Pesti Napló, 1853. október (4. évfolyam, 1068–1098. szám)

1853-10-22 / 1086. szám

v 1853. negyedik évi folyam. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK. Vidékre postánküldve: Évnegyedre 5 fz. — scr. p. I Félévre 10 „ _ „ A havi előfizetés , mint”» Számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden közlés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyek­ tárgyaz, pedig a kiadóhivatalhoz Intézendő url-utcza 8-dik szám. Szerkesztési iroda: Drl-utcza 8 sz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. Pesten házhozhordva Félévre . 8 „ — „ „ Évnegyedre 4 „ — „ „ Egy hónapra 1 fz. 30 k. p Szombat, odt 22-én. HIRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. Hirdetések öt ha­­lábos petit­ sora 4 pgo kraj­­czárjával számíttatik. A be­iktatást s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában. Megjelen a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. Folyó évnegyed első hónapja vége felé járván, azok számára, kik az előfizetéssel elkéstek, ezennel kéthónapos előfizetés nyittatik PESTI NAPLÓ novemberi , decemberi folyamára. Vidékre postán küldve 3 frt 20 kr. Budapesten házhozhordással 2 frt 40 kr. pp. Kik azonban a folyó évnegyedre (oct.-dec.) a lapot teljes számban leírni akarják, előfizetési ára vidékre postán küldve 5 frt. Budapesten házhoz­hordással 4 frt p.­p. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó-hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési leveleket bérmentesittetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. ISMÉT A REÁLISKOLÁKRÓL. B. Ujváros, oct. közepén. A reáliskola nem uj eszme. Annak meghonosításán már régóta fáradoznak értelmes férfiak, emberbarátok, élesebb belátású tagjai a társadalomnak. Már Comenius Amos János, a tanodaügynek korábani legnagyobb bajnoka, jól látta s érezte azon távolságot, sőt nagy részben ellentétet, melyben az akkori tudós iskolák, a gyakorlati élettel valának. Megkisérlette tehát az életbe vágó reáltudományoknak a gymnasiumokba bevitelét. Kísérlete siker nélkül maradt: kora és környe­zete képtelen volt annak felfogására. Franké, a hallei derék prédikátor, ki a nevéről neve­zett s világszerte ismeretes árvaházban, ércznél mara­dandóbb emlékoszlopot emelt magának, szinte ama nézetből, a száraz nyelvészeti oktatásokat szűkebb me­derre kívánta szorítni, egy részről a kedélyre ható val­­lástanításnak, más részről a mér- és természettani isme­reteknek nagyobb tért nyitni igyekezvén a tanodákban. S valóban az ő derék társa Semler, 1706-ban egy ön­álló reáliskolai osztályt is állított fel Halléban. Ez is dugába dőlt nem sokéra. A városi hatóság nem látta még által egy ily intézet szükséges voltát, s ugyanazért azt nem is pártolta. Végre Heckernek, ki a két nagy emberrel, néhány évig együtt fáradozott Halléban, csak­ugyan sikerült 1747-ben egy reáliskolának felállítása Berlinben. E ponton datáltatik a reáliskolák eredete a német földön. Az úgynevezett philanthropisták eszméi s törekvé­sei, a rousseaui elvek, a természettudományok előha­­ladása, a polgári osztály ébredezése, mind oly körülmé­nyek valának, melyek a reáliskolák ügyére, csak ked­vező hatással lehettek. E mellett is azonban, voltak tartományok , hol reálismeretek, most a nép­iskolákban, majd a gymnasiumokban kerestek mintegy menedéket, míg számukra külön intézetek alkottathatónak. A legközelebb múlt évtizedekben hovatovább felsőbb s tisztább eszméletre jutván a közép­osztály­, előtérre nyomulván annak érdekei, a kereskedelem, földmivelés és ipar a maga számtalan ágaival, az időknek mintegy belső mozgató ereje által mindinkább nagyobb fontossá­got nyervén; s végre diadalra jutván, mintegy azon szellemi természetünkben gyökerező elv, miszerint