Pesti Napló, 1853. május (4. évfolyam, 943-965. szám)
1853-05-26 / 962. szám
1853. negyedik évi folyam 962 ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve : Pesten házhozhordva . Évnegyedre 5 f. — k. p. Félévre . 10 ., — „ „ A havi előfizetés, mint a számonkinti eladás is megszűnt. Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra 1 f. 30 k. p A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ, anyagi ügyeit tárgyazó pedig EMICH G. úrhoz intézendő, úri-utcza 6-dik szám. Szerkesztési iroda: Úri-utcza 8. sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Csütörtök, május 26-án: HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések négyhasábos petit-sora 4 p. krjával számittatik. A beigtatási s 10 p. krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Magánviták négyhasábos sora 5 pengő krajczárjával számittatik A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadóhivatalába. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap, reggeli órákban. LÓFUTTATÁS. Pest, május 25. •1|. Nincs kedvünk életezni, mint az egykori „daguerreotypistának bár az életnek, kivált ha nevére érdemes, épen nem vagyunk ellenségi. Komoly időket élünk, s a dolognak, melyről szólni akarunk, igenis komoly oldalát akarjuk érinteni. Mindenekelőtt örömünket fejezzük ki a felett, hogy a „rákosi pályázás“ életben van , hogy azok , kik e részben legtöbbet tehetnek , felfogják azon magasabb szempontot, mely e vállalatban a nagy férfiút és hazafit, ki nálunk annak alkotója volt, vezérlé. Ha egyéb nem volna is e pályázás életbentartása, mint kegyeletes emléke ama férfiúnak, kinek szelleme megtört a nagy förgetegben, mely művei nagyrészét elsodra, tisztelettel ismernék el érdemét azoknak, kik e vállalatot megdőlni nem engedik, hanem van azontúl más érdemük is, mely egykép méltó dicséretre, hazafias elismerésre. Tudjuk, mikép az egyesülési czél egymaga, nem volt végoka a lóverseny alapításának hazánkban, azon együgyűek vagy részakaratnak pedig egészen tévúton jártak, kik utánzásban, különczködő anglomániában vagy épen reformon hiúságban keresék e vállalat létesítésének indokát. Azon nagy férfiú, ki nálunk azt először kezdé meg, sokkal messzebb látott sasszemével, sokkal messzebb gondolt éles elméjével, mint hogy a rövidlátók, vagy tompák az ő szándékának horderejét ellátni s felfogni képesek voltak volna. Ő maga sem tagadta ugyan, mikép azért utazott távol országokba, azért látogatá meg keletet s nyugatot, hogy hol valamely intézményben a jónak, nagynak, szépnek és hasznosnak magvát látja, ahoz hasonló intézményt — az adott körülmények lehetőségéhez képest — édes évéi közt is létesítse ; de hát miért is utazza be a világot a jóravaló ember és hazafi ? E szent és magasztos czél vérette őt a lóverseny megalapításában is. Tudván, mennyire siet a születési aristokratia európaszerte majdnem általános népszerűtlenség felé, épen tétlensége miatt; látván, mint veszti hazánkban is hatását, befolyási súlyát napról napra egyrészt ziláltsága, másrészt irigylett szabadalmai s hűbéri előjogai miatt; hogy eltompítsa az irigységet, hogy a mágnási osztálynak a régi tisztelet és tekintély varázsát visszaadja, hogy őket a munkás hazafiak körébe bevonja, s összeolvadásukat az erkölcsi és szellemi aristokratiával eszközölje, s igy közvetve mind a magán , mind a