Pesti Napló, 1853. május (4. évfolyam, 943-965. szám)

1853-05-26 / 962. szám

1853. negyedik évi folyam 962 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve : Pesten házhozhordva . Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 ., — „ „ A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is megszűnt. Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra 1 f. 30 k. p A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza 6-dik szám. Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, május 26-án: HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négy­hasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre le­fizetendő a Magánviták négy­­­hasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte min­denkor előre lefizeten­dő a PESTI NAPLÓ kiadó­hivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. LÓFUTTATÁS. Pest, május 25. •1|. Nincs kedvünk életezni, mint az egykori „daguerreotypistának bár az életnek, kivált ha nevére érdemes, épen nem vagyunk ellenségi. Komoly időket élünk, s a dolognak, melyről szólni akarunk, igenis komoly oldalát akarjuk érinteni. Mindenekelőtt örömünket fejezzük ki a felett, hogy a „rákosi pályázás“ életben van , hogy azok , kik e részben legtöbbet tehetnek , felfog­ják azon magasabb szempontot, mely e válla­latban a nagy férfiút és hazafit, ki nálunk annak alkotója volt, vezérlé. Ha egyéb nem volna is e pályázás életbentartása, mint kegyeletes em­léke ama férfiúnak, kinek szelleme megtört a nagy förgetegben, mely művei nagyrészét el­­sodra, tisztelettel ismernék el érdemét azoknak, kik e vállalatot megdőlni nem engedik, hanem van azontúl más érdemük is, mely egykép méltó dicséretre, hazafias elismerésre. Tudjuk, mikép az egyesülési czél egymaga, nem volt végoka a lóverseny alapításának ha­zánkban, azon együgyűek vagy részakaratnak pedig egészen tévúton jártak, kik utánzásban, különczködő anglomániában vagy épen refor­mon hiúságban keresék e vállalat létesítésének indokát. Azon nagy férfiú, ki nálunk azt először kezdé meg, sokkal messzebb látott sasszemével, sokkal messzebb gondolt éles elméjével, mint hogy a rövidlátók, vagy tompák az ő szándékának horderejét ellátni s felfogni képesek voltak volna. Ő maga sem tagadta ugyan, mikép azért utazott távol országokba, azért látogatá meg keletet s nyugatot, hogy hol valamely intézményben a jónak, nagynak, szépnek és hasznosnak mag­­vát látja, ahoz hasonló intézményt — az adott körülmények lehetőségéhez képest — édes évéi közt is létesítse ; de hát miért is utazza be a világot a jóravaló ember és hazafi ? E szent és magasztos czél vérette őt a ló­verseny megalapításában is. Tudván, mennyire siet a születési aristokratia európaszerte majdnem általános népszerűtlenség felé, épen tétlensége miatt; látván, mint veszti hazánkban is hatását, befolyási súlyát napról napra egyrészt ziláltsága, másrészt irigylett sza­badalmai s hűbéri előjogai miatt; hogy eltom­­pítsa az irigységet, hogy a mágnási osztálynak a régi tisztelet és tekintély varázsát visszaadja, hogy őket a munkás hazafiak körébe bevonja, s összeolvadásukat az erkölcsi és szellemi aristo­­kratiával eszközölje, s igy közvetve mind a ma­gán , mind a közgazdászat körében is tanulásra és cselekvésre izgathassa, s a magas aristokra­­tiát reá szoktassa a vezetésre, mely szerep azt a társadalomban