Pesti Napló, 1850. december (1. évfolyam, 221-244. szám)

1850-12-03 / 222. szám

nagyobb garantiáját fogják látni. Először maga a fontos hesz­­szeni kérdés — a viszályok egyike — megoldást nyert; azu­tán nem félhetni többé, hogy egy baleset által a két egymás ellenében álló sereg összekocc­annék, míg a diplomaták csak tollal viszik a háborút. — Végre hiszik, hogy a német nép koncessióként fogja tekinteni, hogy sem az egyik, sem a má­sik a hesszeni beldolgokba nem elegyedik , hanem a kibékü­lést az ottani népre és a herczegre hagyják. S ha a mai általános hangulatot vizsgáljuk, az békésnek mondható mindamellett, hogy városunk zsúfolva van fiatal harczosokkal, s egyes katonai csapataink már öszpontosulnak kijelölt helyeiken. Szóval, a mai külhírek is békét lehelnek. Úgy Franczia­­országban is a hadikészületekkel felhagynak. Gottschakoff herczeg Frankfurtból visszamegyen előbbi helyére, Stutt­gartba, s Londonban a pénzkirályok nagy csöndességben vannak , — Lauenburg, hir szerint, visszahivandja követét a Bundestagtól, mi által Ausztriának könnyebbitendi a frank­furti gyűlés feladását démenti nélkül, minthogy a mostani Bundestag végzésre nem képes, ha a mostani tagok csak egyike is kilépne. Ezáltal Ausztria látszólagosan kényszerit­­tetnék a szabad conferentiákhoz hajolni. Manteuffel és Schwarzenberg urak tehát alkalmasint ba­rátságosan fognak egymástól elválni. LEVELEK A BIRODALMI SZÉKVÁROSBÓL. LXXV. « Bécs, dec. 1. — Mai levelemtől alkalmasint az olmützi tanácskozásra vonatkozó híreket várnak e lapok olvasói; e vá­rakozást, fájdalom, aligha ki fogom elégíthetni. Ama tanács­­kozmány eredményét, a legközelebbről érdekelt személyeket kivéve, eddig még senki nem tudhatja. A két conferáló kül­ügyminiszter nem volt korlátlan felhatalmazással felruházva, úgy hogy az általuk hozott határozatok végképeni érvényes­sége az illető kabinetek jóváhagyásától függ. Annyi bizonyos, hogy Schwarzenberg­hy és Manteuffel báró urak , miután az alkudozás már egészen sükeretlennek látszott, s Manteup­el úr útra készült, végre mégis megegyeztek. Mi pontokban állapod­tak meg, mint mondom, nem tudhatni, minthogy a két mi­niszter ennek titokban­ tartását kölcsönösen megígérte, míg a békealku az illető kabinetek által jóváhagyva nincsen. E ra­­tificatio, mint mondják, a mi udvarunk részéről már megada­tott, s mihelyt ugyanez Berlinből ideérkezik, az ügy állása azon­nal hivatalosan közzé fog tetetni. A slezvig-holsteini ügy alkalmasint úgy fog eldöntetni, hogy a háború előtti status quo fenmarad. Poroszország arra emlé­keztető a slezvig-holsteini helytartóságot, hogy a szövetségi executionális sereget a poroszok vissza nem tartóztathatják, hacsak háborúba nem akarnak bonyolódni. Braunschweig egymaga igen gyönge az ellenállásra, Hannovera pedig kö­zönyös; ennek következtében a helytartóság egyenes alkudo­zásba bocsátkozott a frankfurti gyűléssel, s nevezetesen a dán király „nyílt­ levelének“ visszahuzatását követelte. Az alkudo­zás eredménye szinte e napokban fog nyilvánosságra jutni. Békés előjelnek tekintik azt is, hogy a Reichszeitung ma a porosz védalkotmányra—Wehr-Verfassung—vonatkozó czik­­ket hoz, valamint a tegnapi színháztörvény megjelenését is. Ez utóbbi már önök kezei közt vagyon­i valósulását mutatja annak, mit már több hónappal azelőtt az illető törvényjavas­latról közlöttem. E lapok szerkesztősége alkalmasint hozzá fog szólni e törvényhez, csak egy futólagos észrevételt engedje­nek ! Az