Pesti Napló, 1853. március (4. évfolyam, 892-917. szám)

1853-03-10 / 900. szám

1853. negyedik évi folyam. 1­­ ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidéken: Pesten. Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 „ — „ „ A havi előfizetés , mint a szám­onkinti eladás is megszűnt. Egy hónapra 1 f. 30 k. p. Évnegyedre 4 „ — „ „ Félévre 8 „ — „ „ Egyes szám . . 4 „ „ A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, Ori­ntcza Lab­ért ház S. 900 Szerkesztési iroda: Ori­ntcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, mart. 10-éi. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy-1 hasábot petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beiktatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre le­sietendő a­­Magánviták négy* hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ szerkesztő-hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. Hol a dolog bibéje,? Budapest, mart. 9. Egyik előkelő bécsi lapnak pesti levelezője nemrégiben a nevelés és közoktatás ügyét fejte­getvén , alaposan jegyzi meg, miszerint az is­kolai képzettségnek csekély eredménye a tettle­ges életben, név szerint hazánkban, onnét származik , hogy nincsenek magyar könyvek, melyek alkalmasak volnának az illető népréteget az iskolában nyert képzettség fokán fentartani, s még kevésbbé az önképzés folytatása által magasabbra emelni. E hiánynak orvoslására érdemes levelező úr egy társulat alakítását javalja, m­ely oly termé­szettudományi munkák és iratok kiadásával fog­lalkozzék , mik a közgazdászati érdekekkel akár közvetett, akár közvetlen öszszefüggésben ál­lanak, s a fordítás tárgyait a német, franczia, és angol irodalomból szemelvén ki, két irányban intézze működését; elsőben is t. i. az alsó és középiskolák szükségeit fedezze, s azután azon igényeknek igyekezzék megfelelni, melyeket ha­zánk szellemi érdekei a különböző néprétegek­nek megfelelő népszerű irodalomra nézve oly hangosan kifejeznek. S az igy kiállított munkákat könnyebb ter­jesztés és nagyobb siker végett indítványozó úr a Sz. István társulat nemes példájára rendkívüli olcsósággal, ivét 1 — 1 % pengő kraj­­czárral áruitatni ajánlja. Ezen korszerű és hasznos indítványt örömest magunkévá tesszük, s csak jelöljön ki, vagy ne­vezzen meg a tisztelt indítványozó úr valakit, ki e vállalatnak élére állva, az eszmének életbe­léptetését vezérleni kész, mi annak támogatá­sára minden erkölcsi befolyásunkat örömest fog­juk odaadni. De nem azért pártoljuk e javaslatot, mintha ama korábbi irodalmi vállalat, mely a magyar académia pártfogása alá helyezvén magát, a reáliskolák számára a szükséges kéziköny­vek kidolgozására alakult, felbomlott volna. Mert e vállalat létezik, egyes tagjai működnek, a magyar académia pedig, hogy e czélra a legjelesb európai tankönyvek megsze­reztessenek, a szárazföld minden nevezetes­ tu­dományos intézeteivel érintkezésbe bocsátkozott. Annyi kétségtelen, hogy ha az academiai vállal­kozók lehetőleg tökéletes és haszonvehető mun­kákat fognak a közönség kezébe adni, és sem­­mostani zajtalan működésük, sem néhány hónapi késedelmük nem fogja a vállalat értékét, hasz­nát s jótékony eredményét csorbítani. Azonban e szűkebb körre irányzott reálisko­lai vállalat legkevésbbé sem teszi feleslegessé vagy haszontalanná az előbocsátott bécsi