Pesti Napló, 1853. augusztus (4. évfolyam, 1019–1042. szám)

1853-08-07 / 1024. szám

ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva : Évnegyedre 5 fr. — kr. Félévre 10 ,, — A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. Félévre . 8 „ — ii ii ’, Évnegyedre 4 „ — n Egy hónapra lfr. 30 k. p-PESTI N­APre 1094 Vasárnap, aug. 7-én. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ , anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő nri-utcza 8-dik szám. Szerkesztési iroda: Cri-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HIRDETÉSEK és MAGÁN VITÁK. Hirdetések öt ha­sábos petit-sorra 4 pgő kraj­­czárjával számittatik. A be­­igtatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magán viták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számittatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünneputáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Előfizetési felhívás PESTI NAPLÓ kéthónapos (august septemberi) folyamára. Vidékre postán küldve 3 fór. 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 fór. 40 kr. Előfizethetni minden cs. kir. postahivatalnál, Pesten e lapok kiadó-hivatalában (uri-utcza 8. szám emeleten az udvarban) és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szegletén. Dr. ENTZ KERTÉSZISKOLÁJA PESTEN. Budapest, aug. 5. I. Néhány hét előtt közlöttük lapjainkban azon kertésziskola programmját, melyet Dr. Entz Pesten a maga és társai költségén létesített fanöveldében közelgető nov. 1-ső napján megindítani szándé­kozik. Mint a vállalat cziméből kitetszik, ez iskolának czélja kertészeket nevelni, kik 1) a konyhakertészetet, 2) gyümölcsfatenyésztést, 3) szőlőmivelést, 4) a gyógy-, kereskedelmi, és műipari növé­nyek kísérletét és mivelését, 5) kerti és gazdasági veteménymagvak terme­lését , 6) a növényszaporítást és nemesítést gyakor­latilag betanulva értsék, s az ország különböző részeiben gazdasági kertészetet megindí­tani képesek legyenek. A tanulási idő 3 évre van szabva, mely idő alatt a tanulók mind elméleti, mind gyakorlati te­kintetben kimerítő útmutatást nyernek. A költség három évi tanidőre összesen árva egyszáz­nyolc­van forintra van szabva. E csekély fizetésért a növendék három éven ke­resztül hozzá illő testi és lelki táplálékot nyer. A vállalat terjedelme azonban, a­mennyire azt ismerjük, még most nehezen fogja 20—24-nél nagyobb számú növendékek felvételét megengedni. S ki fogja e vállalatnak korszerűségét, hasznát, s szükséget tagadhatni? — S ki nem örvendene velünk, hogy minden viszonyok közt találkoznak férfiak, kiket a Gondviselés korszerű eszmék való­sítására ébreszt időnkint, hogy fajunknak módja legyen a hasznos mivelődés minden nemeiben a korral haladhatni ? A józan ész minden fogalmai szerint el­, mérést, részvétet, s pártfogást kellene várnunk. S e helyett önkénytelenül aggódunk, hogy széles ez országban nemcsak alig lesz valaki, ki ez intézetet használ­ja, de még csak tudomásul sem veendik azt ha­zánkfiai, é­s néhány hónap múlva lámpával kell keresni embert, ki arra emlékezzék, hogy e tárgy valahol az újságban —­r megpendittetett. Mert a hanyag gondtalanság s tettetőtlenség régi átka most is rajtunk fekszik, s még most sem bí­runk sem elegendő szemességgel, sem elég határo­zottsággal, hogy a társadalmi téren s a cultura kö­rében minden nyílt tért elfoglaljunk, míg az ha­talmunkban áll. Mert a társadalomban mai napon csak annyit nyom a személy, a­mennyire a személy physikai