igen szoros centralisa­tio barátjai nagyon meg­döbbentek e törvény bizonyos részén, mellyben t. i. meg­­határoztatik, hogy az egyik koronaországban megengedett darab előadása, a többiekben azért még korán sincs megenged­ve. Természetes is. Ha péld. Bécsben Rákóczyt színpadra hoz­zák , vagy Innsbruckban Kosciuskot, a jó sógorok nagyot ásítanának mellette, mit talán magyar vagy lengyel közönség nem tenne, mert — e birodalom nemzetiségei mindegyikének külön története, külön emlékezetei, külön rokon­­s ellen­szenvei vannak. Az ultra-centralisták erről eddig mit sem akartak tudni, s nagyon fáj nekik, hogy a praxis kényszeríté­sénél fogva egyszerre elismerve látják azt, mielőtt szemöket olly igen örömest bezárnák. •— ha lehetne! Aleppo, oct. 20. C Tegnapi levelemet szerencsésen postára adtam, s re­mélem, már ön­ök meg is kapták; most napló-alakban jegy­zem föl az eseményeket, mellyek közlésre még érdemesek lehetnek. Mindenekelőtt sajnosan kényteleníttetem visszavonni az álta­lam érintett 5.000 fegyver visszaadatását. A kaszárnyában volt foglyok szabadonbocsátása azonban igaz, mit azzal értek el a lázadók, hogy egy török törzstisztet elfogván, felakasz­tással fenyegették. Egyébiránt meg nem foghatom, hogyan tudott a katonaság foglyokat csinálni, midőn a rablás színhe­lyétől magát olly távol tartotta, ha pedig véletlenül egy ki­rabolt házhoz eljutott, csöndesen nézte, mint vitte el a nép zsákmányát sorai közt! A tegnapi est csöndesen folyt le, egynéhány puskalövést kivéve, mi azonban itt nem ritkaság, de midőn ma reggel ki­mentem, a város alakja sehogysem akart tetszeni. Az utczák emberekkel és teherhordó állatokkal telvek, mellyek minden­féle holmikat vittek a khanukba. Itt—ott egyes csoportozatokat lehetett észrevenni, mellyek félénken társalganak egymás közt; mások ismét vészjós pillanatokat vetének az átmenő vagyonos után. Elmentem a franczia consulatusba, s otthal­­lam, hogy a basák haditanácsot tartanak a kaszárnyában, hová Bem-et is meghívták. Ez utolsó arra szavazott, hogy a lá­zongó város tüszint támadtassék meg, melly tanács tetszett is, és már annyira voltak, hogy a seregek vezénylését Bemre akarták ruházni. A consulok erről értesülvén, minden kobzó­­dásokat felejtve, összeültek, s ildom­ossággal párosult hatá­rozottsággal iparkodtak egyrészt a zavarnak véget vetni, másrészt pedig a keresztényeket megmenteni. Küldöttséget alakítanak tehát a franczia, orosz, osztrák és angol consulok­­ból állót, melly a kaszárnyába menvén, előterjeszté, miszerint a város megtám­adtatása nem vezetne egyébre, mint az összes kereszténység legyilkolására. A muzulmánok és keresztények közti viszonyok igen bo­­nyolódottak és igen nehezen foghatók meg, ha az ember e különös ország történetét és sajátságait nem ismeri. A ke­resztények általában itt igen gyűlöltek és megvetettek, de tudják azt is, hogy a külföldi keresztények az illető consul pártfogása alatt állnak, a benszülöttek pedig Francziaország védelmében részesülnek, és ámbár alkalmilag a keresztények elnyomatnak, néha bántalmakkal illettetnek, sőt ki is raboltat­­nak, azt mégis mindenki tudja, hogy egy keresztény meggyil­koltatása a legszigorúbb vizsgálatot és büntetést vonja maga után. Másfelől azonban, ha véletlenül egy muzulmán gyilkol­­tatnék meg valamelly keresztény által, minden tekintet kétség­telenül háttérbe szorulna, s egyetemleges hoszúállást vonna maga után. Jelen körülmények közt a vakbuzgó törökök, megtámadtatás