az emberi foglalkozások minden ágait, valódi okokra, s a természet tiszta törvényeire vigyük vissza és azokon alapítsuk, s igy a szolgai mechanismust öntudatos mun­kássággá emeljük; mindezen körülmények magában az életben, s annak visszautasithatlan szükségeiben adának mintegy örök alapot a reáliskoláknak, s azoknak lételét mind­végig biztositák. Ki a reáliskolák fejlődéséről, azon akadályokról, melyeken ezek diadalmaskodtak , azon ellenvetésekről, melyeket most az egyházi orthodoxia, majd a gymnási­­umi tudóskodás ezek ellen gördített,s több e tárgyra vonat­kozó nagy fontosságú dolgokról értesülni kíván:olvassa meg az ide vonatkozó műveket, avagy azoknak csak némelyikét, mert számuk igen nagy. A német földön, melynek azon szép feladat jutott, hogy különösen a tanügy mezején, vezetője és tanítója legyen mintegy az emberi nemzetnek, több mint kétszáz önálló reáliskola áll már fent, melyeknek fele képesítve van, felsőbb szaktanulmányokra vezető érettségi vizsgá­latok tételére. Ez intézeteket leginkább egyes városi köz­ségek alkoták, bennök 10—16 éves tanulók, kisebb­­nagyobb évi tandíj mellett, tanulják az élő mivelt nyel­veket, néhol mintegy kivételesen valami kis latint, föld­rajzot, történelmet, a mértan és természettudományok mindazon ágait, melyekre a földmivelőnek, kereskedő­nek, kézművesnek, iparosnak, alsóbb hivatalnokoknak szükségük van a végre, hogy állásukat öntudattal, gyö­nyörrel, haszonnal, s a tökélyesbü­detés elvével foglal­hassák el és bírhassák. Van-e hazánknak s nemzetünknek szüksége ily inté­zetekre ? Van igenis ! Még pedig igen nagy! Ki azt ta­gadni merné, nagy lelki vakságát árulná el. Folyóink szabályozás és gőzhajók után, járhatlan utaink vaspályák után kiáltanak, a földmivelő­s kézmű­vek kezéből a sikeretlen ősi szerszámok kihullanak, szóval: a gyakorlati élet minden ágaira nézve uj kor vár reánk. Novus ab integro saeculorum nascitur ordo. A gymnasiumok tudósokat, felsőbb hivatalnokokat; a népiskolák csak általában embert s felekezeti egyház­tagot képeznek. Hát a magyar kereskedő, okszerű föld­mivelő, iparos, kézműves, polgár és községi hivatalnok hol vegye képeztetését, ha nem a reáliskolákban ? A magas kormány miként egykor normális iskolákat, újabban gymnasiumokat, úgy reál iskolákat is, mint­egy példányul kétségen kívül állítani fog, talán nemso­kára. A felekezetekre, melyek eddig álliták s birják az iskolákat, hitem szerint nem tartozik ez ügy ; ők nem érzik ennek szükségét. Mint más művelt népnél, úgy nálunk is a községek tiszte tehát reál­iskolákat állítani fel. Felettébb óhajtható tehát, hogy mindazok, kikre a népesebb községek­­életének vezetése bízva van, e nagy fontosságú s nemzeti életünkre mélyen ható kérdéssel megismerkedjenek , megbarátkozzanak. A tett ideje el­­közelgetend nem sokára, sőt itt is van már. London, oct. 15. 4* A közfigyelemnek ma a békeharcrosofe edinbur­ghi értekezlete egyedárusa. Leginkább pedig a sajtóban hullámzanak, ittott mérgesebb tajtékot vetve, az e tárgybani pro és contra vélemények, melyeket csak le­velem végén fogok röviden elősorolni, megkísértvén előbb, az e vélemények által szabatosan ismertnek fel­tételezett Cobdenféle béketan tisztább megértetését a ma­gyar olvasóval. — Czélját az ez országban évenkint meg­újuló béke-agitatiónak, már csak a név után is min­denki tudja, s azt egyúttal minden józan fő , biztos ha­ladást óhajtó minden hő­kebel osztja is. Csak a czél el­érésére vezető eszközökben, s ez eszközöket constatirozó tannak egyes esetekre alkalmazásában, létezhet kü­lönbség. — De e különbség nagy, a czél iránti közös né­zeteket egymástól messze eltérítő. — Cobden­s társai doctrinájának sarktételei következők : 1-szer Közben­járás ütközés