közgazdászat körében is tanulásra és cselekvésre izgathassa, s a magas aristokratiát reá szoktassa a vezetésre, mely szerep azt a társadalomban helyzeténél fogva illeti. — Széchenyi ezen messzeható eszmék kivitelére különösen az egyesületi tért választá, s minthogy ő nemcsak aristokrata volt, a szó valódi és legszebb értelmében, de egyszersmind nagy emberismerettel is birt, tehát ismerte osztályfeleit is, és tudta, mennyire idegenek minden komolyabb közvállalattól; — mintegy játékon kezdé a bevezetést ama kiterjedt munkához, melyre őket szoktatni — magok és a hon érdekében — akarta, óhajtotta, így szülemlett meg előbb a „c a s i no“ eszméje, s ennek valósítása után csakhamar a „rákosi lóverseny,“ melynek tartósabb létéről mindenek előtt a főnemességben még ki nem hunyt „lovagiasság“ szelleme kezeskedett. A végezél azonban itt is, mint minden későbbi vállalatában, a haza közjava, a nemzet szebb , dicsőbb jövője volt! A magán- és közvagyonosság, mint egyik tényező , lebegett a nagy férfiú lelke előtt, ő nyíltan bevallá, — és ezt sokeszélytelen ember akkori időben nemzetiség elleni bűnnek tekinté!A mikép „anyagi hasznot“ is vár minden vállalatból, melyet kezdeményez; ma már túl volnánk ily lealacsonyító okoskodáson, előítéleten , mely egyébiránt őt akkor sem akadályozá nagy tervezéseiben. — Hatni a közvagyonosságra ; egyesek jólléte által lehet csak. E változhatlan elvét karolván fel a nemzeti közgazdászainak : megfeszíté minden erejét, minden tehetségét, hogy — az egészen le nem küzdhető — anyagi érdekek nemesebb ingerét fölébreszsze honfiaiban. Így akart hatni a nemes hiúság és anyagi haszon ösztönével mindenek előtt osztályfeleire a „rákosi lóversenyben“ is. A hajdan hires magyar lófajt sülyedésben látta; a régi ménesek kivesztek, vagy veszendőben voltak; az alsóbb néposztálynál a faj annyira elsilányult, hogy már inkább „gebe,“ mint „ló“ nevet érdemlett. Ezen segitni akart, míg még egészen késő nem lett, s mint segíthetett volna könnyebben és sikeresebben, mint a „lóverseny“ által? És láttuk — daczára a sok fitymáló, eszélytelen beszédnek — a szép eredményt, melyről szólnunk fölösleges. A lótenyésztés 1830 után nálunk új korszakba lépett. Találkoztak férfiak, kik felfogák a nemes indítványozó alkotó szándékát és a „rákosi lófuttatást“ néhány év múlva a ,,S 0 m 0-gyi versenyek“ követték, melyek már a földmivelő osztályt belebb vonák az érdekbe; ezeket viszont a pándorfiak, hol az azon vidéki nemesség szinte nagyrészt juttatott a versenyben az alsóbb osztályuaknak is. Az utóbbi évek, fájdalom! — e részben is károsan hatottak közgazdászatunkra. Több ménesünk, mely szép virágzásnak indult már, vagy eltűnt végkép, vagy enyészőfélben van itt szinte, mint túl a „Királyhágón;“ az önurává lett jobbágyság e részben is magára hagyatva, óriás léptekkel megyen a magyar lófaj végelsilányulása felé, a főnemesség alig látszék gondolni ezzel és saját ügyével! És itt fogja találni az olvasó kulcsát azon valódi örömnek, melyet mi a rákosi lóverseny újabb föléledésén érezünk. Mert erősen hisszük, mikép ezt nemsokára több vidéki verseny létesítése fogja követni; s különösen hisszük, mikép Somogy lelkes nemessége, fölenyhülve tétlensége dermedtségéből, újra megkezdendi szinte, s pedig kevés idő múlva, azon vállalatot, mely honfiúi érdemei közt nem a