helyzeténél fogva illeti. — Széchenyi ezen messzeható eszmék kivite­lére különösen az egyesületi tért választá, s minthogy ő nemcsak aristokrata volt, a szó va­lódi és legszebb értelmében, de egyszersmind nagy emberismerettel is birt, tehát ismerte osztály­feleit is, és tudta, mennyire idegenek minden komo­lyabb közvállalattól; — mintegy játékon kezdé a bevezetést ama kiterjedt munkához, melyre őket szoktatni — magok és a hon érdekében — akarta, óhajtotta, így szülemlett meg előbb a „c a s i n­o“ eszméje, s ennek valósítása után csak­hamar a „rákosi lóverseny,“ melynek tartósabb létéről min­denek előtt a főnemességben még ki nem hunyt „lovagiasság“ szelleme kezeskedett. A végezél azonban itt is, mint minden ké­sőbbi vállalatában, a haza közjava, a nemzet szebb , dicsőbb jövője volt! A magán- és közvagyonosság, mint egyik té­nyező , lebegett a nagy férfiú lelke előtt, ő nyíl­tan bevallá, — és ezt sok­eszélytelen ember ak­kori időben nemzetiség elleni bűnnek tekinté!A mikép „anyagi hasznot“ is vár minden­ vál­­lalatból, melyet kezdeményez; ma már túl vol­nánk ily lealacsonyító okoskodáson, előítéle­ten , mely egyébiránt őt akkor sem akadályozá nagy tervezéseiben. — Hatni a közvagyonos­ságra ; egyesek jólléte által lehet csak. E vál­tozhatlan elvét karolván fel a nemzeti köz­gazdászainak : megfeszíté minden erejét, min­den tehetségét, hogy — az egészen le nem küzd­hető — anyagi érdekek nemesebb ingerét föl­­ébreszsze honfiaiban. Így akart hatni a nemes hiúság és anyagi haszon ösztönével mindenek előtt osztályfeleire a „rákosi lóversenyben“ is. A hajdan hires magyar lófajt sülyedésben látta; a régi ménesek kivesztek, vagy veszen­dőben voltak; az alsóbb néposztálynál a faj annyira elsilányult, hogy már inkább „gebe,“ mint „ló“ nevet érdemlett. Ezen segitni akart, míg még egészen késő nem lett, s mint segíthe­tett volna könnyebben és sikeresebben, mint a „lóverseny“ által? És láttuk — daczára a sok fitymáló, eszély­telen beszédnek — a szép eredményt, melyről szólnunk fölösleges. A lótenyésztés 1830 után nálunk új kor­szakba lépett. Találkoztak férfiak, kik felfogák a nemes indítványozó alkotó szándékát é­s a „rákosi lófuttatást“ néhány év múlva a ,,S 0 m 0-­gyi versenyek“ követték, melyek már a földmivelő osztályt belebb vonák az érdekbe; ezeket viszont a pándorfiak, hol az azon vidéki nemesség szinte nagyrészt juttatott a verseny­ben az alsóbb osztályuaknak is. Az utóbbi évek, fájdalom! — e részben is ká­rosan hatottak közgazdászatunkra. Több mé­nesünk, mely szép virágzásnak indult már, vagy eltűnt végkép, vagy enyészőfélben van itt szinte, mint túl a „Királyhágón;“ az önurává lett jobbágyság e részben is magára hagyatva, óriás léptekkel megyen a magyar lófaj vég­elsilá­­nyulása felé, a főnemesség alig látszék gondolni ezzel és saját ügyével! És itt fogja találni az olvasó kulcsát azon valódi örömnek, melyet mi a rákosi lóverseny újabb föléledésén érezünk. Mert erősen hisszük, mikép ezt nemsokára több vidéki verseny léte­sítése fogja követni; s különösen hisszük, m­i­­kép Somogy lelkes nemessége, fölenyhülve tét­lensége dermedtségéből, újra megkezdendi szinte, s pedig kevés idő múlva, azon vállalatot, mely honfiúi érdemei közt nem a legcsekélyebbeknek volt egyike . A „rákosi versenyről“ kiadott jelentésben, a régi díjakon kívül, újakat is látunk, s