helyett, (arbitration in lieu of fighting) ; 2-szor kölcsönös és fokozatos ki­sebbítése az állandó haderőnek, (mutual and gradual reduction of armaments); 3-szor B­e n­e­m avatkozás más országok ügyeibe, (non­­intervention). — E tételek háromságát pedig következő alapra fektetik a vezér-apostolok : gyümölcsei igen ke­serűek a „vis pacem­ para bellum* ‘ jelmondatnak. Eu­rópa ma 38­ éves béke után, 100 — 150 millió font­ot. költ évenkint haderőinek ép karban tartására; s míg a conti­nens egyes státusaiban nagy a kincstári fogyaték, addig Anglia is, 64 milliónyi közjövedelméből, évenkint 17 milliót pazarol tengeri és száraz haderejére, 28 milliót pedig a franczia háború okozta nemzeti adósság kama­tainak törlesztésére. Az idézett jelmondat által egymást teszik koldussá a nemzetek; a tudomány újabb felfede­zései a „para­bellum“-nak fogatván igájába, így a szeleket felfogó vitorlát, Fulton gőzgépe váltja fel; rövid idő múlva ismét a kerekek helyett csavar használtatik stb. s alig kezdünk a „Duc of Wel­lington“ 3 s fél ezer tonnás csavar­gőzös roppant véd­­erejében megnyugodni, íme­­ aláírások útján a pénz már begyüjtetett , nagyban kivitelére Russell hajóépítész mintájának, mely szerint az építendő hajó tonnasúlya 12 ezer, jó ereje 2 ezer leend ; s hasonlóan a halhoz, far­ban s oldalban, azaz kerekek és csavar által fog előto­­latni. Nincs is kétség abban, hogy menai csőhíd-épités elveit hajókra alkalmazván, 20 ezer tonnás vízmű fogja — egy-egy egész város népességét hordva fedezetén,— az atlanti s csendes tengereket átszelni. Egy ily hajóra azután nem egy zászlóalj vagy ezred, hanem egy egész hadtest fog elhelyeztethetni. De ha ekként hadkészüle­tekre zsákmányoltalak ki untalan a haladó tudomány kincsforrásai, hol leend megállapodás ? Kívánatos tehát, hogy a kormányok — kezdetben péld. Anglia, Amerika s Francziaország — szerződésre lépjenek az iránt: mi­­kép egymás ügyeibe nem avatkoznak; a köztök netalán keletkező viszályos ügyek eldöntésére nem fegyvert, de bírói mérleget fognak használni, s az arbitrátorok íté­letét tiszteletben tartani; mikép végre haderőiket köl­csönösen, arányban s fokozatosan alább szállítják.— Ez a béketan. — Felhozatik ellene, hogy gyakorlatba vétele jobb időt, a civilizatio aranykorát igényli; hogy napjainkban csak erőszakkal, — minek pedig megelő­zésére törekszik — létesitethetnék, s létesítve is, ismét csak erőszaknak nyitna rést. . . . Mert arbitrationális szerződés csak úgy köthető, ha azt a világ vagy Európa kormányai együtt egy időben kötik meg; különben az ily szerződésre egyesült, annak folytán sergeiket meg­tizedelt statusok, például a nyugatiak, minden perezben megsemmisítethetnének közép vagy északi Európa által. Egyes államok sorában, talán legelőbb Anglia kísért­hetné meg a béketan alkalmazását, szigeti állásánál fogva legkevésbbé lévén kitéve megtámadtatásnak; s kétséges mégis , váljon bizna-e bátorsággal maga Cobden, tervének gyakorlatba vételét hazáján meg­kísérteni. — „Ha én csalódom is — így szólt Pal­­merston lord a militabill tárgyalásakor, — azért még mentve marad a haza; de ha Cobden csalódik, Anglia nagysága sírba dől.“ De tegyük fel, hogy például An­glia, Francziaország s Amerika megkötnék egymás közt az arbitratio­s non-interventio szerződését, leszállítván kölcsönösen haderőiket; s hogy e védtelen állapotunk daczára sem bolygattatnának egyéb, a szerződésen kivül álló, nagyhatalmak által, igérhetnénk-e ily sorsot példa­keletnek is, melyet éjszak most is háborít, pedig nem bizonyos arról, nem fog-e a megtámadás Nyugat inter­­ventiója által keményen visszatoroltatni. — A béketan tehát, ha azt rögtön illesztenék a jelen világviszonyok­ba, háború­tanná válnék , főleg gyengébb