Pesti Napló, 1853. november (4. évfolyam, 1094–1118. szám)
1853-11-26 / 1115. szám
1853. negyedik évi folyam 1115 Szombat, nov 26-án. ELŐFIZETÉSI FÖLTÉTELEK Vidékre postánküldve: Pesten házhozhordva. Évnegyedre 5 fr. — kr. p. Fél ívre 10 „ — 11 jj !) A havi előfizetés , mint a számonkinti eladás is megszűnt. A lap politikai tartalmát illető minden köslés a SZERKESZTŐ-HIVATALHOZ anyagi ügyeit tárgyazó pedig a kiadóhivatalhoz intézendő nri-utcza 8-dik szám. jan v Évnegyedre 4 n— Egy hónapra 1 fz. 30 k. p-Szerkesztési Iroda: drl-uteza 8 fz. Bérmentetlen levelek csupán rendes levelezőinktől fogadtatnak el. HiRDETÉSEK és MAGÁNVITÁK. hirdetések öt hasábos petit sora 4 pgő krajcárjával számíttatik. A beiktatási s 10 pengő krnyi külön bélyegdíj előre lefizetendő a Magánviták öt hasábos sora 5 pengő krajczárjával számíttatik. — A fölvételi díj szinte mindenkor előre lefizetendő a PESTI NAPLÓ kiadó hivatalában, a PESTI NAPLÓ — hétfőt és ünnep utáni napokat kivéve — jelen ívnyi alakjában mindennap reggeli órákban. A „PESTI NAPLÓ i1 December- martiusi »egyhónapos, úgy "szinte december—júniusi héthónapos folyamára ezennel előfizetés nyittatik; úgymint: december, január, február s martiusi folyamra Vidékre postán küldve 6 frt 40 kr. december, január—júniusi héthónapos folyamra Vidékre postán küldve 11 frt 40 kr. Az előfizetési dijak elfogadtatnak minden cs. kir. postahivatalnál — és Pesten e lapok kiadó hivatalában uri-utcza 8. sz. a. 1-ső emeleten az udvarban, és Emich Gusztáv könyvkereskedésében úri- és kigyó-utcza szegletén. Az előfizetési leveleket bérrentesíttetni kérjük. „Pesti Napló“ kiadó hivatala. Bécs, nov. 24. A politikai légmérő ma ismét valamivel békésebb időre mutat; az eső, úgy látszik, kissé kihűtötte a két ellen harczvágyát s most mint megannyi Mariusok álmaik romjain ülnek, a magok előtt elterjedő feneketlen sártengerre meresztvén szemüket s azon gondolkozván miként lehessen tisztességesen ezen mindkét részre nézve sehogysem kellemes helyzetből kilábolni. De ha szinte semmi további összeütközés nem történnék, ha szinte sikerülne a diplomatának az általa oly óhajtva óhajtott fegyverszünetet létrehozni, ennek alapján pedig idő folytával magát az állandó békét is; ha, mondjuk, minden megtörténnék, Törökhonnak kevés, vagy épen semmi oka nem leendő eddigi lépéseit megbánni, mert az európai diplomatát úgyszólván erővel félretolta azon helytelen álláspontról, melyet ez mindeddig az ozmán birodalom megítélésében elfoglalt s az ebbeli nézeteket hathatósan módosította. A jelen háború, legalább a törökök részéről, egyátalában nem lehet hódítási háború, ők sem hatalmukat, sem határaikat tovább kiterjeszteni nem akarták, de más anyagi hasznot sem remélhettek a háborúból, sőt ellenkezőleg tetemes , ittott nagyszerűségük által csodálatra gerjesztő áldozatokat hoztak , hogy a háborút lehetségessé tegyék, azon háborút , melyet egy eszme — vallási s álladalmi önállóságuk — védelmére kezdtek. A török nemzet pedig, mely egy eszme mellett annyira fel tud lelkesedni, hogy ezüstjét, aranyát oda hordja a haza oltárára, s házi tűzhelyét elhagyja, hogy egy hosszadalmassá válható hadjárat fáradalmaiban osztozzék. —ily