ez jogosít fel bennünket azon reményre, hogy a magángazdálkodásnak szinte , mint a közgaz­dászainak adandó erélyes lendület ideje közel­jövőben áll. Páris, máj. 19. Párisi élet. October 15-kén Páris elhal, el­­bámul, megsemmisül. Az omnibusok megállnak me­netükben ; a commissionnaire elhagyja hagyományos állomását , melytől 50 centimen alól soha meg nem vált; és a factorok országos rendez­­ voust adnak egymásnak a csoda szemlélésénél. „A nép keze millió termékeiben, csoda­ óriások, az em­beriség előhaladása utolsó lépésében“ stb. Ily affiche jelent meg néhány nap előtt a falakon, oly betűk­kel , minőket még szemek nem láttak soha. Mi ez ? kérdezék a flaneurok egymástól. ,,Vous voyez bien“ jön a válasz. „Miracle, prodige, le 15 octobre Paris sera ému, émerveillé, évahi.“ — S mi volt az egész csoda? egy új ruha­raktár nyílik meg October 15-kén. Minden ember elmosolygott rajt, s tovább ment. Ez kicsiben a párisi élet; ez az, mit a fran­­czia b­­­a­g­u­e-nak nevez, az amerikai humbug­nak, feledhetlen Széchenyink pedig handabandának. Itt minden, még a legnagyobb kisszerűség is érdeke­sen adja el magát. Páris iránya jelenleg: j­ól el­adni, és jól venni, mi aztán sikerül is. Itt, a­mi sehol sem történik a világon , a boltok az utczán sétálnak „boutique ambulante.“ Mi az a b. a.? Jó rikácsoló hang mindenféle iparczikkel. Az egész bolt három sou. Szivar, levélboríték , toll, kés , olló , spanyolviasz , egész asztal­­­készlet, optikai eszközök, levélpapír kötet­számra, mind 3 sou ! Ha elmegysz az ily b. a. mellett, lehet­­len valamit nem venned, annyira szivedhez szól ékesszólása. Igaz, hogy az ily czikkek olyanok, mint a Variétés darabja „la vie á b­on­n­e­m­a­r­c­h­é“ — mindamellett keresettek , és soha sincsen ajtójuk betéve, igaz, hogy a szabad ég alatt vannak. Ha bajt nem szagolnak közel, az utcza­ k­ö­z­e­p­ére terítik az egész bontique-ot, lármát ütnek , mint Dulcamara, és néhány percz alatt ostrom alatt van­nak , oly erősen, hogy mire a rendőr megérkezik, mind a harangueur, mind a boutique eltűnt. Bár­mely utczára lépsz, mindenütt életre-valóság, bár­mely hang után indulsz, mindenik árut hirdet. Meg­­ ­ SZERELEM GYERMEKEI. (Folytatót. *) Második rész: XXII. Delmare Adalbert— nevezzük őt valódi nevén — mintegy huszonhét éves lehetett, mert huszonkét esztendő forgott le azóta, hogy a rózsás arczu, szőke hajú kedves gyermek — gyermeki csevegése kelleme által — Bourgueil úr és neje figyelmét magára voná. Huszonkét esztendő forgott le, s az ártatlan gyer­mekből , melyet anyja és Delmare úr fényűzőleg nö­­velőnek, kényeztetőnek, rontának és bálványozának, az ártatlan gyermekből — számtalan viszontagságok után — szinházjegyi kupeczek számtartója lett, ki­nek most — előbbini sajnálatraméltó élete miatt — alkalmasint ezen üzér-egyletből is ki kell vala taszít­­tatnia. Delmare vonásai, melyek feltűnő hasonlatot mu­tattak Roland tábornok arczával, szépek valának, de máris kicsapongások által eltorzítvák. Bűn és dőzs reájok nyomák ki nem irtható bélyegeket. Ruhája némileg díszes volt. A maga nagy és kar­csú termetű, erős és félelmet nem ismerő, kihívó magatartásából világosan kitűnt, hogy érzi hatalmát és ügyességét a test minden gyakorlataiban, melyek­ben — mikép már feljebb mondottuk volt — jeleske­­dik. Gyakran , ha egyéb segédforrásai kiapadtak , gladiátori fölényét véve igénybe, hogy pénzre tegyen szert. Minden , minden e férfiban , lassú, de mindig nö­vekvő , szellemi és anyagi aljasodtának szomorító jellegét mutató , a testi és lelki hanyatlás képe volt. Megveresedett szeme , ólomszínű orczája , de kivált lefelé hajlott szegletű szája, melynek alsóajka ha­nyagul előre függött, eredetileg szép és finom voná­sainak aljas és baromias kifejezést adának. Hangját, az egykor simát és férfiast, a mértékletlenül ivott erős szeszek rekedté­t szinte hangtalanná tevék. Midőn Delmare a szobába lépett, hol társai ösz­­szegyülekezve valának, kalapja fejébe volt nyomva, Stud P. N. 961-dik számút, egyik keze bő és redős nadrágja zsebében, másika nehéz , ólommal beöntött botot czipelve maga után. A kocsmabeli pinczér s a házi­gazda, kiknek nem vala különös kedvök részt venni az ősvendégek s számtartások között végbemenendő jelenetben, visz­­szavonultak, s az ajtót — nehogy a viharos értekez­letnek valószínűleg bekövetkezendő lármája a többi vendégekhez áthasson — betették. Delmare sokkal finomabb, sokkal elmésebb volt, semhogy — mámoros állapotra daczára — észre ne venné, hogy váratlan megjelenése zavarba s né­mileg félelembe hozá társait. Arczokból világosan kiolvasható volt visszatartott boszankodásuk. Csu­pán Durnton látszott hidegnek , nyugodtnak és erő­sen eltökéltnek, meg nem rezzenni a számtartó ur­­nagyi magaviseletétől, s ennek következtében mint­egy hallgatag megegyezés utján abban történt meg­állapodás , hogy a kérdés csak Delmare és Durnton között fog vitatás alá kerülni. Pillanatnyi szünet múlva Delmare látván, hogy a borleves még nem fogyott el egészen é létéve szi­varét , megtöltött magának az italból egy poharat, s lassan kiivá; eközben a bajtársak fagyosan és mé­lyen hallgattak. Delmare nyelvével kezde csetten­­teni, aztán ismét elővevé szivarét és erősen szivo­­gatá, hogy újólag égésbe hozza. „Úgy látszik ,“ szólt hozzá Durnton, „hogy jónak találod borunkat.“ „Megjárja! —De a mit rosznak találok,“ viszont a Delmare, s tekintetével fenyegetőleg végig futott a gyülekezeten : „a mit rosznak találok, az, hogy egé­szen úgy tűntök fel, mintha bújnátok előttem. Azt üzentétek nekem a pinczér által, hogy senki sincs itt, s mégis mindnyájan itt vagytok.“ „Miután valamennyinek akaratja magasabban áll, mint egynek akaratja monda Durnton hidegvérü­­leg , „tehát kedvünk kerekedett, nélküled összegyü­lekezni.“ „Mi a­z !“ kiálta Delmare , s hahotázni kezdett. „Úgy látszik, választási reformokról álmodoznak, s a tekintélyeket nem akarják megbecsülni.“ „Miután a tekintély ki nem elégít többé minket,“ válaszola Durnton, „ miért ne buktatnék meg ?“ „Hát lázadás a számtartótok ellen ?“ szóla Del­mare kettőztetett jókedvűséggel: „bizony furcsa !“ „Furcsa ?“ monda Durnton. „Meglehet.“ „Ah , így vagyunk !“ felele Delmare megvetőleg hihegve. „Látom, hogy testőrseregemet kell segítsé­gül hívnom.“ „Nem értem,“ viszonza Durnton. „Érted-e már ? szól a Delmare s nehéz botjával az asztalra ütött. A bajtársak bőszülve csikorgaták fogukat, s még a legfélénkebbek is el valának tökélve a szemtelen fenyegetésnek ellenszegülni. Durnton azonban tekin­tetével és mozdulataival lecsilapitván őket, nyuga­lommal folytatá : „Azt beláthatod, kedves öcsém, hogy mi nem va­gyunk iskolás gyermekek, kiket bottal mustrálhatni , mi számtartónkat választottunk téged, hanem — mi­helyt kedvünk tartja — le is tehetünk.