nemzetek jog­épségét illetőleg. — De lássuk, miként alkalmazza Cob­den a jelen orosz-török viszályokra tanát, mely a békét minden egyéb szent, sőt szentebb érdekek fölé emeli; mely tehát utilitarian igen, de kereszténynek nem nevezhető, önsorsára hagyván a jogot s igazságot. — „Törökországot“ — igy okoskodik Cobden, — „segí­tenünk, 1-ször: lehetetlen erkölcsileg, mert Mahom­ed­ uralma Krisztus fölött szentségtelen; 2-szer: lehetetlen anyagilag is, mert elemeiben meg­oldódott e status szétom­lását, emberi erő megakadályoz­tatni képtelen. De ha lehetséges volna is a segély, arra ismét 1-szer nem köteleztetünk, mert bennünket erre semminemű egyenes szerződés sem köt; 2-szor az nem is érdekünkben fekvő. Mert hiszen területi terjeszkedés nem jár szükségképen hatalomöregbü­léssel, sőt ellenben, a közterület tágulása a központ gyengü­lése. Különösen áll ez az oroszról, ki jobb volna, ha EGY MAGYAR NÁBOB­ XVII. Szegény asszony! Folytatás. *) — Lássa, kedves barátom, — monda Fanny, leírhat­ván szeretetreméltósággal fekte­tve szép gömbölyű karját az öreg úr vállára,­­ ezek itt mind idegen nevek előttem, egyet sem ismerek azok közöl, a­kik fel vannak írva. Nem tudom kitől féljek , kihez ragaszkodjam ? Kit ne­vezzek barátomnak, barátnémnak, s ki előtt zárjam el szívemet ? Én tudom, hogy nehéz, nagyon nehéz szol­gálatot kérek öntől, de önnek ismerni kell mindezeket; ön legjobban tudhatja, mit akarok ? ... Varga uramat nagyon elérte a titkos köhögés , a tar­ka gyapot zsebkendő ismét előkerült, ezúttal a homlo­kát kellett megtörülni vele, mert nagyon izzadt. __ Méltóztatik parancsolni? kérdé olyan hangon, mintha minden szótag lábára épen olyan szűk czizmák volnának húzva, mint az övére. __ Azt a szívességet várom öntől, hogy a­kik e név­sorozatban fel vannak jegyezve, vegye sorba és mondja el őszintén , nyíltan nekem : mit tart felőlük ? milyen jelleműeknek ismeri őket ön, milyennek a világ? Kiket tart szeretetre, kiket hidegségre méltóknak ? Jó Varga uram sem volt még ilyen rigorosumba fogva soha. Ha azt kívánta volna tőle Karpathyné, hogy hívjon ki párbajra ötöt hatot azok közül, a­kik ott fel vannak írva , vagy hogy menjen el külön mindegyikhez gyalog ?) Lásd Pesti Napld 1085. számát, valamely üzenettel, avagy hogy valamennyinek a leg­rövidebb idő alatt teljes és tökéletes genealógiáját ké­szítse el, ez mind csekélység lett volna ahoz képest, a­mit most kért tőle. Ő , a legalázatosabb, emberségtudó szolga , ki oly szertelen nagy tisztelettel viseltetik mindenki iránt, a­ki a magasabb köröknek tagja, hogy boldogtalannak tar­taná magát, ha vagy egyszer beszéd közben valakinek a nevét úgy mondaná ki, hogy elölhátul meg ne czimezze, magyarországi uraknál igy: méltóságos ez és ez ő nagysága, erdélyi uraknál pedig igy: nagyságos ilyen és ilyen ő méltósága, és most ő mondjon bí­rálatot, úgy­szólván ítéletet ennyi nagy uraság felől, a­kiktől már az is elég szép tisztelet, hogy megengedik egy olyan csekély embernek, mint ő, hogy nevei­ket kimondja. Varga uram kétségbeesetten súrolta talpaival a padlót, s a tarka gyapot zsebkendővel fényes homlokát. Nagyon meg volt akadva mai nap a köhögéssel , vala­mi olyanforma óhajtásnak kezde helyet adni szivében, mintha igen föltehető esetnek tartaná azt,hogy most őt, a­mint ott ül, egyszerre kicseréljék az ezeregyéjszaka szellemek s valaki mást ültessenek a helyébe, őt pedig eldugják egy hombár alá, a­hol senki rá ne találjon. Végre zavara és kétségbeesése tetőpontján úgy tet­szik neki, mintha Karpathyné szólt volna ismét. — Tessék. — Nem szóltam, édes barátom. Felelt Fanny és mo­solyogva tekintett a becsületes öregre. Ez látta, hogy valami módon hozzá kell fogni fel­adatához s véve a lajstromot, melyet