Pesti Napló, 1853. november (4. évfolyam, 1094–1118. szám)

1853-11-26 / 1115. szám

1853. negyedik évi folyam 1115 Szombat, nov­ 26-án. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Fél ívre 10 „ — 11 jj !) A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden kö­slés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő nri-utcza 8-dik szám. ja­n v Évnegyedre 4 n— Egy hónapra 1 fz. 30 k. p-Szerkesztési Iroda: drl-uteza 8 fz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HiRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. hirdetések öt ha­­sábos petit­ sora 4 pgő kraj­cárjával számíttatik. A be­iktatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefize­tendő a Magánviták öt ha­sábos sora 5 pengő krajczár­­jával számíttatik. — A fölvé­teli díj szinte mindenkor elő­re lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában,­­ a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. A „PESTI NAPLÓ i1 December- martiusi »egyhónapos, úgy "szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik; úgymint: december, január, február s martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. december, január—júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó­ hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szeg­letén. Az előfizetési leveleket bérr­entesíttetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. Bécs, nov. 24.­­ A politikai légmérő ma ismét valamivel békésebb időre mutat; az eső, úgy látszik, kissé kihűtötte a két ellen harczvágyát s most mint megannyi Mariusok ál­maik romjain ülnek, a magok előtt elterjedő feneketlen sártengerre meresztvén szemüket s azon gondolkozván miként lehessen tisztességesen ezen mindkét részre néz­ve sehogysem kellemes helyzetből kilábolni. De ha szin­te semmi további összeütközés nem történnék, ha szinte sikerülne a diplomatának az általa oly óhajtva óhajtott fegyverszünetet létre­hozni, ennek alapján pedig idő folytával magát az állandó békét is; ha, mondjuk, min­den megtörténnék, Törökhonnak kevés, vagy épen semmi oka nem leendő eddigi lépéseit megbánni, mert az európai diplomatát úgy­szólván erővel félretolta azon helytelen álláspontról, melyet ez mindeddig az ozmán birodalom megítélésében elfoglalt s az ebbeli nézeteket hathatósan módosította. A jelen háború, legalább a tö­rökök részéről, egyátalában nem lehet hódítási háború, ők sem hatalmukat, sem határaikat tovább kiterjeszteni nem akarták, de más anyagi hasznot sem remélhettek a háborúból, sőt ellenkezőleg tetemes , ittott nagysze­rűségük által csodálatra gerjesztő áldozatokat hoz­tak , hogy a háborút lehetségessé tegyék, azon hábo­rút , melyet egy eszme — vallási s álladalmi ön­állóságuk — védelmére kezdtek. A török nemzet pedig, mely egy eszme mellett annyira fel tud lelkesedni, hogy ezüstjét, aranyát oda hordja a haza oltárára, s házi tűzhelyét elhagyja, hogy egy hosszadalmassá válható hadjárat fáradalmaiban osztozzék. —ily nemzet, mon­dom, még nem annyira elpuhult s a halálos enyészethez nem oly igen közel áll, miként ezt eleinte hitték. A tö­rök nemzet megmutatta, hogy élni képes, ha élni engedik, s azáltal alkalmat szerzett a diplomatának, a Porta s Oroszhon közti viszonyokat az eddigieknél egészen különböző alapokon rendezni, ha­­ a harczi zaj elnémulván, erre ismét kedvezőbb idő ajánlkozik. Ily szempontból kiindulva, még a teljesen részrehaj­latlannak sem lehet nem sympathizálnia ezen a veszély tüze által úgy­szólván új fényt nyert nemzettel. Nem kívánjuk a háború folytatását, még sokkal kevésbbé azt, hogy Oroszhon kudarc­ot valljon. A czár eddig is oly szilárd férfiasságot, oly tiszteletet igénylő követke­zetességet tanúsított, hogy előre­ láthatni, miként a szennyfoltot magán száradni nem hagyná s kevésbbé irtóznék egy európai háborútól, mint saját tekintélyé­nek megcsonkittatásától; mindezt tiszteljük, de azokhoz még­sem tartozunk kik feltétlenül helyeslik e hatalom minden lépteit, még akkor is, midőn azon emberi hibá­ba esik, hogy a méltányosság­ szabta határon tán túl csa­­pong; ezen urak , rendesen arról az egyről felejtkeznek meg, hogy azon elvet, melyet ők mások irányában fo­gadnak el, könnyen ellenök is fordíthatni, s hogy aztán hallgatva türniök kellend e kis bajt. — Nem­ csalódom, ha azt mondom , hogy imént az itteni közönség na­gyobb részének nézeteit fejeztem ki, mely Oroszhon iránti hálátlanságtól szintoly távol