nemzet, mondom, még nem annyira elpuhult s a halálos enyészethez nem oly igen közel áll, miként ezt eleinte hitték. A török nemzet megmutatta, hogy élni képes, ha élni engedik, s azáltal alkalmat szerzett a diplomatának, a Porta s Oroszhon közti viszonyokat az eddigieknél egészen különböző alapokon rendezni, ha a harczi zaj elnémulván, erre ismét kedvezőbb idő ajánlkozik. Ily szempontból kiindulva, még a teljesen részrehajlatlannak sem lehet nem sympathizálnia ezen a veszély tüze által úgyszólván új fényt nyert nemzettel. Nem kívánjuk a háború folytatását, még sokkal kevésbbé azt, hogy Oroszhon kudarcot valljon. A czár eddig is oly szilárd férfiasságot, oly tiszteletet igénylő következetességet tanúsított, hogy előre láthatni, miként a szennyfoltot magán száradni nem hagyná s kevésbbé irtóznék egy európai háborútól, mint saját tekintélyének megcsonkittatásától; mindezt tiszteljük, de azokhoz mégsem tartozunk kik feltétlenül helyeslik e hatalom minden lépteit, még akkor is, midőn azon emberi hibába esik, hogy a méltányosság szabta határon tán túl csapong; ezen urak , rendesen arról az egyről felejtkeznek meg, hogy azon elvet, melyet ők mások irányában fogadnak el, könnyen ellenök is fordíthatni, s hogy aztán hallgatva türniök kellend e kis bajt. — Nem csalódom, ha azt mondom , hogy imént az itteni közönség nagyobb részének nézeteit fejeztem ki, mely Oroszhon iránti hálátlanságtól szintoly távol áll, mint a törökök megvetése és kicsinylésétől, de különös részvéttel kiséri azon küzdelmet, melyben a gyönge, öntudatának hatalma által edzve, a túlerővel szembe szállt. Sőt, miként a tapasztalás megmutatta, maga kormányunk is , teljesen önálló s független irányt követ s ezen önállóságot semmi más érdeknek feláldozni nem akarja. — Ha tehát a párisi „Presse“ azt közli, miszerint „orosz ágensek“ Bud- Schauenstein gróf és Mauteuffel báró megbuktatásán működnek, ez tán csak annyit akar mondani, mint hogy némely orosz kedvelőknek az e két külügyminiszter által követett semlegességi politika egyátalában nincsen ínyökre s hogy sokkal szívesebben látnák, ha e két nagyhatalom nyíltan Oroszhonhoz csatlakoznék s e miatt még a nyugoti hatalmakkal is összeveszne. Egy-két hírlap már emlegette is, hogy Bud gróf a minisztériumból ki fog válni; miként hitelesen halljuk, e hit teljesen alaptalan s a gróf által követett politika társainak teljes tetszését birja. A török visszavonulása okaira nézve még egy versro kering; a törököknek t. i.érzésekre esett volna, hogy Gorcsakov még minden áron főcsatát akar nyújtani, mielőtt még Franczia és Angolban tettlegesen beavatkoztak ; ezt meggátolandók, a törökök kitértek s a tulsópartra vonultak vissza. Ha a mai hírek alaposak, e versio kevéssé valószínű, mert, e hírek Angolbannak határozottan békés indulatáról szólnak ; magántudósítások mindazáltal folyvást azt állítják, hogy az oroszok nem sokára támadólag fognak eljárni s a Dunán átmenni, ha — lehet, mert bárminő erősnek tartjuk is az orosz hadsereget, mégsem hisszük, hogy a nedves föld annyira megrémülne tőle, miszerint ijedtében megmerevülne. Ha pedig ilyféle csoda nem történik, az oroszok csak annyira fognak mehetni, mennyire a