Fanny eléje tolt, majd közel, majd ismét messze tartó szemeitől, mintha azzal kecsegtetné magát, hogy hátha az idő alatt, a­míg ott ül, elfelejtett olvasni? Miután meg a túlsó felére nézett a papirosnak, oda, a­hol már semmi sem volt írva, mintha azt gondolná , hogy sympathetica tintával mindenkinek a neve mögé van írva az a felelet, a­mit ő neki kell elmondani. Fanny észrevéve a jó öreg zavarát s buzdító nyájas­sággal fordult ismét hozzá. — Édes barátom. Tekintsen engem úgy, mintha atyám volna, kitől egyedül kérhetek tanácsot ebben az isme­retlen világban. Én nem tehetek róla, hogy önt úgy te­kintem, mint atyámat. Miért volt ön hozzám olyan jó, olyan kedves. E szavak való, mélyen érzett jelentősége által meg­erősödve érzé szivét a jó öreg s még egyet bátran és elhatározóban köhin­tett, mint végső adient a gyávaság kisérteteinek s azzal megkeményitve lelkét, válaszolt: — Nagyságos asszonyom, engemet érdemeim felett megtisztel nagyságod határtalan kegyelme és én ki­mondhatatlan boldognak és szerencsésnek érzem magá­nyát, a midőn nagyságodnak bármi csekély szolgálatot is teendek. És ámbátor gyűlöletes dolog egy olyan cse­kély embernek, mint az én személyem, olyan nevezetes férfiakról és asszonyságokról ítéletet és véleményt mon­dani, mint a­kiknek a nevei itt előttem állanak, de mégis a nagyságod iránti szeretet — engedelmet kérek ! — tisztelet. ... — Csak hagyja szeretetnek , maradjon a hogy elébb mondta. — Igen is. Azt mondom, a­mit valóban érzek. Ne­kem is volt egy leányom. Régen, régen. Épen ilyen idős, mint nagyságod, nem ilyen szép , de igen jó volt, na­­gyon jó. Meghalt régen, fiatalon. Én az nagyon szere­tett engem; bocsánatot kérek , hogy ő­róla szegényről beszélni voltam bátor. — Úgy, úgy, majd többet is fogunk beszélni róla. Az ő arczképe függ kegyed szobájában az íróasztal felett ? — Hogyan ? Nagyságod lett volna olyan kegyes , az én szegény házamnál lenni ? — Elárultam magam. Folytatjuk a felvett tárgyat. — Nem, nem, nagyságos asszonyom, bocsánat sza­vaimért , nem addig, a­míg határtalan, kimondhatlan hálámat ki nem fejezem nagyságod iránt. Most már kez­dek rá emlékezni, hogy midőn hagymázbeteg voltam, legnehezebb óráimban egy szép delnó, egy nem ezen világból való angyal virrasztott ágyam előtt, akkor hagymázos ésszel azt képzeltem, hogy rég megboldo­gult leányom áll mellettem, most már emlékezem jól; oh nagysád , nincs szavam kifejezni, a­mit érzek. — Térjünk ügyünkre, öreg barátom, szólt Fanny, attól tartva, hogy az öreg­ elárasztandja hála- és ma­­gasztalással. Tehát nagyságos asszonyom, vegye úgy, mint a legjobb szándékból, a legtisztább akaratból eredendő tanácsot azon csekély észrevételeket, mikkel én az elém adott kérdésre felelni próbálok. Nem tartom­ legelőször is szükségesnek, hogy azon személyekről beszéljek nagy­ságodnak, a­kik iránt — hogy is fejezzem ki maga­­mnal, a­kik iránt nem lehet nagyságodnak teljes bi­zalmat érezni; mert, ámbátor Isten őrizzen engemet azon gondolattól, hogy ilyen nagy úri­emberek és asz­­szonyságok életében valami kifogást találnék, mindaz­­által lehetnek okok, miknél fogva nem épen kívánatos nagyságod személyére nézve a hozzájok való ragaszko­dás. Ellenkezőleg ki fogom keresni azon személyeket, e sorozatból, a­kik nagyságod jóságát, érzékeny szivét földjét mivelné , folyóit rendezné, tavait csapolná le, a­helyett, hogy Moszkova s Pétervár mellé harmadik szék­városul Konstantinápolyt igyekszik elfoglalni, mely vá­ros kikötőjének birtokában, (most következik, mire még az edinburghiak esze is elállott) 20 év múlva cső­döt fog mondani kereskedelmében. Azután ha terjed is Oroszország, mit árt nekünk azzal, vagy mivel cselekszik gonoszabbat nálunknál, kik az újabb korban