Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)
1853-03-10 / 900. szám
1853. negyedik évi folyam. 1 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: Pesten. Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, Orintcza Labért ház S. 900 Szerkesztési iroda: Orintcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, mart. 10-éi. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-1 hasábot petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beiktatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre lesietendő aMagánviták négy* hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Hol a dolog bibéje,? Budapest, mart. 9. Egyik előkelő bécsi lapnak pesti levelezője nemrégiben a nevelés és közoktatás ügyét fejtegetvén , alaposan jegyzi meg, miszerint az iskolai képzettségnek csekély eredménye a tettleges életben, név szerint hazánkban, onnét származik , hogy nincsenek magyar könyvek, melyek alkalmasak volnának az illető népréteget az iskolában nyert képzettség fokán fentartani, s még kevésbbé az önképzés folytatása által magasabbra emelni. E hiánynak orvoslására érdemes levelező úr egy társulat alakítását javalja, mely oly természettudományi munkák és iratok kiadásával foglalkozzék , mik a közgazdászati érdekekkel akár közvetett, akár közvetlen öszszefüggésben állanak, s a fordítás tárgyait a német, franczia, és angol irodalomból szemelvén ki, két irányban intézze működését; elsőben is t. i. az alsó és középiskolák szükségeit fedezze, s azután azon igényeknek igyekezzék megfelelni, melyeket hazánk szellemi érdekei a különböző néprétegeknek megfelelő népszerű irodalomra nézve oly hangosan kifejeznek. S az igy kiállított munkákat könnyebb terjesztés és nagyobb siker végett indítványozó úr a Sz. István társulat nemes példájára rendkívüli olcsósággal, ivét 1 — 1 % pengő krajczárral áruitatni ajánlja. Ezen korszerű és hasznos indítványt örömest magunkévá tesszük, s csak jelöljön ki, vagy nevezzen meg a tisztelt indítványozó úr valakit, ki e vállalatnak élére állva, az eszmének életbeléptetését vezérleni kész, mi annak támogatására minden erkölcsi befolyásunkat örömest fogjuk odaadni. De nem azért pártoljuk e javaslatot, mintha ama korábbi irodalmi vállalat, mely a magyar académia pártfogása alá helyezvén magát, a reáliskolák számára a szükséges kézikönyvek kidolgozására alakult, felbomlott volna. Mert e vállalat létezik, egyes tagjai működnek, a magyar académia pedig, hogy e czélra a legjelesb európai tankönyvek megszereztessenek, a szárazföld minden nevezetes tudományos intézeteivel érintkezésbe bocsátkozott. Annyi kétségtelen, hogy ha az academiai vállalkozók lehetőleg tökéletes és haszonvehető munkákat fognak a közönség kezébe adni, és semmostani zajtalan működésük, sem néhány hónapi késedelmük nem fogja a vállalat értékét, hasznát s jótékony eredményét csorbítani. Azonban e szűkebb körre irányzott reáliskolai vállalat legkevésbbé sem teszi feleslegessé vagy haszontalanná az előbocsátott bécsi indítvány sikerültét. Sőt ellenkezőleg csak kívánatos volna, hogy az elemi és alkalmazott mathematikai és természettudományoknak minden főága, így például a természetrajz, természettan, mathesis, chemia, mechanica, technológia, stb., mindannyi elkülönzött szakértő társulatok kezeibe vétetnék, s a szakemberek által legrészletesb osztályaiban dolgoztatnék ki, azon számos előbbre haladott tudományos munkák után, melyekkel e téren az angol, franczia, és német irodalom bővelkedik. Mert benső meggyőződésünk az, hogy különösen a mathesis és természettudományok mezején, a tudományok mostani állásának megfelelő, fenn úszó s zászlótartó, eredeti magyar irodalom mindaddig nem keletkezhetik, míg e tekintetben a külföldet el nem értük, vagyis, míg azt, mit, egyéb nemzetek irodalma bennünket messze megelőzve már teremtett, meg nem emésztjük és sajátunkká nem tesszük. Érdemes indítványozó úr eszméje tehát jó, korszerű és életrevaló, s teljes pártolásunkra számolhat mind megindításában, mind kivitelében. S mégis bevalljuk, hogy