indít­vány sikerültét. Sőt ellenkezőleg csak kívána­tos volna, hogy az elemi és alkalmazott mathe­­matikai és természettudományoknak minden fő­ága, így például a természetrajz, természettan, mathesis, chemia, mechanica, technológia, stb., mind­annyi elkülönzött szakértő társulatok kezei­be vétetnék, s a szakemberek által legrészletesb osztályaiban dolgoztatnék ki, azon számos előbbre haladott tudományos munkák után, melyekkel e téren az angol, franczia, és német irodalom bő­velkedik. Mert benső meggyőződésünk az, hogy külö­nösen a mathesis és természettudományok meze­jén, a tudományok mostani állásának megfelelő, fenn úszó s zászlótartó, eredeti ma­gyar irodalom mindaddig nem keletkezhe­tik, míg e tekintetben a külföldet el nem értük, vagy­is, míg azt, mit, egyéb nemzetek irodalma bennünket messze megelőzve már teremtett, meg nem emésztjük és sajátunkká nem tesszük. Érdemes indítványozó úr eszméje tehát jó, korszerű és életrevaló, s teljes pártolásunkra számolhat mind megindításában, mind kivite­lében. S mégis bevalljuk, hogy akár ezen indítvány legszerencsésebb sikerülésétől, akár az acadé­mia pártfogása alatt megindult reálirodalmi vál­lalat munkásságától önmagában kevés gyü­­mölcsöt várunk. A természettudományok legelemibb ismere­tei is oly természetűek, hogy azokat olvasás és önképzés útján nehéz megszerezni, hacsak megelőzőleg azokba szakemberek által tanítás utján be nem vezettetünk. S árasszuk bármennyi hasznos könyvvel el az országot, minden miveltség és tudomány félszeg és tökéletlen marad, mig az elemi népiskolák illő karba nem ho­zatnak, s mig országszerte reál­iskolák nem létesülnek. S itt a dolog egyik kibéje. Alkalmat vettünk magunknak az „Életkér­désekben“ mindkettőre nézve mind a létező állapotot, mind a szükséges és lehető reformo­kat fejtegetni. — Mindeddig a tanácsnak kevés eredményét, a hiánynak kevés orvoslását tapasz­taltuk. A népiskolákhoz egyelőre nem is aka­runk többé szólani; e kérdésnek megfejtését önsúlyára bízzuk. De annál inkább szólunk a reáliskolákhoz, melyek közös felszóla­­lásunk óta, városaink szégyenére, egyetlen egy sem keletkezett. D’ ALPI KORNÉLIA MARQUISNŐ, vagy az Annecy-tó 63 környéke. (Folytatás. *) XIX. D’Alfinéval a házasságomnak éjjel kelle megköt­tetni nála nagybátyja által, ki épen e czélra utazott át Genuából. Estre d’Alfinéhoz mentem, egy bér­kocsiban vive magammal nevetséges és fényes öltö­zetemet. Keresztély gróf szobájába vezetett; maga akart felügyelni öltözésemre, s én szokott hiszékeny­ségemmel engedtem át magamat e gyászos bohózat­nak. Sőt megvallom, hogy nyomorult hiúságom any­­nyira vitt, hogy végül hozzászoktam a grófnak öltö­zetem fénye­s dísze felőli gúnydicséreteihez; ő maga is udvari díszruhát vett fel, s én bámultam, mily kel­lemmel mozog abban. Éjfél körül a gróf a salonba vezetett, hova nemsokára d'Alfiné is belépett pompá­san feldíszítve: nyaka , dereka, karjai, gyémánttól ragyogtak, de szépsége még ragyogóbb volt. . . Ál­lítólagos nagybátyja vezette kézen, ki a szentségtörő szertartást elvégezvén, magunkra hagyott, engem, d’Alfinét s Keresztély grófot, ki felnyitotta előbb a *) Lásd P. I. 899-dik sz. marquisné szobaajtajának két szárnyát, aztán ezt ké­zen fogta s nekem intett, hogy kövessem; de a kü­szöbre érvén, az ajtó egyik szárnyát betette, azután nagyot