s szellemi munkájának eredménye hat. A kertészet, a lapjainkban minap kifejtett ter­jedelemben , egyik legsikeresb s legkellemesb esz­köze a közgyarapodásnak, mely még most a földdel egyetemben tú­lnyomólag fajunk kezében fekszik. Általa az ország kulturája megmérhetetlen fok­ra , a közjóllét sokszorosan emelhető. A természet pazaron adott hozzá mindent, mi földi paradicsomhoz szükséges. S midőn a Gondviselés e földre vezérlett ben­nünket , — fajunk jól szerkezeti velejével, s oly idegrendszerrel, mely minden nemesnek, minden magasztos törekvésnek ösztönét rejti magában, — hogy sülyedhettünk el annyira, miszerint ez áldott föld, ez áldott éghajlat alatt, nemesi vágyaink s tiszta eszünk daczára, századokon keresztül no­­mádi pusztaságában maradhatott, mintha vándor­nép gyanánt csak ideiglen vettük volna rajta szál­lásunkat ? S e mákonyittas közönyösségből még a lábaink alatt izzó élet parázsa sem tudná fajunkat eszmé­letre s létbiztosító kijózanulásra, cselekvésre ébresz­teni ? A válóponton állunk. Vagy becsüljük meg az időt, földet, és észt, s hódítsuk és sokszorozzuk meg azokat értelmes munka és ipar által számunkra a kor miveltsége felszínéig, — vagy resignáljunk szerényen, s ne ámítsuk sem magunkat, sem a világot többé azon EGY MAGYAR NÁBOB . Chataquéla. (Folytatás. *). Tíz nap múlt Chataquéla eltávozása óta s Rudolf még mindig hasztalan várta a belnő levelet, pedig elválásuk perezében megígérte, hogy a­mint megérkezik, tudósitni fogja Rudolfot. Végre elhatározó, hogy utána menend Londonba. Ösztönszerű nyugtalanság volt-e ez, vagy valódi sze­relem , vagy semmi egyéb, mint egy neme azon vágyak­nak , miket az ember magára vitatott az által, hogy so­kat gondolkozott róluk ? Azon nap előtti estén , melyre elindulását tűzte, még egyszer elment a színházba, és tapasztaló, hogy soha­sem unta magát oly mértékben, mint ekkor. Az egész világ rendkívül rútnak és ostobának tetszett előtte. Mars kisasszony sohasem szavalt oly helytelenül, a claqueu­­rök sohasem impertinenskedtek oly ügyetlenül, a pá­holyokban sohasem viselte magát oly kaczérul a fiatal nőnem s az ifjú óriások sohasem mondtak annyi ízet­lenséget, mint ma ,­kin, boszúság volt akár hová nézni, utóbb nem is nézett sehova, hátra vetette magát pá­holya kerevetébe s tökéletesen készen volt rá, hogy a legelső emberrel , a­ki páholyába benyit, össze fog veszni. S csakugyan nyilik az ajtó, Rudolf félvállról tekint nagy mogorván vissza s István grófot látja belépni. Még az a boszúság hozzá, hogy ezzel össze sem le­hetett neki veszni, mert kénytelen volt iránta egy nemé­vel a becsülésnek viseltetni. Az ifjú gróf csak amúgy az ajtóban állt meg, beszólva halkan Rudolfhoz. — Ugyan kérlek egy szóra. Eszékiék vannak itt, most érkeztek Londonból, megtudták, hogy itt vagy, az öreg asszony nagyon szeretne veled beszélni. Rudolf leirhatlan savanyú képet csinált ez örvende­tes üzenethez, s a­mint elhatározó magát, hogy helyéből fölkeljen, mintha egy gőzgépet kellene mozgásba hoznia, oly fáradsággal téve, s nagy kedvetlenül beleakasztva magát István gróf karjába, engedé magát czepelni, a merre annak tetszett. István gróf egy földszinti páholy ajtaját nyitá meg előtte. A kérdéses család egyike volt Magyarország legelő­kelőbbjeinek , s két tagja volt jelen a páholyban: az öreg anya, a derék­ kedélyes gróf Eszéki Sándorné és fiatal tizenhét éves unokája Flóra, kivel egy telet Londonban töltött, k­­iiti Feni Napid 1020-dik számát. Az