akár ezen indítvány legszerencsésebb sikerülésétől, akár az académia pártfogása alatt megindult reálirodalmi vállalat munkásságától önmagában kevés gyümölcsöt várunk. A természettudományok legelemibb ismeretei is oly természetűek, hogy azokat olvasás és önképzés útján nehéz megszerezni, hacsak megelőzőleg azokba szakemberek által tanítás utján be nem vezettetünk. S árasszuk bármennyi hasznos könyvvel el az országot, minden miveltség és tudomány félszeg és tökéletlen marad, mig az elemi népiskolák illő karba nem hozatnak, s mig országszerte reáliskolák nem létesülnek. S itt a dolog egyik kibéje. Alkalmat vettünk magunknak az „Életkérdésekben“ mindkettőre nézve mind a létező állapotot, mind a szükséges és lehető reformokat fejtegetni. — Mindeddig a tanácsnak kevés eredményét, a hiánynak kevés orvoslását tapasztaltuk. A népiskolákhoz egyelőre nem is akarunk többé szólani; e kérdésnek megfejtését önsúlyára bízzuk. De annál inkább szólunk a reáliskolákhoz, melyek közös felszólalásunk óta, városaink szégyenére, egyetlen egy sem keletkezett. D’ ALPI KORNÉLIA MARQUISNŐ, vagy az Annecy-tó 63 környéke. (Folytatás. *) XIX. D’Alfinéval a házasságomnak éjjel kelle megköttetni nála nagybátyja által, ki épen e czélra utazott át Genuából. Estre d’Alfinéhoz mentem, egy bérkocsiban vive magammal nevetséges és fényes öltözetemet. Keresztély gróf szobájába vezetett; maga akart felügyelni öltözésemre, s én szokott hiszékenységemmel engedtem át magamat e gyászos bohózatnak. Sőt megvallom, hogy nyomorult hiúságom anynyira vitt, hogy végül hozzászoktam a grófnak öltözetem fényes dísze felőli gúnydicséreteihez; ő maga is udvari díszruhát vett fel, s én bámultam, mily kellemmel mozog abban. Éjfél körül a gróf a salonba vezetett, hova nemsokára d'Alfiné is belépett pompásan feldíszítve: nyaka , dereka, karjai, gyémánttól ragyogtak, de szépsége még ragyogóbb volt. . . Állítólagos nagybátyja vezette kézen, ki a szentségtörő szertartást elvégezvén, magunkra hagyott, engem, d’Alfinét s Keresztély grófot, ki felnyitotta előbb a *) Lásd P. I. 899-dik sz. marquisné szobaajtajának két szárnyát, aztán ezt kézen fogta s nekem intett, hogy kövessem; de a küszöbre érvén, az ajtó egyik szárnyát betette, azután nagyot kaczagott, s mondá nekem : — „Jó estvér, édes Torre-Alba herczeg, Sz. Hermenegilda rend nemes vitéze ! Kornélia nem húgom, mi már régóta igen gyöngéden, s igen édesen szeretjük egymást; a kaland tanulsága ez, valamint az éji pillangók elperzselik szárnyaikat az égő világnál, azonképen a jegyzőirnekok, kik elég szemtelenek arra, hogy egy marquisnőt szeressenek, méltóképen bolonddá tartatnak s csúffá tétetnek, a leczke bizonyára használni fog, s most... jó éjszakát édes Torre-Alba herczegem!—„Jó éjszakát szép lovag, tévé hozzá a marquisnő gúnyos hangon , jó éjszakát. „S az ajtó mindkettőjük hangos hahotás közt bezárult. „Azt hittem meghalok s ájultan rogytam le. „Nem tudom, meddig maradtam igy eszméletlenül. Midőn ájulásomtól magamhoz tértem, a gyertyák még égtek a salonban ; eszméletemmel a való emléke is feléledt lelkemben ... „Némi szédüléstől ragadtatva rohantam ki d’Alfiné házából. Az éj sötét volt, az eső szakadt, inkább gépies szokás ösztöne , minden akaratom által vezettetve visszatértem Lyon város kapujához; mikorra oda értem, már fényes nappal volt, a járt-kelt külvárosi emberek hahotái s kiabálásai magamhoz térítettek kétségbeesett elmélyedésemből ; gazdag és nevetséges öltözetem, mely átázott és sárral fedett volt, okozá az elmenők meglepetését s kaczaját; ujjongtak nekem, mint valami részeg álarczos alaknak, úgy tetszett, mintha lakásunkhoz közeledve, főnököm első írnokát ismertem volna fel, de fejem nem volt helyén. „Rozália, jó öreg szolgálónk igy felczifrázva, kikelve képemből, sápadtan, rendetlenségben, erőmből kifogyva látván engem hazaérni, kérdezősködni akart s szolgálatát ajánlta; de én eltaszitottam , szobámba rohantam , hova bezárkóztam : itt dührohamomban darabokra szaggattam azon ruhákat, melyek tolvajságom