törökök, azaz kiki ott fog maradni, ahol van. Levelemet ismét egy szomorú hírrel kell befejeznem. D. városi tanácsnok tegnapelőtt vizbe vetette magát s a hullámokban halálát lelte. A szerencsétlen igen jól bírta magát s az egész város egyik leghumánusabb, legderekabb tisztviselőjét tisztelte e férfiban; nem rég azonban neje meghalározván, azóta búskomor lett, sokszor látogatta meg az elhunytnak sírját s az ily látogatás után az öngyilkolási szándék megszilárdulván, kivitelre is hozta. Egyik hátrahagyott levélben mondja, hogy neje nélkül nem élhet; szegénynek kilencz gyermekei vannak, kik most oly váratlanul árvaságra jutottak. Leirhatlan, minő fájdalmas benyomást okozott ez esemény az egész városban. Pozsony, nov. 19. Néhány éve már , hogy társaséletünk jobbadán a legzártabb körökre szorítkozik. A farsangi örömek napjait kivéve, melyek természetüknél fogva számos érintkezési pontokban közelítik egymáshoz a vigadókat, a nagyobb összejövetelek évről évre eltünedeznek, a fényes estélyek hajdanából már csak a hű emlékezetben élnek, s most alig mutathatunk fel egy-két házat, melyben a még ki nem halt társas szellem nagyobb vendégkoszorút szokott egybefűzni. A házi tűzhely körül, a családélet meghitt magányában keres kiki enyhét a nap fáradalmitól, így van ez bizonyosan másutt is , hiszen a visszavonultság társas tekintetben napjainknak egyik jellemvonása. Azon mértékben, amint a közélet szűk korlátok közé szorult, növekedett a magánélet csendes bájainak vonzóereje, melyet egyébiránt a jelen rendkívüli drágaság által előidézett bizonyos szükségérzet is segített felfokozni. Hogy ily viszonyok közepett sok család keblébe tisztább neme a boldogságnak költözött, hogy a baráti és rokoni kötelékek bensőségben megszilárdultak, azt, méltánylattal az igénytelen magánélet belbecse iránt, örömmel megengedem ; de másrészt nem tagadhatni , mikép a közélet magasb hullámzásaihoz szokott, s azokban megedzett ember nehezen nélkülözi azon tartalmas!) szellemi tápot, melyet férfias eszmecsere képes nyújtani. E hézagot a házi csendélet nem pótolja. Az alkalmas pótszer felkeresésében hasztalanul öröködnek némelyek, hogy társas viszonyaink egyhangúságát eloszlassák- Sysiphusi munkával harczolnak az unalom ellen. Innen magyarázom, hogy nálunk bár mi kisszerű történetkék nyílsebességgel szájról szájra járnak, hogy minden, habár csak pillanatnyi érdekkel biró esemény mohón felkaroltatva, s néha a képzelet tarka színeivel kifestve, különféle változatokkal egész heteken át meséltetik. Azért a színészet, mennyiben a társalgásnak naponkint tárgyat szolgáltat, szinte nélkülözhetlen eleme a pozsonyi életnek, melynek meddőségében nem csoda, hogy szín- és zeneművészek tánczosnők, s mindenféle szemfényvesztők, habár a bírálat szigorát ki nem állják, nálunk szívesen látott vendégeküt üdvözöltetnek, s rendesen szerencsét csinálnak. Vannak emberek, kik, mert eseményeket szomjúhoznak, a színházba mennek. Boszankodnak az előadás középszerűsége felett, de mégsem állhatnak ellen az újdonság-vágy csábításának; természetes, mert ők minden áron csak azt keresik, mit a franczia „émotion“-nak nevez. Midőn october hó 30-án a missio-szónoklatok megkezdőttek , ezerekre menő, minden rendű és vallású nép tölté a főtemplomot. Ki tudná megmondani, hányat vezetett oda a puszta kíváncsiság ? — De az első beszéd, melyben a szónok sajátságos vonzó modorával a „missio“ fogalmát fejtegette, megtevé hatását, és a következő napok tömve leték az egyházat ájtatosokkal, kik az egély igéit nyugodtan hallgatandók, már egy, sőt két órával a szónoklat kezdete előtt siettek az ülőhelyeket elfoglalni, úgy hogy a valamivel később érkezők, ha állva maradni nem akartak, kénytelenek voltak székekről gondoskodni. — Ismét volt alkalmunk bámulni a szónoki tehetség roppant hatalmát, de nem azon szónoki tehetségnek, mely virágos phrasisokat művészileg egymásra rakva, a szóhalmaz fényével csak vakit, de nem melegít, hanem azon szónoklat hatalmát értjük, mely lángképzelemből fakadva a hit tüzével, a meggyőződés erkölcsi súlyával a szivekre, és a hajlékony akaratra hatni képes. — Ily szónoklatban tüntették ki magukat a Jezsuita-atyák, s előadásaiknak gyakorlati modora, melyben a néphez szólottak, véleményem szerint irányul szolgálhatna azon lelkészeknek, kik egyházi beszédeikkel nem csupán fényleni, hanem tényleges eredményhez jutni akarnak. Hogy pedig missio-szónoklatok nálunk a gyámoltalan elmékre, s különösen a nőnemre valóban hatást idéztek elő, azt nemcsak a vonzóerő tanusítá, melyet oly egyénekre is gyakoroltak, kik egyházi beszédet éveken át sem szoktak hallgatni, hanem azon ténynél fogva is kétségtelenné lett, miszerint némely cselédek, a missio- beszédeknek a bűnbánatróli vezéroktatása által magukat indítva érzék, általuk évek előtt elsikkasztott tárgyakat tulajdonosaiknak visszaszolgáltatni. Ha e szerint a missio-szónoklatok erkölcsi hatását általában elvitázni nem lehet, úgy másrészről azt kell gyanítanunk, hogy Pozsonyban a hitszónoklat a rendes lelkészek által megnyugtatólag képviselve nem lévén, e részben a műveltebb közönség igényei kielégítve nem lettek. (?) Ily vélelem mellett lehet magyarázható azon tény , hogy főleg az estve 7 órakor tartatni szokott missio-beszédeket az előkelő, s műveltebb osztályokhoz tartozó egyének is (főkép a nőnemből) nagy figyelemmel hallgatták. Múlt vasárnapon tartatott a zárbeszéd , melylyel a missio befejeztetett. A terjedelmes főtemplom a szó teljes értelmében szűk vola azon példátlan mennyiségű embertömeg befogadására, mely az napon oda összesereglett. Soha hitszónoknak ily számos közönsége nem volt Pozsonyban. Az. atya zárbeszédének hatálya tetőpontját érte, midőn hallgatóitól érzékenyen elbúcsúzva, a missiót a hívek szives emlékezetébe ajánlá. Ekkor a jámbor gyülekezet — mire szinte példát nem tudok — véghetlen fájdalmas érzelmek rohamának engedve, fenhangu keserves — sírásra fakadt, ezzel mintegy megpecsételvén a titkos frigyet, melyet a nyert oktatásokból elsajátított eszmék, érzelmek és képzeletek által a missióval kötött. — Bámultam az ihlettséggel kezelt nyelvnek csodás hatalmát. — Mindamellett úgy tartom, a missio buzgó működését az osztatlan hála akkor még inkább követendi, ha alsó néposztályainknál, melyeknek erkölcstelensége már aggasztó fokra hágott, nemcsak ideiglenes bűnbánati elérzékenyülés, hanem szilárd, tartós javulás