esetében, a keresztényeket fognák okozni, minek kétségtelen következménye az lenne, hogy o­lyanok, kik most a keresztényeket éltek­ és vagyonokkal védelmezik, az esetben a gyilkosok részére állanának. A basák ezt belátván, megígérték a consuloknak, hogy az alkudozás útját fogják választani. Míg én a franczia consulnál valók: Abdallah Bey, az összes városrészek főnökeivel látogatására jött. Miért nem volt itt egy német Horácz, hogy e társaságot lefesthette vol­na ! E látogatás nem volt egyéb, mint: une comédie de haute diplomaire. Abdallah Bey a janicsárok maradéka, s meggyil­koltatásuk alkalmával mint gyermek megmentetett. Azoknak, kik megmaradtak, s vagyonukat képesek valának megmenteni, csakhamar sükerü­lt ismét hatalomra vergődni, s a janicsárok pártja most ismét leghatalmasabb a városban. Ibrahim basa eltávozása, és a városnak törökök által lett elfoglalása közti hosszú időszakban Aleppóban nem volt törvényes felsőbbség, és Abdallah Bey ildomossága és befolyása által kormányzott. Midőn a törökök bejöttek, kinevezték öt városi kormányzó­nak, melly hivatalt majd nagyobb, majd kisebb befolyással — mint ez Törökországban már szokás — máig is viszi. Ő Alep­­­wnak Foucheja, s a­nélkül, hogy írni vagy olvasni tudna, mindent tud, mindenkit ismer, s egy csodálatosan — nagyobb részt gazemberekből szerkezteti — rendőrsége van. Baráti és a szegények irányában igen bőkezű, a kormánynak pedig fölvett, haszonbérleti adóért 2 millió piaszterrel tartozik, ma­gának pedig semmije sincsen. Ha csend van, zaklatják a fizeté­sért, de minden zavarnál kénytelenek neki hízelegni, s köz­bejárását keresni. Azt állítják, hogy mindjárt első este bement volna a Djuddaidába, hogy a rendet helyreállítsa, de e szán­­dékában a nagyok által gátoltatott. Mindenesetre lehetséges, hogy a népnek rablási szándékáról nem volt tudósítva. Ma te­hát a consulhoz jött, állítólagosan azért, hogy biztosítsa, mi­szerint ő a keresztyének védelmére mindent elkövetett és el­­követend, mi csak tőle telhetik; — tulajdonkép pedig csak azért, hogy adandó alkalommal a kormánynál a franczia con­­sulban jó és befolyásos pártfogóra találjon. Estre. Az egész nap rendetlenség nélkül folyt le, de a ke­resztyén és zsidó közönség még mindig nagy félelemben van. A khanok — mellyek száma Aleppoban mintegy 300 — tel­vék menekültekkel, s mindenki iparkodik azokat élelmi és más szükséges szerekkel ellátni. Azon tiszt, ki múltkor a Kitabban Kmetyt­ól az engedel­mességet megtagadd, felváltatott, s m­egbüntettetése megígér­ve van; azonban ma délelőtt, midőn Kmety haza, Stein pedig Bemhez lovagolt, az engedetlen tiszt az egész őrséggel együtt elszökött. Stein észrevette őket Bem lakása előtt, tüstint rájok rontott s bajuszánál fogván az örvezetet, parancsold neki, hogy tüstint őrhelyére térjen vissza. Egy katona meg akarván a tisztet, s vele magát is az őrségtől menteni, Ster ököllel arctulcsapta, hogy a vér tüstint elbob­tá, de mégis kénytelenek voltak visszatérni a Kitabba. A szolgálatomra rendelt katona olly félénk, hogy nem is eszik, s alig használható azon csekély szolgálatra is, mellyel általam megbizatik, és semmi áron nem lehet et a kimenetelre, vagy, ha kimegyek, kisérésemre bízni. Masher Beg biztosunkat, kinek kötelességévé tétetett, hogy ránk vigyázzon, és biztosságunk fölött őrködjék , nem láthat­tuk eddig; azt mondják, hogy a kaszárnyában bújt volna el. Folytatjuk. Szombathely, nov 17. Vége az ideiglenességnek! — Azonban, hogy