okai s gyalázatom tanúi voltak ... aztán kérdem magamtól: — „Most már mitevő legyek ? XX. „lm alyául ez több órányi elmélkedéseim eredménye. „D’Alfinénak megvetése, meggyalázásai, lelkének fekete gonoszsága teljességgel nem csökkentette irántai szerelmemet! Gyávaságom, gyalázatom ily módon igazolá azon megvetést, melynek áldozatul esem , de az igazat atyám, ki kell mondanom. „Tehát e szép, csábító s kegyetlen nőt még most is némi őrjöngő dühösséggel szerettem. „Jövendőmnek véletlen kínzássá kelle válni, miután még mindig szeretem d’Alimét eszeveszett, reménytelen szerelemmel. „E gondolattal, e jövendővel szemben első gondolatom az volt, hogy megöljem magamat; második az, minő fájdalmat okozandok neked ezáltal. „Ha atyám megsiratja halálomat, — mondám magamban némi határozatlan reménynek engedve át lelkemet, — ha bánkódik utánam, jele hogy szeret; gyöngédségét miként vonhatnám kétségbe ? Felindulása , midőn tőlem elbúcsúzok most hat hete, irántami jóindulatának akkori, önkénytelenül jött tegezése általi élénkebb kifejezése, minden, azt bizonyítja, hogy látszó szigorúsága daczára atyám engem gyöngéden szeret! S ha ez így van, miért ne szánná meg, nem hibáimat, nem gyalázatomat, hanem szenvedéseimet, kétségbeesésemet, lelki mardosásaimat, miket e hibák, e gyalázat miatt érzek? Ha mindent megvallanék atyámnak, lábaihoz borulva, alázatos megbánás közben várva ítéletemet, ki tudja, nem bocsátana-e meg ? Aztán tanácsai, komoly bölcsesége segítségemre lenne e szégyenteljes és őrült szerelem legyőzésében , melyet meglehet maga az idő is kioltani. Ha atyám kérlelhetlennek mutatkozik, a halál mindig fenmarad utolsó menedékül, s legalább tökéletes vallomásom által megpróbáltam kiérdemelni az atyai kegyességet. „Ezen eltökélés nem enyhité ugyan szenvedéseimet s aggodalmimat, melyek szaggatták lelkemet. Hol van tehát e tekintetben a dolog bibéje? — Majd elmondjuk a jövő számban. Becs , mart. 7. Csaknem egy heti szünet után mai levelemet oly közléssel kezdem , mely e lapok olvasóit igen közelről érdeklő tárgyra vonatkozik , t. i. a Pest városa által Bécsben felveendő kölcsönre. A bécsi takarékpénztár igazgatósága által Pestre küldött választmány tegnap estre ide visszaérkezett s azon fogadtatást, melynek a város részéről örvendett, nem birja eléggé magasztalni. A magyar vendégszeretet tehát ismét régi fényében mutatkozott. Ami az elzálogítandó városi realitásokat illeti, ezek értéke nem is fog számba jőni, mert a takarékpénztári igazgatóság ezen jószágok elzálogítása nélkül is megadja a kivánt 500.000 ftnyi kölcsönt igen kényelmes visszafizetési feltételek alatt, ha a városi tanács vagy az egész község solidáris kezességet vállal a visszafizetés pontosságára nézve. Ezen pont, mint halljuk, eleinte nagy félreértésre adott alkalmat, minthogy sokan azt vélték,hogy a városi vagy községi tanács minden egyes tagja magánvagyonával kezeskednek a város adósságáért, míg a takarékpénztár csak a községnek, mint olyannak, kezességét kívánja. A takarékpénztári igazgatóság e tárgyat holnaputáni ülésében végkép el fogja dönteni. Holnap több helybeli templomban hálamisék fognak tartatni a Felsége tökéletes fölgyógyulásáért; sokan ebből azt akarják következtetni, hogy Ő Felsége holnap először látogatandja meg a sz. István templomát ; a dolog nem valószínű, mint hogy a város, császára ezen első kimenetét igen pompásan meg akarja ünnepelni, mostanig pedig e végre még semminemű készületek nem létettek. Pest , mart. 9." Most, miután a török-montenegrói viszály valamennyire kiegyenlítetett; midőn a bécsi kabinet és a magas Porta közti kérdések óhajtott megoldásra jutottak ; midőn eddigi szemlélődő állásunkat minden veszély nélkül elhagyhatjuk , szabadjon e kérdéshez némely észrevételeinket utólag megtehetni. Midőn e kérdéshez először hozzászóltunk, kimondottuk , hogy mi Törökország status quo-jának föltétlen pártolói vagyunk: kimondottuk, mikép a bécsi sajtó egy része ártatlan naivsággal fogván föl a kérdést, előbb utóbb kénytelen lesz oly állásba