fog tapasztaltatni. (Lapszemle.) Az Österreichische Correspondenz nov. 24-ről egy terjedelmest) czikkben követőleg nyilatkozik : A keleti ügy bonyolultsága a nyilvános lapoknak széles mezőt nyit a conjecturális politikára, melyet nagy kedvvel és buzgalommal zsákmányolnak ki. E tekintetben az ausztriai hírlapok sem EGY MAGYAR NÁBOR Folytatás. *) XXIX. Tjiko a látogatók. Nemsokára eljött a tél: korán beálltak a hideg, zúzmarás, hósuvatagos idők, fehér erdők, fehér mezők látszottak az alföldi síkon minden oldalról, s már délután négy órakor elkezdte a láthatárt körülfogni az a sötét szürkés klaszin gőzkör, mely perczről perezre magasabban emelkedik, míg végre az ég boltozatán összeér, és éjszaka van. Csak a sík hó fehérsége tart némi világot a táj felett. Halavány fakó szalagok látszanak a nagy hóabroszon vonva , miket jövő menő szánok törtettek egyik falutól a másikig. A karpathfalvi kastély oly búsan látszik mélázni ez egykedvű, egyszínű tájkép felett. Máskor messze fénylettek ablakai estenden, s vig vadász csoportok hánykodtak népes udvarán; most alig két három ablakban ég világ , s csak a kémények kék füstje mutatja, hogy még laknak benne. Egyikén e fakó utaknak a hosszú téli est beálltával csengőtlen paraszt szánt látunk végig sikamlani, mely az alaktalan síkság félhomályán keresztül Karpatfalva felé tart. A szán hátuljában egyszerű köpenybe burkolt férfi ül, elől juhászbundából hajtja egy paraszt ember a két ösztövér lovat. A hátulülő gyakran feláll a szánban s mintha keresne valamit, széttekinget a síkságon. Már előtte sötétlenek a karpatfalvi vadaskert erdejei s amint egy dobogó hidra fölérnek, megpillantja a jövevény, amit keresett. — Azok ott ugye bár fenyőfák ? kérdi kocsisától. — Igenis , ifjú uram. Megismerhetni azokat messziről, mert akkor is zöldek , mikor minden más fa lehullatta a levelét. Az egész határban nincsen több ezeknél. János úr idejében ültették valamennyit. — Itt majd megálljunk atyafi. Rend térjen be amoda a csárdába, mely az útfélen van, én addig egyet fordulok. Egy óránál tovább nem maradok ki. — Nem jó volna, ha elkísérném az ifjú urat, ha valahova akar menni? Itt farkasok is szoktak ám járni. — Nem szükséges, jó barátom. Nem félek én. Azzal leszállt az idegen a szánról, s fokosát kezébe véve, a hómezőn keresztül arra felé vette útját, ahol a fenyők sötétlenek a hófehér síkság közepén. Mi van ezen fenyők alatt? *) Lásd Pesti Napló 1114. számát. A Karpathy család temetkező helye az. És a jövevény, ki azt ez órában látogatja, — Boltay Sándor. . Az ifjú kézműves a visszaérkező Teréztől hallá, hogy Fanny meghalt. A nagyságos asszony csak úgy leszállt a sir férjeihez, mint a legszegényebb kézműves felesége, és sírja talán még elhagyatottabb, mint azé. Sándor azonnal közlé határozatát az öregekkel. El kellett vándorolnia a meghalt kedves sirhalmához , kit éltében, haltában úgy imádott, s kinek most már a föld alatt bevallhatja, hogy szerette, s hült szivéhez épen annyi joga van most, mint akárkinek a földön. A két öreg nem iparkodott őt visszatartani: hadd merjen, hadd vigye oda bánatát, és felejtse ott; talán majd jobb kedvű lesz, ha ott kisírhatta magát. Télviz idején