olvasóinknak, — hiszen, nem ok nélkül gyanítom — kandiságát megszüntet­nünk sikerüljön, nem lehetett nem jelentenünk , miként vá­rost, megyét, sőt szeretjük hinni, miszerint az összes hont ér­deklő ügyréli értesítéssel van alkalmunk szolgálni, mégis vá­rosi és megyei hivatalnokaink ideiglenességének megszűné­se­ vagy talán szilárdításáról hallgatva, ez egyszer más ható­ság körébeni ideiglenesség megszűnését illető értesítéssel ked­veskedünk. De minthogy ezúttal koránsem azok kedvéért emelek fel tol­lunkat, kik a hírlapi czikkek homlokizatait, a dőlt betűket s alá­írást átfutva , befejezettnek tekintik az egész lap olvasását, azért rövidke történelmi közlésünk előbocsátása után, megfej­­tendjük rejtélyünket. Jól emlékszünk, mikép a t. olvasók e lapokban ama meg­nyugtatásunkul szolgáló körülményt, hogy t. i. a szombathe­lyi 8 osztályú főgymnasium tanári testülete a volt helybeli ly­­ceumi tanárokból — világi papok, kiket a szentkereszti apát úr mindmáig csak évi 500 pfttal fizet — és 8 prémontrei ál­­dotból alakult, kik az új rendszer szellemében minden tanul­mányt nemzeti nyelvünkön adnak elő. Ezeken kívül rendkivü­­lileg hetenkint három nap Engelsrath Alajos úr adand leczké­­ket tanulni kívánóknak a franczia nyelvtanból, igen csekély díj mellett. — Ennyit a tanári testületről vélnénk megjegyzendő­nek. De az igazgatóságról mit sem olvasónk, azért majd kizá­rólag ennek szenteljük levelünk többi részét. Az új rendszer m­. h. elejével életbelépvén, a kormány­főt, Bitnicz Lajos kanonok, volt lyceumi, és Uzsay Ágoston gy­­mnasiumi (premontrei rendű) urakat ideiglenes igazgatói mi­nőségben kinevezte, meghagyván egyszersmind a csornai és szentkereszti szerzetes főnököknek , miként kijelölési joguk az igazgatóra nézve megmaradván, siessenek mielőbbi meg­­erősithetés végett alkalmas egyént kijelölni és fölterjeszteni. Jelen állapotunkban, úgy látszik, a kormány nem akarja meglehet, hogy el is vérzett. Tóbiás, egész pályáján, soha nem részesült i­lyen megkülönböztetésben , mint ezen marsch alatt. Hinni kezdte, hogy ama vezér példájára cselekszik, ki­től elvetetvén a vezéri palota , a sorokba állott, mint közka­tona , és erről annyival inkább meg volt győződve, mivel szá­las ember lévén, a sor szárnyára állíttatott, a­mit ő megkü­lönböztetésül vett. A legelső ismerős, kivel Tóbiás a seregnél találkozott, Pos­­pes volt, ki, még mindig jó húsban levő Svatoplukjával se­bész­ szerepet vitt egy zászlóaljnál, mindaddig, míg az ellen­séghez át nem szökött. Tóbiás ugyan egy egész világért sem ismert volna reá, mivel ő, új pályáján, az egész világról megfelejtkezik , hanem ebben Zakariás volt a mester. Ő rá­akadt István és Mihály barátja is, kik szinte a táborban vol­tak , fegyvertelen szolgálatban, azaz, mint számvevők. Ott ta­lálta Machbeth , Garrick, Romeo, Caesar, Wellington , Ri­chelieu s. t. urakat Liliputfalváról, mint közvitézeket. Tóbiás, magán kívül volt a gyönyörűség miatt, a mint tudtára esett, hogy i­lyen nagy emberekkel áll egy sorban. Ezzel még nem , volt vége, mert ott kelle találnia Zakariásnak, az ő nagy sze-­­­rencsétlenségére, Rébéket is, mint markotányosnőt, lady Machbeth , Julia, Esmeralda és egyebek társaságában, s Tór­ó­biás a legelső rangú notabilitások által látta magát környezve, kik, vele együtt, nagy elszánással, a gyalog dicsőség nehéz pályájára vetették magukat. Hősünk azt hitte, hogy bizonyo­san , ama nagy férfiak iránt is háladatlan volt a világ, azért keresik