erdő. Rettenetessé vált a harczosok tekintete, a gyűlölet és lelkesedés nemes indulatától égtek; ollyan volt ábrázatuk mint egy barna felleg, mellyet előbb a nap sugara, azután a villám tör keresztül. „Előre rohamba“„rohamban előre“ hangzott a vezényszó. A harczosok iszonyú tüzeléssel nyomultak előre. Már az ellenség sánczain állottak , már a vadászárkokat érték el, midőn lelkesedésüket a „vissza“ „vissza“ parancsszó lehangolta. Sokan nem akartak visszafordulni, sokan cselt gyanítottak , a legtöbben valami gonoszabb merényt gondoltak a cselnél...........Tóbiás hihetlen erélyt és lelkesedést fejtett ki a rohamban, különösen mikor visszarohantak. Zakariás soha nem tágított oldala mellől, visszavonulásakor még a manganétéját is átvette, hogy az urfi annyival könnyebben, futhasson előre (ha az „előre“ nem az ellenség — hanem a vezér fele van), mikor egy kancsalgó kartácsgolyó, azon részen találta Tóbiásunkat, hova az embernek a szive szokott szállani, mikor megijed. — Utolsó szava ez volt: „Itt marad Lendra.“ Eddig terjed tudomásunk Liliputi Tóbiásról, kiről még a regény elején kellett vala elmondanunk, hogy bérmáláskor „Goliath“ nevet kapott___ Ha csakugyan bevégezte pályáját, irigyeljük tőle azon dicsőséget, hogy meghalt, legalább nem maradt fen ezekre a téli időkre károgni. s.