háromszor, testvérünk az amerikaiak pedig harminc­szor annyit terjedtek, mint az orosz. Ha azt mondjátok hogy Oroszország anti-kereskedő állam, ennek igazságát kere­ken tagadom; igaz ugyan, hogy a török védvámrendszer­­nél szorítebb tariff rendszere áruikon,­­ de így volt ez ve­lünk is a protectio idején, s azért mégis senkinek sem jutott eszébe azt mondani rólunk, hogy nem vagyunk kereskedő nép. Azután, a fekete tengerem kereskedést nem Odessa nyitá-e meg, sőt a Dunafejedelemségekkeli üzletünk is, nem-e az orosznak védnöki joga óta e her­­czegségek fölött virágzóbb ? Minduntalan az hordatik fel: mennyire nagy aránylag s növekedő áruink kivitele Törökországba; de engem mint freetrader-t az is érde­kel : milyen a török áruk beviteli nagysága Angliába ? melyről tudjuk hogy terjedt nem lehet, miután a török föld, rosz utak s rablók hazája. Ma ellenzitek az orosz támadását, — pedig ezt sem politikailag, mint meg­­mutatom, — sem pedig s főleg keresztény szempontból nem tehetitek,—úgy megmondom módját a sikeres ellen­zésnek. Maradjatok békében honn, de nyilatkoztassá­tok ki, hogy mind az, ki ez ország fia, s alkalmat nyújt az orosznak angol kölcsönre, — törvénykivülinek te­kintetik. E nyilatkozatra az orosz is meg fogja húzni magát. —S most lássuk röviden, mit felel a békeapos­tolnak a sajtó. „Könnyű Cobden urnak — igy mond a Morning Chronicle“ — hosszan szónokolni oly gyüleke­zetekben, hol nincs, ki megc­áfolja ostoba okoskodásait s hazug adatait, mint földig sujtá őt Palmerston lord a parliaraentben, valamint nevetséges volna, és szégyen­­teljes tudatlanságot árulna el az, ki Francziaországról értekezvén, úgy beszélne, mintha a lettres de cachet-t még mindig nem váltotta volna fel a Code Napoléon; úgy pimasz dolog Törökországról is úgy szólani, mintha az 1839-ben kiadott Gulhané, mely az újuló ottomán birodalom magna chartájául tekintendő, nem is létez­nék. Ez organikus törvényről maga Nesselrode így ír . „Ha sikerülni talál, e rendszer újjászületését eszközöl­heti Törökországnak, s oly önérzetet fejthet ki a török­ben, melynek Oroszország csakhamar megértené követ­kezményeit.“ — A Morning Post ,,Humbug“-nak ke­resztelvén el az edinburghi értekezletet, s „páratlanul szemtelennek“ „vakmerően önzőnek“ „tények s való­ságok hideg megvetőjének" nevezvén el Cobdent, ekként folytatja: ,,a feltolakodó békevezér, tényekből merített állításit meri megtámadni azon státusférfiunak (Pal­­merstonnak), kinek legtöbb része levén Europa s a ke­let ügyeinek jelen bázisukra fektetésében , s ki a közbékét hosszabb ideig védvén meg, mint az élő országjárok bármelyike, legilletékesebb bírója lehet a jelen vita kérdés való természetének, s az a kö­rüli helyes teendőknek.“ A „Daily News“ pedig igy fűzi észrevételeit : „Ha oly igen általános igazsá­g a Cobden doctrinája , minőnek apostolai hirde­tik , kísértessék csak meg alkalmazása: Cubára, Me­­xicora, a birmai s chinai birodalomra, vagy Európá­ban, Belgiumra, Sardiniára; szánh­assék csak a státu­soknak a fegyver­letétel oly okból, mert megtámadtatá­­sukat a nagy Cobden lehetetlennek ítéli,­­ majd ki fog tűnni, nem hely-, s körülményhez kötött-e a világ szá­mára szabott hites tan­ú ! Farkas nem szokott oroszlán­nak rohanni, de széttépi a védetlen bárányt; így van ez a nemzetekkel is. Védtelenség veszély !“ — A Mor­ning Advertiser, Hérald is, mint teljesen impracticabilist vetik vissza a békefrigy emberei ajánlatát. Végre a Times is paradox, közfelforgatásra vezetőnek kárhoztatja ez elvet: „Köztön­ényt meg nem sérteni igen, de meg­védeni nem kötelesség.“ Status férfiúi hitelét Cobden, — úgymond a vezér lap—a peace agitatio által örökre alá­ásta. — Miért erőteti tehát Cobden elveit? „Mert“ így

Next