kaczagott, s mondá nekem : — „Jó estvér, édes Torre-Alba herczeg, Sz. Her­­menegilda rend nemes vitéze ! Kornélia nem húgom, mi már régóta igen gyöngéden, s igen édesen szeret­jük egymást; a kaland tanulsága ez, valamint az éji pillangók elperzselik szárnyaikat az égő világnál, azonképen a jegyzőirnekok, kik elég szemtelenek arra, hogy egy marquisnőt szeressenek, méltóképen bo­londdá tartatnak s csúffá tétetnek, a leczke bizonyára használni fog, s most... jó éjszakát édes Torre-Alba herczegem!­­—„Jó éjszakát szép lovag, tévé hozzá a mar­­quisnő gúnyos hangon , jó éjszakát. „S az ajtó mindkettőjük hangos hahotás közt be­zárult. „Azt hittem meghalok s ájultan rogytam le. „Nem tudom, meddig maradtam igy eszméletlenül. Midőn ájulásomtól magamhoz tértem, a gyertyák még égtek a salonban ; eszméletemmel a való emlé­ke is feléledt lelkemben ... „Némi szédüléstől ragadtatva rohantam ki d’Al­­finé házából. Az éj sötét volt, az eső szakadt, inkább gépies szokás ösztöne , mind­en akaratom által ve­zettetve visszatértem Lyon város kapujához; mikorra oda értem, már fényes nappal volt, a járt-kelt kül­városi emberek hahotái s kiabálásai magamhoz térí­tettek kétségbeesett elmélyedésemből ; gazdag és nevetséges öltözetem, mely átázott és sárral fedett volt, okozá az elmenők meglepetését s kaczaját; uj­jongtak nekem, mint valami részeg álarczos alaknak, úgy tetszett, mintha lakásunkhoz közeledve, főnököm első írnokát ismertem volna fel, de fejem nem volt helyén. „Rozália, jó öreg szolgálónk igy felczifrázva, ki­kelve képemből, sápadtan, rendetlenségben, erőmből kifogyva látván engem hazaérni, kérdezősködni akart s szolgálatát ajánlta; de én eltaszitottam , szobámba rohantam , hova bezárkóztam : itt dührohamomban darabokra szaggattam azon ruhákat, melyek tolvaj­­ságom okai s gyalázatom tanúi voltak ... aztán kér­­dem magamtól: — „Most már mitevő legyek ? XX. „lm alyául ez több órányi elmélkedéseim ered­ménye. „D’Alfinénak megvetése, meggyalázásai, lelkének fekete gonoszsága teljességgel nem csökkentette irán­­tai szerelmemet! Gyávaságom, gyalázatom ily mó­don igazolá azon megvetést, melynek áldozatul esem , de az igazat atyám, ki kell mondanom. „Tehát e szép, csábító s kegyetlen nőt még most is némi őrjöngő dühösséggel szerettem. „Jövendőmnek véletlen kínzássá kelle válni, miu­tán még mindig szeretem d’Alimét eszeveszett, re­ménytelen szerelemmel. „E gondolattal, e jövendővel szemben első gondo­latom az volt, hogy megöljem magamat; második az, minő fájdalmat okozandok neked ezáltal. „Ha atyám megsiratja halálomat, — mondám magamban némi határozatlan reménynek engedve át lelkemet, — ha bánkódik utánam, jele hogy szeret; gyöngédségét miként vonhatnám kétségbe ? Felindu­lása , midőn tőlem elbúcsúzok most hat hete, irán­­tami jó­indulatának akkori, önkénytelenül jött tege­­zése általi élénkebb kifejezése, minden, azt bizonyítja, hogy látszó szigorúsága daczára atyám engem gyön­géden szeret! S ha ez így van, miért ne szánná meg, nem hibáimat, nem gyalázatomat, hanem szenvedé­seimet, kétségbeesésemet, lelki mardosásaimat, miket e hibák, e gyalázat miatt érzek? Ha mindent meg­­vallanék atyámnak, lábaihoz borulva, alázatos meg­bánás közben várva ítéletemet, ki tudja, nem bo­­csátana-e meg ? Aztán tanácsai, komoly bölcsesége segítségemre lenne e