éltes asszonyság még mindenben megtarta a csá­szárság alatti divatot, a nagy hajporozott dupét, mely különben igen jól illik piros egészséges matronalis ar­­czához, a hegyes derekat, hímzett virágos övvel, a szűk megfeszülő ruhát rövid ujjaival s a hosszú, páva­fark nagyságú festett legyezőt és a könyökig érő szar­vasbőr kertjüket. Ő foglalja el a főhelyet, a színpaddal szemközt. Át­­ellenben ül unokája Flóra, egy megragadó szépségű arcz , melyet csak a szerény komolyság őriz , hogy az emberek utána ne őrüljenek. Tekintetének nyugalma, szép tojásdad arczának halvány vonásai, melyre ha so­káig néz az ember, úgy teszik, mintha valami dicsfényt látna körüle, vékony szemöldöke, szelíded szemei, finom ajkai valami oly harmonikus ártatlanság rajzát adják elénk, melynek látása magában képes a vulgivaga Ve- DUst megtagadtatni a szemlélővel. Egyike azon arczok­­nak , miknek látása nem kelt szenvedélyt, bár szépsége tökéletes. Figyelmét egészen a szinpad foglalja el, s midőn a két ifjú a páholyba belép, könnyű főhajtással üdvözli őket s udvarias gyöngédséggel vonja el tekintetét a színpadtól, a nélkül azonban, hogy azt egészen a bejö­vőknek szentelné. — Ön rosz ember, szólt tréfás feddezéssel Eszékiné Rudolfhoz , ha hatalombarral nem küldenénk érte , bi­zony nem is szólhatnánk vele. Mi azt hisszük, hogy majd a színházban találkozunk vele, s ő a­helyett, hogy sorba nézné a páholyokat , behúzza magát kerevete szögletébe és sehova sem néz; micsoda megfeledkezés ez az illő kíváncsiságról ? Ön rosz ember, ön mindig akkor távozik el egy városból, a mikor mi megérke­zünk, mintha szántszándékkal kerülne bennünket; de most az egyszer rajta kaptuk s mi kerestük önt fel. — Én tettem volna azt , szólt Rudolf, midőn szóhoz juthatott a beszédes asszonyságtól. Nem feledkezem el a tiszteletről, melylyel nagysádfoknak tartozom. — Csakhogy azt nehéz lett volna tanusitnia , mert holnap már indulunk az én kedves Magyarországomba. Néhány sarcasticus rángás Rudolf arczán azt látszott mutatni, mintha ilyesmit mondana magában: kell menni, mert a repezét most kaszálják, a bárányokat most nyír­ják , ilyenkor jó gazdaszonynak otthon kell lenni. E helyett azonban azt mondó: — Nagysádtok még nagyon jókor hagyták el Angliát, a víg élet, a lóversenyek, vadászatok, tengeri kirándu­lások , a víg mulatságok a Jersey szigeten még csak most kezdődnek. — Nem maradhattam már a kis unoka­lyányomtól, mindig unszolt még a télen, hogy szeretne otthon lenni. Rudolf csak ekkor tekinte figyelmesebben a „kis unokalyánya arczára, kit eleget látott évek előtt, mint lótifuti gyerkőczet, s alig bírta rejteni meglepetését, a kifejlett hajadon komoly szűzies szépsége felett. Néha egy pár év alatt ideállá fejlődik a gyermeki vonásaiban keveset ígérő arcz. — Tehát Flóra kisasszony unta magát Londonban ? szólt egyenesen a lyánkához intézve szavait, valószí­nűleg , hogy beszédre bírja s lássa, vájjon e szép arcz hogy jön zavarba kérdésére? Azonban a jó nagymamának azon kedves szokása volt, hogy az unokájához intézett kérdésekre maga sze­retett megfelelni, nem engedvén, hogy a gyermeket valaki zavarba húzza. §1 — Az uram, hogy unhatni volna magát, hiszen még gyermek, a kit minden mulattat, s még sem férje, sem imádói nincsenek, hogy az unalmat megismerhesse. — Ezt a bókot elteszem az összes férfinem nevében, viszonta felhangoltan Rudolf, kit Eszékiné azért tünte­tett ki legjobban minden ismerős ifjak között, mert leg­makacsabb