magas lelkesedésekben a hírnevet, a havezmezőn. Azután Napoleon, a kiskáplár jutott eszébe és ismét Napoleon a császárra emlékezett. Gondolt Nimródra, eszébe jutott Sir Patrick. —­ Ollyan dolgokat viszek véghez, hogy a világ megren­dül félelmében, a csillagok mosolyogni fognak , és megállí­tom a napot, mint azt Jesue megállította, midőn seregét, be­vezette az igéret­ földére; kiáltott fel Tóbiás tüzes elragadta­tással , hévvel szorítván a Zakariás kezét s balvállához, a mangánétól. Történt ezalatt Lilipálfalván, hogy a ráczok Tóbiás udva­rát kirabolták. Elvittek az uriházból mindent, a­mi csak el­vihető volt. A mit el nem vihettek, azt elhajtották, így ke­rült a Ráró, egy szerb trombitás kezére, mellynek a Zaka­riás távolléte alatt, a Deressel együtt, az öreg Somolygó vi­selte gondját; hanem ez a szegény pára, t. i. a Deres, ki­múlt békével a világból, mielőtt azon szerencsétlenséget meg­érte volna, hogy szerb kézre kerüljön. Az öreg Mártha néni, ki szinte megérte e zenebonás napokat, túl a Maroson, egy régi jó ismerőséhez ment X. faluba , és ott tartózkodott, míg a zivatar elmúlt, azaz­ élete mécsének utolsó lobbanásáig. Az első alvidéki táborozásban ott lehet­ látni Kriegs von Bebenberget is, még pedig mint előkelő katonát, oldala mel­lett rendesen egy szép, sima arcza ifjú lovagolt. Sokan azt rebesgették, hogy a vitéz ezredesnek segéde­­ nő volna. A fiatal­ember arcza nagyon is hasonlított a Rózáéhoz. Egy pár héttel azután, hogy amaz önkéntes csapat az alvi­­dékre megérkezett, mellyben Tóbiásunkat találjuk, minden­oldalról­ támadás intéztetett Sz. Tamás ellen. A sereget B. tá­bornok vezényelte. A mi hősünk Turia alatt állott. Először életében tapasztalta, hogy képzelődése erősebb akaratánál, t. i. akkor is tündér Ilonán járt az esze, mikor az ágyuk meg­dördültek. Javában folyt a harcz, ropogott az apró fegyver, villámlottak az ágyuk, s rengett a levegő az iszonyú csata­zajban, porfelleget vertek a küzdők paripái. „Előre rohamba,“ „rohamban előre!“ hangzott a vezényszó. A pergő dobok meg­eredtek. A sorok egymáshoz nyomultak. Sűrű vonalakban ragyogtak ki a szuronyok, mint egy ezüst erdő. Rettenetessé vált a harczosok tekintete, a gyűlölet és lelkesedés nemes in­dulatától égtek; ollyan volt ábrázatuk mint egy barna felleg, mellyet előbb a nap sugara, azután a villám tör keresztül. „Előre rohamba“„rohamban előre“ hangzott a vezényszó. A harczosok iszonyú tüzeléssel nyomultak előre. Már az ellenség sánczain állottak , már a vadászárkokat érték el, midőn lelkesedésüket a „vissza“ „vissza“ parancs­szó lehangolta. Sokan nem akar­tak visszafordulni, sokan cselt gyanítottak , a legtöbben vala­mi gonoszabb merényt gondoltak a cselnél...........Tóbiás hi­hetlen erélyt és lelkesedést fejtett ki a rohamban, különösen mikor visszarohantak. Zakariás soha nem tágított oldala mellől, visszavonulásakor még a manganétéját is átvette, hogy az urfi annyival könnyebben, futhasson előre (ha az „előre“ nem az ellenség — hanem a vezér fele van), mikor egy kan­­csalgó kartácsgolyó, azon részen találta Tóbiásunkat, hova az embernek a szive szokott szállani, mikor megijed. — Utolsó szava ez volt: „Itt marad Lend­ra.“ Eddig terjed tudomásunk Liliputi Tóbiásról, kiről még a regény elején kellett vala elmondanunk, hogy bérmáláskor „Goliath“ nevet kapott___ Ha csakugyan bevégezte pályáját, irigyeljük tőle azon di­csőséget, hogy meghalt, legalább nem maradt fen ezekre a téli időkre károgni. s­.

Next