szégyenteljes és őrült szerelem legyőzésében , melyet meglehet maga az idő is ki­­oltani. Ha atyám kérlelhetlennek mutatkozik, a halál mindig fenmarad utolsó menedékül, s legalább töké­letes vallomásom által megpróbáltam kiérdemelni az atyai kegyességet. „Ezen eltökélés nem enyhité ugyan szenvedései­met s aggodalmimat, melyek szaggatták lelkemet. Hol van tehát e tekintetben a do­log bibéje? — Majd elmondjuk a jövő számban. Becs , mart. 7. Csaknem egy heti szünet után mai levelemet oly közléssel kezdem , mely e lapok olvasóit igen közel­ről érdeklő tárgyra vonatkozik , t. i. a Pest városa ál­tal Bécsben felveendő kölcsönre. A bécsi takarék­­pénztár igazgatósága által Pestre küldött választ­mány tegnap estre ide visszaérkezett s azon fogad­tatást, melynek a város részéről örvendett, nem birja eléggé magasztalni. A magyar vendégszeretet tehát ismét régi fényében mutatkozott. A­mi az elzálogí­­tandó városi realitásokat illeti, ezek értéke nem is fog számba jőni, mert a takarékpénztári igazgatóság ezen jószágok elzálogítása nélkül is megadja a kivánt 500.000 ftnyi kölcsönt igen kényelmes visszafizetési feltételek alatt, ha a városi tanács vagy az egész község solidáris kezességet vállal a visszafizetés pon­tosságára nézve. Ezen pont, mint halljuk, eleinte nagy félreértésre adott alkalmat, minthogy sokan azt vélték,hogy a városi vagy községi tanács minden egyes tagja magán­vagyonával kezeskednek a város adósságáért, míg a takarékpénztár csak a községnek, mint olyannak, kezességét kívánja. A takarékpénz­tári igazgatóság e tárgyat holnaputáni ülésében vég­kép el fogja dönteni. Holnap több helybeli templomban hálamisék fog­nak tartatni a Felsége tökéletes fölgyógyulásáért; so­kan ebből azt akarják következtetni, hogy Ő Felsége holnap először látogatandja meg a sz. István templo­mát ; a dolog nem valószínű, mint hogy a város, császára ezen első kimenetét igen pompásan meg akarja ünnepelni, mostanig pedig e végre még sem­minemű készületek nem létettek. Pest , mart. 9.­­" Most, miután a török-montenegrói viszály valamennyire kiegyenlítetett; midőn a bécsi kabinet és a magas Porta közti kérdések óhajtott megoldásra jutottak ; midőn eddigi szemlélődő állásunkat minden veszély nélkül elhagyhatjuk , szabadjon e kérdéshez némely észrevételeinket utólag megtehetni. Midőn e kérdéshez először hozzá­szóltunk, kimon­dottuk , hogy mi Törökország status quo-jának föl­­tétlen pártolói vagyunk: kimondottuk, mikép a bécsi sajtó egy része ártatlan naivsággal fogván föl a kér­dést, előbb utóbb kénytelen lesz oly állásba vonulni, melyet ha védenczeik, a montenegritak látni fognak, csak keserű képet mutathatnak a sajtó hűtlensége miatt. Meglehet, a montenegrói ügy pártolása előttük nem volt egyéb, mint cselfogás; bizonyossággal nem állítjuk , azonban, ha saját érdekeiket értik, azoknak, kik Törökország ellen oly hevesen küzdöttek, most a visszavonulót kell verniök; — és, kérdjük, ily föl­lépések és visszavonulások által képesek leendünk-e rokonszenvet, befolyást nyerhetni ott, hol szükség, hogy befolyással bírjunk és rokonszenvet szerezzünk Ausztria politikai és kereskedelmi érdekei szem­pontjából. Ha a magyar történet lapjait fölütjük, előttünk még egyfelől leverő, másfelől a jelen viszonyokat te­kintve, nem minden érdeknélküli képek tűnnek föl. A magyar királyok alatt az aldunai és havasalföldi tartományok többször tartoztak a magyar koroná­hoz ; nem Nagy Lajos alatt volt-e, midőn hazánk­nak „három tengerpart virányi vetettek határfalat?