áll, mint a törökök megvetése­ és kicsinylésétől, de különös részvéttel kiséri azon küzdelmet, melyben a gyönge, öntudatának hatal­ma által edzve, a túlerővel szembe szállt. Sőt, miként a tapasztalás megmutatta, maga kormányunk is , teljesen önálló s független irányt követ s ezen önállóságot sem­mi más érdeknek feláldozni nem akarja. — Ha tehát a párisi „Presse“ azt közli, miszerint „orosz ágensek“ Bud­- Schauenstein gróf és Mauteuffel báró megbuktatásán működnek, ez tán csak annyit akar mondani, mint­ hogy némely orosz kedvelőknek az e két külügyminiszter ál­tal követett semlegességi politika egyátalában nincsen ínyökre s hogy sokkal szívesebben látnák, ha e két nagyhatalom nyíltan Oroszhonhoz csatlakoznék s e mi­att még a nyugoti hatalmakkal is összeveszne. Egy-két hírlap már emlegette is, hogy Bud­ gróf a minisztérium­ból ki fog válni; miként hitelesen halljuk, e hit teljesen alaptalan s a gróf által követett politika társainak teljes tetszését birja. A török visszavonulása okaira nézve még egy versro kering; a törököknek t. i.­érzésekre esett volna, hogy Gorcsakov m­ég minden áron főcsatát akar nyújtani, mielőtt még Franczia­ és Angolban tettlegesen beavatkoztak ; ezt meggátolandók, a törökök kitértek s a tulsópartra vo­nultak vissza. Ha a mai hírek alaposak, e versio ke­véssé valószínű, mert, e hírek Angolbannak határozot­tan békés indulatáról szólnak ; magántudósítások mind­­azáltal folyvást azt állítják, hogy az oroszok nem sokára támadólag fognak eljárni s a Dunán átmenni, ha — lehet, mert bárminő erősnek tartjuk is az orosz hadse­reget, még­sem hisszük, hogy a nedves föld annyira megrémülne tőle, miszerint ijedtében­­ megmerevülne. Ha pedig ilyféle csoda nem történik, az oroszok csak annyira fognak mehetni, mennyire a törökök, azaz kiki ott fog maradni, a­hol van. Levelemet ismét egy szomorú hírrel kell befejeznem. D. városi tanácsnok tegnapelőtt vizbe vetette magát s a hullámokban halálát lelte. A szerencsétlen igen jól bírta magát s az egész város egyik leghumánusabb, legdere­kabb tisztviselőjét tisztelte e férfiban; nem rég azonban neje meghalározván, azóta búskomor lett, sokszor láto­gatta meg az elhunytnak sírját s az ily látogatás után az öngyilkolási szándék megszilárdulván, kivitelre is hozta. Egyik hátrahagyott levélben mondja, hogy neje nélkül nem élhet; szegénynek kilencz gyermekei van­nak, kik most oly váratlanul árvaságra jutottak. Leir­­hatlan, minő fájdalmas benyomást okozott ez esemény az egész városban. Pozsony, nov. 19.­­ Néhány éve már , hogy társaséletünk jobbadán a legzártabb körökre szorítkozik. A farsangi örömek nap­jait kivéve, melyek természetüknél fogva számos­ érint­kezési pontokban közelítik egymáshoz a vigadókat, a nagyobb összejövetelek évről évre eltünedeznek, a fényes estélyek hajdanából már csak a hű emlékezetben élnek, s most alig mutathatunk fel egy-két házat, melyben a még ki nem halt társas szellem nagyobb vendégkoszorút szokott egybefűzni. A házi tűzhely körül, a családélet meghitt magányában keres kiki enyhét a nap fáradal­­mitól, így van ez bizonyosan másutt is , hiszen a vissza­­vonultság társas tekintetben napjainknak egyik jellem­vonása. Azon mértékben, a­mint a közélet szűk korlátok közé szorult, növekedett a magánélet csendes bájainak vonzóereje, melyet egyébiránt a jelen rendkívüli drá­gaság által előidézett bizonyos szükségérzet is segített felfokozni. Hogy ily viszonyok közepett sok család keb­lébe tisztább neme a boldogságnak költözött, hogy a baráti és rokoni kötelékek bensőségben megszilárdultak, azt, méltánylattal az igénytelen magánélet belbecse iránt, örömmel megengedem ; de másrészt nem tagad­hatni , mikép a közélet magasb hullámzásaihoz szokott, s azokban megedzett ember nehezen nélkülözi azon tar­talmas!) szellemi tápot, melyet férfias eszmecsere képes nyújtani. E hézagot a házi csendélet nem pótolja. Az alkalmas pótszer felkeresésében hasztalanul öröködnek némelyek, hogy társas viszonyaink egyhangúságát el­oszlassák- Sysiphusi munkával harczolnak az unalom ellen. Innen magyarázom, hogy nálunk bár mi kisszerű történetkék nyílsebességgel szájról szájra járnak, hogy minden, habár csak pillanatnyi érdekkel biró esemény mohón felkaroltatva, s néha a képzelet tarka színeivel kifestve, különféle változatokkal egész heteken át me­­séltetik. Azért a színészet, mennyiben a társalgásnak naponkint tárgyat szolgáltat, szinte