útnak indult a fiú, s leirás után, melyet Teréztől hallott, megismerő a fenyő ligetet, melyet Kárpáthy János ültetett a családi sírbolt körül , hogy zöld legyen ott akkor is, midőn minden holt és fehér. Elhagyta a szánt, keresztül vágott a mezőt, a fuvaros betért az útféli csárdába az alatt. Egy másik után a közben, két lovast látunk haladni a még félig töretlen csapáson. Egyik hátrább maradva üget, négy izmos agarat vezetve hosszúra bocsátott pórázon. — Rókanyomokat látok Márton, szól az elől menő lovas, a hátuljövőt figyelmeztetve. Könnyen ráakadhatunk a friss hóban, ha vigyázunk rá, s még elfoghatjuk, mielőtt Kárpátfalvára érnénk. A lovász erősíteni látszik ura állítását. — Menj te egyenesen a nyomon s adj át két agarat nekem, én az erdő felől megkentem addig. Azzal átvett a beszélő kettőt az agarak közös s kísérőjét előre bocsátva, maga odaivást került, lassú lépést járatva a hóban. A mint azonban kísérőjét elveszté szem elöl, hirtelen megváltoztatta irányát, s gyors poroszkálással tartott a fenyves felé. Odaérve, a fenyvest körülvevő árok előtt leszállt nyergéből, lovát megköté egy bokorhoz, agarát a nyeregkápához s átmászott a széles árkon. A hóvilágnál bizton haladt keresett czéljához. Nagy fehérmárvány emlék emelkedett egy zöld domb oldalában, rajta fenn a halál szomorú angyala, aláforditott fáklyával. Az éji lovas egyenesen az emlék felé tart. E látogató Rudolf. Tehát mind a ketten eljöttek s a sors úgy akarta, hogy ott találkozzanak együtt. Rudolf biztosan sietett a fehér emlékoszlophoz s megdöbbenve állt meg, midőn annakalapján egy férfialakot látott összeroskadt félig ülő, félig térdeplő helyzetben heverni. De az is megdöbbent az ő alakjától. Egyik sem ismert rá a másikra. •— Mit keres ön itt uram ? szólt Rudolf, előbb visszanyerve hidegvérét, s közelebb lépett a térdeplőhez. Sándor ráismert e hangra. Megtudta, hogy az Rudolf , és nem birta megérteni, hogy jön az e helyre, ez órában ? — Gróf Szentirmay úr, szólt szelíden; én azon kézműves vagyok, kihez ön annyi szivességgel volt egykor; tetézze e jóságát most azzal, hogy hagyjon itt egyedül, és ne kérdezzen tőlem semmit. Rudolf bámulva ismert rá az ifjúra. Most világlott az eszén, hogy hiszen ő nő, mielőtt Kárpáthy neje lett volna, egy szegény ifjú kézművessel volt eljegyezve, aki érte oly bátran, oly lovagi merészséggel tette ki magát a halálnak. Most érte mindent. Megfogá a szegény ifjú kezét s megszorította azt. — Ön szereté e hölgyet. Ön eljött őt megsíratni ? — Igen uram. Nincs a kit megszégyenítsek vele. A halottakat szabad szeretni. Én szerettem e nőt, szeretem most is, és soha sem fogok mást szeretni. Tehát vele volt eljegyezve, gondolá Rudolf magában, mennyire szerettetek ! Milyen boldog lett volna, ha ez ifjún kívül soha sem ismer senkit, még most is élne és boldog volna. Mennyi nemesség , mennyi önzéstelen szerelem fogadta volna az ifjú szivében, kitől úgy elszakította magát, hogy az csak nyugvó porában látogathatja őt meg újra. És a kézműves nem kérdé a főúrtól: „hát önt mi hozza e helyre ily órában, hát ön kit keres itt a halottak között.