“ Ha tehát a múltból kell jog­czimeket előszereznünk, elvitázhatlanul Magyarország és a magyar korona jogánál fogva Ausztria az említett tartományokra legitim befolyást igényelhet. Az európai államférfiak azzal, hogy az adriai tengernek Ausztria uralma alatt kell állnia, annyira tisztában vannak, hogy erről beszélni fölösleges; mi az al-Dunát a sulinai torkolatig illeti, itt is csak az ausztriai befolyásnak kell uralkodni a legitimitás jogánál, és azon érde­keknél fogva, melyek a Törökország és Ausztria közti utóbbi békekötésekben eléggé constatírozva vannak. Ezen befolyásnak súlylyal kell bírnia már csak a val­lás és népviszonyok tekintetéből is. Minthogy azon­ban ezen befolyást nem néhány nap alatt lehet elérni, s itt a kényszer hatalmas eszközei kevés eredményt eszközölhetnek: szükség, hogy azon nemzetiségek,me­lyek a Balkánig és le egész a sulinai torkolatig elnyúl­nak, oly kapocscsal csatoltassanak Ausztriához, mi nem csak változó rokonszenv, hanem érdekek gyűk­üze­­tét képezze. Ez érdekek most azonban csak Törökor­szág által képviseltetnek, s Törökország politikai vi­szonyait erőszakos föllépések által megszaggatni, an­nyit tenne , mint saját érdekeink elől vágni el a ha­ladás útját. Véleményünk tehát , hogy azon vallás, azon polgárisodás, azon kereskedelem, mely nálunk ural­odik, gyakoroljon befolyást az aldunai tartomá­nyokra , Törökország fensőségi joga tiszteletben tartatván. Mi a havasalföldi tartományokat, Moldvát, Oláh­országot illeti: a minap igen megjegyeztük a Globe azon véleményét, miszerint Ausztriának igye­­keznie kellett volna az ott súlyra kapott befolyások­kal szemközt fordulni, s nem engedni, hogy a román elem, melynek egy része úgy is Ausztria népei közé tartozik, egyedül csak Oroszország által használtas­sák föl. Midőn tehát mi Ausztriát a keleti ügyben először föllépni látjuk, mit annyi idő óta nem tett, csak azon szükséges törekvésének jelenségéül tekinthetjük, hogy épen úgy régi legitim , mint természetes befolyását hatalomra kívánja juttatni. Ha Anglia- és Francziaországnak szabad Tö­rökország sorsa fölött őrködnie, Ausztriának erre jogai vannak, s ezen jogok Magyarország törté­netében vannak felírva; ezen jogok a legitimitás jogai. Azonban Ausztriának nemcsak Anglia- és Fran­­cziaországgal szemközt, hanem Oroszország irányá­ban is lehetnek föllépései, s hogy a montenegrói harcznak véget vet, eljárását igazoljuk, igazol­­juk saját érdekei szempontjából. Az aldunai tartományok fölött csak a török sou­­verain­ és az osztrák legitim és természetes befolyás­nak szabad uralkodnia; más befolyást szomszédunkban Ausztria sérelme nélkül eltűrni nem lehet; s hogysem Törökország fölött oly módon történjék osztozkodás, hogy hívatlan szomszédaink legyenek, inkább Törökország status qu­o-ját pártoljuk, megeléged­vén egyelőre azon befolyással, melyet a vallás, pol­gárisodás és kereskedelem békés fegyvereivel elér­hetünk. Temet vár, mart. 1. Dél magyar halászok. Nyomos, igen nyo­mós időket élünk. Nem volt sem a lefolyt 30 évi bé­ke , sem a harmincz évi háború ideje, melyben a vallási reformatio történt, sem végre a fehér és vö-

Next