vonulni, melyet ha védenczeik, a montenegritak látni fognak, csak keserű képet mutathatnak a sajtó hűtlensége miatt. Meglehet, a montenegrói ügy pártolása előttük nem volt egyéb, mint cselfogás; bizonyossággal nem állítjuk , azonban, ha saját érdekeiket értik, azoknak, kik Törökország ellen oly hevesen küzdöttek, most a visszavonulót kell verniök; — és, kérdjük, ily föllépések és visszavonulások által képesek leendünk-e rokonszenvet, befolyást nyerhetni ott, hol szükség, hogy befolyással bírjunk és rokonszenvet szerezzünk Ausztria politikai és kereskedelmi érdekei szempontjából. Ha a magyar történet lapjait fölütjük, előttünk még egyfelől leverő, másfelől a jelen viszonyokat tekintve, nem minden érdeknélküli képek tűnnek föl. A magyar királyok alatt az aldunai és havasalföldi tartományok többször tartoztak a magyar koronához ; nem Nagy Lajos alatt volt-e, midőn hazánknak „három tengerpart virányi vetettek határfalat?“ Ha tehát a múltból kell jogczimeket előszereznünk, elvitázhatlanul Magyarország és a magyar korona jogánál fogva Ausztria az említett tartományokra legitim befolyást igényelhet. Az európai államférfiak azzal, hogy az adriai tengernek Ausztria uralma alatt kell állnia, annyira tisztában vannak, hogy erről beszélni fölösleges; mi az al-Dunát a sulinai torkolatig illeti, itt is csak az ausztriai befolyásnak kell uralkodni a legitimitás jogánál, és azon érdekeknél fogva, melyek a Törökország és Ausztria közti utóbbi békekötésekben eléggé constatírozva vannak. Ezen befolyásnak súlylyal kell bírnia már csak a vallás és népviszonyok tekintetéből is. Minthogy azonban ezen befolyást nem néhány nap alatt lehet elérni, s itt a kényszer hatalmas eszközei kevés eredményt eszközölhetnek: szükség, hogy azon nemzetiségek,melyek a Balkánig és le egész a sulinai torkolatig elnyúlnak, oly kapocscsal csatoltassanak Ausztriához, mi nem csak változó rokonszenv, hanem érdekek gyűküzetét képezze. Ez érdekek most azonban csak Törökország által képviseltetnek, s Törökország politikai viszonyait erőszakos föllépések által megszaggatni, annyit tenne , mint saját érdekeink elől vágni el a haladás útját. Véleményünk tehát , hogy azon vallás, azon polgárisodás, azon kereskedelem, mely nálunk uralodik, gyakoroljon befolyást az aldunai tartományokra , Törökország fensőségi joga tiszteletben tartatván. Mi a havasalföldi tartományokat, Moldvát, Oláhországot illeti: a minap igen megjegyeztük a Globe azon véleményét, miszerint Ausztriának igyekeznie kellett volna az ott súlyra kapott befolyásokkal szemközt fordulni, s nem engedni, hogy a román elem, melynek egy része úgy is Ausztria népei közé tartozik, egyedül csak Oroszország által használtassák föl. Midőn tehát mi Ausztriát a keleti ügyben először föllépni látjuk, mit annyi idő óta nem tett, csak azon szükséges törekvésének jelenségéül tekinthetjük, hogy épen úgy régi legitim , mint természetes befolyását hatalomra kívánja juttatni. Ha Anglia- és Francziaországnak szabad Törökország sorsa fölött őrködnie, Ausztriának erre jogai vannak, s ezen jogok Magyarország történetében vannak felírva; ezen jogok a legitimitás jogai. Azonban Ausztriának nemcsak Anglia- és Francziaországgal szemközt, hanem Oroszország irányában is lehetnek föllépései, s hogy a montenegrói harcznak véget vet, eljárását igazoljuk, igazoljuk saját érdekei szempontjából. Az aldunai tartományok fölött csak a török souverain és az osztrák legitim és természetes befolyásnak szabad uralkodnia; más befolyást szomszédunkban Ausztria sérelme nélkül eltűrni nem lehet; s hogysem Törökország fölött oly módon történjék osztozkodás, hogy hívatlan szomszédaink legyenek, inkább Törökország status quo-ját pártoljuk, megelégedvén egyelőre azon befolyással, melyet a vallás, polgárisodás és kereskedelem békés fegyvereivel elérhetünk. Temet vár, mart. 1. Dél magyar halászok. Nyomos, igen nyomós időket élünk. Nem volt sem a lefolyt 30 évi béke , sem a harmincz évi háború ideje, melyben a vallási reformatio történt, sem végre a fehér és vö-