“ Mással volt elfoglalva ő. A kedves vidám gyermekre gondolt, ki egyszerű polgári viseletben ott ült mellette egykor a jázmin lúgos alatt s beszélt előtte gyermeteg örömmel, minő jó gazdasszony fog ő lenni egykor."... És midőn homlokát a hideg márványra hajtá, azt képzelő, hogy most az ő sima vállán nyugszik feje. Rudolf úgy szánta az ifjút: — Maradjon ön itt, én egyedül hagyom. Itt a temetőn kívül meg fogom várni, ha valamiben szolgálatára lehetek, rendelkezzék velem. — Köszönöm uram, én is megyek, már elvégeztem, amiért ide kellett jönnöm. Lássa, nem tudtam volna élni, megölt, álomkórossá tett az a gondolat, hogy ő meghalt és én még csak közel sem lehettem hozzá. Elkellett jönnöm, hogy megpróbáljam, ha megöli e hát az embert a szívbeli érzés ? Most már tudom, hogy nem öl meg, most már megpróbálom, hogyan lehet tovább élni ? A sírkőre nagy arany betűkkel volt felvésve a kedves halott neve; a hóvilágról ott ragyogtak a belük. „Karpathyné, Mayer Fanny.“ Az ifjú kézműves leverő sövegét a áhítattal, tisztelettel, minővel egy halott ajkait szokták érinteni, megcsókolá e névnek „Fanny“ mindenik betűjét. — Ön előtt nem szégyenlem e gyöngeséget, szólt azután felállva Rudolfhoz, hisz önnek nemes szíve van, ki engem nem fog kigúnyolni. Rudolf nem felelt semmit, de félre fordítá arczát. Isten tudja, miért nem akarta, hogy most ez ifjú szemeibe lásson. — Már most mehetünk uram. — Hol akarja Ön azéjt tölteni? Jöjjön Szentirmára velem. — Köszönöm uram. Ön igen jó hozzám. De még ez órában fordulok vissza. A hold nemsokára feljő, az út elég látható. Sietnem kell, mert sok dolog múlik nálam nélkül otthon. Nem lehetett őt erőtetni, a férfi fájdalma azt kívánja, hogy ne vigasztalják. Elkísérte őt Rudolf lóháton az útféli csárdáig, ahol a szán készen várt reá; nem állhatta meg, hogy meg ne szorítsa kezét forrón, és meg ne ölelje. Sándor gondolni sem tudta, miért oly nyájas, oly jó ő hozzá e magas úr. A szán nemsokára eltűnt az éjhomályban, azon az úton vissza, melyen ide jött. Rudolf csendesen haladt tüszkölő ménjével a húsíbon keresztül. . . . Ismét viszszatért a fenyőfákhoz. — Ismét fölkereste a fehér emléket. Ott megállt és gondolt a sokat szenvedett nőre, ki tán ott alant is róla gondolkozik. Előtte állt arcza, midőn utána nézett az elvetett amarántnak, midőn szilaj paripán vágtatott előle, midőn szerelemben kétségbeesett arczczal omlott keblére, hogy ott édes kín és fájó gyönyör között kisírja fájdalmát, melyet éveken át elrejtve hordozott. És a midőn ezekre gondolt, szép szemei megteltek könnyel. Az eltávozott ifjú térdének nyomai még ott látszottak a hóban, mely az emlék talapját belepte. Rudolf elgondolkozott. Hát nem érdemelt-e meg ennyit azon nő, ki szenvedett, szeretett, — és meghalt ? Meghajtá ő is térdét ez emléken. És olvasá azt a nevet. . . . Mint a kisértethivás, oly csábitón ragyogott előtte ez öt betű „Fanny.“ Sokáig habozott önmagában. Gondolkozott.... gondolkozott. . . . Végre odahajolt és megcsókolá sorba az öt betűt.... épen, mint ama másik ifjú.......... Azzal lovára veté magát. Eltévedt lovásza, ki urát nem találta, már nyugtalanul kürtölt a vadaskert szélében, azt nemsokára utolérte s félóra múlva Karpathy János udvarán voltak, ki sietve hivatá Rudolfot még ez éjjel.(Folytatjuk.)