nélkülözhetlen eleme a pozsonyi életnek, melynek meddőségében nem csoda, hogy szín- és zeneművészek tánczosnők, s mindenféle szemfényvesztők, habár a bírálat szigorát ki nem állják, nálunk szívesen látott vendégeküt üdvözöltetnek, s ren­desen szerencsét csinálnak. Vannak emberek, kik, mert eseményeket szomjúhoznak, a színházba mennek. Bo­­szankodnak az előadás középszerűsége felett, de még­sem állhatnak ellen az újdonság-vágy csábításának; természetes, mert ők minden áron csak azt keresik, mit a franczia „émotion“-nak nevez. Midőn october hó 30-án a missio-szónoklatok meg­­kezdőttek , ezerekre menő, minden rendű és vallású nép tölté a főtemplomot. Ki tudná megmondani, hányat ve­zetett oda a puszta kíváncsiság ? — De az első beszéd, melyben a szónok sajátságos vonzó modorával a „missio“ fogalmát fejtegette, megtevé hatását, és a kö­vetkező napok tömve leték az egyházat ájtatosokkal, kik az egély igéit nyugodtan hallgatandók, már egy, sőt két órával a szónoklat kezdete előtt siettek az ülőhelye­ket elfoglalni, úgy hogy a valamivel később érkezők, ha állva maradni nem akartak, kénytelenek voltak székek­ről gondoskodni. — Ismét volt alkalmunk bámulni a szónoki tehetség roppant hatalmát, de nem azon szóno­ki tehetségnek, mely virágos phrasisokat művészileg egymásra rakva, a szóhalmaz fényével csak vakit, de nem melegít, hanem azon szónoklat hatalmát értjük, mely lángképzelemből fakadva a hit tüzével, a meggyő­ződés erkölcsi súlyával a szivekre, és a hajlékony aka­ratra hatni képes. — Ily szónoklatban tüntették ki magukat a Jezsuita-atyák, s előadásaiknak gyakorlati modora, melyben a néphez szólottak, véleményem szerint irányul szolgálhatna azon lelkészeknek, kik egyházi beszédeikkel nem csupán fényleni, hanem tényleges eredményhez jutni akarnak. Hogy pedig missio-szónoklatok nálunk a gyámoltalan elmékre, s különösen a nőnemre valóban hatást idéztek elő, azt nemcsak a vonzóerő tanusítá, melyet oly egyé­nekre is gyakoroltak, kik egyházi beszédet éveken át sem szoktak hallgatni, hanem azon ténynél fogva is kétségtelenné lett, miszerint némely cselédek, a missio- beszédeknek a bűnbánatróli vezéroktatása által magu­kat indítva érzék, általuk évek előtt elsikkasztott tár­gyakat tulajdonosaiknak visszaszolgáltatni. Ha e sze­rint a missio-szónoklatok erkölcsi hatását általában el­vitázni nem lehet, úgy másrészről azt kell gyanítanunk, hogy Pozsonyban a hitszónoklat a rendes lelkészek által megnyugtatólag képviselve nem lévén, e részben a mű­veltebb közönség igényei kielégítve nem lettek. (?) Ily vé­lelem mellett lehet magyarázható azon tény , hogy főleg az estve 7 órakor tartatni szokott missio-beszéde­ket az előkelő, s műveltebb osztályokhoz tartozó egyé­nek is (főkép a nőnemből) nagy figyelemmel hallgatták. Múlt vasárnapon tartatott a zárbeszéd , melylyel a missio befejeztetett.­­ A terjedelmes főtemplom a szó teljes értelmében szűk vola azon példátlan mennyiségű embertömeg befogadására, mely az napon oda összese­­reglett. Soha hitszónoknak ily számos közönsége nem volt Pozsonyban. A­z. atya zárbeszédének hatálya tető­pontját érte, midőn hallgatóitól érzékenyen elbúcsúzva, a missiót a hívek szives emlékezetébe ajánlá. Ekkor a jámbor gyülekezet — mire szinte példát nem tudok — véghetlen fájdalmas érzelmek rohamának engedve, fen­­hangu keserves — sírásr­a fakadt, ezzel mintegy meg­pecsételvén a titkos frigyet, melyet a nyert oktatások­ból elsajátított eszmék, érzelmek és képzeletek által a missióval kötött. — Bámultam az ihlettséggel kezelt nyelvnek csodás hatalmát. — Mindamellett úgy tartom, a missio buzgó működését az osztatlan hála ak­kor még inkább követendi, ha alsó néposztályainknál, melyeknek erkölcstelensége már aggasztó fokra hágott, nemcsak ideiglenes bűnbánati elérzékenyülés, hanem szilárd, tartós javulás fog tapasztaltatni.­­ (Lapszemle.) Az Österreichische Corre­s­­pondenz nov. 24-ről egy terjedelmest) czikkben kö­­vetőleg nyilatkozik : A keleti ügy bonyolultsága a nyil­vános lapoknak széles mezőt nyit a conjecturális politi­kára, melyet nagy kedvvel és buzgalommal zsákmá­nyolnak ki. E tekintetben az ausztriai hírlapok sem EGY MAGYAR NÁBOR Folytatás. *) XXIX. Tji­­­k­o a látogatók. Nemsokára eljött a tél: korán beálltak a hideg, zúzmarás, hósuvatagos idők, fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötét szürkés k­laszin gőzkör, mely perczről perezre maga­sabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér, és éjszaka van. Csak a sík hó fehérsége tart némi vilá­got a táj felett. Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva , miket jövő menő szánok törtettek egyik falutól a másikig. A karpathfalvi kastély oly búsan látszik mélázni ez egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fény­­lettek ablakai estenden, s vig vadász csoportok hány­­kodtak népes udvarán; most alig két három ablakban ég világ , s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne. Egyikén e fakó utaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen paraszt szánt látunk végig sikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Karpatfalva felé tart. A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elől juhászbundából hajtja egy paraszt ember a két ösztövér lovat. A hátulülő gyakran feláll a szánban s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a karpatfalvi vadaskert erdejei s a­mint egy dobogó hidra fölérnek, megpillantja a jövevény, a­mit keresett. — Azok ott ugye bár fenyőfák ? kérdi kocsisától. — Igenis , ifjú uram. Megismerhetni azokat messzi­ről, mert akkor is zöldek , mikor minden más fa lehul­latta a levelét. Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit. — Itt majd megálljunk atyafi. Rend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordu­lok. Egy óránál tovább nem maradok ki. — Nem jó volna, ha elkísérném az ifjú urat, ha va­lahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni. — Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én. Azzal leszállt az idegen a szánról, s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arra felé vette útját, a­hol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén. Mi van ezen fenyők alatt? *) Lásd Pesti Napló 1114. számát. A Karpathy család temetkező helye az. És a jöve­vény, ki azt ez órában látogatja, — Boltay Sándor. . Az ifjú kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csak úgy leszállt a sir férjeihez, mint a legszegényebb kézműves fele­sége, és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé. Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel. El kellett vándorolnia a meghalt kedves sirhalmához , kit éltében, haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatja, hogy szerette, s hült szivéhez épen annyi joga van most, mint akárkinek a földön. A két öreg nem iparkodott őt visszatartani: hadd merjen, hadd vigye oda bánatát, és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát. Télviz idején útnak indult a fiú, s leirás után, melyet Teréztől hallott, megismerő a fenyő ligetet, melyet Kár­­páthy János ültetett a családi sírbolt körül , hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér. Elhagyta a szánt, keresztül vágott a mezőt, a fuvaros betért az útféli csárdába az alatt. Egy másik után a közben, két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon. — Rókanyomokat látok Márton, szól az elől menő lovas, a hátuljövőt figyelmeztetve. Könnyen ráakadha­tunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk. A lovász erősíteni látszik ura állítását. — Menj te egyenesen a nyomon s adj át két agarat nekem, én az erdő felől megkentem addig. Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közös s kísé­rőjét előre bocsátva, maga odaivást került, lassú lépést járatva a hóban. A mint azonban kísérőjét elveszté szem elöl, hirtelen megváltoztatta irányát, s gyors poroszkálással tartott a fenyves felé. Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát megköté egy bokorhoz, agarát a nye­regkápához s átmászott a széles árkon. A hóvilágnál bizton haladt keresett czéljához. Nagy fehérmárvány emlék emelkedett egy zöld domb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala, aláfor­­ditott fáklyával. Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart. E látogató Rudolf. Tehát mind a ketten eljöttek s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt. Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz s meg­döbbenve állt meg, midőn annak­­alapján egy férfi­alakot látott összeroskadt félig ülő, félig térdeplő hely­zetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától. Egyik sem ismert rá a másikra. •— Mit keres ön itt uram ? szólt Rudolf, előbb vissza­nyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhez. Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Ru­dolf , és nem birta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában ? — Gróf Szentirmay úr, szólt szelíden; én azon kéz­műves vagyok, kihez ön annyi szivességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül, és ne kérdezzen tőlem semmit. Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra. Most világlott az eszén, hogy hiszen ő nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifjú kézművessel volt eljegyezve, a­ki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a ha­lálnak. Most érte mindent. Megfogá a szegény ifjú kezét s megszorította azt. — Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsíratni ? — Igen uram. Nincs a kit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szere­tem most is, és soha sem fogok mást szeretni. Tehát vele volt eljegyezve, gondolá Rudolf magában, mennyire szerettetek ! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjún kívül soha sem ismer senkit, még most is élne és boldog volna. Mennyi nemesség , mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifjú szivében, kitől úgy el­szakította magát, hogy az csak nyugvó porában láto­gathatja őt meg újra. És a kézműves nem kérdé a főúrtól: „hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halot­tak között.“ Mással volt elfoglalva ő. A kedves vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázmin lúgos alatt s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor."... És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelő, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje. Rudolf úgy szánta az ifjút: — Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a teme­tőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem. — Köszönöm uram, én is megyek, már elvégeztem, a­miért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni, megölt, álomkórossá tett az a gondolat, hogy ő meghalt és én még csak közel sem lehettem hozzá. El­kellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli e hát az embert a szívbeli érzés ? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni ? A sírkőre nagy arany betűkkel volt felvésve a ked­ves halott neve; a hóvilágról ott ragyogtak a belük. „Karpathyné, Mayer Fanny.“ Az ifjú kézműves leverő sövegét a áhítattal, tiszte­­­­lettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, meg­­csókolá e névnek „Fanny“ mindenik betűjét. — Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget, szólt azután felállva Rudolfhoz, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni. Rudolf nem felelt semmit, de félre fordítá arczát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifjú sze­meibe lásson. — Már most mehetünk uram. — Hol akarja Ön az­éjt tölteni? Jöjjön Szentirmára velem. — Köszönöm uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út elég látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon. Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kívánja, hogy ne vigasztalják. Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig, a­hol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón, és meg ne ölelje. Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó ő hozzá e magas úr. A szán nemsokára eltűnt az éj­homályban, azon az úton vissza, melyen ide jött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a húsíbon keresztül. . . . Ismét visz­­szatért a fenyőfákhoz. — Ismét fölkereste a fehér em­léket. Ott megállt és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arcza, midőn utána nézett az elvetett amarántnak, midőn szi­laj paripán vágtatott előle, midőn szerelemben kétség­­beesett arczczal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És a midőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könnyel. Az eltávozott ifjú térdének nyomai még ott látszot­tak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott. Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett, szeretett, — és meghalt ? Meg­­hajtá ő is térdét ez emléken. És olvasá azt a nevet. . . . Mint a kisértethivás, oly csábitón ragyogott előtte ez öt betű „Fanny.“ Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott.... gon­dolkozott. . . . Végre odahajolt és megcsókolá sorba az öt betűt.... épen, mint ama másik ifjú.......... Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélé­ben, azt nemsokára utolérte s félóra múlva Karpathy János udvarán voltak, ki sietve hivatá Rudolfot még ez éjjel.(Folytatjuk.)

Next