és legfinomabb vitatkozó társát találta benne. — Tehát csupa honvágy, folytató Rudolf egy kerevet karjára támaszkodva: regényes epedés a szőke Tisza után, újra hallani a malmok csendes kelepelését a tisza­­váradi jegenyék árnyékából, sétálni a búzavirágok kö­zött, látni az ismerős czigánycsoportot a falu végén, mint készítenek dorombot, s hallani vasárnapokint a tiszteletes ur magasztos elmélkedéseit. — Ah uram, ne is folytassa tovább sarcalmusait, vágott beszédje közé Eszékiné, mi nem megyünk Tisza­­váradra malomtelepfilést hallgatni, s nagyon mezei fo­galmai vannak a honvágyról, ha azt csak a búzavirá­gok közt látja élni; mi Magyarországon is nagy város­ban fogunk élni. — Annál szebb. Debreczen, vagy Szeged, vagy akár Holdmezővásárhely a legritkább élvezetekkel fog­nak kínálkozni. Teszem föl Debreczenben van egy nagy híd a város közepén, mely az egész utczán végig megy, s mely azért európai ritkaság, mert száraz földre van építve, ezen érdekes lesz járni. — Ön ismét csalódik, mi tiszteljük ezeket a nagy, kenyértermő városokat, de lakni Pesten fogunk. ■— Ah, azt el is feledtem, hogy Magyarországon van. Úgy hiszem, ott maguk nagyságtok is el fogják fe­ledni , hogy Magyarországon vannak. Hisz az nem ma­gyar város, hanem egy nagy német-zsidó colonia, a­hol csak a körösi, kecskeméti udvarban lehet hetivásárok alatt magyar szót hallani. — Legyen úgy, uram. Egygyel többen lesznek velünk, a­kiktől hallani fogják. Rég volt nekem egy bizar esz­mém , csak arra vártam , hogy unokám serdüljön. Most állandóul Pesten fogunk lakni. Minthogy Pestnek úgy is kevés díszes épülete van (1822) építtetünk nagyobb­­szerű palotát a város kitűnőbb helyén. Nyári lakul vá­lasztjuk a budai hegyeket, rajta leszünk, hogy minden munkát hazai művészek és mesteremberek által teljesít­hessünk ; alkalmat adunk tehetséges költőknek, művé­szeknek , hogy Pesten élhessenek, nagy házat fogunk tartani, honnan száműzve lesz minden idegenszerű ; a divatvilág asztalainkon magyar lapokat, termeinkben magyar szót, magyar zenét fog hallani, s elkívánja tőlünk. Vagy azt hiszi ön, hogy nem sikerülenb kört alakítanunk ? E kérdésnél büszkén tekintett unokájára Eszékiné. — Sőt inkább , felelt Rudolf, én magam örökös sa­­tellitje lennék nagysádtoknak, ha oly szerencsés volnék, hasonló honvágytól lelkesülhetni. ■— Édes Rudolf, szólt komolyan Eszékiné, megfogva a gróf kezét. Ön méltatlanságot követ el lelkén , midőn a legszentebb érzelmet megtagadja. S e szomorú tüne­ményt alig látni másutt, mint a mi köreinkben. Végig nézek a páholysorokon, s öt hat magyar főurat látok itt, kik állandóul itt laknak, itt vesztegetik el vagyonu­kat , és a mi annál több, szellemüket­ pedig mennyit használhatnának oda haza ; látja, én politikához nem értek, nem tudom van-e valami szerepe főurainknak még Magyarországon? de azt tudom, hogy ha egy né­pet épen azok hagynak el, a­kik leggazdagabbak , leg­nagyobbak , annak okvetlen szegénynyé és kicsinynyé kell lenni. — Mások használhatnának még asszonyom, felelt Rudolf hideg mosolylyal, de én nekem mi hasznomat vehetni még? Én hasznavehetetlen vagyok. — Nem úgy édes Rudolf, azt én jobban tudom. Én ismerem az életet, mert magam is régen élek. A mi fajtánk férfiai rendesen így szokták: tizenhat éves koráig gyerek , addig nincs róla mit beszélni; tanul jót rosszat összevissza , — tizenhattól húszig ábrándozó, költői, vagy legalább is epedő szerelmes; — húsztól huszonötig azután elmerül a