legcsekélyebbeknek volt egyike . A „rákosi versenyről“ kiadott jelentésben, a régi díjakon kívül, újakat is látunk, s ez jogosít fel bennünket azon reményre, hogy a magángazdálkodásnak szinte , mint a közgazdászainak adandó erélyes lendület ideje közeljövőben áll. Páris, máj. 19. Párisi élet. October 15-kén Páris elhal, elbámul, megsemmisül. Az omnibusok megállnak menetükben ; a commissionnaire elhagyja hagyományos állomását , melytől 50 centimen alól soha meg nem vált; és a factorok országos rendez voust adnak egymásnak a csoda szemlélésénél. „A nép keze millió termékeiben, csoda óriások, az emberiség előhaladása utolsó lépésében“ stb. Ily affiche jelent meg néhány nap előtt a falakon, oly betűkkel , minőket még szemek nem láttak soha. Mi ez ? kérdezék a flaneurok egymástól. ,,Vous voyez bien“ jön a válasz. „Miracle, prodige, le 15 octobre Paris sera ému, émerveillé, évahi.“ — S mi volt az egész csoda? egy új ruharaktár nyílik meg October 15-kén. Minden ember elmosolygott rajt, s tovább ment. Ez kicsiben a párisi élet; ez az, mit a franczia bague-nak nevez, az amerikai humbugnak, feledhetlen Széchenyink pedig handabandának. Itt minden, még a legnagyobb kisszerűség is érdekesen adja el magát. Páris iránya jelenleg: jól eladni, és jól venni, mi aztán sikerül is. Itt, ami sehol sem történik a világon , a boltok az utczán sétálnak „boutique ambulante.“ Mi az a b. a.? Jó rikácsoló hang mindenféle iparczikkel. Az egész bolt három sou. Szivar, levélboríték , toll, kés , olló , spanyolviasz , egész asztalkészlet, optikai eszközök, levélpapír kötetszámra, mind 3 sou ! Ha elmegysz az ily b. a. mellett, lehetlen valamit nem venned, annyira szivedhez szól ékesszólása. Igaz, hogy az ily czikkek olyanok, mint a Variétés darabja „la vie á bonnemarché“ — mindamellett keresettek , és soha sincsen ajtójuk betéve, igaz, hogy a szabad ég alatt vannak. Ha bajt nem szagolnak közel, az utcza közepére terítik az egész bontique-ot, lármát ütnek , mint Dulcamara, és néhány percz alatt ostrom alatt vannak , oly erősen, hogy mire a rendőr megérkezik, mind a harangueur, mind a boutique eltűnt. Bármely utczára lépsz, mindenütt életre-valóság, bármely hang után indulsz, mindenik árut hirdet. Meg SZERELEM GYERMEKEI. (Folytatót. *) Második rész: XXII. Delmare Adalbert— nevezzük őt valódi nevén — mintegy huszonhét éves lehetett, mert huszonkét esztendő forgott le azóta, hogy a rózsás arczu, szőke hajú kedves gyermek — gyermeki csevegése kelleme által — Bourgueil úr és neje figyelmét magára voná. Huszonkét esztendő forgott le, s az ártatlan gyermekből , melyet anyja és Delmare úr fényűzőleg növelőnek, kényeztetőnek, rontának és bálványozának, az ártatlan gyermekből — számtalan viszontagságok után — szinházjegyi kupeczek számtartója lett, kinek most — előbbini sajnálatraméltó élete miatt — alkalmasint ezen üzér-egyletből is ki kell vala taszíttatnia. Delmare vonásai, melyek feltűnő hasonlatot mutattak Roland tábornok arczával, szépek valának, de máris kicsapongások által eltorzítvák. Bűn és dőzs reájok nyomák ki nem irtható bélyegeket. Ruhája némileg díszes volt. A maga nagy és karcsú termetű, erős és félelmet nem ismerő, kihívó magatartásából világosan kitűnt, hogy érzi hatalmát és ügyességét a test minden gyakorlataiban, melyekben — mikép már feljebb mondottuk volt — jeleskedik. Gyakran , ha egyéb segédforrásai kiapadtak , gladiátori fölényét véve igénybe, hogy pénzre tegyen szert. Minden , minden e férfiban , lassú, de mindig növekvő , szellemi és anyagi aljasodtának szomorító jellegét mutató , a testi és lelki hanyatlás képe volt. Megveresedett szeme , ólomszínű orczája , de kivált lefelé hajlott szegletű szája, melynek alsóajka hanyagul előre függött, eredetileg szép és finom vonásainak aljas és baromias kifejezést adának. Hangját, az egykor simát és férfiast, a mértékletlenül ivott erős szeszek rekedtét szinte hangtalanná tevék. Midőn Delmare a szobába lépett, hol társai öszszegyülekezve valának, kalapja fejébe volt nyomva, Stud P. N. 961-dik számút, egyik keze bő és redős nadrágja zsebében, másika nehéz , ólommal beöntött botot czipelve maga után. A kocsmabeli pinczér s a házigazda, kiknek nem vala különös kedvök részt venni az ősvendégek s számtartások között végbemenendő jelenetben, viszszavonultak, s az ajtót — nehogy a viharos értekezletnek valószínűleg bekövetkezendő lármája a többi vendégekhez áthasson — betették. Delmare sokkal finomabb, sokkal elmésebb volt, semhogy — mámoros állapotra daczára — észre ne venné, hogy váratlan megjelenése zavarba s némileg félelembe hozá társait. Arczokból világosan kiolvasható volt visszatartott boszankodásuk. Csupán Durnton látszott hidegnek , nyugodtnak és erősen eltökéltnek, meg nem rezzenni a számtartó urnagyi magaviseletétől, s ennek következtében mintegy hallgatag megegyezés utján abban történt megállapodás , hogy a kérdés csak Delmare és Durnton között fog vitatás alá kerülni. Pillanatnyi szünet múlva Delmare látván, hogy a borleves még nem fogyott el egészen é létéve szivarét , megtöltött magának az italból egy poharat, s lassan kiivá; eközben a bajtársak fagyosan és mélyen hallgattak. Delmare nyelvével kezde csettenteni, aztán ismét elővevé szivarét és erősen szivogatá, hogy újólag égésbe hozza. „Úgy látszik ,“ szólt hozzá Durnton, „hogy jónak találod borunkat.“ „Megjárja! —De a mit rosznak találok,“ viszont a Delmare, s tekintetével fenyegetőleg végig futott a gyülekezeten : „a mit rosznak találok, az, hogy egészen úgy tűntök fel, mintha bújnátok előttem. Azt üzentétek nekem a pinczér által, hogy senki sincs itt, s mégis mindnyájan itt vagytok.“ „Miután valamennyinek akaratja magasabban áll, mint egynek akaratja monda Durnton hidegvérüleg , „tehát kedvünk kerekedett, nélküled összegyülekezni.“ „Mi az !“ kiálta Delmare , s hahotázni kezdett. „Úgy látszik, választási reformokról álmodoznak, s a tekintélyeket nem akarják megbecsülni.“ „Miután a tekintély ki nem elégít többé minket,“ válaszola Durnton, „ miért ne buktatnék meg ?“ „Hát lázadás a számtartótok ellen ?“ szóla Delmare kettőztetett jókedvűséggel: „bizony furcsa !“ „Furcsa ?“ monda Durnton. „Meglehet.“ „Ah , így vagyunk !“ felele Delmare megvetőleg hihegve. „Látom, hogy testőrseregemet kell segítségül hívnom.“ „Nem értem,“ viszonza Durnton. „Érted-e már ? szól a Delmare s nehéz botjával az asztalra ütött. A bajtársak bőszülve csikorgaták fogukat, s még a legfélénkebbek is el valának tökélve a szemtelen fenyegetésnek ellenszegülni. Durnton azonban tekintetével és mozdulataival lecsilapitván őket, nyugalommal folytatá : „Azt beláthatod, kedves öcsém, hogy mi nem vagyunk iskolás gyermekek, kiket bottal mustrálhatni , mi számtartónkat választottunk téged, hanem — mihelyt kedvünk tartja — le is tehetünk.