“ „Csakugyan ? — Rajta hát lássuk.“ „Te akaratunk ellenére is számtartónk ma­radnál ?“ „Az én !“ „Elment az eszed!“ , Hallgassatok meg,“ szól a Delmare lassatan és ösz­­szehúzta szemöldét „Ezennel kinyilatkoztatom, hogy annak, kit helyembe számtartóul fogtok választani s ki elég szemtelen lesz e hivatalt elfogadni , annak velem gyűl meg a baja , s pedig annak rendje sze­rint és derekasan ! ... Ennyit hozzá­ alkalmazkodás végett a műkedvelőknek, ha netán köztetek is volná­nak, — a­mit nem akarok hinni.“ „Nagyon jól van, öcsém ! A vér is megfagy ere­inkben , ha csak reánk nézesz. Te minket szőröstül bőröstül meg fogsz enni, — az nagyon természetes !“ felele Durnton. „Hanem előbb még utolszor kérdez­lek , akarsz-e velünk számolni ? akarsz-e vagy nem ? A pénztárban— saját hasznodon kívül, miből négy hét óta egy árva garast sem láttunk — hatszáz het­ven franknak kell lenni. Hol van e pénz ?“ „Hagyd el! Nagyon kiváncsi vagy.“ „Nincs kedvünk tréfálni. Hol van pénzünk ?“ „A tőkéket bizonyos ingatlan jószág megvételére fordítottam, a társaság számára,“ viszont a Dalm­are csúfolódva: „pompás lakház a Lapaix utczában, melynek évi jövedelme ötvenezer frank.“ „Életeiddel meg nem hódítasz bennünket, jó öcsém. Pénzünket add ki ! — Adod-e vagy nem ?“ „Durnton, vigyázz magadra !“ monda Delmare tompa, ingerült hangon. „Máris nagyon sokáig bo­­szantasz ! Ha nem vagy gyáva, tehát kimegyünk és mulatunk, a­hol és a­mint neked tetszik: kardra, pisztolyra, bunkóra !“ „Ez már, édes öcsém­ , igen furcsa módja a szám­adásnak. Nem élek vele, köszönöm szépen.— Még egyszer pénzünket ! „Durnton !“ kiálta Delmare parancsoló és izgatott hangon: „elég, az ördögadtát, elég !“ „Igazad van. Elég, nagyon is elég, sőt több mint elég már, hogy oly sokáig tartottunk meg téged szám­tartónkut. Nosza, jó bajtársaim, szóljatok mind­nyájan !“ „Le vele­­ le vele! — Nekünk nem kell többé Mo­­risset számtartónak ! — Megcsalt bennünket!“ Ezen szavakat lehete kiérteni a zajból, melyet Durnton felszólitása támasztott. Hanem Delmare halványan, megvetéssel és bő­­szülten emelkedék fel; botjával az asztalra ütött és mennydörgő hangon kiálta: „Csitt ! Ostoba csácsogó tömeg !... Mi ez ? Oly férfi, mint én, ereszkedik le hozzátok, virágzatra hozza ügyeiteket , határtalan szolgálatokat tesz nektek — és igy jutalmazzátok ?“ „De Morisset“, mondá a társak egyike, „mégis meg kell —“ „Hallgass !“ dörgött ellene Delmare. „Vigyázza­tok reám, és aztán feleljetek. Mielőtt engem főnö­kötökül választottatok, merétek-e magatokat gazdag házaknál csak bemutatni is? merétek-e tovább ha­ladni , mint az előszobába ? — Sohasem ! — És igy a komornokok, s a páholy­kiadással megbízottak mindig apró pénzzel fizettek ki benneteket. Én azon­ban — hála élettudalmamnak — bejutok a termekbe s közvetlenül a tulajdonosokkal értekeztem. S hogyan vivém­ szerepemet? Játékba vonván hiúságát, hízel­kedtem neki, bebizonyítottam előtte, hogy alkudozni szégyen , kivált oly nagy urnak vagy oly nagy del­nőnek , ha nyomorult tizenöt vagy húsz franknyi különbségről van szó valami páholyra nézve, s így aztán minden bérletben ötven százalékot lehetett le­húzni vételkor, míg viszont eladáskor száz, sőt még több százalék nyereségünk lett. Szóljatok, tökfejűek.

Next