világ minden örömébe, vad , gyönyör­vadászó lesz, a mikor az évek végén már azt hiszi, hogy lábaival feneket ért minden élvezetben, akkor elkezd blasirt lenni, megtagadja szenvedélyeit, megtagadja szívét, még vére melegségét is, mosolyog, vagy még azt sem teszi, ha valamiféle szeretetről beszélnek előtte, illessen az jó barátot, asszonyt, vagy hazát, játszik életével, mint unott játékszerrel, melynek nincs előtte nagyobb becse, mint egy czitromhéjnak, melynek levét az utolsó cseppig kifacsarta; s ez tart harmincz éves koráig, ekkor nyilik ki csak saját szivének világa , ekkor kezd el valóban élni, helyesen látni, igazán érzem­, ekkor lesz be­lőle emberbarát, hazafi, jó férj, egy szóval boldog ember. Lássa Rudolf, — és ön még nincs harmincz esztendős.­­ (Folytatjuk.) állítással, hogy a magyar faj az életrevaló európai népcsaládok közé tartozik! Becs, aug. 5. *1f Tehát még öt napig kell várakoznunk, aztán pe­dig meg fognak nyílni a bölcseség forrásai s a közön­ség tudni fogja , mit eddig sehogy sem tudott kitalálni: t. i. hányadán van a török-orosz kérdéssel. Öt nap... elég hosszú idő s mégis minő rövid arra, hogy a csomó, melyet holnapok óta bonyolítottak, egyszerre megoldas­sák, s azon lázas állapotnak vége szakadjon, mely, anélkül hogy a baj nyiltan kitörne, egész Európa erejét sorvasztja. A dolog jelen helyzetében nincs egyéb há­tra, mint a tényállást folyvást, a mennyire lehet, tisz­tán szem előtt tartani s a sok ellenkező hir közös azt kiszemelni, mi legvalóbb szinű. A közbenjárási ajánla­tokat illetőleg a „Caradoc“ békehírei annyiban alapo­sak voltak, a­mennyiben a konstantinápolyi diploma­ták csakugyan egy közös tervben­ megegyeztek , mely szerint az egész ügy elintéztetnék. Ezen terv Parisba, Londonba és Bécsbe küldetett, miután lényeges tartalma már előbb telegráf utján az illető kormányok tudomá­sára jutott. Már e vázlat maga elég volt arra, hogy az egész javaslat visszautasíttassék ; mind az itteni kor­mány, mind a franczia császár határozottan ellenezték amaz ajánlatot. Midőn tehát a tulajdonképeni okirat megérkezett, már el volt határozva, hogy félrevetik s a három kormány közt már meg volt állapítva, hogy itt Bécsben más kiegyenlítési terv kidolgozásához fognak látni, mely múlt szombaton az utolsó revisió­n átment s vasárnap reggel mind Pétervár mind Konstantiná­poly felé útnak indult; a válasz , mint fentebb említettük , aug. 10-re váratik ide. Az utóbbi terv tartalmára nézve természetesen mit sem tud a kö­zönség ; a­mennyi Párisból hallatszik, a dunai fejede­lemségek elhagyása csakugyan határozottan köve­­teltetett, de ha a ma érkezett Constitutionnel még azt is állítja, hogy Ausztria azonesetre, ha Oroszhon tagadd választ adna, a nyugati hatalmak részére állam­, kötelezte volna magát, ehhez bátran egypár szerény kér­dőjelt tehetni, miként ezt az ama hírt táviratilag köz­lött lapok is tették. A dolog veleje, úgy hisszük, ismét megváltozott, először vallási elv körül forgott az egész kérdés, aztán a dunai fejedelemségek megszállása ké­pezte a tulajdoni hibét, most pedig attól függ a kime­net , várjon kárpótlást kíván-e a czár vagy sem. Ha nem, akkor a dunai fejedelemségeket elébb utóbb elha­­gyandja, a többi nagyhatalmak a történt invasióra nézve szemöket behunyják s békés kiegyenlítés lényeges aka­dályra nem találand. De ha Oroszhon kárpótlást kíván, ezáltal egy igen veszélyes elvnek elismerését követeli, hogy t. i. a moldvai határ átlépésére joga