“ „Csakugyan ? — Rajta hát lássuk.“ „Te akaratunk ellenére is számtartónk maradnál ?“ „Az én !“ „Elment az eszed!“ , Hallgassatok meg,“ szól a Delmare lassatan és öszszehúzta szemöldét „Ezennel kinyilatkoztatom, hogy annak, kit helyembe számtartóul fogtok választani s ki elég szemtelen lesz e hivatalt elfogadni , annak velem gyűl meg a baja , s pedig annak rendje szerint és derekasan ! ... Ennyit hozzá alkalmazkodás végett a műkedvelőknek, ha netán köztetek is volnának, — amit nem akarok hinni.“ „Nagyon jól van, öcsém ! A vér is megfagy ereinkben , ha csak reánk nézesz. Te minket szőröstül bőröstül meg fogsz enni, — az nagyon természetes !“ felele Durnton. „Hanem előbb még utolszor kérdezlek , akarsz-e velünk számolni ? akarsz-e vagy nem ? A pénztárban— saját hasznodon kívül, miből négy hét óta egy árva garast sem láttunk — hatszáz hetven franknak kell lenni. Hol van e pénz ?“ „Hagyd el! Nagyon kiváncsi vagy.“ „Nincs kedvünk tréfálni. Hol van pénzünk ?“ „A tőkéket bizonyos ingatlan jószág megvételére fordítottam, a társaság számára,“ viszont a Dalmare csúfolódva: „pompás lakház a Lapaix utczában, melynek évi jövedelme ötvenezer frank.“ „Életeiddel meg nem hódítasz bennünket, jó öcsém. Pénzünket add ki ! — Adod-e vagy nem ?“ „Durnton, vigyázz magadra !“ monda Delmare tompa, ingerült hangon. „Máris nagyon sokáig boszantasz ! Ha nem vagy gyáva, tehát kimegyünk és mulatunk, ahol és amint neked tetszik: kardra, pisztolyra, bunkóra !“ „Ez már, édes öcsém , igen furcsa módja a számadásnak. Nem élek vele, köszönöm szépen.— Még egyszer pénzünket ! „Durnton !“ kiálta Delmare parancsoló és izgatott hangon: „elég, az ördögadtát, elég !“ „Igazad van. Elég, nagyon is elég, sőt több mint elég már, hogy oly sokáig tartottunk meg téged számtartónkut. Nosza, jó bajtársaim, szóljatok mindnyájan !“ „Le vele le vele! — Nekünk nem kell többé Morisset számtartónak ! — Megcsalt bennünket!“ Ezen szavakat lehete kiérteni a zajból, melyet Durnton felszólitása támasztott. Hanem Delmare halványan, megvetéssel és bőszülten emelkedék fel; botjával az asztalra ütött és mennydörgő hangon kiálta: „Csitt ! Ostoba csácsogó tömeg !... Mi ez ? Oly férfi, mint én, ereszkedik le hozzátok, virágzatra hozza ügyeiteket , határtalan szolgálatokat tesz nektek — és igy jutalmazzátok ?“ „De Morisset“, mondá a társak egyike, „mégis meg kell —“ „Hallgass !“ dörgött ellene Delmare. „Vigyázzatok reám, és aztán feleljetek. Mielőtt engem főnökötökül választottatok, merétek-e magatokat gazdag házaknál csak bemutatni is? merétek-e tovább haladni , mint az előszobába ? — Sohasem ! — És igy a komornokok, s a páholykiadással megbízottak mindig apró pénzzel fizettek ki benneteket. Én azonban — hála élettudalmamnak — bejutok a termekbe s közvetlenül a tulajdonosokkal értekeztem. S hogyan vivém szerepemet? Játékba vonván hiúságát, hízelkedtem neki, bebizonyítottam előtte, hogy alkudozni szégyen , kivált oly nagy urnak vagy oly nagy delnőnek , ha nyomorult tizenöt vagy húsz franknyi különbségről van szó valami páholyra nézve, s így aztán minden bérletben ötven százalékot lehetett lehúzni vételkor, míg viszont eladáskor száz, sőt még több százalék nyereségünk lett. Szóljatok, tökfejűek.