volt, s ezen elv a t­ö­b­b­i nagyhatalmaknál helyeslésre nem találhat, mert azáltal a nemzetközti jogokróli fogalmaink mind halomra dőlnének. A kárpótlás képezi tehát jelenleg a kérdés sarkpontját, így az eleinte oly egyszerű ügy napról napra bonyolódottabbá lészen s megvalljuk, hogy az összes diplomaták tehetsége­­s jóakaratára van szükség, ha e tömkelegből ki akarnak szabadulni, anélkül, hogy az oly nagy fáradsággal helyreállított eu­rópai béke komolyan veszélyeztetnék. — Francziaor­­szágban sem oly igen megnyugtató a kilátás; a kato­nák kedvetlenek, mert háborút vártak, Napóleon Lajos pedig jól tudja, hogy a többi uralkodóknak szívesebb szolgálatot nem tehet, mint ha a békét minden áron fen­­tartja; tehát vagy a Scyllába vagy a Chariboisba kell rohannia, a középút nincs! De bárminő fordulatot vesznek is a dolgok, csak­ azt az egy óhajtást mindig és mindig ismételjük, vajha gyorsan történnék az eldön­tés. A Hosszas háború a XIX. század derekán nem kép­zelhető, s a legszomorúbb bizonyosság legalább a köz­jólétre nézve kevésbbé nyomasztó, mint bárminő kecseg­tető bizonytalanság. Még egy újdonságot a tudomány köréből!. P­a­­­r­u­­ban Jr. az itteni orvosok gyűlésében 2—3 hóval ez­előtt egy szegény házmesternőt mutatott fel mely évek óta az eddigelé gyógyithatlannak vélt úgynevezett egy­oldalú , helybeli vagy fothergilli arczfájásban (tic dou­­loureux) sinlődött, s melyet ő egy merész sebészeti műtét — ha nem csalódunk az ötödik idegpár egyik ágá­nak keresztülmetszése által — egész uj mód szerint meg­gyógyított. E csodás operatiónak hite messze terjedt, s nemrég Trieszt közeléből egy kanonokhoz meghívást kapott a nevezett tanár , hogy a tiszta urat szinte azon arczfájástól megmentse , mely már évek óta tart s oly magas fokra hágott, hogy tizenhét holnap alatt csak 3—1 percznyi szünetek álltak be. Patruban­tr­­e mű­téteit is szerencsésen véghezvitte s ámbár a bajnak avultsága miatt gyökeres gyógyításról nem kezesked­hetett , a beteg teljesen jól érzi magát, a fájdalom meg­szűnt és — mint a kanonok maga írja — csak néhány nap óta tudja ismét, hogy mi a néhány óráig tartó nyu­galmas álom. Reméljük , hogy Patruban Jr. ezen érde­kes esetet is körülményesen közleni fogja az orvosi közönséggel, hogy minél többen tétessenek képesekké, e műtétek­ megkísérteni s betegeiket ily irgalmatlan fáj­dalomtól megmenteni, melyet a matrózok „mai di pis­­tola“-nak neveznek, mert legtöbben, kik abban sintőd­­nek, kétségbeesésből főbelövik magukat ! Említésre méltó, hogy az első műtét alkalmával, mely a ház­­mesternél kisértetett meg, a nevezett tanár mellett, egy itteni derék orvoson kívül, még dr. Fabini jeles hazánkfia is segédkedett! Párád, jul. 24. Párád egy igénytelen kis helység, de nevezetessé tet­szik a közel hozzá föláradó, gyógyvizek, az úgyneve­zett timsós, és cseviczefürdők. Mind a timsós fürdő, mind az úgynevezett Csevicze egy gyönyörű völgyben fekszik, körül­ölelve szép erdős magas hegyektől. Ne­hezen jut ide, s nem könnyen bír fölhatolni a síkon született ember, de fájdalommal is szakad el, mert minél magassabban emelkednek a hegyormok, annál lejebb szállanak a gondok föllegei, s itt, hol a magas hegyek örök­zöldben látszanak virulni, egy boldogabb, egy dicsőbb jövendő képei mosolyognak föl lelkünk­ekibe, az ember mintegy közelebb érzi magát az örökkévalóhoz. Szép vidék! kedves erdei a Mátrának! oly édesen pihennek meg rajtatok a megtört szív keservei, a testben és lég

Next